100 mérföld

Évszám
2011
Beküldő
Julian
A felkelő nap sugarai simogattak meg aznap reggel. Nyújtózkodtam és kiráztam a tengerparti homokot a bundámból. Tegnap este kilencvenhét mérföldnyi kutyagolás után kuporodtam le ide, hogy kipihenjem magam, de most már itt az ideje tovább indulni a városba…
Első ránézésre ugyan egy átlagos golden retriver vagyok, de közismert tény, hogy sosem szabad első pillantás után ítélni. Épp az volt a feladatom azon a nyáron, abban a tengerparti spanyol kisvárosban, hogy ezt bebizonyítsam.
Egyáltalán nem vagyok átlagos kutya. Még csak nem is ebből a dimenzióból származom, de úgy szeretem az ittenieket, amint egy igazi kutya a gazdáit. A mi dimenziónkat ti sosem értenétek meg. Feladatunk itt a Földön mindössze ezer mérföldre, vagyis tíz emberre szól. 100 mérföldenként egy valakinek kell segítenünk abban, hogy megtalálja azt, amit annyira keres, vagy megtanulja azt, amit már oly régen tudnia kellene. (Ha eztán jól ápolt, céltudatosan ügető, piros nyakörvet viselő kóbor kutyát láttok, biztosak lehettek benne, hogy egyik kollégám dolgozik a közelben.)

Vannak, akik a feladatuk végeztével visszatérnek a saját dimenziónkba, vannak, akik jóval tovább maradnak az általuk választott területen, pusztán azért, mert beleszeretnek a Földbe, és a munkába, amit végzünk.

Azon az emlékezetes nyáron én az ezerháromszázadik mérföld végén érkeztem meg Castellón de la Plana városába, ott is abba a bizonyos parkba. Tapasztalatom tehát bőven volt, de még így sem volt egyszerű a dolgom.

Délelőtt tíz körül járhatott az idő, amikor észrevettem az emberemet. A kis tó partján ült egy padon, és a kacsákat nézte. Igazán nem volt nehéz kiszúrnom, hiszen talpig feketében volt. Fekete hosszúnadrág, kissé nyúlott fekete póló, nagy napszemüveg. Még nem volt egészen 30 éves, Santiagónak hívták, és reménytelen esetnek tetszett már ránézésre is.

Igazság szerint Santiagónak mindene megvolt, ami egy korabeli srácnak kellhet. Saját háza, irodája, autója, jól menő cége. Nem volt gazdag, csak kényelmesen tudott volna élni, ha a munka ki nem töltötte volna az életét teljes egészében. Gyakorlatilag ez volt minden, amit tudtam róla, és az, hogy igencsak vágyott egy társ után, aki elkíséri az élet útján. Akadt volna nem is egy lány, aki boldogan megtette volna ezt érte, vele és miatta, csakhogy Santiagónak a magányon kívül két további problémája akadt. Az egyik az volt, hogy ő maga ugyan sem különösebben szép, sem különösebben okos nem volt, mégis elvárta volna mindkét említett tulajdonságot leendő szíve választottjától. És amelyik lány ennek az elvárásnak rögtön első pillantásra nem felelt meg, az hiába is adta volna akár az életét ennek a fiúnak, barátságnál több sosem szövődött köztük. Így aztán Santiagónak bőven voltak barátai, de a tátongó űrt az életében nem töltötték ki. A másik probléma az volt, hogy Santiago maga lehetett volna a szégyenlősség mintapéldája.

Az én faladatom az volt, hogy megtanítsam neki, hogy ne a külső alapján ítéljen, és hogy kiderítsem a szégyenlőssége okát. Úgy gondoltam, ha mindezzel megvagyunk, akkor készen áll majd arra, hogy igazán szeressen valakit, és hagyja, hogy az a valaki őt is éppúgy szeresse. Úgy tűnt, hosszú ideig fogok én ebben a városban lakni…

Santiago pólója felgyűrődött a pad támlája miatt, úgy gondoltam hát, hogy itt az ideje megigazítani azt. Hátulról lopództam mögé, és jól megrántottam a pólót lefelé. A fiú megijedt. Hirtelen hátrafordult, de aztán nyugodt hangon szólt:

- Nézd már, egy jó humorú kutyus.

Nevetett. És ettől a perctől kezdve szerettem hallani ezt a nevetést, mert bárki szívét felvidította.
- Hát a gazdádat hol hagytad? – kérdezte.
Körülnézett, és talán csak ekkor vette észre, hogy az egész park üres.

