A.B.F.R.A,

Évszám
2012
Beküldő
ludens53
Az állandóság a türelem, amely úgy tud várni,
hogy nem felejt, és nem csügged.
A türelem az örökkévalóság gyakorlata.


A.B.F.R.A.

A feketerigó fáradhatatlanul ugrált, és kereste a frissen vágott fűben az eleséget. Csőrével bele-beletúrt a földbe, közben kicsit megállva figyelt, nincs-e macska vagy más veszély a közelben. Egyszerű hétköznap délután volt, forró, nyári illatokkal teli csönd bújt a lombok alatt. Valahol, távolabb álmos hangon pöfögött egy öreg fűnyíró, ennyi jelezte csak, hogy a táj nem lakatlan.

Bálint hátát a falnak vetve a lépcsőn szunyókált. Félig ébren, félig álomban érezte csak a dolgokat, hallotta is, nem is a darazsak zümmögését, ült a földön, és lebegett egyszerre. Jó volt, úgy érezte, láthatatlan, de mindent hallott, látott. Álmodott.

Papa hangját hallotta:

– Mije vagy te öregapádnak?

– Szeme fénye! – kiáltotta.

Ismerős játék volt ez, már rohant is Papához, aki fölkapta és átölelte.

Anyai nagyapja a Papa, kemény férfi volt. Magas, erős, olyan, akire rábízhattak akármit. A munkát elvégezte, a szót megtartotta, a titkot megőrizte.

Szerette a csendet, azt gondolta: A csend Isten szava…

Mégis, ha beszéltek róla mindig azt mondta, nem hisz Istenben.

Bakancsos János papát reformátusnak keresztelték. Az ő reménye az utódokban volt, hitte, hogy a lét folytatása a gyerekeiben van, ez jelentette számára a lelke halhatatlanságát.

A rigó egészen közel jött. Bálint mozdulatlanul, teljes nyugalomban leste a madarat, ahogy a földre ejtette, amit addig gyűjtött, és megint a földbe vájva csőrét egy újabb gilisztát rántott ki. A fűnyíró kése ekkor nekivágódott egy kőnek, és a madár a zajtól megriadva felreppent. Falnak támasztott hátát kicsit megmozgatva, nyújtózva, Bálint előre dőlt, és fejét a térdére hajtotta. Nem akart felébredni még. Jó volt belesüllyedni az álomba. Karját lábai mellett lógatta, babrált valami kavicsot a földön. Eszébe jutottak a Körös parti nyaralások…

Egy hajnalban Papa beemelte a csónakba, és nagyon halkan átevezett vele a folyó túloldalára a nádashoz, hogy megmutassa a pettyes vízi csibéket… A ladikban nem lehetett felállni, Bálint a nyakát nyújtogatta, hogy meglássa az apró madarakat.

– Gyönyörűek, – súgta elragadtatottan, amikor végre előúszott az anya réce és mögötte sorban a három kis csibe. – Csodálatosak!

– Látod, hogy mennek az anyjuk után? – kérdezte Papa. Pontosan a nyomában úsznak. Figyeld te is anyádékat mindig! Ne maradj le soha tőlük, hogy el ne tévedj!

Papa igazából nem volt nagy pedagógus. Keveset beszélt és sokszor nem jókor, nem jó helyen mondott fontos dolgokat. Mégis, Bálintban valahogy megragadt minden mondata.

Nagyon szerette nézni, ahogy Papa esztergált, vagy a vésővel dolgozott. Szállt a forgács, a fűrészpor és a fa különleges, finom illata. Hányszor látta a varázslatot, amikor a durva fatörzs sima gyertyatartóvá, sótartóvá szelídült… Nem tudott betelni a varrógép motorból átalakított kicsi esztergapaddal, csak állt, és szerette volna kipróbálni ő is. De papa féltette.

– Majd ha nagyobb leszel, Bálint, a vésőhöz biztos kéz kell! És Bálint nem ellenkezett, mert a szerszámokat mindig ő rakhatta sorba, megsimogatva valamennyit. A vágódeszka jutott eszébe, amit Papa anyának csinált, és ami még mindig a konyha örök és felbecsülhetetlen értékű darabja volt. A bicskanyelekre, pengékre, fakanalakra, amik már kopottak voltak ugyan, de amiket megérintve állandó szeretet kapcsolata lehetett Papával.

A tárgyakban, amiket használtak, és amiket öregapja készített, ott volt a keze nyoma, és valahányszor használta őket valami jó érzés töltötte el.

