Az agyafúrt királyfi és a mindent behálózó, hatalmas Korrupci pók – rendezői változat

Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren és a vasfüggönyön túl, de még a turul madár fészkén innen, ott ahol a pannon puma nyávog, egy mesebeli hely, amit úgy hívtak: Demokrácia.

Gazdag, termékeny föld volt ez, ahol jómódban, boldogan éltek az emberek a bölcs királlyal az ország élén. A bölcs királynak volt három álomszép leánya: Meszépia, Szedészia és Fidélia. Olyan gyönyörűek voltak, hogy szépségüknek messzi földről csodájára jártak a legények. Egy éjszaka azonban szörnyű szerencsétlenség történt! Míg a király és udvarnépe aludtak, a három királylányt magával ragadta a hatalmas, mindent beszövő Korrupci pók. Vitte őket a hátán, árkon-bokron keresztül, egyenesen Demokrácia legtávolabbi, legvadabb vidékére: Politikába. De ott sem akárhova, hanem Politika legmagasabb, legmeredekebb, megmászhatatlannak tartott hegyének, a Hierarchiának a tetejére.

Bizony ott volt a három királylány, Meszépia, Szedészia és Fidélia szédítő magasságban, a politikai Hierarchia csúcsán a Korrupci pók fogságában vergődve. A pók pedig üzenetet küldött a királynak, és egész népének: ha nem akarják, hogy a királykisasszonyoknak baja essen, akkor minden évben, aranyat, ezüstöt és drágakincseket kell küldeniük neki, annyit, amennyivel 13 nokiásdobozt is csurig lehet tölteni.

Mit lehetett tenni? Mindenki összegyűjtötte vagyonkáját, és a király színe elé vitte, adja oda a Korrupci póknak, nehogy a királylányoknak bántódása essen. Így ment ez évről-évre. Az emberek egyre szegények lettek, a király pedig egyre csak sírt keserves bánatában, hogy nem láthatja az ő szépséges lányait, akiket jobban szeretett, mint a saját szeme fényét. Bizony a hatalmas Korrupci pók egész Demokráciát szörnyű szegénységbe és szomorúságba taszította.

Elterjedt ennek a híre messzi földön és sorra érkeztek a lovagok, hogy kiszabadítsák a kisasszonyokat. Sokan szerencsét próbáltak, de nem volt könnyű dolguk! Politika vad és veszélyes vidék volt, mely még a legbátrabb és legtapasztaltabb lovagokat is próbára tette. Bizony sokan eltévedtek Politika sötét dzsungelében, vagy belesüppedtek mocsarába. Akik mégis túljutottak ezeken a megpróbáltatásokon, azok elértek a Hierarchia hegyéhez, de a csúcsot senkinek nem sikerült megmásznia!

Ahogy egyre több lovag vallott kudarcot, folyvást csökkent a remény, hogy Meszépia, Szedészia és Fidélia valaha is kiszabadul a Korrupci pók fogságából.

Ekkor azonban egy távoli királyság, Utópia királyának fiai is tudomást szereztek a csapásról, mely Demokráciát sújtotta, gondolták megszabadítják lakosait a Korrupci pók zsarnokoskodásától, és elnyerik a meseszép királylányok kezét is. A két idősebb királyfi nagy vitéz volt, messze földön nem akadt párjuk. A legidősebb oda is állt apja, a király elé, hogy engedje el megküzdeni a pókkal:

-         Édesapám, egyéletem-egyhalálom én bizony kiszabadítom a királylányokat!

-         Jaj fiam, ne menj, hisz a szörnyű Korrupci pókot még senkinek sem sikerült legyőznie!

-         Egyet se aggódjon édesapám, az óriás Bürokráciával is elbántam, ezzel a pókkal is el fogok.

-         Nem bánom menj, de aztán vigyázz magadra!

