Alfa és Omega

Hidra, 2015, május 15 - 11:47

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.” 

 

Elmesélem, hogy váltam a világmindenség teremtőjévé.

Emberi emlékeim az emberi lét hajnalára tehetőek. Első emberi formámban egy egyszerű vadászként léteztem, ami hamar véget is élt. Ezután újjászülettem. Mint kiderült, a reinkarnáció bizonyos formában tényleg létezik, ám esetemben a korábbi életem emlékeivel élhettem tovább. A bolygó másik szegletében születtem ujjá és papnővé neveltek. Ez ment évszázadokon keresztül. Lelkem tudatos létéről már annyi emléket és földi tudást gyűjtöttem össze, hogy belefáradtam az életbe. Nem hiába alakult úgy, hogy mindig tiszta lappal születik az ember. Elkezdtem kutakodni, hogyan tudnám kiszakítani a lelkem ebből a körforgásból, és teljesen saját magamévá tenni azt. Kutakodásom alkalmával eljutottam egy felismerésre, egyfajta mintára, amely minden kultúrában és hitvilágban előfordult. Bújtam a kisebb-nagyobb vallások tanait, és megfigyeltem az ismétlődéseket. Évszázadokon keresztül folyt a tanulásom, mindig új testből, más-más nyelven és országban. Voltak életeim, ahol megállt ez a folyamat, mert nem álltak a rendelkezésemre bizonyos ismeretek. Ám idővel fejlődtek a tudományok, így lassan azokat is felhasználhattam a lelkem kiszabadításához vezető kutatómunkámban. Elképzelni is nehéz, hogy mennyi tapasztalatot és tudást halmoztam fel az évezredek alatt.

Egyetlen összefüggés volt a különböző életeket között: mindegyik testem terméketlen volt. Talán azzal túl nagy anomáliát keltettem volna, ha a saját egyenesági leszármazottamként születtem volna újjá.

Végül összeállt minden. Hogy kitörjek a körforgásból, és a lelkemmel végül saját magam rendelkezzek, csupán egyetlen dolgot kellett megtennem. Ennek azonban ára volt: ezzel akkora zavart okoztam volna a fennálló rendszerben, hogy elpusztult volna minden.

Pusztán el kellett utaznom egy helyre, a Föld bizonyos pontjára, ahol bele kellett ülnöm egy székbe. Egy bizonyos hegység lábánál egy adott erdő egy kies szegletében állt egy viskó, egy végtelenül semmitmondó faház. Abban nem volt más csak egy korhadt szék. Nem kellett mást tennem, csak beleülnöm. Ha bárki más ült volna bele, akkor egyszerűen csak kiszakadt volna a világunkból, ám esetemben ez a világ végét is jelentette.

Mire elértem a székhez, már nem tétováztam. Egyértelművé vált, hogy ezt kell tennem, és mire egy tudat annyi ismeretet szerez, mint én, addigra már nem kétséges az ilyesmi. Egyszerűen ésszerűnek tűnt, hogy minden véget ér egyszer, és semmiben sem különbözne ez a vég, bármilyen mástól. A döntés nem pillanatnyi állapotom eredménye volt, hanem teljes létezésem célja.

Beleültem a székbe.

Minden semmissé lett. A semmibe robbant lelkek milliárdjai lebegtek a semmiben. Értetlen tudatok kapcsolódtak korábbi életükhöz, és mindenki egy pillanat alatt minden tudás birtokába került. Apró fénypontnak tűntünk a végtelen sötétségben. És a messzeségben egy nagyobb, gömbszerű fényforrás jelent meg. Tudtam jól, ahogy mindenki más is, hogy aki először eléri a gömböt, az fogja meghatározni a további létezés szabályait. Nem engedhettem, hogy újra a korábbihoz hasonló körforgásba zárjam az új világot, ezért én is versenybe szálltam a mindenhatóságért. A fogantatás jelensége alakult állt kozmikussá, ahogy a sejtszerű, a környezetre minimális hatással bíró lelkek a forrás felé haladtak.

Nem valós távolságok, és nem a korábban mérhető sebességek számítottak. Elmagyarázhatatlan út volt ez a korábbi világ végétől az új világ kezdetéig.

Végül én értem célba.

Én lettem a világ teremtője.

Le kellett fektetnem az új rend alapszabályait. Minden egyes lehetséges tényezőnek láttam minden kimenetelét. A végtelennek tűnő lehetőségek közül mind kaotiks valóságokat szültek. Végül csak egyetlen lehetőséget láttam, mégpedig ugyanazt, amit én is megéltem. Ugyanazt a világot kellett megteremtenem, mint amit korábban halandóként végigéltem. Akármennyire is zűrzavarosnak tűnt, mégsem lehetett másképp. Tudtam jól, hogy minden megismétlődik, ám annak ellenére, hogy az ellenállás határozta meg a létemet, mégis mindent ugyanúgy kellett elrendelnem. Tisztában voltam azzal, hogy amint újra elindítom az új világ működését, mindenhatóságom véget ér, és egyszerű emberként folytatom a létezést. Iránymutatást hagytam hát emberi énemnek, és a mindennemű igazságokat elrejtettem az új világomban. Elhelyeztem a térben és időben egy széket, amely kiutat engedett a lelkeknek a körforgásból. Már csak egyetlen befolyásom volt az új létezésemre: megengedtem, hogy a korábbi életem emlékeivel szülessek újjá. Az új élet kialakult, hát megszűntem mindenhatónak lenni. Ember lettem az idők hajnalán. Először vadász voltam, majd papnő...

Az írás hossza kb. 4 ezer karakter