Évszám
2012
Beküldő
annabella
Nem tudta, mennyi idő telt el, de lassan pirkadt, s az éj átadta helyét az első napsugaraknak. Nyújtózás, egy gyors pillantás az órára, -arra a kegyetlenre-, amely oly lassan mozog, hisz még csak fél öt, de a gondolatok máris zakatolnak. Pénz, munkahely, gyerek és válás, a kerék forog tovább, még egy unalmas, nehezen elviselhető napot tartogatva a kiismerhetetlen életből.
Régóta vágyott ezekre a percekre, de most, hogy megkapta őket, valahogy nem volt boldog. Férjét rég nem szerette, emlékei szerint az első igazi törés és csalódás fia születésekor következett be. Géza tovább élte az életét, voltak barátai, csak beült a kocsiba és ment, ő pedig, aki mindig is szabadsághoz, függetlenséghez szokott, mindig otthon „pihent”és végezte a házimunkát, pelenkázott.
A második stáció a munkába állás időszaka volt. Reggel kapkodva, idegesen, küzdve a forgalommal és egy pici gyerekkel, magára hagyatva intézte dolgait.
Szervezete nem bírta a nagy hajtást, folyamatosan súlyos betegségekbe esett. Géza sem róla, sem a gyerekről nem gondoskodott, és a következő párbeszéd után Éva már tudta, hol a helye.
- Van valami étel?- kérdezte a férfi reggel, mikor munkába indult.
- Egy kis kenyér és szalámi nekem, ne vidd el!- szólt ki a feleség a betegágyból.
- Hmmm- hangzott az elégedetlen morgás.
Onnantól kezdve a fiatalasszony megváltozott. Mord lett, szótlan, emberkerülő, egy megközelíthetetlen tüske. A férfinak nem sok öröme tellett benne, egyre inkább barátai felé fordult, a nő pedig mindezek ellenére kivirult, másoknak. Csinosan, vonzón járt, s rájött arra, hogy nem csak a kiabálás és durva beszéd létezik a világon. Már nem lepődött meg, ha udvariasan kinyitották előtte az ajtót, vagy türelmesen elmagyaráztak neki ezt-azt. Mindenki őt akarta, mindenki odavolt érte, de ő tartotta magát, nem bonyolódott olcsó kalandokba, igazi nagyvadra várt. És keményen szenvedett.
Az, aki élt már olyannal, akit tiszta szívből megvetett, gyűlölt, az tudja, milyen érzés. Az ő Gézája pedig - mint egy nyüszítő állat, aki a vesztét érzi,- egyre görcsösebben kapaszkodott bele a maga ocsmány, közönséges módján. Már nem is beszéltek egymással, az asszony igyekezett kerülni a számára undorító férjet. A válás a férj szemszögéből szóba sem jöhetett, Évának pedig senkije nem volt, anyagilag is ki volt szolgáltatva a férfinak. Sokáig kapálódzott sorsa ellen, de mint légy a pókhálóba, ő is csak egyre jobban belegabalyodott tehetetlenségébe, bánatába.
Kivárt. Rájött arra, hogy a férfinak magától kell elmennie, otthagynia őt és a gyereket, akit gyakorlatilag eddig is ő nevelt. Egy nap a szépen borotvált arc, a tiszta póló szánalmat és örömet csalt az asszony arcára. Megvagy!
A költözésnél kevés hiányzott ahhoz, hogy ne tapsoljon, örüljön. Egyáltalán nem érdekelte az a másik, nem akart vele megismerkedni, barátkozni vagy ellenségeskedni, még látni sem. Valószínűleg ugyanolyan, mint Géza.
Egyedül ébred. Ébred? Hisz nem is tud aludni! Nem a férje hiányzik, hanem egy társ, egy társ, aki végighallgatná, aki véleményezné a dolgait és néha még a piacra is kimenne vele egy kis gyümölcsért. Ha nagyon szomorú volt az elmúlt években, mindig a régi kacatok, képek, emléktárgyak között kotorászott, némelyiknél mosolygott, némelyiket pedig úgy dobta vissza, mintha kígyót lelt volna. Kezébe fogta most is a kopott fényképalbumot, és hangok, ízek, színek kavalkádja tört rá. Folyózúgás, csónak, kacaj és nevetés, barátnők csivitelése. Kislányok néznek vissza rá, az egyik szőke, kócos –már most nőiesen keresztbe tett lábbal,- a másik fiús, merev és nem túl szép. Ahogy megfordította, s ránézett a dátumra, a pacákra a kép hátulján, eleredtek a könnyei, s lám, a sok, hónapok óta fel nem oldott feszültség utat tört végre magának. Már tudta mit akar: élni szabadon, boldogan, sebek nélkül, úgy, mint azon a képen akkor, hajdanán. Feltétel nélkül, bátran belenézni a napba, s hunyorítani is, ha kell, hiszen a gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel - nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.