A királyfi páncélt öltött, pajzsot vett, kardot kötött az oldalára és nekiindult. Átvágott Politika dzsungelén, megküzdött a mocsarával és elért a Hierarchia aljára. Csakhogy közben nagyon elfáradt és megéhezett. Bizony az élelme elfogyott a hosszú vándorúton. Tudta éhesen, legyengülve nem tudná legyőzni a pókot, de ekkor egy kis falut vett észre. A falu határában pedig egy gyümölcsöst. Aranyat nem hozott magával, így gondolta, mivel venni nem tud, hát ellop pár gyümölcsöt. Majd ha kiszabadítja a királykisasszonyokat, akkor Demokrácia királya úgyis elhalmozza kincsekkel, amiből kifizetheti a falubelieket. Teletömte hát a pocakját almával, majd levetette páncélját, kardját is lecsatolta, és lefeküdt aludni, hogy kipihenje magát mielőtt megküzd a pókkal, hiszen olyan álmosság tört rá, amilyen listán bejutott országgyűlési képviselőre szokott bizottsági ülés közben a 3. megfejtett sudoku után. De a falubeliek észrevették, hogy valaki megdézsmálta a kertjüket. Keresni kezdték a tolvajt, és amikor megtalálták az alvó királyfit, úgy elagyabugyálták, hogy az páncélját és kardját hátrahagyva világgá menekült. Úgy futott szegény, mint szélnek eresztett IMF delegáció az utolsó Brüsszelbe tartó gép után. Szégyenében haza sem mert menni.

Várták otthon Utópiában, de ahogy nem érkezett haza, öccse állt oda apjuk elé:

-         Édesapám, most rajtam a sor, hogy megküzdjek a pókkal!

-         Ne menj fiam, túl veszélyes!

-         Ugyan már! Az elszabadult, száguldó infáci lót is sikerült megzaboláznom. A pókot is móresre tanítom!

És elindult. Akárcsak a bátyja, keresztül vágott a dzsungelen, átkelt a mocsáron. De élelme neki se maradt, pénzt ő se vitt, ezért ellopta a falubeliek körtéit, hogy jóllakjon. Míg páncélja és kardja nélkül aludt, őt is megtalálták és elnáspángolták. Szégyenében ő is világgá szaladt, akárcsak a bátyja.

A nagy haddelhadd zajára a pók is felfigyelt és jót kuncogott a királyfin. Bizony ezért nem tudott senki felmászni a hegy tetejére! Mert amikor a szerencsét próbáló lovagok éhes hassal, üres zsebbel megérkeztek, mindig a Hierarchia alján lakókat próbálták meglopni, hogy feljussanak a csúcsra. Az emberek pedig maguk üldözték el a sok tolvaj szerencselovagot, hogy azok ne fosztogassák őket. Így viszont senki nem ért fel a Hierarchia tetejére Meszépiához, Szedészihoz és Fidéliához, hogy megküzdjön a hatalmas Korrupci pókkal.

Így ment ez már hosszú ideje. Nem véletlenül vert Politikában, a Hierarchia csúcsán tanyát a Korrupci pók. Tudta, halandó ember ide talán sose fog eljutni, hogy megküzdjön vele.

De ekkor Utópia legifjabb királyfija határozta el, hogy legyőzi a pókot.

Az öreg király persze próbálta lebeszélni:

-         Ne menj fiam! Fiatal vagy még, hisz kardod sincs, soha nem is vívtál! Ha te se jössz vissza, Utópia királyfi nélkül marad.

-         Egyet se féljen édesapám! Lehet, hogy a kardot még nem bírom el, de ravasz vagyok, akár egy minimálbérre bejelentett, részmunkaidőben foglalkoztatott, számla nélkül dolgozó, Sárkányföldre bejegyzett céges hintóval közlekedő, kacsalábon forgó palotában lakó, vissza nem térítendő támogatásokból meggazdagodott, leszázalékolt EVA-s kisvállalkozó. Az elromlott fizetési mérleget is hogy megjavítottam teljesen egyedül! Meglátja, a pók eszén is túljárok majd.

És a legkisebb királyfi is útra kelt. Nem öltött se páncélt, se kardot az oldalára, még pajzsot se vitt. Remélte, hogy a csakis rá jellemző csavaros észjárása és a még Magyarországon maradt német befektetőket is megszégyenítő konok bátorsága átsegíti a veszélyeken.

