Évszám
2010
Beküldő
Kokesz
Szada és Számó a két ikerfiú egy nagyvárosban élt, de minden nyáron falun, a nagyszüleiknél nyaraltak. Nagyon szerették ezt a helyet. Sokat játszottak, sétáltak, és a közeli erdőszélén, egy tisztásnál mindig megcsodálták a lovakat. A jó levegő megtette hatását, őszre igazi vasgyúrókká váltak.
Az idén is lázasan készülődtek, sokat segítettek, hogy mielőbb ott lehessenek.
A nagyszülők friss, meleg lángossal várták őket.
- Megkenhetem lekvárral? - kérdezte Szada.
- Természetesen! - válaszolt a nagyi, és Szada úgy belakmározott, hogy az egész arca lekváros lett.
- Maszatos! Maszatos! - szólt rá Számó, de már szaladt is kifelé, mert tudta, ebből birkózás lesz.
Ám az ikrek egy idő után kifáradva, de boldogságtól kipirult arccal a szülők ölében pihentek.
- Szeretnénk nektek bejelenteni valamit- szólt az apa, és mosolyogva feleségére nézett.
Szada és Számó kíváncsian tekintett apjukra, próbálták kifürkészni mi is lehet az a fontos dolog, de édesanyjuk mosolyogva megszólalt:
- Nyár végére kistestvéretek születik, és szeretnénk, ha örömmel fogadnátok érkezését.
* - Hurrá! Hurrá, kistestvérünk születik! - és bizony a szülők rég nem kaptak ennyi puszit, mint most az ikrektől!
* - Megmutatom neki a lovakat! - szólt Szada.
* - Én pedig megtanítom birkózni! - mondta Számó.
- Hiszen még azt sem tudjuk, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány, és ti máris játszanátok vele? S ha kislány születik, lehet, hogy babázni szeretne! Nagyon szép gondolat, és örülünk, hogy szeretettel fogadjátok érkezését, de most irány a fürdőszoba! - kérte anyjuk.
Az ikrek a fürdőkádban azon tanakodtak, hogy milyen nevet válasszanak, ha fiú, és milyen nevet, ha lány testvérük születik.
Másnap kora reggel már ébren voltak a fiúk. Reggeli után kisétáltak a lovakhoz, és már messziről kiabálták kedvenc lovuknak:
- Kistestvérünk születik!
A ló, mintha megérezte volna a jó hírt, egészen közel ment a karámhoz, a fiúk megsimogatták fejét. Szada a zsebéből kivett egy kockacukrot, és odaadta a lónak, amelyet hatalmas nyerítéssel köszönt meg.
A fiúk egész nyáron a lovak közelében voltak, szénát hordtak, sőt már az istálló takarításában is segédkeztek. Élveztek minden percet, amit a lovak közelében töltöttek. Születésnapjuk nyár végére esett. Sokat gondolkodtak, hogy milyen ajándékot fognak kapni, és álmodoztak..... egy fehér lóról, amelynek nyergében körbelovagolhatják a tisztást.
Megérkeztek a szülők is, kezükben hatalmas tortákkal, melyen hét-hét gyertya égett. A torta közepén egy marcipán kisbaba.
- És ez?- kérdezte Számó.
- Tudjátok, én minden nap beszélek a kistestvéretekkel, és megsúgtam neki, hogy ma van a születésnapotok, és ő is boldog születésnapot kíván nektek, és üzeni, hamarosan megérkezik.
- Mi pedig - közben megfogta apa kezét - jövő nyárra befizettünk nektek egy tanfolyamot a lovas iskolába, ezzel köszöntünk titeket - és megpuszilta az ikreket.
- Anya ! Apa ! - köszönjük! - és már húzták is őket kifelé, hogy mielőbb odaérjenek a lovakhoz.
A ló, amint meghallotta kis barátai hangját, máris a karámhoz sietett. A tortából hoztak a fiúk egy szeletet, miközben ette, a fiúk elújságolták neki az örömhírt.
Pár nap múlva megszületett a kishúguk, melyet a fiúk kívánságára Szabrinának neveztek el.
Az ikrek egész évben jól tanultak, kishúgukat pedig imádták. Iskola után igyekeztek haza, és nagyon sokat játszottak vele.
