Valamikor régen, messzi vidéken, élt egy vándor, akinek a Bűbáj volt az élete. Bármerre járt, mindig volt mit ennie, mindig volt puha párna a feje alatt, mindig volt, aki az útonállóktól megvédje. Szavára hallgatott minden állat, a növények, és a szelek, hallgatott rá a tűz, a víz, és a föld. Messzi-messzi országból érkezett, vagy talán csak a szomszédos faluból, senki nem tudta, de bármerre fordult is meg, az emberek szájukra vették a nevét, és találgatták, vajon ki is lehet.
Sötét erdőben bolyongott már napok óta, bogyókon, és vadgyümölcsön tengődve, amikor egy kis kunyhót pillantott meg a fák közt. Jól esett volna a meleg étel, és a puha ágy, így arra vette útját, remélve, hogy az ott lakók befogadják egy éjjelre. Puhatalpú csizmája alatt elhajlott a fű, nem reccsentek ágak, semmiféle zaj nem kísérte lépteit. Mégis, a házban lakók úgy siettek eléje, mint akik régen várták már érkeztét.
A Vándor meglepve nézte őket. Három arany hajú asszony volt, mindhárom egyforma ruhát viselt, de mindhármuk arca öreg volt, olyan öreg és ráncos, hogy a Vándor el sem tudta képzelni, milyen vének is lehetnek. A három asszony úgy ölelte át, mintha gyermekük tért volna haza hosszú útról. Bár furcsállotta, illendően köszöntötte őket, és szállást kért éjjelre. Bevezették, a tűz mellé ültették, azonnal tányért, kupát kerítettek, és a kondérból jó levest mertek elé.
A Vándor evett-ivott, aztán ahogy végzett, megkérdezte illőképen.
- Tudom-e viszonozni jóságukat valamivel, asszonyok?
A három aranyhajú asszony csak bólogatott, aztán egyikük megszólalt.
- Bizony segíthetnél nekünk, kedves fiam. Száz éve már, hogy várjuk jöttödet, száz éve, hogy minden este lessük, mikor érsz ide.
Elcsodálkozott a Vándor, az asszony pedig így folytatta.
- Valamikor régen élt négy varázsló. A legendák Alkonyfivéreknek nevezi őket, mert mind a négyen alkonyatkor születtek, és alkonyatkor érte el őket a végzet is. A regék úgy mondják, hogy ez lesz az az idő, amikor visszanyerik erejüket, és életüket. Az Alkonyfivérek a jót szolgálták, óvták az embereket, segítették az ártatlanokat. Ám egy gonosz erő az életükre tört, ráakadt búvóhelyükre, és megtámadta őket. Azon a napon a fivérek úgy határoztak, hogy erejüket elrejtik a világ elől, és ellenségük elől is. A három idősebb testvér, és feleségeik, három jó boszorkány, elkészítették a mágiát, és segítségével legifjabb testvérükre ruházták tudásuk egy részét. A fiút aztán csecsemővé változtatták, és a három asszony, Napsugár, Holdfény, és Csillag elvitte őt, messzire, ahol a sötét mágus nem akadhatott a nyomára. A gyermek eztán nőtt, cseperedett, és felnővén útnak indult, maga sem tudva, mit keres, egyre az utakat róva, szüntelen.
A Vándor szótlanul hallgatta, és ahogy az asszony beszélt, látta maga előtt a négy fivért, és varázslótornyukat.
- Mi történt aztán a három idősebb fivérrel?
- Megküzdöttek ellenfelükkel, és mindannyian elpusztultak a harcban. A három fivér, és a gonosz egyformán odavesztek. Most azt várják, hogy öccsük, a legifjabb életre keltse őket. – mondta Napsugár, a legöregebb boszorkány.
- Te vagy a gyermek, akit egykor elvittünk, és akire a feladat vár – mondta Holdfény második asszony.
- És te vagy az egyetlen reményünk, hogy visszakapjuk azokat, akiket szeretünk. - tette hozzá Csillag, a harmadik.
A Vándor soká gondolkodott, aztán végül megkérdezte:
- Mit kell tennem?
