Évszám
2012
Beküldő
Angyalka
„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”
Rózsa a szokásosnál korábban ébredt fel, nem érezte jól magát. Szédült, émelygett, fájt a gyomra. Kiment a konyhába, hátha a szódabikarbóna helyrehozza. Leült a hokedlire, és lassan megivott egy pohár hideg vizet. Ránézett a faliórára, öt perccel múlott fél öt. Már nem látta értelmét visszafeküdni, nemsokára úgyis kelnie kell. Lekapcsolta az ébresztőórát a szobában, kegyetlen pityegésével ne zavarja Jancsót, had aludjon végre nyugodtan, későn ért haza a gyárból éjszaka.
Bement a fürdőszobába. A zuhanyzójuk néhány napja elromlott, szerelőre nem volt pénzük, Jancsónak meg ideje nem akadt még, hogy megnézze, mitől nem folyik a víz rendesen. Fogta a lavórt, megmosakodott benne. A gyomra utána is ugyan úgy kavargott, mint 20 perccel ezelőtt. „Talán a tegnapi gomba! Jobb lesz, ha a maradékot kiöntöm a szemetesbe, mielőtt Jancsó befalja az összeset reggelire!”. Mire felöltözött és elkészült, pont fél 6 lett, indulhatott is a munkába.
A hajnali utak néma magányát a kisvárosi piac állandó zajos forgataga váltotta fel, ahogy Rózsa leszállt a helyi járatról. Fél éve dolgozott itt, Tóth Sándor zöldséges standjánál. A főnökét jóravaló, dolgos embernek ismerte meg. 40 év körüli lehetett, nyúlánk, magas, de általában komoly férfi volt, magánéletről sosem beszéltek. Rózsa annyit tudott csak, hogy miután Sándor ismét apa lett, felesége nem tudta tovább segíteni nála a munkát, ezért felvették őt helyette. A forgalom átlagos volt, hétvégenként nagyobb, akkor még egy kisegítő fiú is szokott jönni, aki több standnál is besegített. Rózsa szorgalmasan dolgozott hétfőtől szombatig, alig 53 kilója ellenére férfi módjára cipelte a teli gyümölcsös és zöldséges rekeszeket hétköznapokon, amikor Zsolt nem jött. Szeretett itt lenni, és a vevők is szerették őt, de hiába mosolygott mindig kedvesen, réveteg szemének szomorúságát nem értette senki.
- Jó reggelt! – Köszönt Sándornak, miközben rendezgette a káposztákat egy rekeszben.
- Szép jó napot, Rózsika! Megérkezett a rendelt áru?
- Persze, már ki is pakoltam mindet. A sárgabarack gyönyörű, a fejes saláta viszont nem az igazi. Majd lecsipkedem a külső leveleiket, attól szebb lesz.
- Rendben, Rózsika. – Futtatta szemét végig Sándor a friss árun, majd megakadt a lányon. – Kicsit sápadtnak tűnik nekem. Talán beteg?
- Nem, dehogy! Kicsit elrontottam a gyomrom, reggel erre ébredtem, de most már sokkal jobban vagyok!
A következő napokban azonban elmaradt a remélt gyógyulás, a reggeli rosszullétek állandóak lettek. Jancsó nem sokat törődött a dologgal, két sörözés között csak annyit mondott: „Remélem nem vagy terhes!”, és már ment is, a haverok várták.
Rózsának addig eszébe sem jutott, hogy esetleg gyereket vár. A kevés kis pénzét elvitte az albérlet, a rezsi, gyógyszerre nem maradt semmi, amivel védekezhettek volna. Jancsó vigyázott ugyan, amikor józan volt, a többi alkalommal Rózsa nem mert ellenkezni. Egyszer tette meg, sokáig megmaradt a látható nyoma.
Egy héttel a rosszullétek után kezdett tényleg megijedni. Miután kimaradt a havi vérzése is, elment orvoshoz.
- Ön kisbabát vár, gratulálok! – Mosolygott rá kedvesen a fehér köpenyes nőgyógyász. – A következő vizsgálatra egy hónap múlva jöjjön el, addig írok fel magának vitaminokat, azokat szedje rendszeresen, és vigyázzon, hogy ne emelje meg magát.
- Köszönöm, doktor úr! – Fordult Rózsa gyorsan az ajtó felé, rá sem pillantva az orvosra, nehogy az észrevegye a könnyeket a szemében. Maga sem tudta, örüljön-e vagy sírjon. Leült a váróterembe, és csak bámult ki az ablakon. Odakint szakadt az eső, mintha a felhők is az ő szomorúságát siratnák.