Dédapa tanácsára Papa jogot tanult. Mire a diploma meglett jött a nagy gazdasági világválság, nem volt szükség a jogászokra már. Élni persze kellett, enni is kellett, így aztán minden munka jónak számított. Papa szerette és ismerte a fát, jól játszott hegedűn, okos ötletnek tűnt hát, hogy beálljon hegedűkészítő inasnak. De ki muzsikál, amikor éhes? Nem tartott sokáig az inasság. Már önállóan is készített hangszert, amikor végleg csődbe ment a kis műhely. Ekkor Papa malomellenőrnek jelentkezett. Járta a vidéket, rengeteget motorozott malomról-malomra. Aztán a malmok se őröltek már…

Katona lett hát, ahol kitanulta a térképészetet.

Aztán jött a háború. Papa angol fogságba került valahol Ausztriában. Egy kis játékgyárban kellett dolgoznia néhány ügyes kezű sorstárssal együtt. A tulajdonos hamar észrevette, hogy aranyra bukkant.
Ezermester volt, hihetetlen ötletekkel és páratlan formaérzékkel áldotta meg az Isten. És nem csak tessék-lássék csinálta, amit rá bíztak, hanem teljes lendülettel és szívvel adta magát minden feladathoz. Papa szeretett dolgozni. Mindennél többre becsülte azt, ha valaki a két kezével alkotott valamit.
– Az egész családját áthozatom, ha itt marad és nekem dolgozik, – ajánlotta egy idő után a tulajdonos.
De Papa csak ingatta a fejét.

– Nem, nem! Ahogy lehet, hazamegyek.
És úgy is lett. Az első lehetőséget kihasználva haza is tért.

Házasságra akkor gondolt először, mikor az utcán észrevett egy édesapát, aki kézen fogva sétált a kisfiával, és közben magyarázott valamit a komolyan figyelő gyermeknek. Ez a jelenet a megindított benne valamit. Először érzett vágyat a megállapodásra, először akart saját családot magának.
Elsőszülött fia a János nevet kapta a keresztségben. Papa családjában sok-sok éve nem történt már semmi rendkívüli, de az ifjabb Bakancsos János megkeresztelése botrányosnak számított. Dédapa hetekig nem szólt a fiához, mert az ifjabb Bakancsost anyja után katolikus hitre keresztelték…
A kicsi János növekedett, okosodott, így persze enyhült a harag, és a viszony papa és nagyapa között egy nap észrevétlen helyre billent.

Bakancsos János boldogsága teljes volt, amikor három éves kisfia egy csillagot felfedezve így szólt: luk van az égen. Valaha, dédapa elmondása szerint ő is így találta meg az égitesteket. De a jövőbe vetett reménye akkor támadt fel igazán, amikor Jánoska négy évesen igazi hegedűt kért születésnapjára…

A forró délután fölé egy hatalmas felhő kúszott, és váratlanul eleredt az eső. Visszajött a feketerigó újra. Lelassult minden az álmosító időben. Bálint gondolatai lebegtek a pára fölött, és visszakanyarodtak nagyszüleihez. Hatalmasat sóhajtott.

Istenem, – gondolta – Papa melyik álma teljesedhetett be? Milyen elgondolása ért célba? Talán soha egy sem. És mégis, ha öregapja jutott eszébe, mindig ugyanaz a kép jelent meg előtte. Egy magas, jó kötésű, mosolygós férfit látott, akit nem lehetett a gyökereiből kicsavarni. Aki tudta mindig, mi a helyes, s még a legvadabb időkben is töretlenül remélte, hogy várnak rá az életben jobb napok. Ó, hány ébren töltött, végig dolgozott éjszakát tudott volna összeszámolni! Belefacsarodott a szíve…

Jánoska nagyon nagy tehetségnek indult. Előbb olvasta a kottát, mint a betűt. A negyedes, apró hegedűn hamar játszotta a dallamokat, gyorsan tanult és szorgalmával se volt baj. Papa rajzasztala mellől követte állandóan játékának fejlődését, keményen bírálva és sokat dicsérve. Reménye beteljesülni látszott: ifjabb Bakancsos Jánosból hegedűművész lett.

Aztán fiatalemberként egyszer csak hóna alá csapta a hangszert, és úgy döntött, hogy a szerencsét, a boldogulást máshol keresi. Disszidált…

Hamburgig vitte a vonat, ott élt korai, hirtelen haláláig. Beteggé tette a honvágy, a tudat, hogy nem térhet vissza többé.

Elvesztése rettenetes csapás volt. Az erős, mindent kibíró Papa összetört. Napokig vizes pohárral itta a pálinkát meg amit talált, ordítva sírt, csikorgatta fogát, és káromolt eget, földet. Végtelen fájdalma nem akart múlni.
– Vénséges vén vagyok – vonította – nekem kellett volna mennem, nem neki!
Jó idő múlva csendesült el… Csak feküdt csak az ágyán, hangtalan sírt, könnyei patakban folytak öreggé vált arcán… Bánata megközelíthetetlenné tette.