- Három ereklyét kell megtalálnod, amikre szükségünk lesz a varázslathoz. Az első megtalálásához menj keletre. A Illarai herceg palotájában a könyvtárban van egy könyv. Erős mágiák tudója, de kinyitni soha nem tudta senki. Hozd el a könyvet nekünk!
Nem sokat aludt az éjjel a Vándor, reggel pedig még a napkelte előtt útnak indult, hogy meglelje az ereklyét. Hosszan ment, napok, hetek teltek el, mire elérte a hercegséget, és meglelte a palotát. Akkor aztán a herceg elé vezettette magát, hogy elmondja neki, mi ügyben jár.
Hosszú ideig várt, majd termeken át kísérték, míg végül beengedték a trónterembe. A herceg ott ült trónján, ölében papírok, fejét a kezébe temette, úgy festett igen nagy gondja van. Nem szólt a Vándor, nem akarta megzavarni, ám a herceg felemelte a fejét, ránézett, és így szólt.
- Íme két asszony ügye. Mindketten szeretnek egy férfit, és ez a férfi mindkettejüknek házasságot ígért. Most azt várják tőlem, én mondjam meg, melyiket vegye feleségül. Te mit mondasz?
A Vándor elgondolkodott, aztán csendesen így válaszolt.
- Ha bölcsen akarnál határozni, úgy azt mondanád, a férfi egyiküket sem érdemli meg, mindkettő keressen új férjet, és a férfit űzd el birodalmadból. De ha igazságos kívánsz lenni, úgy tudod, hogy a szeretetet nem érdem szerint osztjuk, és azt mondod nekik, hogy a férfi döntsön, színed előtt, melyik asszonnyal akar együtt élni egész életében. A másik pedig fogadja el a döntést.
- Bölcsen szóltál – bólintott a herceg – hallottam már híredet, és helytálló volt minden, mit rólad beszélnek. És most mondd, mit tehetek érted én.
A Vándor előadta, milyen ügyben jár, hogy a könyvet szeretné könyvtárából elkérni.
- Magam is ismerem azt a könyvet, amiről beszélsz, száz év alatt senki nem tudta még kinyitni a zárját, pedig próbálták kulccsal, mágiával, és mindenféle trükkökkel. Már lemondtam róla, hogy valaha is láthatom lapjait, neked adom hát, ha segítségemre leszel. Legbecsesebb kincsemet odalent őriztetem a várkastély aljában, száz csapda óvja, ezer őr védi. De a tűz terme lassan kihűl, éleszd fel újra mágiáddal, és ha megteszed, elviheted a könyvet.
Könnyedén bólintott a Vándor, ez éppen neki való feladat volt. A herceg levezette hát a palota mélyére, át ezer őrön, és kilencvenkilenc csapdán, majd kinyitotta az utolsó ajtót.
Hatalmas terem közepén egy állvány állt, rajta színarany jogar, drágakövekkel díszítve, de a Vándor ahogy ránézett azonnal tudta, hogy az értéke varázserejében rejlik. Nem csoda hát, hogy a herceg ennyire őrizteti. Becsukódott az ajtó, és egyedül maradt a teremben. Ahogy egyet lépet, tűz lobbant mindenfelé, a lángok pedig felé indultak, száguldva, lobogva, mindent elemésztve. De a Vándor csak a kezét emelte fel, és azonnal megszelídültek a lángnyelvek, és hűséges kiskutyaként kushadtak elébe.
- Új erőt kell adnom nektek, barátaim – mondta a Vándor, és lehunyta a szemét.
Köpenyébe belekapott a forró levegő, megcibálta, ahogy körültáncolta, miközben halkan így szólt a férfi:
- Tűz, tűz, lobogj hát,
Éledj, éledj, ébredj hát!
Erőd nőjön,
Fényed tűzzön,
Láng lobbanjon,
Tűz tomboljon,
Éledj, éledj, ébredj hát,
Nőj, nőj, lángolj hát!
És ahogy szavai elhangzottak, a tűz egyre erősebben, fényesebben, melegebben izzott, lobogott, végül az egész termet egyetlen hatalmas katlanná változtatva.
A herceg elégedett volt, odaadta a vándornak a könyvet, ő pedig visszaindult a három boszorka házához.