- Mutasd, hogy hívnak! – kérte, és megnézte a bilétát a nyakörvemen. – Timo. Szép neved van. De nincs itt sem cím, sem telefonszám. Velem pedig sajnos nem maradhatsz, nem érek rá kutyát tartani.
- Még hogy nem érsz rá! – gondoltam. – Arra érsz rá, amire csak akarsz! És ha tetszik, ha nem, dolgom végezetlenül én innen el nem megyek…

Bánatosan néztem rá, és a térdére tettem a mancsomat.
- Na, álljunk meg egy szóra! – mondta. – Csak nem kinéztél engem magadnak?!
- Még hogy kinéztelek? Hah! Úgy kaptalak, hogy tegyem rendbe az életedet! De ha neked így jobb, játszhatjuk azt is, hogy nekem van szükségem rád – gondoltam.

És ez a stratégia bejött.
Mint később megtudtam, Santiago nagy örömmel nyugtázta, ha segíthetett valakinek, mert olyankor hasznosnak érezte magát. Szóval néha sokat lendített közös ügyünkön, ha úgy tettem, mintha nekem kellene segítség, és nem neki.

Felugrott a padról.
- Máris elkéstem a megbeszélésről – mondta, és az autója felé indult.

Követtem.
- Hé, ezt már megbeszéltük, nem? Nincs időm kutyát tartani, sajnálom, nem jöhetsz velem.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszálljon, de én megelőztem. Letelepedtem az anyósülésre, és rendíthetetlenül ültem ott. Santiago levette a napszemüvegét, és cinkos fény csillant megértő tekintetében.
- Szóval ezt te döntöd el, ahogy látom – mondta és elmosolyodott.
- Még szép! – gondoltam, és egyetértésemnek hangot adva ugattam.

Estére saját etető és itatótálam volt, valamint kényelmes alvókosaram az előszobában. Santiago mindenről meggyőzhető volt, amit legalább egy kicsit ő is akart, valahol a szíve mélyén. Csakúgy, mint a bátyja, Felipe. Ők ketten laktak egy akkora házban, ami két egész családnak elég lett volna. Valamikor Santiago apja építette, de a családjuk széthullott. Az apa beköltözött a városba, a fiúk húga az anyjukkal ment a szomszéd településre, a srácok pedig itt maradtak. Mindez néhány éve történt, és azóta a fiúk agglegény-életet éltek az erdőszéli hatalmas házban.

Spanyol szokás szerint késő este ettek, és Felipe le is feküdt aludni azon nyomban. Santiago viszont hosszas telefonbeszélgetésbe kezdett egy távol-keleti gyárral, amellyel a cége együtt dolgozott. Nem tudom, mikor feküdhetett le, csak annyit tudok, hogy reggel kilenckor már bármit megadtam volna, hogy a kutyák reggeli dolgát elvégezhessem az udvaron, de mindkét fiú úgy aludt, mint a tej. Felmásztam hát a lépcsőn Santiago szobájába, és lerántottam róla a takarót. Ő csak a másik oldalára fordult… Ugattam.

Kinyitotta álmos szemeit, és erélyesen rám parancsolt:

- Tünés kifelé! Hajnali négyig Kínával tárgyaltam, aludni akarok!

Dühös lettem.
- Ó, te ostoba fajankó, hát pont azt szeretnék! Kimenni! – hangosan ugattam.
- Nem szólok újra, Timo!

Hangja határozott volt, és én épp ilyen határozottsággal pisiltem a következő pillanatban a szoba közepére. Milyen megalázó! Pfúj! Ilyent még a földi kutyák is csak a legszükségesebb esetben tesznek.

Santiago többé nem volt álmos, dühös annál inkább. Felipe lépett a szobába.

- Mi folyik itt hajnalban? – kérdezte álmosan.
- Leginkább kutyapisi – mondta morcosan Santiago, amin Felipe önkéntelenül is elnevette magát.
- Szerintem szólt, hogy ki akar menni – mondta Felipe.
- Igaz, igaz – válaszolta kócos fejét vakargatva Santiago.

És amíg a két testvér tanácstalanul állt ott, én elmentem a fürdőszobába egy felmosórongyért…

Hihetetlenül nehéz volt együtt lakni ezzel a két fiúval, és hosszú hónapokig kellett őket nevelnem ahhoz, hogy egyáltalán legalább szívrohamot ne kapjon egy lány, ha összeismerkedik velük. Azt azonban hozzá kel tennem, hogy a legjobb és legszeretetreméltóbb emberek voltak, akikkel valaha is dolgom volt.