Szabrina szobája tele volt plüss lovakkal, melyeket a testvéreitől kapott. A következő nyári szünetben pedig vitték magukkal az erdő közepén lévő tisztáshoz, ahol a lovak voltak.
Szabrina a lovak közelében nőtt fel, mert időközben a szülők is leköltöztek a faluba. Szada, miközben testvére lovagolt, egy fa árnyékában mesét mondott kishúgának, majd cseréltek.
Az ikrek közül Számó volt a vakmerőbb, ő egy angol telivér hátán lovagolt. A kanca érzékeny és nyughatatlan is volt egyben, de ha Számó ült a hátán, azonnal megnyugodott.
Szada lova egy sötét pej, amely nagyon szeretett vágtázni, versenyezni. Indulás előtt mindig kapart az első lábával, ami a lovaknál a türelmetlenség jele.
A fiúk nagyon sok versenyen indultak, és a legnagyobb szurkolójuk kishúguk volt.
Időközben Szabrina is felnőtt, az iskolában pedig Zénó lett a legjobb barátja, akivel egymás mellett ültek a padban.
* - Vasárnap verseny lesz! Eljössz velem szurkolni? - kérdezte Zénót.
* - Igen! Igen! Kettőre ott leszek! - válaszolta Zénó.
A verseny elkezdődött. A fiúk nem egy futamban indultak.
Szada a harmadik futamban állt rajthoz. Jó rajt után a sötét pej egy kissé megtorpant, és ha ostorával meghajtotta volna, talán győznek. De Szada nem volt agresszív zsoké, szerette, ha lova örömből fut. Így is másodikként értek célba.
Szabrina nagyon örült, és kis barátjával már messziről kiabáltak.
- Gratulálunk! Hurrá!
Számó a hatodik futamhoz készülődött. Rajt előtt egy pillantást vetett a szurkolótáborra, lovát megsimogatta, mert az egyre sűrűbben csapkodta farkát, ingerült volt.
- Rajt!
A lovak elindultak.
Izgalmas verseny volt, Szabrina gyönyörűséggel nézte a lovat és testvérét, gondolatban ő vágtatott a ló hátán, nagy versenyekről, győzelmekről, szilaj vágtáról álmodott. A ló és lovasa teljes összhangban, egymásban bízva közeledett a cél felé.
Ekkor Zénó, hírtelen ötlettől vezényelve felpattant, odafutott a korláthoz, hogy elsőként üdvözölje a futam győztesét. A ló egy pillanatra megtorpant, hátsó lábát felemelte.
- Jaj! - kiáltotta hangosan Szabrina, mert tudta, hogy ezután rúgás következik, és nem akarta, hogy kis barátját megrúgja a ló.
Ám a jaj szóra Számó, és a ló is megijedt, ismerős hang lévén. Szabrina épp ekkor rántotta volna el Zénót, amikor a ló, lovasával együtt nagyot bukott.
A nézők hírtelen felálltak. Néma csend. Érezték, nagy baj történt.
- Nínó! Nínó! - sivított a mentő.
Szabrina a kórházban lámpák, csövek között ébredt. Épp azon gondolkozott, hogyan került ide, mikor szülei és testvérei beléptek az ajtón. Ölelésre tárta kezét,.... várta a sok puszit, ehelyett szomorú arcokat látott, és elkapott egy pillanatot, amikor fáradt testén végignéztek.
- Hú, de megütöttem a lábam! De már nem fáj! Nézzétek csak! - és felakarta emelni a lábát.
* - A lábam! Hol a lábam? - kiabálta
Belépett az orvos. Odament Szabrina ágyához, és elmesélte mi történt. A kislány csendben hallgatta az orvost, közben hol szüleire, hol testvéreire esett tekintete, akik könnyes szemmel állták körbe ágyát.
Lassan, nagyon lassan emlékezni kezdett.
- A verseny! Zénó fut! Meg kell akadályoznom, hogy a ló megrúgja...
- Szada! Számó! Mondjátok meg! Mi .... mi történt a lóval? Zénó hogy van? Nem esett baja? -kérdezte aggódva, de határozottan.