Alkonyatkor ért oda, éppen, ahogy az előző alkalommal, épp úgy várták, ahogy első este, épp úgy megterítettek, megetették, a legidősebb asszony szeretettel vette át tőle a könyvet, óvta, dédelgette, mintha csecsemője volna, aztán a második asszony, Holdfény így szólt.
- Ezúttal nyugatnak indulj. El kell menned egészen a tengerig, a tenger partján áll egy fekete torony. A fekete toronyban él egy fekete páncélos lovag. A lovagnak ezer kardja, és tízezer fegyvere közt akad egy kard, melybe ősi rúnákat véstek. A kard, ha megfogod, kéken felizzik majd a kezedben. Ezt a kardot hozd el hozzánk, ez a kard második fivéred szabadulásának kulcsa.
Hajnalban jókor reggel útnak is indult Vándor, ment, ment, míg erejéből telt, aztán lepihent, de amint erőre kapott újra útnak indult. Rég elhagyta már az erdőt, elhagyott számtalan falut, várost, míg végül egy hegy tetejéről megpillantotta a tengert, és partján a fekete tornyot.
Hatalmas kapu állta útját, mikor odaért, a hatalmas kaput hatalmas szobrok őrizték, és mély dörgő hangon szólt le valaki az egyik bástyáról.
- Mit akarsz itt idegen, a fekete lovag fekete tornyában? Hát nem tudod, hogy aki hívás nélkül érkezik, és nem barátként jön, azt csak szörnyű halál várja e falak közt?
Felkiált Vándor, mondja, miért is érkezett, hogy egy kardot szeretne magának a fekete lovag fegyverei közül.
Felkacagott erre a bástyán álló lovag, nevetett, nevetett, mint aki megtébolyodott, aztán végül mégiscsak így szólt.
- Hallottam már rólad, Vándor, de próbára teszlek, mielőtt beeresztenélek. Kedvenc gyűrűmet a tengerbe hullajtottam néhány éve, azóta is fáj a szívem érte. Ha felhozd nekem a tenger aljáról, választhatsz egyet a fegyvereim közül!
Ezzel el is tűnt a bástyáról, és a Vándor egyedül maradt a tenger partján a Torony tövében. Soká nézte a vizet, végül felemelte karját, és ekképp szólt:
- Víz barátom, segíts nekem
Erőddel most védj meg engem.
Ezzel belépett a tengerbe, és lába előtt kettévált a víz, falként emelkedett fel mellette, de őt magát egyetlen csepp sem érte. Lassan lépett, és bármerre fordult, ott a víz elhúzódott előle, utat engedve neki.
- Gyűrű, gyűrű, vár a gazda,
Siess, perdülj, gyere haza!
És ahogy elhangzottak a szavak, a tenger alján szétnyílt a homok, és odalent csillogva előbukkant az aranygyűrű. Visszasétált vele a Vándor a Torony kapujához, és újra megdöngette azt. Alig bukkant fel a lovag, szóhoz sem engedte jutni, már mutatta is fel a gyűrűt. Nem szólt semmit a fekete torony fekete ura, csak kinyílt a kapu, és besétálhatott rajta a Vándor, mintha sosem állta volna semmi az útját.
- Mondd csak, Vándor, miféle fegyvert kívánsz tőlem? – kérdezte a fekete lovag, amikor nagy boldogan az ujjára húzta a gyűrűt.
- Egy ősi rúnákkal díszített kardot keresek- felelte.
A lovag bólintott, és a fegyverterembe vezette a Vándort. Hatalmas terem volt, tele mindenféle fegyverrel, volt ott íj, tőr, és lándzsa, és mindenfelé kisebb termek nyíltak, ahol újabb, és újabb fegyverek álltak állványokon, vagy lógtak a falakon. Egy kisebb terembe vezette a lovag, ahol legalább száz kard volt, mind tele rúnákkal.
- Válassz hát, bármelyik a tiéd lehet- mondta, és magára hagyta a Vándort.