Lassan, nagyon lassan elértem, hogy Santiago a lehetőségekhez mérten időben feküdjön le és keljen fel, azt, hogy ha lehet, abbahagyja a munkát este tíz előtt, hogy másnap emberi kinézete legyen. Hogy ágyban maradjon, ha beteg, és hogy ne csináljon meg minden házimunkát Felipe helyett. Amint utóbbit sikerült elérnem, és Felipe rájött, hogy tulajdonképpen miről is van szó, valahogy nem kedvelt már annyira, mint azon a reggelen, amikor bizony Santiago takarította fel a kutyapisit a szoba közepéről.

Ötödik hónapja voltam velük. Santiago számítógéppel dolgozott, és láttam, hogy időnként nagyon hosszan beszélget valakivel az interneten keresztül. Egy szép napon, egy átdolgozott éjszaka után, délután kettő körül Santiago ledőlt pihenni, és menten el is aludt. És mivel a számítógép meg a beszélgető-program bekapcsolva maradt, gondoltam, éppen itt az ideje, hogy megismerkedjek ezzel a titokzatos baráttal. Az emberek primitív számítógépeinek kezelését még kölyökkutya koromban megtanultam, mielőtt a Földre jöttem volna, nem okozott hát gondot kikeresni a régi beszélgetéseket egy bizonyos Ana nevű lánnyal.

Semmi meglepőt nem találtam. Ana rendkívül okos, szellemes és kedves lánynak tűnt. Spanyolország északnyugati csücskében lakott, igencsak messze tőlünk, és a lányoknak abba a csoportjába tartozott, akik úgy szerették az én Santiago barátomat, ahogy azt ő meg sem érdemelte. Éspedig éppen azért nem érdemelte meg, mert hiába volt teljesen tisztában a lány belső értékeivel, nem álmai nője nézett vissza rá a fényképekről, így barátságnál többre nem is gondolt. Ana nem volt sem szép sem ronda, sem kövér sem sovány, sem nagy sem kicsi. És ha én földi fiú lennék, bizony azt megjegyeztem volna, hogy csodálatosan szép szemei vannak.

Elképesztően hosszú beszélgetéseket találtam, és tudtam, hogy ő az a lány, akivel Santiago boldog lehetne, ha akarna. Néha úgy tűnt, talán akarja is, de túlságosan szégyenlős… Éppen ott tartottam, hogy Ana a következő héten a városunkba jön néhány ügyét elintézni az itteni egyetemen, amikor Santiago állt meg a hátam mögött.

- Ha nem tudnám, hogy a kutyák nem tudnak olvasni, azt hinném, turkálsz a magánéletemben – mondta mosolyogva, és megvakarta a fülem tövét.
- Hej, ha tudnád mennyi mindent nem tudsz! – gondoltam.
- Bár, ha tudnál olvasni, akkor azt is tudnád, hogy milyen kedves, édes és lenyűgözően okos lány – mélyet sóhajtott –, de nem vagyok biztos benne, hogy az esetem.

Santiago lehuppant mellém a díványra, és erős karját a nyakam köré fonta. Mesélni kezdett:
- Tudod, kutyus, ismertem egyszer egy hasonló lányt. Ugyanilyen okos és kedves volt, csak sokkal szebb. És sajnos ugyanilyen messze lakott. Akkoriban együtt jártunk ugyanarra az egyetemre, és én tudtam, hogy beleszerettem. Hónapokig győzködtem magam, hogy megmondjam neki, és végül, amikor megtettem csalódnom kellett. A következő hónapban diplomázott, és hazament a szülővárosába. Azóta néha felhív, és beszélünk az időjárásról, a munkáról, meg úgy általában az életről. Szerettem. Ana csak ritkán jár erre, tudom, hogy szeret, és senkinek a világon nincsenek olyan csodálatosan szép szemei. De nem tudom, mit is mondhatnék neki.
- Ha ez így van, ostobább vagy, mint hittem – gondoltam, és oldalba böktem az orrommal.
- Tudod, belehalnék, ha elutasítana. Szükségem van a barátságára, és nem hiszem, hogy ő többet akarna ennél.
- Még mindig ostoba vagy! – gondoltam. – És emellett talán kissé gyáva is. De legalább az egyik legjobb ember, akivel valaha is találkoztam. Jövő héten Ana nem megy haza, ha rajtam múlik.
Leugrottam a kanapéról és játszani hívtam, hogy felvidítsam. Értetlenül nézett rám.

