A 21. századi bádogember vallomása

Bernadett0625, 2015, május 14 - 21:31

Felnézek az égre, látom a Napot, azt is, hogy éppen egy utasszállító repülőgép hasít el felettem kilométerekkel távolabb. Mindezt látom, de nem érdekel. Már régen nem fognak meg az emberi sorsok, érzelmek. Mert.nem.érdekel.semmi.

Régebben azt kívántam, hogy ha megbántanak, akkor az ne fájjon. Azt is szerettem volna, hogy ne érezzek minden apró hibáért lelkiismeret furdalást. Mára nem tudom hogyan, de elértem ezeket. Mindaz, ami egykor bennem volt és egésszé tett, mostanra eltűnt és szívem vérrel telt kamrái ürességtől konganak.

Ezért ha a felettem elterülő kékséget nézem, már nem merülök el azon, hogy milyen lenne, ha a felhők között repülnék egy új világ és egy más élet felé. Régebben órákig merengtem azon, hogy kik lehetnek egy ilyen gépnek az utasai, hogy mi lenne, ha én is ott ülnék velük, egy közös úti cél felé. Most már nem teszem, mert rájöttem valamire: a mi lenne, ha kezdetű mondatok teszik tönkre az életünk.

Örök idealista voltam, hittem a jóban és szépben, hogy az álmok valóra válhatnak, csupán el kell indulnunk az úton, ami elvezet hozzájuk. Bíztam abban, hogy a kemény munka és a magamba vetett hit átsegít az akadályokon. Akkoriban szerelembe estem az életemmel…. Álomvilág és valóság békében létezett egymás mellett, és amit az egyikben nem kaptam meg, a másikban igen. Semmi sem volt tökéletes, de engem nem érdekelt, én egy egész voltam és minden pillanatban tudatában is voltam ennek.

Úgy érzem, hogy mindenki ezt keresi: hogy szerelembe essen az életével. Ez nem csupán a boldogságról szól, hanem a kiteljesedésről, hogy hogyan legyünk önmagunk. Felnézel a ragyogóan kéklő égre, veszel egy mély levegőt és benned van a tudat, hogy itt és most jó helyen vagyok. Ugyanis addig, amíg nem jutsz el a lelked, a léted legmélyére és nem járod meg a poklaidat, a világ összes szépsége nem fogja neked megmutatni az igazi arcát. Azt a felét, ami az apró dolgokban, az élet apró-cseprő pillanataiban történik meg veled.

Aztán elérkeztem egy fordulóponthoz, ahol a megmérettetés túl nagy volt számomra. Elvesztettem valakit, s vele együtt fokozatosan a hitet, a világot, a szerelmet az életemmel. Így lettem én a bádog ember 21. századi kiadása…

A szívem valójában dobogott, bár sokszor tettem mellkasomra a kezem, hogy megbizonyosodjak róla, mivel üresen kongtam belülről. Belenéztem a tükörbe és nem ismertem meg a visszapillantó arcot. Szótlan lettem, felépítettem a falaimat, hogy megmentsem azt a pici lángot régi énemből, ami még megmaradt nekem. És megjártam a pokol bugyrait, harcoltam önmagammal és minden csatát elvesztettem. Ahogyan Madách Imre Luciferje én is tisztában voltam ezzel:

Győztél felettem, mert az végzetem,
hogy harcaimban bukjam szüntelen,
de új erővel felkeljek megint.”

Így lettem kitaszított, hiszen a boldogtalanság, mint billog égetődött a homlokomra és a keserűség nem vonzza, hanem taszítja az embereket. Lényegében sosem adtam fel igazán, csupán csak szükségem volt arra, hogy valaki felrobbantsa a falaimat és kikergessen a menedékhelyemről. Amikor ez megtörtént, utána egy apró magocska került az üres földbe. A változás ígérete rejlett ebben a csöppnyi életben. Pedig nagyon jól tudtam: „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.

S mikor kitekintettem a falaimon kívül rájöttem valamire, ami eddig is ott volt a szemem előtt, de nem figyeltem rá. Az életünk változások sorozata, s minden akadály, ami elénk kerül, azt szolgálja, hogy fejlődjünk. Rájöjjünk a hibáinkra, s megértsük, hogy miért kerültünk abba a helyzetbe, majd túllendüljünk a holt ponton. Mert a csúcsot csak úgy érhetjük el, ha előtte megmásszuk a hegyet, amit csak egy helyről tudunk kezdeni: az aljától.

                S miközben megtesszük az utat, amely a vágyainkhoz vezet, megtanuljuk mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy értékelni tudjuk azt, amink van. A hegy alján és tetején ugyanaz az ember fog állni, de mégsem. Mert mire odaérünk, már mások leszünk. Sehol sem lehetünk ugyanazok, mert folyamatosan változunk, ez talán az emberi természet egyik legkülönösebb és legcsodálatraméltóbb tulajdonsága.  A változás képessége.

Az írás hossza kb. 3 ezer karakter