Régóta vágyott ezekre a percekre, de most, hogy megkapta őket, valahogy nem volt boldog. Férjét rég nem szerette, emlékei szerint az első igazi törés és csalódás fia születésekor következett be. Géza tovább élte az életét, voltak barátai, csak beült a kocsiba és ment, ő pedig, aki mindig is szabadsághoz, függetlenséghez szokott, mindig otthon „pihent”és végezte a házimunkát, pelenkázott.
A második stáció a munkába állás időszaka volt. Reggel kapkodva, idegesen, küzdve a forgalommal és egy pici gyerekkel, magára hagyatva intézte dolgait.
Szervezete nem bírta a nagy hajtást, folyamatosan súlyos betegségekbe esett. Géza sem róla, sem a gyerekről nem gondoskodott, és a következő párbeszéd után Éva már tudta, hol a helye.
- Van valami étel?- kérdezte a férfi reggel, mikor munkába indult.
- Egy kis kenyér és szalámi nekem, ne vidd el!- szólt ki a feleség a betegágyból.
- Hmmm- hangzott az elégedetlen morgás.
Onnantól kezdve a fiatalasszony megváltozott. Mord lett, szótlan, emberkerülő, egy megközelíthetetlen tüske. A férfinak nem sok öröme tellett benne, egyre inkább barátai felé fordult, a nő pedig mindezek ellenére kivirult, másoknak. Csinosan, vonzón járt, s rájött arra, hogy nem csak a kiabálás és durva beszéd létezik a világon. Már nem lepődött meg, ha udvariasan kinyitották előtte az ajtót, vagy türelmesen elmagyaráztak neki ezt-azt. Mindenki őt akarta, mindenki odavolt érte, de ő tartotta magát, nem bonyolódott olcsó kalandokba, igazi nagyvadra várt. És keményen szenvedett.
Az, aki élt már olyannal, akit tiszta szívből megvetett, gyűlölt, az tudja, milyen érzés. Az ő Gézája pedig - mint egy nyüszítő állat, aki a vesztét érzi,- egyre görcsösebben kapaszkodott bele a maga ocsmány, közönséges módján. Már nem is beszéltek egymással, az asszony igyekezett kerülni a számára undorító férjet. A válás a férj szemszögéből szóba sem jöhetett, Évának pedig senkije nem volt, anyagilag is ki volt szolgáltatva a férfinak. Sokáig kapálódzott sorsa ellen, de mint légy a pókhálóba, ő is csak egyre jobban belegabalyodott tehetetlenségébe, bánatába.
Kivárt. Rájött arra, hogy a férfinak magától kell elmennie, otthagynia őt és a gyereket, akit gyakorlatilag eddig is ő nevelt. Egy nap a szépen borotvált arc, a tiszta póló szánalmat és örömet csalt az asszony arcára. Megvagy!
A költözésnél kevés hiányzott ahhoz, hogy ne tapsoljon, örüljön. Egyáltalán nem érdekelte az a másik, nem akart vele megismerkedni, barátkozni vagy ellenségeskedni, még látni sem. Valószínűleg ugyanolyan, mint Géza.
Egyedül ébred. Ébred? Hisz nem is tud aludni! Nem a férje hiányzik, hanem egy társ, egy társ, aki végighallgatná, aki véleményezné a dolgait és néha még a piacra is kimenne vele egy kis gyümölcsért. Ha nagyon szomorú volt az elmúlt években, mindig a régi kacatok, képek, emléktárgyak között kotorászott, némelyiknél mosolygott, némelyiket pedig úgy dobta vissza, mintha kígyót lelt volna. Kezébe fogta most is a kopott fényképalbumot, és hangok, ízek, színek kavalkádja tört rá. Folyózúgás, csónak, kacaj és nevetés, barátnők csivitelése. Kislányok néznek vissza rá, az egyik szőke, kócos –már most nőiesen keresztbe tett lábbal,- a másik fiús, merev és nem túl szép. Ahogy megfordította, s ránézett a dátumra, a pacákra a kép hátulján, eleredtek a könnyei, s lám, a sok, hónapok óta fel nem oldott feszültség utat tört végre magának. Már tudta mit akar: élni szabadon, boldogan, sebek nélkül, úgy, mint azon a képen akkor, hajdanán. Feltétel nélkül, bátran belenézni a napba, s hunyorítani is, ha kell, hiszen a gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel - nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.