- Dolgoznom kell, Timo! – mondta. – A jövő héten sokat kell törődnöm Anával.
Végre! Az első értelmes mondat, amit hallottam tőle. Majd öthónapnyi próbálkozás után.

Aznap Felipével játszottam a tengerparton. Ő olyan boldog és önfeledt volt harmincegy éves létére, mint egy 10 éves kisfiú. Azt hiszem, ő sosem fogja megérteni, hogy miért kellene vacsorát főznie Santiago helyett, vagy hagyni, hadd aludjon szombatonként egész nap. Felipe örök gyerek marad.

Vasárnap délután Anát vártuk a vasútállomáson. Igazság szerint a valóságban sokkal szebb volt, mint a képeken. Én elnéztem őket, és ők úgy néztek egymásra, mint két igazán szerelmes ember. Santiago zárkózottsága és szégyenlőssége azonban falat emelt közéjük.

- Igazán szép kutyád van – mondta Ana.
- Azt hiszem, az az igazság, hogy én egy igazán szép kutyáé vagyok – válaszolta Santiago.
- Hogy érted? – kérdezte nevetve Ana.
- Lehet, hogy most bolondnak fogsz tartani, de néha úgy érzem, nem én tartom ezt a kutyát, hanem ő tart engem. Rendre szoktat, elzavar a gép elől, ha túl sokáig dolgozok, vigyáz rám, épp hogy meg nem szólal, hogy kioktasson.
- Igaza is lehet. Régóta ismerlek már, tényleg elkelt neked egy ilyen társ.
- Lehet. Tudod, hogy mit szoktam mondani: egy feleségre nagyobb szükségem van…
- … de kutyát szerezni sokkal könnyebb.

Mindketten nevettek. Érdekes páros voltak. Kitalálták egymás gondolatait, befejezték egymás mondatait, egyszerre nevettek és egyszerre sírtak. Olyanok voltak, mint az ikrek.

Ana harmadik napja lakott a városban bérelt kis lakásában, és Santiagóval együtt minden nap vele töltöttünk néhány órát. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy az esti búcsú szinte nekem fájt, de Santiago mintha vak lett volna mindezt észrevenni. Ahhoz is túl szégyenlős volt, hogy Anát egyáltalán meghívja a saját házába egy ebédre, annak ellenére is, hogy majdnem két éve ismerte. Az én drága barátom kiválóan főzött, mégis inkább egy éttermet választott, csak hogy Ana ne láthasson bele jobban az életébe, mint ahogy azt ő maga szeretné.

Nem értettem, mi takargatnivalója lehet. Vele laktam öt hónapja, és bízvást állíthatom, nála rendesebb, megbízhatóbb, szeretetreméltóbb idiótával még nem találkoztam. Az viszont tény, hogy aki ennyire vak lelki értelemben, az nálam csakis az idióta jelzőre szolgálhat rá.

Szerda reggel volt. Santiago a nappaliban dolgozott, és én a hálószobájában kutattam szégyenlőssége okát. Kinyitottam az ágy fölötti kis szekrényt, és régi, nehéz papírdobozt húztam elő belőle. A doboz az ágyra esett és kiborult. Régi fényképek voltak benne.

Santiago csenevész kisgyerek volt, vastag szemüveggel és fogszabályozóval, ami némi magyarázattal szolgált arra, hogy miért is olyan zárkózott és szégyenlős. Gyerekkorában sem lehetett neki könnyű. És ahogy elnéztem az öt hónap alatt, most sem volt éppen kibékülve magával. Nagy és erős férfi volt, talán azért járt mindig feketében. Azt hitte, túl nagyra nőtt, holott Felipe még nála is nagyobb volt. Igen, Santiagonak egyszerre voltak komplexusai önmagáról, és túl nagy elvárásai leendő párjával szemben. Na meg az a tapasztalat azzal a korábbi lánnyal…

Santiago ekkor lépett be, és nagyon dühös lett.

- Mocskos, szemtelen kutya! Mit csinálsz? Felmászol az ágyra, feltúrod a szobát, szétszórod a fényképeket? Tünés innen!