Az ikrek közelebb mentek Szabrina ágyához, jobbról is, balról is adtak neki puszit.
* - Te kis hős! Igen, jól vannak. Nemsokára meglepetéssel jövünk ám! - és kacsintottak.
Szabrina megnyugodott, és hamarosan mély álomba zuhant.
Eltelt egy hónap.
Szabrina sebe szépen gyógyult.
* - A mi kis hősünk, hogy aludt? Mit álmodott?- köszöntötte az orvos, mint minden reggel.
* - Köszönöm, jól aludtam. Deeeeeeee szeretném megkérdezni .... Tudok majd
lovagolni a műlábammal?
Ekkor kinyílt a kórterem ajtaja, melyen az egész osztály beviharzott, élükön az ikrekkel, akik egy hatalmas tortát hoztak.
* - Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! - énekelték kórusban, és a tortát letették az ágyra.
A torta közepén marcipánból egy gyönyörű ló állt. Szabrina kezébe vette, és megsimogatta.
- Kérdezd meg tőle, hogy hívják!- szólt Szada.
- Hm?
- Szabrina a ló neve! - árulta el Számó, s közben huncut mosoly futott végig arcán.
A mosoly a szülőknek is szólt, akik ebben a pillanatban léptek be a szobába.
- Boldog szülinapot!- és Szabrina két hatalmas puszit érzett orcáján.
- Tudod, nemrég született egy kis csikó, tőle jövünk. Minden nap beszélünk vele, elmondjuk neki milyen nagyszerű kislány vagy! Nagyon szeretne már megismerni, a kiscsikó neve:
* - Szabrina! Szabrina! Szabrina! - hallatszott innen is, onnan is.
* - Szabrina a ló neve? Miért? Ki adta a nevet neki?- kíváncsiskodott Szabrina.
* - Mi! Akik most itt vagyunk veled. Megkérdeztük a kis csikót is, és neki is nagyon tetszett ez a név.
* - Boldog születésnapot Szabrina! Gyógyulj meg mielőbb, mert a kiscsikód már türelmetlenül vár!
* - A kis csikóm? Az enyém?
* - Bizony, bizony! - válaszolt az előbbi hang. A mi kis hősünk megérdemli a bátor cselekedetéért!
* - Abból a tortából nekem is jutna egy szelet? - kérdezte az orvos.
* - Igen! Máris adok mindenkinek- válaszolta boldogan Szabrina.
Az orvos csendben elhagyta a kórtermet.
- Nagyszerű kislány ez a Szabrina! Most már biztos vagyok a gyógyulásában, hisz ez a kislány amit nagyon akar, azt véghez is viszi!- mondta ki hangosan gondolatait az orvos.
Szabrina gyorsan gyógyult, így hamar elhagyhatta a kórházat. Első útja a kiscsikóhoz vezetett.
* - De gyönyörű vagy! - és egész délután beszélt hozzá, súgott a fülébe valamit, amit csak ők ketten értettek.
A műlábbal kezdetben nagyon nehezen boldogult. Néha sírt is. Ám eszébe jutottak álmai, és ismét elölről kezdte a gyakorlást. Ilyenkor a ló a kislány lábához dörgölődött, testével bíztatta, szinte simogatta. Szabrina már égett a vágytól, hogy végre versenyen is induljon, és vágtázzon.
Elérkezett ez a nap is.
Boldogan állt rajthoz.
Mindenki, aki ismerte a „Szabrinákat", ott voltak a versenyen, mert tudták, ez nagyon fontos számára.
Verseny előtt Szabrina végignézett versenyzőtársain, lovát megsimogatta, rajtra készen állt. Ám valami furcsa érzés ott lopakodott körülötte.
Megvan! Az a tűz, a harci tűz hiányzott társai szeméből, ami a rajtnál szokott égni szemükben. Szabrina észrevette, és abban a pillanatban megértette. Társai direkt visszafogták a lovakat, talán sajnálatból, talán szeretetből - hagyták volna győzni. De Szabrina egyikből sem kért! Igaz, nagyon szeretett volna győzni, de nem így, hanem becsületes versennyel! Lábával megszorította a ló testét, amely értette az üzenetet, és elhagyták a pályát.