Ő pedig kézbe vette a kardokat egyenként, mindet megvizsgálta, míg rá nem akadt arra az egyre, amely kéken izzani kezdett, amint megérintette. Kopott egy kard volt, rozsdás, a tokja már elszaggatva, és a rúnák is alig látszottak rajta, ám a Vándor szíve mégis annyira megörült, amikor végre rátalálta, hogy örömében elfeledte, fáradtságát, és azonnal vissza akart indulni az erdei kunyhóba. Elbúcsúzott hát a fekete lovagtól, és útra kelt, majdnem oly hosszan gyalogolva visszafelé is, mint ide, mégis gyorsabban, mert az öröm, hogy nem sokára kiszabadíthatja fivéreit, megsokszorozta erejét.
Az erdő három boszorkája már várta, amikor alkonyatkor megérkezett, messziről szaladtak elébe, Holdfény elvette tőle a kardot, és épp oly szeretettel bánt vele, ahogy Napsugár a könyvvel.
- Észak felé visz most az utad – mondta Csillag, a legifjabbik boszorka. – Hatalmas hegyek közt, sűrű erdőkön át, és a legmagasabb hegy csúcsán egy barlangban él egy sárkány, mely száz ország kincsét őrzi. Barlangja teli arannyal, gyémánttal, és mindenféle drágasággal, de neked semmi mást nem kell elhoznod, csupán egy szív alakú rubinkövet.
Útra is kelt reggel a vándor, éppen úgy, ahogy az előző két útján, elindult már pirkadat előtt, mert tudta jól hosszú út vár rá. De nem is sejtette, hogy milyen hosszú, fogalma sem volt róla, hogy a városokon átkelni, az erdőkön átvágni, a tengerig eljutni milyen könnyű, és mennyivel nehezebb hegyeken mászni, kopár sziklákon, melyek vágják a lábát, felsebzik a kezét, de ment, ment, míg erejéből telt, ha elfáradt, rövid időre megpihent, aztán ismét útnak indult. Most először tudta, merre megy, és miért, tudta, hogy mivégre a sietség, és nem bánta sem a fáradtságot, sem a fájdalmat.
Végre elérte a legmagasabb hegyet, mászott, mászott, felfelé, de olyan erős köd szállt alá, olyan sűrű, hogy nem látta előre nyújtott kezét sem, nem látta, hová lép, vagy hová kapaszkodjon. Megállt ekkor a vándor, felemelte két kezét, és csengő hangon így szólt.
- Támadj szél, oszolj pára,
Engedj tovább, utam vár ma,
Köd kavarog, utam tiszta,
Hálám övez így hív vissza…
És amint szavai felhangzottak, és visszaverődtek a sziklafalakról, a ködfüggöny felemelkedett, mintha sosem lett volna ott, a levegő tiszta lett, és már fel is tűnt előtte a sárkány barlangja.
Borzalmas üvöltés hallatszott odabentről, lángok csaptak ki a nyíláson, megdöndült a föld, és rázkódott a hegy, hogy félelem költözött a Vándor szívébe. Tudta jól meddig terjed a hatalma, tudta, hogy a sárkányok ősi népe, óidőkben született mágiája erősebb nála, tudta, hogy nincs hatalma egy ilyen teremtmény felett, és csakis a sárkány jó szándékán, vagy kedvén múlik, hogy elevenen felfalja, vagy a segítségére siet. De bármilyen ijesztő volt is, amit látott, és hallott, mégiscsak megindult a barlang felé. Ahogy közeledett, az üvöltés egyre erősebb, és erősebb lett, végül a bömbölő hang rémes kiáltássá vált.
- Ki merészel idejönni, ki az, aki megzavarja nyugalmam? Miféle emberfattya próbálja megint megszerezni a kincsem, az életemre törve?
- Nem kívánom se a kincsed, se az életed – felelte a Vándor, - csupán egyetlen apróságra lenne szükségem tőled, és cserébe segítségedre lehetek, ha tudok.
- Ne bosszants ember!- üvöltött a sárkány, - Nagyon nyűgös napom van! Ha valóban tudsz nekem segíteni, mássz fel a hegy tetejére, és a legmagasabb szikla legfelső csúcsán nő egy kék színű fű, ami az ember számára méreg, olyan méreg, mely akkor is megölhet, ha csak hozzáérsz, viszont nekünk sárkányoknak gyógyerővel bír! Szedj abból nekem egy marékkal, és hozd el nekem, ha gyorsan visszaérsz, meglátom, segítek-e neked.