Néhány perc múlva egy pár lépett be az ajtón, hatalmas esernyővel a férfi kezében. Boldognak tűntek. A nő egyik keze gömbölyödő hasán nyugodott, másik kezét a férfi gyengéden megfogta, és el nem eresztve azt, leültek a székre. „Milyen szerencsések! Nem is tudják, hogy mennyire azok! Az ő gyerekük egy óvó, féltő, szerető családba fog születni, megkapja majd mindazt, ami nekem sosem adatott meg. Családot a nevelőintézet és biztonságos otthont, szülői szeretetet az állandóan változó pótszülők helyett egy kiszámítható jövőben. Mit fogok én adni ennek a kicsi életnek? Keserűséget, bánatot, fájdalmat egy olyan világban, ahol a gyengéket kihasználják, ahol esély sincs egy jobb életre az előítéletek, és a szűkre szabott lehetőségek között, és ahol az ember nem számíthat másra, csak saját magára!”
Más talán a születendő gyerek nevére gondol ilyenkor, Rózsa komor és gondterhelt arccal a jövő bizonytalanságába merült.
Mikor este hazaért, Jancsó a tévé előtt ült, jó néhány üres sörösüveg társaságában.
- Pocsék napom volt, főzz valami vacsorát! – Mondta a lánynak.
- Jancsó! – Kezdte Rózsa, de megállt, nem tudta hogyan folytassa. Tartott a férfi reakciójától, félt a haragjától. – Az orvostól jövök. Terhes vagyok.
A férfi levette lábát az asztalról, várt egy pillanatig, majd felállt.
- Mit mondtál? Hogy mi vagy? Terhes, te cafka! Hogy lehetsz terhes? Kitől? Mert tőlem nem, az biztos! – Ordította a lány felé indulatosan.
- Senkim sincs rajtad kívül, hidd el, az egész világon senkim sincs! – Nyelte könnyeit Rózsa.
- Nem tarthatod meg azt a gyereket! Holnap visszamész, és elveteted, értetted?
- Nem! – Tört ki a lányból a zokogás. – Megtartom, és felnevelem, ha kell, egyedül!
- Jó, de akkor én elmegyek! Döntsd el!
A hirtelen beállt némaságnak most súlya volt, Rózsát ledöntötte a lábáról, majdnem összeesett. Leült az ágy szélére, vett egy nagy levegőt, mielőtt kimondta az ítéletet mindhármójuk élete felett.
- Menj, ha így gondolod. Nem foglak keresni, nem kell tőled soha többé semmi.
- Helyes, nem is adnék! Nincs miért adjak, az a gyerek nem az enyém! Te mocskos ribanc! – Azzal becsapta maga mögött az ajtót. Ki tudja hová ment, éjszakára sem tért haza, amit a lány nem is bánt. Ilyen emberre nincs szüksége, inkább a magány, azt már úgyis megszokta. Az elmúlt egy évben, míg együtt éltek, csupán annyi örömet adott a férfi neki, hogy néha volt, akihez szólni tudott. De most már minden más lesz! Úgy fogja szeretni ezt a gyereket, ahogy anya még nem szeretett, ahogy ő vágyott rá mindig, hogy szeressék.
Másnap reggel Rózsa izgatottan érkezett a piacra. Tudta, hogy nem titkolhatja sokáig az állapotát, nem is akarta, de a munkáját sem szerette volna elveszíteni. Úgy érezte jobb, ha megmondja a főnökének.
- Sándor! – Kezdett bele lassan, idegességében az ujjait tördelte.
- Mi a baj Rózsa, talán elszámoltál valamit? Hiány van a kasszában?
- Nem, dehogy, a kasszával minden rendben. Azt szeretném mondani, hogy… Szóval kisbabát várok.
Sándor meglepődött, erre nem számított.
- Gratulálok! Akkor beszélnem kell Zsolttal, hogy vegye át tőled a munkát. Gondolom, voltál már orvosnál.
- Igen, azt mondta, hogy dolgozhatok tovább, csak emelgetnem nem szabad. Kérem, Sándor, nekem szükségem van a munkára.
- Értem. Zsolttal akkor is beszélek, nem árt, ha ketten vannak itt, hátha rosszul lesz, vagy bármi, én nem mindig tudok itt lenni. – Sándor látta Rózsa szemében, hogy nem nyugodott meg a lány a választól. Magánéletről nem igen szoktak beszélni, de úgy érezte, most ott lehet a baj. – A barátja is örül bizonyára, igaz? – Mosolygott a lányra.