Testvérei, miközben legesítették a lóról, kíváncsian fürkészték arcát, de látva Szabrina mosolyát, megnyugodtak.
Nemcsak bátor, de büszke is a hugi, a győzelem íze csak akkor lesz édes számára, ha tisztességes a verseny. Ez igen! Jól döntött! - gondolta Szada.
Ezután Szabrina fél évig nem indult versenyen, de nagyon sokat gyakorolt társaival.
El kell hitetnem velük, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint ők! - mindig ez járt a fejében, és néha keményebbnek, erősebbnek, akaratosabbnak mutatkozott, mint a valós természete.
A tavasz is megérkezett, és Szabrina már a szabadban gyakorolt. Nagyon szeretett a tisztáson vágtázni, és mikor az erdő közelébe ért, lassított. Szíve megtelt örömmel mikor nézte az összeérő bokrokat, fákat, hallgatta a madarak énekét,......... és szeme keresett valakit. Amint meglátta Zénót, szíve gyorsabban dobogott.
- Szia Szabrina! Jó, hogy itt talállak, már kerestelek! - hallotta hangját.
Leültek egy fa tövébe. A természet tisztasága, a csend ölelte őket. Zénó megfogta Szabrina kezét, erőt gyűjtött, hogy elmondja, de.....
Hallgattak. Mind a ketten! - ám a kezük beszélt. Igazi ritmus, szenvedély, békés harmónia áradott belőle.
- Szabrina! Éééééén szeretnék bocsánatot kérni, éééééééés nemcsak a barátod akarok lenni!- mondta Zénó megilletődve.
- Igen? Megbocsájtok, ha utolérsz! - és elfutott.
Zénó gyönyörűséggel nézte Szabrinát, amint hosszú szőke haját lobogtatta a szél, és utána eredt.
- Hopp! Megfogtalak! - és szavakra nem volt szükség. Zénó a választ kiolvasta Szabrina szeméből.
A ló eközben békésen legelészett, néha néha kis gazdáját figyelve, és amikor látta összeölelkezésüket, hatalmas nyerítéssel körbetáncolta őket.
A következő versenyt már hatalmas plakátok hirdették. Szabrina úgy érezte indulnia kell, itt az ideje a megmérettetésnek.
Gyönyörű, napsütéses idő volt. A lelátók is megteltek a szurkolókkal.
Elkezdődött a verseny.
A rajt után a ló „kilőtte" magát, de később lágyabban vágtázott, bár átvette a lány ritmusát, de érezni lehetett, hogy félti lovasát.
Utolsónak értek célba.
* - Ügyes vagy! Végigmentünk a pályán! A siker mámora elragadta, mert bizony ez számára az volt, és nem győzte simogatni, dicsérni lovát, sőt még kockacukrot is adott neki.
Ezt látva a szurkolótábor is fellélegzett, hiszen azt gondolták, az utolsó hely elkeseríti Szabrinát.
De nem.
Még többet gyakorolt és versenyzett. Idővel teljes összhangban volt a ló és lovasa, bíztak egymásban. Az egyik edzés után Szabrinához odament edzője, és felajánlott neki egy másik lovat.
* - Nem! Nem kell másik ló! Ő ismer, és a barátom! - mondta olyan hangsúllyal, hogy edzője többé nem hozta fel ezt a dolgot.
* -
Az idei utolsó verseny. Szabrina érezte, jó formában van.
A lovak felálltak a rajthoz.
Szabrina az arcát a ló sörényébe érintette. A ló megértette az üzenetet.
Jó rajt volt, de Szabrina kissé visszafogta lovát, így takarékoskodott az erejével. Az utolsó kör előtti kanyarban az élen haladó lovas azonban egy kissé kisodródott.
Szabrina villámgyorsan felmérte a helyzetet. Döntött! A lehetőséget kihasználva a résen kiugratott lovával és átvette a vezetést.
Elsőnek értek célba!
A pálya szélén a lovaknak szánt széna hevert. Zénó, egy hirtelen ötlettel a szénából koszorút csavart.
- A győztesnek! - és egy puszi kíséretében Szabrina fejére tette.