Nekivágott hát  Politika dzsungelének, átjutott mocsarán és megérkezett a Hierarchia aljához. De a hosszú út alatt elemózsiája neki is elfogyott. Meg is ijedt, hogy fog így éhes hassal megküzdeni a pókkal? Ekkor ő is észrevette a falut. Gondolta jobban megnézi magának. Ahogy közelebb lopódzott, majd összefutott a nyál a szájában, az egyik kunyhócska ablakába ugyanis épp finom, kemencében sült cipókat tettek ki hűlni. Nagyon éhes volt a királyfi, de hát mit tegyen, ha egyszer nincs pénze? Kérjen kölcsön? Azt ugyan nem! Hisz a növekvő adósság a legnagyobb, még a Korrupci póknál is veszélyesebb ellenség! Lopja el a finom cipót? Dehogy fogja! Becsületes legény volt, így bekopogott a kunyhócska ajtaján, hogy megkérdezze, nem-e adnának neki egy falást, mégse korgó hassal kelljen a Korrupci pókkal megvívnia.

Amikor a kunyhó lakói ajtót nyitottak neki, és meghallották mit akar, az összes falubelit odacsődítették, hisz ilyen csodát még senki sem látott: Egy Politika dzsungelén át érkező jövevényt, aki nem hord se fényes, csillogó drága páncélt, se nagy mellvértet, csak egyszerű gúnyát, és nem akarja a Hierarchia alján lakókat meglopni, hanem őszintén, becsülettel kér tőlük! Hát majd’ mindenkinek leesett az álla meglepetésében. Persze, hogy adtak neki, nagylelkűen megvendégelték, hurkával, kolbásszal, cipóval. A falu legkedvesebb, legtakarosabb, legszorgalmasabb menyecskéje, Jusztícia még a Politika mocsarában besározódott gúnyáját is kimosta, és kizárólag jó hazai földben termett, bolti különadót fizető, lejárati időt átcímkéző, a helyi gazdákat nyomorba taszító multinacionális üzletek polcain soha meg nem fordult, nemzeti kisbolt-hálózatban megvett, kiváló hazai alapanyagokból zsírszegény, népegészségügyi termékadó mentes hamuba sült pogácsát is készített neki az útra. A királyfi nem is győzött hálálkodni a sok kedvességért és jóságért, amiben a falubeliek és Jusztícia részesítették.

Másnap aztán útra kelt a Hierarchia csúcsa felé, hogy kiszabadítsa a három raboskodó királylányt. De ahogy haladt, és egyre feljebb ért a Hierarchián, egyre sűrűbben fonta körül a Korrupci pók hálója a hegyet. Ő is sokszor belegabalyodott, és néha úgy beleragadt, hogy már-már úgy tűnt sose fog kitörni belőle. Majdnem feladta, de aztán eszébe jutott mennyire szenvednek Demokrácia lakosai, főleg a Hierarchia alján lakók, és ez erőt adott neki, hogy folytassa útját egész a csúcsig. Három nap és három éjjel mászott megállás nélkül. Egész elfáradt, már jártányi ereje sem maradt, mikor egyszer csak olyan éktelen civakodásra, kiabálásra, zsivajra figyelt fel, ami még egy parlamenti vitanapokon megedződött, a fülkeforradalom barikádjain megharcolt, a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe belecsöppent, 8 szűk esztendőt túlélt, számla nélkül teljes költségtérítést felvevő  kormánypárti képviselőt is megrémített volna. A hangok egy sötét verem aljáról jöttek, hát a királyfi belesett, és azt hitte káprázik a szeme: Meszépia, Szedészia és Fidélia torzsalkodtak ott. Mindegyik arany cipőt, és finom, drága bársony meg selyem ruhát viselt. A verem közepén pedig hegyekben álltak a gyémánt, rubint és smaragd ékszerek. A három királylány még így is folyton-folyvást azon veszekedett, hogy minél többet megszerezzen belőlük magának a másik kettőtől. A Korrupci pók nem volt a verem közelében sem, de hisz nem is volt rá szükség! A királylányoknak eszébe se jutott megszökni, őket csak az arany fülbevalók, a gyémánt karkötők érdekelték, amit a pók a birodalom lakóitól kapott pénzen vett nekik. Nem voltak ők foglyok! Még szerették is a Korrupci pókot, hiszen olyan drága ékszerekkel halmozta el őket, amit apjuk, a bölcs király se hagyott volna, hogy viseljenek. Cserébe a póknak nem kellett aggódnia, hogy elszöknek előle. A három szívtelen teremtést nem érdekelte, milyen sokat szenvedtek mások az ő hivalkodó pompájuk miatt. Az okos királyfi rögtön tudta mit kell tennie!