Aztán egy nap mégis magához tért. Visszaült rajzasztalához, újra kezdte a munkát, újból esztergált, néha horgászott. Ilyenkor a víz mellett ülve az égre nézett és sóhajtott:

– Tudom, kisfiam, a felhő széléről figyelsz engem…

Az élet tovább lépett, a fájdalmak emlékké szelídültek, és Papa megérhette unokái születését. Jóval túl a hatvanöt évén még dolgozott. Terveket szövögetett, kicsi bábszínházat épített, és varázsdobozt akart készíteni Bálinttal. Nevetve mondta mindig, hogy az unokái lagziján még táncolni fog.
Papának sose volt sok pénze. Nagyon gazdag volt mégis.
– Az élethez nem pénz, hanem humor kell! – hajtogatta. És Papa mindenen tudott mosolyogni.

A nevetés átsegítette a fájdalmakon, amiket személyes sorsa tartogatott neki, átvezette a történelem viharain, és nem engedte, hogy megtörje gerincét a kor, amelyben (mint annyian) nem akart mást, csak élni.

Lassan szürkülni kezdett. Az még mindig esett és a szél is feltámadt. Bálint érezte, vizes lesz a karja, a lába, de nem akart mozdulni. Átengedte magát az emlékeknek teljesen. Az esőcseppek szétfröccsentek ahogy a kövekre értek, szertehulltak, ahogy azok az álmok, amiket nem dédelget tovább senki.

Aznap reggelre kegyetlen hideg lett. Megfagyott a levegő, didergett minden, és Bálint lelkére jégcsapokat növesztett a rémület.

Temetjük Papát. A szertartásra gondolt a ravatalnál, a megásott sírgödörre, a pillanatra, amint elsüllyed a koporsó, a mozduló lapátokra és a hangra, ahogy dobhártyát hasogatva kopog a fagyos föld a deszkán, és szívét megmarkolja a fájdalom.

Bárcsak ne kellene végigcsinálni…

A lelkész hosszan, szépen beszélt. Aztán ahogy elindultak a visszafordíthatatlan úton Bálint a lejtőről valamiért visszanézett. A koporsót annyian kisérték, hogy a kanyargós úton nem is láthatta a sor végét. Eljöttek, akik tisztelték, becsülték, szerették… Sokan voltak.
A sírnál a lelkész ismét belekezdett egy énekbe, és Bálintnak újból összeszorult a torka. Csak szorongatta markában az apró zsanérokat, amiket a varázsdobozhoz vásároltak még Papával együtt.
– Bedobom a sírba – gondolta – nem kell már semmire!

Fölnézett a vadgesztenyefa csupasz koronájára, és megpillantott egy dacos levelet, ami nem engedett a hidegnek és a szélnek. Ahogy a levél az ágba, úgy kapaszkodott ő is az emlékek tépett rojtjaiba. Ha lehull vége mindennek… Még látta maga előtt, ahogy Papa meglendíti a horgászbotot, és a zsinór leszalad az orsóról, aztán messze, valahol a folyó közepébe pottyan… Látta, ahogy türelmesen lesi a kapásjelzőt, néha időtlen időig várakozva egy kis szerencsére. És látta, ahogy apró darabokra vágja a kenyeret és a szalonnát, és felé nyújtja:
– Bálintkám, falatozzunk egyet!
A szél ismét új lendületet vett, és hatalmasat tekert a levélen. A lökésre a fa nagyot csikordult, a levél pedig riadtan elengedte az ágat, és pörgött, forgott, repült a gyászolók fölött, ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb. Mire a nagytiszteletű úr elénekelte az utolsó strófát a sírásók is végeztek. A diólevél végigsuhant a csupasz ágak alatt, aztán sóhajtva odasimult a fejfa tövéhez, amin ez a felirat állt:
Itt nyugszik Bakancsos János.

Élt 85 évet.

A.B.F.R.A. 

A Boldog Feltámadás Reménye Alatt
Bálint fölemelte a fejét térdéről. Az eső elállt, a vizes föld jellegzetes illatát érezte. Már este volt, de látta, hogy a rigó még mindig a nedves fűben keresgél. Tette a természet parancsát, gondoskodni próbált a fészekaljáról.

A zsebébe nyúlt, hogy zsebkendőt vegyen elő letörölni karjáról a vizet. Ujjaival apró, fémes tárgyakhoz ért. A varázsdoboz zsanérjai…

És most ébren is Papa hangját hallotta:

– Figyeld csak a rigót kisfiam! Sose adja fel! A rigó reménykedik…