Leültem az ágyra és ugattam.
- Szedd csak össze a fényképeidet! Nézz szembe önmagaddal! Lásd meg, hogy hiába vársz egy szupermodellre, magad sem vagy az! Ostoba ember, az a lány szeret téged! Úgy szeret, ahogy vagy. Nem érdekli, hogy kövér voltál vagy sovány kis korodban, és az sem, hogy össze-vissza álltak a fogaid, vagy hogy szemüveged volt. Az sem érdekli, hogy most milyen vagy! Nem bánja, ha nem borotválkozol, mielőtt sétálni mész vele, vagy hogy fáradt vagy a napi munkától. Nem érdekli milyen széles a hátad, vagy hogy kisebbnek tűnsz-e feketében, mint amekkora valójában vagy. Legalább egyszer próbálj meg valami színeset felvenni! – mancsommal elélöktem néhány képet, melyeken színes pólót és farmernadrágot viselt.
-  Most meg mi bajod van? – nézett rám egy pillanatig értetlenül, de aztán felvette a képeket a földről. – Azt akarod mondani, hogy hordjak színesebb ruhákat?
- Ó, mit nem adnék azért, ha érthetnéd, amit mondok, tökfej! – felugrottam, és a szekrényéből előrángattam egy sárga inget, egy színes pulóvert, és a farmerjét.

Santiago leült az ágyra, teljesen magába roskadva, és elkezdte szedegetni a fényképeket… És mintha megértette volna, mit is ugattam világgá az előbb… Rám nézett.

- Gondolod, hogy ostoba vagyok? Hogy mindaz, ami kívül van fele annyira sem fontos, mint azt hiszem?
- Csakhogy rájössz végre, drága barátom! – gondoltam, miközben szelíden megbökdöstem a kezét az orrommal. – Gyerünk, itt az ideje öltözni, Ana vár téged.

Az órájára nézett, és észrevette, hogy szokás szerint késében van. Bedobálta a fényképeket a dobozba, majd megkérdezte:

- Akkor most szerinted mit vegyek fel? Kék pulcsi farmerrel jó lesz?
Én pedig bátorítóan ugattam a boldogságtól. Végre valami kis szín!
Szokás szerint elkéstünk. De Ana türelmesen várt ránk. Lehet, hogy ennek a lánynak is meg kéne tanulnia némely dolgot, de hála Santiagónak, türelemből már jelesre vizsgázott.

- Nézd csak, neked színes gönceid is vannak? – kérdezte. – Nagyon jól nézel ki.
- Köszönöm, te is jól nézel ki – nyögte ki Santiago, miközben fülig vörös lett.

Aznap nem mentünk sehová, csak leültünk az egyetem kertjében kávézni. Santiago galambokat etetett és a gyerekkoráról mesélt, Ana pedig hallgatta, mert nagyon szerette hallgatni, amit mondott. Amikor a száraz kenyér elfogyott, Santiago elment egy újabb adagért a madaraknak.
Ana mélyet sóhajtott, én bátorítóan néztem rá.

- Csak tudnám, mi baja van velem – mondta. – Ha azt kérdeznéd, szeretem-e, azt válaszolnám, hogy „feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, és hogy őszinte legyek, irracionálisan”.
-  Tudom, tudom – gondoltam.
- És azt hiszem, te tudod ezt – mondta, és megsimogatta a fejemet.

Aznap este Santiago nagyon szomorú volt. Ana másnap délután indult vissza a saját városába, és tudták, hogy legközelebb egy fél év múlva láthatják egymást.

Másnap délután kettőkor, a vasútállomás bejáratánál elbúcsúztunk Anától. Megsimogatta a fejemet és megölelte Santiagót. Mintha sosem akarta volna elengedni… Aztán mégis elengedte, átment az út túloldalára, és én tudtam, hogy ha Ana felszáll arra a vonatra, kudarcot vallottam.

Olyant tettem, ami a szabályok áthágásának minősült, és akár azt is eredményezhette volna, hogy egyszerű, földi kutyává változok. Soha, semmilyen esetben nem tehetjük kockára az életünket. Ez a szabály. És aki a szabályokat áthágja, az könnyen a valódi kutyák sorsára jut. Én azonban fütyültem a szabályokra, és következő pillanatban egy ártatlan autós szélvédőjén feküdtem, eszméletlenül.