- Éljen Szabrina!
- Hurrá!
- Gratulálunk!
A nézők felállva ünnepelték a Szabrinát, Ő pedig mosolyogva integetett, miközben a győztesnek kijáró tiszteletkört tette.
Az idén is lázasan készülődtek, sokat segítettek, hogy mielőbb ott lehessenek.
A nagyszülők friss, meleg lángossal várták őket.
- Megkenhetem lekvárral? - kérdezte Szada.
- Természetesen! - válaszolt a nagyi, és Szada úgy belakmározott, hogy az egész arca lekváros lett.
- Maszatos! Maszatos! - szólt rá Számó, de már szaladt is kifelé, mert tudta, ebből birkózás lesz.
Ám az ikrek egy idő után kifáradva, de boldogságtól kipirult arccal a szülők ölében pihentek.
- Szeretnénk nektek bejelenteni valamit- szólt az apa, és mosolyogva feleségére nézett.
Szada és Számó kíváncsian tekintett apjukra, próbálták kifürkészni mi is lehet az a fontos dolog, de édesanyjuk mosolyogva megszólalt:
- Nyár végére kistestvéretek születik, és szeretnénk, ha örömmel fogadnátok érkezését.
* - Hurrá! Hurrá, kistestvérünk születik! - és bizony a szülők rég nem kaptak ennyi puszit, mint most az ikrektől!
* - Megmutatom neki a lovakat! - szólt Szada.
* - Én pedig megtanítom birkózni! - mondta Számó.
- Hiszen még azt sem tudjuk, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány, és ti máris játszanátok vele? S ha kislány születik, lehet, hogy babázni szeretne! Nagyon szép gondolat, és örülünk, hogy szeretettel fogadjátok érkezését, de most irány a fürdőszoba! - kérte anyjuk.
Az ikrek a fürdőkádban azon tanakodtak, hogy milyen nevet válasszanak, ha fiú, és milyen nevet, ha lány testvérük születik.
Másnap kora reggel már ébren voltak a fiúk. Reggeli után kisétáltak a lovakhoz, és már messziről kiabálták kedvenc lovuknak:
- Kistestvérünk születik!
A ló, mintha megérezte volna a jó hírt, egészen közel ment a karámhoz, a fiúk megsimogatták fejét. Szada a zsebéből kivett egy kockacukrot, és odaadta a lónak, amelyet hatalmas nyerítéssel köszönt meg.
A fiúk egész nyáron a lovak közelében voltak, szénát hordtak, sőt már az istálló takarításában is segédkeztek. Élveztek minden percet, amit a lovak közelében töltöttek. Születésnapjuk nyár végére esett. Sokat gondolkodtak, hogy milyen ajándékot fognak kapni, és álmodoztak..... egy fehér lóról, amelynek nyergében körbelovagolhatják a tisztást.
Megérkeztek a szülők is, kezükben hatalmas tortákkal, melyen hét-hét gyertya égett. A torta közepén egy marcipán kisbaba.
- És ez?- kérdezte Számó.
- Tudjátok, én minden nap beszélek a kistestvéretekkel, és megsúgtam neki, hogy ma van a születésnapotok, és ő is boldog születésnapot kíván nektek, és üzeni, hamarosan megérkezik.
- Mi pedig - közben megfogta apa kezét - jövő nyárra befizettünk nektek egy tanfolyamot a lovas iskolába, ezzel köszöntünk titeket - és megpuszilta az ikreket.
- Anya ! Apa ! - köszönjük! - és már húzták is őket kifelé, hogy mielőbb odaérjenek a lovakhoz.
A ló, amint meghallotta kis barátai hangját, máris a karámhoz sietett. A tortából hoztak a fiúk egy szeletet, miközben ette, a fiúk elújságolták neki az örömhírt.
Pár nap múlva megszületett a kishúguk, melyet a fiúk kívánságára Szabrinának neveztek el.
Az ikrek egész évben jól tanultak, kishúgukat pedig imádták. Iskola után igyekeztek haza, és nagyon sokat játszottak vele.
Szabrina szobája tele volt plüss lovakkal, melyeket a testvéreitől kapott. A következő nyári szünetben pedig vitték magukkal az erdő közepén lévő tisztáshoz, ahol a lovak voltak.