Visszamászott a hegy lábához, megígérte a Hierarchia alján lakóknak, hamarosan megszabadítja őket a Korrupci póktól, aztán útnak indult egyenest Demokrácia bölcs királyához, az elrabolt királykisasszonyok apjához.

Mikor a király meghallotta, hogy valaki járt a Hierarchia csúcsán, és talán hírt hoz az ő elrabolt drága lányairól nagyon megörült és teljes udvartatásával fogadta a fiatal királyfit.

-         Ó bátor királyfi, hát mesélj, mi van az én szeretett lányaimmal, sikerült-e kiszabadítanod őket?

-         Ó bölcs király, nem sikerült, de tudom mit kell tenni, hogy újra láthasd őket!

-         Mit? Mondjad! Talán valami bűbájt használsz, vagy vitézeket toborzol?

-         Nem, az egyetlen, amit tenned kell, hogy ne támogasd tovább a Korrupci pókot! Ne küldj neki több kincset!

-         De hisz az a rusnya pók azt mondta, akkor egészben lenyeli a királykisasszonyokat!

-         Bízz bennem, ha rám hallgatsz hamarosan újra látod őket!

Aggódott a király, ahogy egész népe. De hát az, aki nem téved el Politika dzsungelében, nem süpped el mocsarában, feljut a politikai Hiererchia csúcsára, anélkül, hogy az alján lakók megpróbálnák elagyabugyálni, és még a Korrupci pók hálójából is kiszabadul, az biztos tudja mit beszél. Így hát nem adtak többet semmit, nem támogatták a Korrupci pókot.

Már mindenki aggódott a királykisasszonyok egészségéért, amikor egyszer csak csodák csodájára megjelent a pók, hátán egy zsákkal, benne a három királylánnyal. A pók a király lába elé borult és keserves hangon, sírva könyörögni kezdett:

Kérlek királyom szabadíts meg ettől a három elkényeztetett, semmirekellő, lusta, hisztis, nagyszájú, folyton torzsalkodó, pénzéhes, finnyás, kényes, kapzsi, válogatós, elviselhetetlen nőszemélytől. Mióta nem tudok nekik új ruhákat és drága cipőket venni állandóan panaszkodnak, és nyavalyognak. Hiába fontam nekik egyszerű pókhálóból ruhákat, ők csak a legújabb divat szerint készült bársony rucikat hajlandók viselni. Vess a legmélyebb tömlöcbe, verd vasra mind a 8 lábam, de kérlek vedd vissza őket tőlem!

Amikor a király és népe meghallotta, hogy a királylányok nem is voltak foglyok, és jómódban meg pompában éltek a birodalom lakóitól összeharácsolt kincsekből, éktelen haragra gerjedtek. Akár az egyszeri államtitkár, akinek részeg oligarcha hajtott EU-s fejlesztési pénzből vett Audin a frissen ásott veteményes kertjébe. Száműzték a három szívtelen nőszemélyt, akik akármennyire szépek is voltak, rossz hírük miatt ezután egy igazi királyfinak se kellettek. Így eztán napszámosként kellett a földeken dolgozniuk: Meszépia virágokat kapált, Fidélia fákat metszett, Szedészia pedig – aki még nővéreinél is ügyetlenebb és semmirekellőbb volt – egész nap a madarakat hessegette a termésről. A pompához és jóléthez szokott elkényeztetett királylányok ennél nagyobb büntetést nem is kaphattak volna.

Demokrácia újra gazdag és boldog birodalom lett. A Korrupci pók – akit szintén elüldöztek – a közelébe sem mer menni, a hírét sem hallották azóta.

A ravasz, bátor királyfi pedig visszament a Hierarchia aljára, hogy megkérje a kedves és segítőkész Jusztícia kezét. Hiába nem volt királylány, csak egy falusi menyecske, a királyfi tudta, nála jobb, és igazabb társat úgyse találna soha. Ma is boldogan élnek a királyfi birodalmában, Utópiában.

A történetüknek pedig messze földön híre ment, így mindenki megtudhatta: őszinteséggel, becsülettel, kitartással és a jó szándékú emberek segítségével még a Politika legmagasabb csúcsára befészkelődött Korrupci póktól is meg lehet szabadulni.