- Rá nem számíthatok, elment. Köszönöm a segítőkészségét, igyekszem a munkában, amíg lehet helyt állni. – Zárta rövidre a választ a lány, majd ment is, mert vevő érkezett. A legjobbkor, nem szívesen mesélt volna az otthoni történésekről.
A következő egy hónap gyorsan eltelt. Első dolga volt, miután megspórolt egy kis pénzt, hogy lecseréltette a lakás zárait, félt attól, hogy Jancsó esetleg visszajön. Nem akarta, nem volt rá szüksége. A boldog érzés, hogy fiatal édesanya lesz, enyhítette a magányát, bár időnként úgy érezte, jó lenne megosztani valakivel csendes boldogságát. Anyja 17 éves korában egyszer meglátogatta az intézetben ugyan, de azóta sem hallott felőle. Édesapjáról semmit sem tudott, testvérei nem voltak, ahogy rokonai, barátai sem. Az élet Rózsa számára nem hozott eddig sok örömet, komornak és csúfnak látta a világot. Az emberi kapcsolatokba vetett bizalma a fájdalmas kudarcok és arcul csapások után meginogva dőlt össze. Nem ilyen életet szánt a gyerekének, de nem ringatta álmokban magát, tudta, hogy a korlátok okozta nehézségekkel, a megbélyegzéssel szembe kell néznie, az emberek nagyon kritikusak és bántóak tudnak lenni. Bár elbújhatna előlük! Az egyetlen, akiben támaszt talált, Zsolt volt. A fiú, miután megtudta, hogy Rózsa állapotos, szinte semmit nem engedett neki dolgozni, csak a vevőket szolgálhatta ki. Bármit kellett felemelni, megemelni, átrakni, eltenni, mindjárt ott termett, és segített. Eddig egy másik standon volt állandó kisegítő, de Sándorral régóta ismerték egymást, szívesen beállt hozzá is. Nem okozott neki gondot a munka, még így, két helyen sem, izmos karjaival könnyedén megbirkózott a cipekedés nehézségeivel. Ő is hajnalban érkezett minden nap, és délutánig megállás nélkül dolgozott, mindig mosolyogva. Ez nagyon tetszett Rózsának, Zsolt mellett minden könnyebbnek tűnt. Vidámsága, életszeretete feltöltötte a lányt is, elterelte figyelmét saját gondjairól.
Miután eltelt az egy hónap, visszament az orvoshoz. Korán érkezett a rendelőbe, még üresen ásított a fehéren csempézett váróterem. Egy takarítónő mosott fel éppen, mikor megérkezett az orvos, és vele az asszisztens nő. Gyorsan végzett a vizsgálattal, sietett vissza a piacra.
Zsolt rögtön megkérdezte minden rendben volt-e, hogy érzi magát a lány. Rózsa meghatódott a törődést látva, jól esett neki, hogy van, aki aggódik érte. Zsolt minden rezdülését figyelte, olyan szeretettel fogta őt körbe, amiben még sosem volt része. A kegyetlen világban egy pici rést nyitott, ahol beszűrődött némi szivárványos napfény, megmutatva a lánynak, hogy nem felhős felettünk állandóan az égbolt. Kicsiny rés volt, mégis melegséggel töltötte el Rózsát, napról napra érezte az éltető erejét. Zsoltra is egyre gyakrabban gondolt, ha nem volt mellette hiányzott neki a vidámsága, szívesen gondolt a bolondozásaira, irigyelte, hogy neki minden olyan könnyű.
Rózsa már a hatodik hónapban volt, hasa kikerekedett, arca megszépült. Egy szatyorba összeválogatott néhány zöldségfélét, gyümölcsöt a megmaradottak közül zárás után.
- Ha megengeded, segítek neked hazavinni őket! – Ajánlotta fel segítségét Zsolt.
- Köszönöm, az jó lenne, egyre nehezebb már minden.
Míg hazafelé sétáltak Zsolt mesélt neki arról a tervéről, hogy saját zöldségüzletet szeretne nyitni a városban, ahol a maga ura lehetne. Régóta segít a piacon, úgy érzi egyedül is menne neki. Lassan összejön annyi pénze, hogy kibéreljen egy üzlethelységet, már ki is nézte.
- Gyere be bátran, örülnék neki! – Mondta Rózsa a fiúnak az ajtóban.
- Szívesen, ha nem zavarok.
- Senkit nem zavarsz, egyedül élek. – Vette át a szatyrokat a lány a konyhában, hogy kipakolja őket. Teát főzött, megkínálta vele Zsoltot is.