Szabrina a lovak közelében nőtt fel, mert időközben a szülők is leköltöztek a faluba. Szada, miközben testvére lovagolt, egy fa árnyékában mesét mondott kishúgának, majd cseréltek.
Az ikrek közül Számó volt a vakmerőbb, ő egy angol telivér hátán lovagolt. A kanca érzékeny és nyughatatlan is volt egyben, de ha Számó ült a hátán, azonnal megnyugodott.
Szada lova egy sötét pej, amely nagyon szeretett vágtázni, versenyezni. Indulás előtt mindig kapart az első lábával, ami a lovaknál a türelmetlenség jele.
A fiúk nagyon sok versenyen indultak, és a legnagyobb szurkolójuk kishúguk volt.
Időközben Szabrina is felnőtt, az iskolában pedig Zénó lett a legjobb barátja, akivel egymás mellett ültek a padban.
* - Vasárnap verseny lesz! Eljössz velem szurkolni? - kérdezte Zénót.
* - Igen! Igen! Kettőre ott leszek! - válaszolta Zénó.
A verseny elkezdődött. A fiúk nem egy futamban indultak.
Szada a harmadik futamban állt rajthoz. Jó rajt után a sötét pej egy kissé megtorpant, és ha ostorával meghajtotta volna, talán győznek. De Szada nem volt agresszív zsoké, szerette, ha lova örömből fut. Így is másodikként értek célba.
Szabrina nagyon örült, és kis barátjával már messziről kiabáltak.
- Gratulálunk! Hurrá!
Számó a hatodik futamhoz készülődött. Rajt előtt egy pillantást vetett a szurkolótáborra, lovát megsimogatta, mert az egyre sűrűbben csapkodta farkát, ingerült volt.
- Rajt!
A lovak elindultak.
Izgalmas verseny volt, Szabrina gyönyörűséggel nézte a lovat és testvérét, gondolatban ő vágtatott a ló hátán, nagy versenyekről, győzelmekről, szilaj vágtáról álmodott. A ló és lovasa teljes összhangban, egymásban bízva közeledett a cél felé.
Ekkor Zénó, hírtelen ötlettől vezényelve felpattant, odafutott a korláthoz, hogy elsőként üdvözölje a futam győztesét. A ló egy pillanatra megtorpant, hátsó lábát felemelte.
- Jaj! - kiáltotta hangosan Szabrina, mert tudta, hogy ezután rúgás következik, és nem akarta, hogy kis barátját megrúgja a ló.
Ám a jaj szóra Számó, és a ló is megijedt, ismerős hang lévén. Szabrina épp ekkor rántotta volna el Zénót, amikor a ló, lovasával együtt nagyot bukott.
A nézők hírtelen felálltak. Néma csend. Érezték, nagy baj történt.
- Nínó! Nínó! - sivított a mentő.
Szabrina a kórházban lámpák, csövek között ébredt. Épp azon gondolkozott, hogyan került ide, mikor szülei és testvérei beléptek az ajtón. Ölelésre tárta kezét,.... várta a sok puszit, ehelyett szomorú arcokat látott, és elkapott egy pillanatot, amikor fáradt testén végignéztek.
- Hú, de megütöttem a lábam! De már nem fáj! Nézzétek csak! - és felakarta emelni a lábát.
* - A lábam! Hol a lábam? - kiabálta
Belépett az orvos. Odament Szabrina ágyához, és elmesélte mi történt. A kislány csendben hallgatta az orvost, közben hol szüleire, hol testvéreire esett tekintete, akik könnyes szemmel állták körbe ágyát.
Lassan, nagyon lassan emlékezni kezdett.
- A verseny! Zénó fut! Meg kell akadályoznom, hogy a ló megrúgja...
- Szada! Számó! Mondjátok meg! Mi .... mi történt a lóval? Zénó hogy van? Nem esett baja? -kérdezte aggódva, de határozottan.
Az ikrek közelebb mentek Szabrina ágyához, jobbról is, balról is adtak neki puszit.
* - Te kis hős! Igen, jól vannak. Nemsokára meglepetéssel jövünk ám! - és kacsintottak.