Nagy kérés volt ez a sárkánytól, sokkal nagyobb, mint amit a herceg, vagy a lovag kért tőle, de nem hátrált meg a Vándor. Hiába volt fáradt, hiába sajgott mindkét keze, hiába szakadt lábán a csizma, nekiindult, hogy még feljebb másszon, az éles köveken. Kicsordult a vére, de nem törődött vele, mászott tovább, jeges szél fújt az arcába, átfagytak a kövek, a hideg csípte a bőrét, olyan erős volt a fagy. Jeges hóban kellett tovább másznia, ahol minden lépésnél megcsúszott, és még sebesebb lett a keze, de már látta a kékes színű füvet a sziklák közt. Jól ismerte ez a növényt, tudta, hogy elég egy csepp a levéből, mely a bőrére csöppen, elég egyetlen szippantás a fű illatából, mely az orrába jut, és holtan zuhan a sziklákra, sosem jut majd vissza a boszorkányok házába.
Fogta hát kabátját, levetette, és a főre borította, így tépte el, hogy se a fű leve, se az illata ne érje, gondosan a tarisznyájába csomagolta, és sietett vissza a sárkányhoz, ahogy csak tudott.
Amikor a Vándor belépett, és a sárkány elé terítette kabátját, rajta a fűvel, az felemelte hatalmas fejét, és csillogó szemeivel kérdőn nézett a férfire.
- Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy elhozd nekem ezt a füvet, nagy bátorság, és nagy erő. Hát mondd, mit kívánsz tőlem?
Ekkor látta csak a Vándor, hogy csúnya, mély seb éktelenkedik a sárkány oldalán, kard vágta seb, mely nem tud összeforrni.
- Van kincseid közt egy szív alakú rubinkő, szükségem van rá, hogy visszaadhassam fivéreim életét.
A sárkány egy pillanat alatt felnyalta a gyógyfüvet, aztán felemelkedett, és kitátott szájából tüzet okádva fordult a Vándor felé. Megijedt szörnyen a férfi, maga elé kapta a kezét, de a sárkány nem akarta bántani, egy mélyedés volt épp a Vándor mellett a sziklafalban, oda fújta a tüzet a sárkány. És ahogy odanézett, láthatta azt is, miért, egy tojás bújt meg a hasadékban, sárkánytojás, melyből éppen kikelni készült az új élet.
- Figyelj rám, ember – mondta a sárkány,- van itt a barlangomban temérdek kincs, arany, gyémánt, rubin, és smaragd. Annyit adok neked, amennyit elbírsz, vidd csak, amit akarsz! Megszolgáltad! Hisz a sebem máris gyógyul, álltad a szavad, hát vigyél a kincsből, amennyi tetszik!
Ezzel elfordult, és utat nyitott a Vándornak.
Soha nem látott még ennyi kincset, ragyogó, csillogó kövek ezrei, koronák, és nyakékek hevertek, egy óriási barlangban szerteszét, a tűz fénye táncot járt a tengernyi aranyon. Soká, nagyon soká tartott, mire a Vándor ráakadt a rubinra. Számtalanszor hitte, hogy végre megtalálta, de mind csak ócska drágakő volt, egyik sem volt szív alakú, egyik sem rejtett mágikus erőt. Mikor végre rátalált, nagyot sóhajtva leroskadt, és elaludt, aludt, aludt, két napon, és két éjjelen át.
Végül felébredt, készen rá, hogy ismét útra keljen.
- Te jó ember vagy, - mondta a sárkány, látván, hogy csak egyetlen követ választott magának- kívánom, hogy járj szerencsével. És hogy megháláljam, hogy meggyógyítottál, barátom, az ezüst griff, a legnagyobb és legöregebb mind közül, a hátára vesz, és hazarepít téged.
Ezzel lehajolt a kicsi sárkányhoz, aki a lábához kucorodva békésen aludt, és maga is lehunyta a szemét.
Amikor a vándor kilépett, hatalmas Griffmadár várta odakint. Ezüst volt minden tolla, és olyan nagy volt, amilyen nagyot nem láttak a legvénebb bölcsek sem soha.
- Jöjj Vándor, ülj a hátamra, elviszlek, az erdei házba.
Csodálkozva nézett a férfi a griff királyra, de az felnevetett, és így szólt.