Sokáig beszélgettek, későre járt, mikor a fiú elindult haza. Rózsa nem értette utána, hogy miért lett hirtelen rossz a kedve, hiszen a fiú mellett végig jól érezte magát, mindig megnevetteti. Később rájött, hiányzott neki Zsolt.
Másnap a fiú egy szál rózsát vitt neki a reggeli nyitás előtt.
- De kedves! Miért kapom? – Kérdezte tőle.
- Tegnap este nagyon jól éreztem magam veled, szeretném megköszönni.
- Én is jól éreztem magam veled! – Sütötte le a szemét Rózsa.
A szerelem gyorsan hatalmába kerítette őket, a lány bizalmatlansága napról napra foszlott semmivé. Ez az új érzés, ez a mámorító erő egyre több napfényt engedett be az életébe. Szerette Zsoltot, mellette először érezte, hogy az élet másmilyen is lehet, mint amiben eddig élt. Ráébredt, hogy a változások jót is hozhatnak, a világ tud szép is lenni, mert mi formáljuk azt, mi tesszük élhetővé, vagy éppen nehézzé. Az élet alakítható, nálunk van a kulcs, amivel bezárunk, vagy éppen kinyitunk egy ajtót a boldogság, vagy a boldogtalanság felé. A döntés a miénk, nem várhatjuk mástól, hogy megoldja helyettünk a problémákat.
Rózsa sugárzott boldogságában, a valakihez tartozás, a kötődés élménye átformálta egész lényét. Egyik nap, miután végeztek a piacon, Zsolt odaállt elé.
- Hétvégén szeretnélek bemutatni a szüleimnek. Eljönnél hozzájuk szombaton vacsorára?
Rózsát hirtelen érte a meghívás. Számára a család, a szülők valami misztikus fogalom volt. Mindig elképzelte, milyen lehet családban élni, és most itt van a lehetőség, hogy részese legyen.
- Szívesen elmegyek veled hozzájuk, bár már most izgulok. Mi lesz, ha nem tetszem nekik? –Aggódott.
- Ne butáskodj, egy ilyen tündéri, aranyos lány! Nem lesz semmi gond!
Zsolt érte ment szombaton, együtt érkeztek a kis kertes családi házhoz. A fiú szülei komoly arccal fogadták a lányt, nem sok kedvességet érzett bennük. Bármilyen témát megpróbált Zsolt a vacsoránál felhozni, a vége mindig az lett, hogy szülei Rózsa származására és a gyerek fogantatására tettek bár udvarias, de figyelmen kívül nem hagyható megjegyzést. A lány nagyon rosszul érezte ez miatt magát, alig várta, hogy elinduljon haza. Rosszul esett neki a sok előítélet, a megbélyegzés. Egyedül szeretett volna lenni, Zsoltot megkérte, menjen inkább aznap este haza. A fiút is bántotta a dolog, nem számított rá, hogy szülei ennyire elzárkóznak majd a kapcsolatuk elől.
Rózsa hétfőn reggel beszélt Sándorral, betegszabadságra ment az utolsó pár hétre. Egyedül akart maradni, nem fogadta Zsolt közeledését. Össze volt zavarodva, nem tudta hogyan tovább, mi legyen kettőjükkel. Közben egyre nehezebben viselte az utolsó napokat. Egyik délután aztán olyan fájásai lettek, hogy az összekészített kis szatyrát megfogva bement a kórházba. Nem kellett sokat várnia, megindult a szülés. Gyönyörű kisfiúnak adott életet, könnyei patakzottak örömében, mikor a kis jövevényt a karjaiba adták.
- Gratulálok, kisasszony, egészséges kisfia van! – Fogta meg a vállát az orvos. – Gondolom az apuka kint várakozik, szóljak neki, hogy bejöhet?
- Nincs apuka, csak mi ketten vagyunk, de azért köszönöm, doktor úr. – Mondta Rózsa le sem véve a szemét a piciny babáról.
- Bocsánat, de én vagyok az apuka! – Lépett be a szobába Zsolt. Megállt, szeme kérlelőn nézett Rózsára. – Ha elfogadsz, én leszek az apukája.
A lány ránézett a fiúra, majd kinyújtotta felé a karját.
- Gyere, ő itt Gergő, a kisfiunk!
Sokáig nem szóltak semmit, csak nézték a már megfürdetett, pólyába bugyolált apró jövevényt, Zsolt boldogan ölelte át mindkettőjüket.
- Mi lesz ezután? Mit szólnak majd a szüleid?
- Ne aggódj semmit! Ha megismernek meg fognak szeretni, ebben biztos vagyok, Gergőt pedig imádják majd! A világot bár nem tudjuk megváltoztatni, de az ember képes a változásra, hidd el!