Szabrina megnyugodott, és hamarosan mély álomba zuhant.
Eltelt egy hónap.
Szabrina sebe szépen gyógyult.
* - A mi kis hősünk, hogy aludt? Mit álmodott?- köszöntötte az orvos, mint minden reggel.
* - Köszönöm, jól aludtam. Deeeeeeee szeretném megkérdezni .... Tudok majd
lovagolni a műlábammal?
Ekkor kinyílt a kórterem ajtaja, melyen az egész osztály beviharzott, élükön az ikrekkel, akik egy hatalmas tortát hoztak.
* - Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! - énekelték kórusban, és a tortát letették az ágyra.
A torta közepén marcipánból egy gyönyörű ló állt. Szabrina kezébe vette, és megsimogatta.
- Kérdezd meg tőle, hogy hívják!- szólt Szada.
- Hm?
- Szabrina a ló neve! - árulta el Számó, s közben huncut mosoly futott végig arcán.
A mosoly a szülőknek is szólt, akik ebben a pillanatban léptek be a szobába.
- Boldog szülinapot!- és Szabrina két hatalmas puszit érzett orcáján.
- Tudod, nemrég született egy kis csikó, tőle jövünk. Minden nap beszélünk vele, elmondjuk neki milyen nagyszerű kislány vagy! Nagyon szeretne már megismerni, a kiscsikó neve:
* - Szabrina! Szabrina! Szabrina! - hallatszott innen is, onnan is.
* - Szabrina a ló neve? Miért? Ki adta a nevet neki?- kíváncsiskodott Szabrina.
* - Mi! Akik most itt vagyunk veled. Megkérdeztük a kis csikót is, és neki is nagyon tetszett ez a név.
* - Boldog születésnapot Szabrina! Gyógyulj meg mielőbb, mert a kiscsikód már türelmetlenül vár!
* - A kis csikóm? Az enyém?
* - Bizony, bizony! - válaszolt az előbbi hang. A mi kis hősünk megérdemli a bátor cselekedetéért!
* - Abból a tortából nekem is jutna egy szelet? - kérdezte az orvos.
* - Igen! Máris adok mindenkinek- válaszolta boldogan Szabrina.
Az orvos csendben elhagyta a kórtermet.
- Nagyszerű kislány ez a Szabrina! Most már biztos vagyok a gyógyulásában, hisz ez a kislány amit nagyon akar, azt véghez is viszi!- mondta ki hangosan gondolatait az orvos.
Szabrina gyorsan gyógyult, így hamar elhagyhatta a kórházat. Első útja a kiscsikóhoz vezetett.
* - De gyönyörű vagy! - és egész délután beszélt hozzá, súgott a fülébe valamit, amit csak ők ketten értettek.
A műlábbal kezdetben nagyon nehezen boldogult. Néha sírt is. Ám eszébe jutottak álmai, és ismét elölről kezdte a gyakorlást. Ilyenkor a ló a kislány lábához dörgölődött, testével bíztatta, szinte simogatta. Szabrina már égett a vágytól, hogy végre versenyen is induljon, és vágtázzon.
Elérkezett ez a nap is.
Boldogan állt rajthoz.
Mindenki, aki ismerte a „Szabrinákat", ott voltak a versenyen, mert tudták, ez nagyon fontos számára.
Verseny előtt Szabrina végignézett versenyzőtársain, lovát megsimogatta, rajtra készen állt. Ám valami furcsa érzés ott lopakodott körülötte.
Megvan! Az a tűz, a harci tűz hiányzott társai szeméből, ami a rajtnál szokott égni szemükben. Szabrina észrevette, és abban a pillanatban megértette. Társai direkt visszafogták a lovakat, talán sajnálatból, talán szeretetből - hagyták volna győzni. De Szabrina egyikből sem kért! Igaz, nagyon szeretett volna győzni, de nem így, hanem becsületes versennyel! Lábával megszorította a ló testét, amely értette az üzenetet, és elhagyták a pályát.
Testvérei, miközben legesítették a lóról, kíváncsian fürkészték arcát, de látva Szabrina mosolyát, megnyugodtak.