Másnap reggel tértem magamhoz, és két dolgot örömmel tapasztaltam. Először is továbbra sem voltam valódi földi kutya, másodszor pedig Ana és Sangiago egyszerre hajolt fölém aggodalmas arccal. Nem csak a küldetésemet, de az életemet is kockára tettem, amikor szándékosan sérülést okoztam magamnak, csak azért, hogy valahogy itt tartsam Anát. Most aztán szó szerint úgy éreztem, hogy ez a szerelem nekem fáj. De értük bármikor, gondolkodás nélkül újra megtettem volna.
Ana és Santiago két hétig ápoltak. Néha felváltva, néha egyszerre ültek mellettem, és beszélgettek. Ahogy Felipe mondta egyszer: „Talán életükben összesen nem beszélgettek annyit, mint abban a két hétben.” Én pedig tudtam, hogy jobb, ha jó alaposan kipihenem magam, hogy a beszélgetések alatt elhangozzon az is, aminek el kell hangzania.

Csütörtök este volt, éppen két hete a balesetemnek. Az ágyon feküdtem, Santiago mellettem ült, és a falnak támasztotta a hátát. Ana jött fel, hozott egy pohár forró teát neki.

- Ezt idd meg szépen, aztán irány az ágy – mondta a lány. – Kora reggel óta ülsz mellette. Az állatorvos azt mondta, sokkal jobban van már. Lefekhetsz aludni.
- Nincs kész a házimunka, és nem főztem ma este – válaszolta Santiago.
- A házimunka készen van, és ami azt illeti, főztem is – mondta mosolyogva Ana. – Ígérd meg szépen, hogy elmész aludni!
- Köszönöm! Egy igazi angyal vagy – mondta Santiago, két kezébe fogta a meleg teásbögrét, és nagy, mélybarna szemeivel Anára nézett. – Szeretlek!
- Hogy mondtad? – kérdezte Ana.
- Szeretlek! Épp úgy, ahogy te engem. Feltétel nélkül és visszavonhatatlanul.
- És azt hiszem, már cseppet sem irracionálisan – mondta Ana és könnyek szöktek a szemébe. – Másfél éve vártam erre a szóra. Én is szeretlek.
- Hozzám jönnél feleségül?
- Miért teszel fel buta kérdéseket, amikre úgyis tudod a választ?
- Mert szeretném hallani azt a választ, hangosan kimondva – mondta Santiago, és Ana boldogan és hangosan válaszolta, amit Santiago hallani akart.

Aznap éjjel különös dolgok történtek a nagy házban, az erdő szélén. Santiago hosszú idő óta először azt érezte, hogy semmi nem hiányzik a boldogságához, Felipe komolyan viselkedett és gratulált nekik, én pedig másnap reggelre szinte teljesen rendbe jöttem.

Még hat hónapot töltöttem el velük, de az esküvő után már csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy folytathassam az utamat.

Verőfényes szombat délelőtt volt, és együtt mentünk sétálni, Santiago, Ana és én. Tudtam, hogy a mai napon indulnom kell, és fél éve tudta már Ana és Santiago is, hogy nem pusztán a véletlen műve volt az a találkozás napra pontosan egy évvel ez előtt, abban a parkban. Ana okos lány volt, magától is rájött, hogy küldetésem van, és hogy feladatom náluk véget ért. Mindketten tudták, hogy egy szép napon magukra hagyom majd őket.

Éppen a buszpályaudvar előtt sétáltunk el. Santiagón piros póló volt és sort, Anán pedig épp csak elkezdett látszani, hogy nemsokára anya lesz. Őszintén reméltem, hogy viszontlátom még őket, és megtorpantam, amint elhaladtunk az ajtó előtt. Felágaskodtam a buszpályaudvar bejárata melletti térképhez, és mancsomat a következő városomra tettem. Újabb 100 mérföld… Jávea.

Visszanéztem Santiagóra, aki olyan szorosan ölelte magához Anát, hogy immár biztos voltam benne: egyedül hagyhatom őket. Ők már együtt teszik meg az útjukat, bármi történjen is…

Elfogott valami sötét szomorúság. Most, életemben először szerettem volna igazi, rendes kutya lenni, és együtt maradni azokkal, akiket úgy megszerettem. De nem lehetett. Egy év után először ismét útra keltem.

Santiago leguggolt mellém, nevetett és megkérdezte:

- Vegyek neked egy buszjegyet? Jávea messze van.
Képen nyaltam, mint valami igazi, érzelgős földi kutya. A szemembe nézett, és tudta mire gondolok.
- Tudom, nem kell, hisz’ csak 100 mérföld… – mondta, majd a fülembe súgta: – Tudom, csak egy kívánságod van, és ígérem: én ezt a lányt soha el nem hagyom! – Erős karjával utoljára átkarolta a nyakamat, úgy mondta: – Köszönöm, Timo, köszönöm!
A reggel már félúton talált Valencia felé...