Rózsa a szokásosnál korábban ébredt fel, nem érezte jól magát. Szédült, émelygett, fájt a gyomra. Kiment a konyhába, hátha a szódabikarbóna helyrehozza. Leült a hokedlire, és lassan megivott egy pohár hideg vizet. Ránézett a faliórára, öt perccel múlott fél öt. Már nem látta értelmét visszafeküdni, nemsokára úgyis kelnie kell. Lekapcsolta az ébresztőórát a szobában, kegyetlen pityegésével ne zavarja Jancsót, had aludjon végre nyugodtan, későn ért haza a gyárból éjszaka.
Bement a fürdőszobába. A zuhanyzójuk néhány napja elromlott, szerelőre nem volt pénzük, Jancsónak meg ideje nem akadt még, hogy megnézze, mitől nem folyik a víz rendesen. Fogta a lavórt, megmosakodott benne. A gyomra utána is ugyan úgy kavargott, mint 20 perccel ezelőtt. „Talán a tegnapi gomba! Jobb lesz, ha a maradékot kiöntöm a szemetesbe, mielőtt Jancsó befalja az összeset reggelire!”. Mire felöltözött és elkészült, pont fél 6 lett, indulhatott is a munkába.
A hajnali utak néma magányát a kisvárosi piac állandó zajos forgataga váltotta fel, ahogy Rózsa leszállt a helyi járatról. Fél éve dolgozott itt, Tóth Sándor zöldséges standjánál. A főnökét jóravaló, dolgos embernek ismerte meg. 40 év körüli lehetett, nyúlánk, magas, de általában komoly férfi volt, magánéletről sosem beszéltek. Rózsa annyit tudott csak, hogy miután Sándor ismét apa lett, felesége nem tudta tovább segíteni nála a munkát, ezért felvették őt helyette. A forgalom átlagos volt, hétvégenként nagyobb, akkor még egy kisegítő fiú is szokott jönni, aki több standnál is besegített. Rózsa szorgalmasan dolgozott hétfőtől szombatig, alig 53 kilója ellenére férfi módjára cipelte a teli gyümölcsös és zöldséges rekeszeket hétköznapokon, amikor Zsolt nem jött. Szeretett itt lenni, és a vevők is szerették őt, de hiába mosolygott mindig kedvesen, réveteg szemének szomorúságát nem értette senki.
- Jó reggelt! – Köszönt Sándornak, miközben rendezgette a káposztákat egy rekeszben.
- Szép jó napot, Rózsika! Megérkezett a rendelt áru?
- Persze, már ki is pakoltam mindet. A sárgabarack gyönyörű, a fejes saláta viszont nem az igazi. Majd lecsipkedem a külső leveleiket, attól szebb lesz.
- Rendben, Rózsika. – Futtatta szemét végig Sándor a friss árun, majd megakadt a lányon. – Kicsit sápadtnak tűnik nekem. Talán beteg?
- Nem, dehogy! Kicsit elrontottam a gyomrom, reggel erre ébredtem, de most már sokkal jobban vagyok!
A következő napokban azonban elmaradt a remélt gyógyulás, a reggeli rosszullétek állandóak lettek. Jancsó nem sokat törődött a dologgal, két sörözés között csak annyit mondott: „Remélem nem vagy terhes!”, és már ment is, a haverok várták.
Rózsának addig eszébe sem jutott, hogy esetleg gyereket vár. A kevés kis pénzét elvitte az albérlet, a rezsi, gyógyszerre nem maradt semmi, amivel védekezhettek volna. Jancsó vigyázott ugyan, amikor józan volt, a többi alkalommal Rózsa nem mert ellenkezni. Egyszer tette meg, sokáig megmaradt a látható nyoma.
Egy héttel a rosszullétek után kezdett tényleg megijedni. Miután kimaradt a havi vérzése is, elment orvoshoz.
- Ön kisbabát vár, gratulálok! – Mosolygott rá kedvesen a fehér köpenyes nőgyógyász. – A következő vizsgálatra egy hónap múlva jöjjön el, addig írok fel magának vitaminokat, azokat szedje rendszeresen, és vigyázzon, hogy ne emelje meg magát.
- Köszönöm, doktor úr! – Fordult Rózsa gyorsan az ajtó felé, rá sem pillantva az orvosra, nehogy az észrevegye a könnyeket a szemében. Maga sem tudta, örüljön-e vagy sírjon. Leült a váróterembe, és csak bámult ki az ablakon. Odakint szakadt az eső, mintha a felhők is az ő szomorúságát siratnák.