- Az Alkonyfivérek barátai voltak népemnek, és te egy vagy közülük. Most siess, hogy mielőbb életre kelthesd testvéreidet!
Repültek, oly gyorsam, oly sebesen, hogy a széllel is versenyre kelhettek volna, és alkonyatra a Vándor ismét az erdei házacskához ért.
- Már csak egy utad van- mondta Napsugár- itt nem állja majd utad semmilyen akadály, de mégis a legnehezebb lesz mind közül. Messze délen a mocsárban egy szigeten egy barlangba kell elmenned, és ott megtalálnod, a saját szívedet.
Meg sem várta a reggelt a Vándor, nem evett, nem aludt, indult útnak azonnal, de ezúttal nem gyalogolt, ezúttal ott várt rá a griffek király, hogy hátán vigye. Ismét felemelkedtek a levegőbe, szálltak, szálltak, suhantak alattuk a tájak, és hamarosan már látták a déli mocsarakat, és a mocsár közepén a szigetet. Leszállt a griff hátáról a Vándor, leereszkedett a lyukba, de ha azt hitte, hogy egy sötét barlang vár rá, hát nagyot tévedet. Ezer fáklya fényében ezer leányt látott, mindegyikük kristályba fagyva állt körben a teremben, mind szépek, akár a tündérek, ragyogó arany, ezüst, gyémánt ruhában. Arany hajuk, akár az érett kalász, szemük, mint a legtisztább ég. De egyik sem érdekelte a Vándort, egyiken sem akadt meg a tekintete, lába azonnal a sarokban álló kristálytömbhöz vitte. Hajszálra úgy nézett ki, mint a többi kilencszáz-kilencvenkilenc, de valamiért azonnal tudta, hogy csakis ő lehet az, akit keres. Elbűvölve állt, és nézte, kezét a kezéhez érintette, és ahogy ujjaik összeértek, megrepedt a kristálybörtön, és darabokra hullott.
Kiszabadult a leány, és azonnal a Vándor nyakába borult, ölelte, csókolta őt. A Vándor pedig, ahogy a lány átölelte, mindenre emlékezett már, tudta, hogy a leány, Kristály, az erdei boszorkányok legifjabb húga, az ő édes menyasszonya, aki száz éve várta, hogy ő megtalálja, és kiszabadítsa. Fogta Kristály kezét, felültette a griff hátára, és visszatértek az erdei házba.
A három boszorkány örömmel szaladt eléjük, ölelték ők is a húgukat, boldogan, hogy végre oly hosszú idő után újra láthatják.
- Itt az idő – szólt aztán Napsugár- mindjárt eljő az alkony.
És valóban, a nap lassan már lebukni készült a láthatár mögött, fogta hát a három boszorka Kristály és Vándor kezét, és a kertbe vezették őket.
Négy kő állt ott, egyiken a könyv, másikon a kard, harmadikon a rubinszív, a negyedikre pedig a Vándort állították.
- Ő volt a szív – mondta Csillag, levágva haját, és néhány csepp vérét hullajtva a rubintra. – Visszaadom ezzel a testét, és a vérét.
- Ő volt az erő – mondta Holdfény, ő is levágva csodás arany haját, rátéve a kardra, és néhány csepp vért hullajtott rá. - Visszaadom ezzel a testét, és a vérét.
- Ő volt az elme – mondta Napsugár, a haját, és a vérét hullajtva a könyvre. – Visszaadom ezzel a testét és a vérét.
- Ő pedig a becsület. – mondta Kristály, néhány csepp vért cseppentve a Vándor tenyerébe.
A nap ekkor utolsó fénnyel villant, majd lebukott a láthatár mögött.
Abban a pillanatban megtört a varázs, és a három fivér visszakapta régi alakját, a három kövön három daliás legény állt, a három vénséges vén boszorkány pedig ismét gyönyörű ifjú leánnyá változott.
Alkonyat volt. És ahogy a legenda mondta, visszanyerték erejüket, és életüket. A legenda pedig így fejeződik be. Ezután boldogan éltek, a négy fivér, és a négy boszorka, az erdei kunyhóban, elbújva a világ elől, elrejtve erejüket minden gonosz erő elől, de továbbra is segítve az ártatlanokat, és a jókat.