Nemcsak bátor, de büszke is a hugi, a győzelem íze csak akkor lesz édes számára, ha tisztességes a verseny. Ez igen! Jól döntött! - gondolta Szada.
Ezután Szabrina fél évig nem indult versenyen, de nagyon sokat gyakorolt társaival.
El kell hitetnem velük, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint ők! - mindig ez járt a fejében, és néha keményebbnek, erősebbnek, akaratosabbnak mutatkozott, mint a valós természete.
A tavasz is megérkezett, és Szabrina már a szabadban gyakorolt. Nagyon szeretett a tisztáson vágtázni, és mikor az erdő közelébe ért, lassított. Szíve megtelt örömmel mikor nézte az összeérő bokrokat, fákat, hallgatta a madarak énekét,......... és szeme keresett valakit. Amint meglátta Zénót, szíve gyorsabban dobogott.
- Szia Szabrina! Jó, hogy itt talállak, már kerestelek! - hallotta hangját.
Leültek egy fa tövébe. A természet tisztasága, a csend ölelte őket. Zénó megfogta Szabrina kezét, erőt gyűjtött, hogy elmondja, de.....
Hallgattak. Mind a ketten! - ám a kezük beszélt. Igazi ritmus, szenvedély, békés harmónia áradott belőle.
- Szabrina! Éééééén szeretnék bocsánatot kérni, éééééééés nemcsak a barátod akarok lenni!- mondta Zénó megilletődve.
- Igen? Megbocsájtok, ha utolérsz! - és elfutott.
Zénó gyönyörűséggel nézte Szabrinát, amint hosszú szőke haját lobogtatta a szél, és utána eredt.
- Hopp! Megfogtalak! - és szavakra nem volt szükség. Zénó a választ kiolvasta Szabrina szeméből.
A ló eközben békésen legelészett, néha néha kis gazdáját figyelve, és amikor látta összeölelkezésüket, hatalmas nyerítéssel körbetáncolta őket.
A következő versenyt már hatalmas plakátok hirdették. Szabrina úgy érezte indulnia kell, itt az ideje a megmérettetésnek.
Gyönyörű, napsütéses idő volt. A lelátók is megteltek a szurkolókkal.
Elkezdődött a verseny.
A rajt után a ló „kilőtte" magát, de később lágyabban vágtázott, bár átvette a lány ritmusát, de érezni lehetett, hogy félti lovasát.
Utolsónak értek célba.
* - Ügyes vagy! Végigmentünk a pályán! A siker mámora elragadta, mert bizony ez számára az volt, és nem győzte simogatni, dicsérni lovát, sőt még kockacukrot is adott neki.
Ezt látva a szurkolótábor is fellélegzett, hiszen azt gondolták, az utolsó hely elkeseríti Szabrinát.
De nem.
Még többet gyakorolt és versenyzett. Idővel teljes összhangban volt a ló és lovasa, bíztak egymásban. Az egyik edzés után Szabrinához odament edzője, és felajánlott neki egy másik lovat.
* - Nem! Nem kell másik ló! Ő ismer, és a barátom! - mondta olyan hangsúllyal, hogy edzője többé nem hozta fel ezt a dolgot.
* -
Az idei utolsó verseny. Szabrina érezte, jó formában van.
A lovak felálltak a rajthoz.
Szabrina az arcát a ló sörényébe érintette. A ló megértette az üzenetet.
Jó rajt volt, de Szabrina kissé visszafogta lovát, így takarékoskodott az erejével. Az utolsó kör előtti kanyarban az élen haladó lovas azonban egy kissé kisodródott.
Szabrina villámgyorsan felmérte a helyzetet. Döntött! A lehetőséget kihasználva a résen kiugratott lovával és átvette a vezetést.
Elsőnek értek célba!
A pálya szélén a lovaknak szánt széna hevert. Zénó, egy hirtelen ötlettel a szénából koszorút csavart.
- A győztesnek! - és egy puszi kíséretében Szabrina fejére tette.
- Éljen Szabrina!
- Hurrá!
- Gratulálunk!
A nézők felállva ünnepelték a Szabrinát, Ő pedig mosolyogva integetett, miközben a győztesnek kijáró tiszteletkört tette.