Néhány perc múlva egy pár lépett be az ajtón, hatalmas esernyővel a férfi kezében. Boldognak tűntek. A nő egyik keze gömbölyödő hasán nyugodott, másik kezét a férfi gyengéden megfogta, és el nem eresztve azt, leültek a székre. „Milyen szerencsések! Nem is tudják, hogy mennyire azok! Az ő gyerekük egy óvó, féltő, szerető családba fog születni, megkapja majd mindazt, ami nekem sosem adatott meg. Családot a nevelőintézet és biztonságos otthont, szülői szeretetet az állandóan változó pótszülők helyett egy kiszámítható jövőben. Mit fogok én adni ennek a kicsi életnek? Keserűséget, bánatot, fájdalmat egy olyan világban, ahol a gyengéket kihasználják, ahol esély sincs egy jobb életre az előítéletek, és a szűkre szabott lehetőségek között, és ahol az ember nem számíthat másra, csak saját magára!”
Más talán a születendő gyerek nevére gondol ilyenkor, Rózsa komor és gondterhelt arccal a jövő bizonytalanságába merült.
Mikor este hazaért, Jancsó a tévé előtt ült, jó néhány üres sörösüveg társaságában.
- Pocsék napom volt, főzz valami vacsorát! – Mondta a lánynak.
- Jancsó! – Kezdte Rózsa, de megállt, nem tudta hogyan folytassa. Tartott a férfi reakciójától, félt a haragjától. – Az orvostól jövök. Terhes vagyok.
A férfi levette lábát az asztalról, várt egy pillanatig, majd felállt.
- Mit mondtál? Hogy mi vagy? Terhes, te cafka! Hogy lehetsz terhes? Kitől? Mert tőlem nem, az biztos! – Ordította a lány felé indulatosan.
- Senkim sincs rajtad kívül, hidd el, az egész világon senkim sincs! – Nyelte könnyeit Rózsa.
- Nem tarthatod meg azt a gyereket! Holnap visszamész, és elveteted, értetted?
- Nem! – Tört ki a lányból a zokogás. – Megtartom, és felnevelem, ha kell, egyedül!
- Jó, de akkor én elmegyek! Döntsd el!
A hirtelen beállt némaságnak most súlya volt, Rózsát ledöntötte a lábáról, majdnem összeesett. Leült az ágy szélére, vett egy nagy levegőt, mielőtt kimondta az ítéletet mindhármójuk élete felett.
- Menj, ha így gondolod. Nem foglak keresni, nem kell tőled soha többé semmi.
- Helyes, nem is adnék! Nincs miért adjak, az a gyerek nem az enyém! Te mocskos ribanc! – Azzal becsapta maga mögött az ajtót. Ki tudja hová ment, éjszakára sem tért haza, amit a lány nem is bánt. Ilyen emberre nincs szüksége, inkább a magány, azt már úgyis megszokta. Az elmúlt egy évben, míg együtt éltek, csupán annyi örömet adott a férfi neki, hogy néha volt, akihez szólni tudott. De most már minden más lesz! Úgy fogja szeretni ezt a gyereket, ahogy anya még nem szeretett, ahogy ő vágyott rá mindig, hogy szeressék.
Másnap reggel Rózsa izgatottan érkezett a piacra. Tudta, hogy nem titkolhatja sokáig az állapotát, nem is akarta, de a munkáját sem szerette volna elveszíteni. Úgy érezte jobb, ha megmondja a főnökének.
- Sándor! – Kezdett bele lassan, idegességében az ujjait tördelte.
- Mi a baj Rózsa, talán elszámoltál valamit? Hiány van a kasszában?
- Nem, dehogy, a kasszával minden rendben. Azt szeretném mondani, hogy… Szóval kisbabát várok.
Sándor meglepődött, erre nem számított.
- Gratulálok! Akkor beszélnem kell Zsolttal, hogy vegye át tőled a munkát. Gondolom, voltál már orvosnál.
- Igen, azt mondta, hogy dolgozhatok tovább, csak emelgetnem nem szabad. Kérem, Sándor, nekem szükségem van a munkára.
- Értem. Zsolttal akkor is beszélek, nem árt, ha ketten vannak itt, hátha rosszul lesz, vagy bármi, én nem mindig tudok itt lenni. – Sándor látta Rózsa szemében, hogy nem nyugodott meg a lány a választól. Magánéletről nem igen szoktak beszélni, de úgy érezte, most ott lehet a baj. – A barátja is örül bizonyára, igaz? – Mosolygott a lányra.
- Rá nem számíthatok, elment. Köszönöm a segítőkészségét, igyekszem a munkában, amíg lehet helyt állni. – Zárta rövidre a választ a lány, majd ment is, mert vevő érkezett. A legjobbkor, nem szívesen mesélt volna az otthoni történésekről.
A következő egy hónap gyorsan eltelt. Első dolga volt, miután megspórolt egy kis pénzt, hogy lecseréltette a lakás zárait, félt attól, hogy Jancsó esetleg visszajön. Nem akarta, nem volt rá szüksége. A boldog érzés, hogy fiatal édesanya lesz, enyhítette a magányát, bár időnként úgy érezte, jó lenne megosztani valakivel csendes boldogságát. Anyja 17 éves korában egyszer meglátogatta az intézetben ugyan, de azóta sem hallott felőle. Édesapjáról semmit sem tudott, testvérei nem voltak, ahogy rokonai, barátai sem. Az élet Rózsa számára nem hozott eddig sok örömet, komornak és csúfnak látta a világot. Az emberi kapcsolatokba vetett bizalma a fájdalmas kudarcok és arcul csapások után meginogva dőlt össze. Nem ilyen életet szánt a gyerekének, de nem ringatta álmokban magát, tudta, hogy a korlátok okozta nehézségekkel, a megbélyegzéssel szembe kell néznie, az emberek nagyon kritikusak és bántóak tudnak lenni. Bár elbújhatna előlük! Az egyetlen, akiben támaszt talált, Zsolt volt. A fiú, miután megtudta, hogy Rózsa állapotos, szinte semmit nem engedett neki dolgozni, csak a vevőket szolgálhatta ki. Bármit kellett felemelni, megemelni, átrakni, eltenni, mindjárt ott termett, és segített. Eddig egy másik standon volt állandó kisegítő, de Sándorral régóta ismerték egymást, szívesen beállt hozzá is. Nem okozott neki gondot a munka, még így, két helyen sem, izmos karjaival könnyedén megbirkózott a cipekedés nehézségeivel. Ő is hajnalban érkezett minden nap, és délutánig megállás nélkül dolgozott, mindig mosolyogva. Ez nagyon tetszett Rózsának, Zsolt mellett minden könnyebbnek tűnt. Vidámsága, életszeretete feltöltötte a lányt is, elterelte figyelmét saját gondjairól.
Miután eltelt az egy hónap, visszament az orvoshoz. Korán érkezett a rendelőbe, még üresen ásított a fehéren csempézett váróterem. Egy takarítónő mosott fel éppen, mikor megérkezett az orvos, és vele az asszisztens nő. Gyorsan végzett a vizsgálattal, sietett vissza a piacra.
Zsolt rögtön megkérdezte minden rendben volt-e, hogy érzi magát a lány. Rózsa meghatódott a törődést látva, jól esett neki, hogy van, aki aggódik érte. Zsolt minden rezdülését figyelte, olyan szeretettel fogta őt körbe, amiben még sosem volt része. A kegyetlen világban egy pici rést nyitott, ahol beszűrődött némi szivárványos napfény, megmutatva a lánynak, hogy nem felhős felettünk állandóan az égbolt. Kicsiny rés volt, mégis melegséggel töltötte el Rózsát, napról napra érezte az éltető erejét. Zsoltra is egyre gyakrabban gondolt, ha nem volt mellette hiányzott neki a vidámsága, szívesen gondolt a bolondozásaira, irigyelte, hogy neki minden olyan könnyű.
Rózsa már a hatodik hónapban volt, hasa kikerekedett, arca megszépült. Egy szatyorba összeválogatott néhány zöldségfélét, gyümölcsöt a megmaradottak közül zárás után.
- Ha megengeded, segítek neked hazavinni őket! – Ajánlotta fel segítségét Zsolt.
- Köszönöm, az jó lenne, egyre nehezebb már minden.
Míg hazafelé sétáltak Zsolt mesélt neki arról a tervéről, hogy saját zöldségüzletet szeretne nyitni a városban, ahol a maga ura lehetne. Régóta segít a piacon, úgy érzi egyedül is menne neki. Lassan összejön annyi pénze, hogy kibéreljen egy üzlethelységet, már ki is nézte.
- Gyere be bátran, örülnék neki! – Mondta Rózsa a fiúnak az ajtóban.
- Szívesen, ha nem zavarok.
- Senkit nem zavarsz, egyedül élek. – Vette át a szatyrokat a lány a konyhában, hogy kipakolja őket. Teát főzött, megkínálta vele Zsoltot is.
Sokáig beszélgettek, későre járt, mikor a fiú elindult haza. Rózsa nem értette utána, hogy miért lett hirtelen rossz a kedve, hiszen a fiú mellett végig jól érezte magát, mindig megnevetteti. Később rájött, hiányzott neki Zsolt.
Másnap a fiú egy szál rózsát vitt neki a reggeli nyitás előtt.
- De kedves! Miért kapom? – Kérdezte tőle.
- Tegnap este nagyon jól éreztem magam veled, szeretném megköszönni.
- Én is jól éreztem magam veled! – Sütötte le a szemét Rózsa.
A szerelem gyorsan hatalmába kerítette őket, a lány bizalmatlansága napról napra foszlott semmivé. Ez az új érzés, ez a mámorító erő egyre több napfényt engedett be az életébe. Szerette Zsoltot, mellette először érezte, hogy az élet másmilyen is lehet, mint amiben eddig élt. Ráébredt, hogy a változások jót is hozhatnak, a világ tud szép is lenni, mert mi formáljuk azt, mi tesszük élhetővé, vagy éppen nehézzé. Az élet alakítható, nálunk van a kulcs, amivel bezárunk, vagy éppen kinyitunk egy ajtót a boldogság, vagy a boldogtalanság felé. A döntés a miénk, nem várhatjuk mástól, hogy megoldja helyettünk a problémákat.
Rózsa sugárzott boldogságában, a valakihez tartozás, a kötődés élménye átformálta egész lényét. Egyik nap, miután végeztek a piacon, Zsolt odaállt elé.
- Hétvégén szeretnélek bemutatni a szüleimnek. Eljönnél hozzájuk szombaton vacsorára?
Rózsát hirtelen érte a meghívás. Számára a család, a szülők valami misztikus fogalom volt. Mindig elképzelte, milyen lehet családban élni, és most itt van a lehetőség, hogy részese legyen.
- Szívesen elmegyek veled hozzájuk, bár már most izgulok. Mi lesz, ha nem tetszem nekik? –Aggódott.
- Ne butáskodj, egy ilyen tündéri, aranyos lány! Nem lesz semmi gond!
Zsolt érte ment szombaton, együtt érkeztek a kis kertes családi házhoz. A fiú szülei komoly arccal fogadták a lányt, nem sok kedvességet érzett bennük. Bármilyen témát megpróbált Zsolt a vacsoránál felhozni, a vége mindig az lett, hogy szülei Rózsa származására és a gyerek fogantatására tettek bár udvarias, de figyelmen kívül nem hagyható megjegyzést. A lány nagyon rosszul érezte ez miatt magát, alig várta, hogy elinduljon haza. Rosszul esett neki a sok előítélet, a megbélyegzés. Egyedül szeretett volna lenni, Zsoltot megkérte, menjen inkább aznap este haza. A fiút is bántotta a dolog, nem számított rá, hogy szülei ennyire elzárkóznak majd a kapcsolatuk elől.
Rózsa hétfőn reggel beszélt Sándorral, betegszabadságra ment az utolsó pár hétre. Egyedül akart maradni, nem fogadta Zsolt közeledését. Össze volt zavarodva, nem tudta hogyan tovább, mi legyen kettőjükkel. Közben egyre nehezebben viselte az utolsó napokat. Egyik délután aztán olyan fájásai lettek, hogy az összekészített kis szatyrát megfogva bement a kórházba. Nem kellett sokat várnia, megindult a szülés. Gyönyörű kisfiúnak adott életet, könnyei patakzottak örömében, mikor a kis jövevényt a karjaiba adták.
- Gratulálok, kisasszony, egészséges kisfia van! – Fogta meg a vállát az orvos. – Gondolom az apuka kint várakozik, szóljak neki, hogy bejöhet?
- Nincs apuka, csak mi ketten vagyunk, de azért köszönöm, doktor úr. – Mondta Rózsa le sem véve a szemét a piciny babáról.
- Bocsánat, de én vagyok az apuka! – Lépett be a szobába Zsolt. Megállt, szeme kérlelőn nézett Rózsára. – Ha elfogadsz, én leszek az apukája.
A lány ránézett a fiúra, majd kinyújtotta felé a karját.
- Gyere, ő itt Gergő, a kisfiunk!
Sokáig nem szóltak semmit, csak nézték a már megfürdetett, pólyába bugyolált apró jövevényt, Zsolt boldogan ölelte át mindkettőjüket.
- Mi lesz ezután? Mit szólnak majd a szüleid?
- Ne aggódj semmit! Ha megismernek meg fognak szeretni, ebben biztos vagyok, Gergőt pedig imádják majd! A világot bár nem tudjuk megváltoztatni, de az ember képes a változásra, hidd el!