Évszám
2012
Beküldő
Betti2010
9. A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének a képessége. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önön szabadságát korlátozza.
Szeretem a tavaszt. Megnyugtat, ahogy a madarak csiripelnek az ablakom alatt. Nincs semmi panaszom, ez az élet rendje. A hűtő tartalma egy fél doboz vajjal és egy kevés tejjel egészül ki. Talán maradt pár száz forint a tárcámban, venni kellene legalább egy kenyeret. Nincs kedvem emberekkel találkozni. Legszívesebben ki sem jönnék a lakásból. Csak nézném naphosszat a szálldosó madarakat, bárcsak ennyiből állna az életem!
Roland már megint hív, nem veszem fel, pedig ő csak segíteni akar. Azt mondta ad kölcsön egy kis pénzt, amíg helyre nem rázódok. Mégsem akarom kihasználni. Sohasem szerettem úgy, hogy akár ölni is tudjak érte. Nem volt meg a tűz, a nagy csattanó a történet végén. Viszont nem bírnám, ki ha elveszíteném, mint barátot. Csüngök minden szaván a mai napig, bár már fél éve, hogy szakítottunk.
Jött egy pár újabb számla, viszont a fizum csak két hét múlva érkezik. Indulok is, felveszem az egyenruhámat, aztán futok a szállodába. Kizárom az emberiséget a fejemből, jobb lesz így. Inkább egy másik világba képzelem magamat.
Látom a hírességek fotóit a plakátokon, miközben igyekszek befelé, elgondolkodok vajon nekik volt bármi negatív momentum is az életükben? Vagy az ölükbe hullott csak úgy minden? Bárcsak egy lennék közülük, és nem lenne semmi problémám. Ha lenne elég pénzem minden megoldódna. Visszatekint rám a lány az óriás poszteren, talán nem is sejtette, hogy egy üzlet falán lesz egyszer. Karjait a feje fölé emeli, a lábaival tánclépést imitál. Nyilvánvalóan nem a fotós előtt táncolt, csak így állították be őt. Mint egy babát, mintha nem is ember lenne. Ez a műnő most rám néz, mindene meg van. Az egész világ őt csodálja.
Időközben Krisztián már a szálló ajtaja előtt kíséri be a vendégeket. Mindenki egy idősebb férfit nevezne ki portásnak, de ő a maga harminc évével mégis kiválóan állja a sarat. Mindig van egy jó poén a fejében, ezért is szeretik annyian. Melegséget visz a szívükbe.
Még van tíz percem a munkakezdésig, egy kicsit rendbe szedem magam, aztán a tizedik emelet huszonötös szobájától kezdve haladok lefelé. Egy jó szobalány tudja, hogy nem illik matatni a vendégek holmijai között. Ezért próbálok úgy takarítani, hogy semmit se mozdítsak el a helyéről. Ha netalán mégis találnék valami nem odaillőt – például, ahol családi fénykép van a polcon, mellette pedig a szeretőnek szánt ékszer névkártyával mellékelve- akkor csak egy szelíd mosollyal az arcomon törölgetem a port továbbra is.
Lassan ebédszünet. Lefelé tartva a lépcsőn rálátok a pultra, ahogy bejelentkezik néhány gazdagnak látszó férfi. Egyiknek sem látom az arcát, fura, hiszen nappal van, de mégsem látok még körvonalakat sem belőlük. Mégsem ez a lényeg, ma bolognait hoztam ebédre, így egy fokkal már jobb is a napom. A kis tévén, ami a konyhában van, nézem a legújabb híreket:
-Jó napot kívánunk, Önök az Ötös csatorna híreit hallják, Kovács Dániel vagyok, ma én tájékoztatom Önöket a világ legfontosabb híreivel! Jakab Veronika a híres balett táncosnő a mai napfolyamán súlyos bokasérülést szenvedett miközben próbált a következő premierjére. A bécsi Balettintézet kiváló diákjaként megannyi neves darabban láthattuk már, többek között a …
Nah várjunk csak! Ez az a nő a plakátról! Ezért volt olyan ismerős! Akkor a választ is megkaptam a kérdésemre, mégsem olyan jó a hírességek élete, nekik sincs mindig vigyor a képükön. Már csak az ötös lottó számaira vagyok kíváncsi, aztán békén is hagyom a bölcs Univerzumot!
Térjünk vissza a takarításhoz. Nem beszélgetek senkivel, így legalább tudok haladni a munkával. Van egy kedves munkatársam Nóra, de ő is már ötven éves is elmúlt, nincs sok közös témánk. Neki vad kamaszkora volt, elmesélt mindent. Az ivást, a cigizést, a drogokat. Számomra ezek kimaradtak.
Hiába volt sok esze, nekem meg kevés, ugyanoda kötöttünk ki. Merje valaki azt mondani, hogy a sok ész viszi valamire az embert...
Nem nézem le, nem mondok róla véleményt. Csak nyersen ennyit kell róla tudni.
A nap végére járva, otthon a hangpostán rengeteg üzenet vár, Rolandtól:
-Olívia hívj vissza légy szíves! Már megint én vagyok, Roland, csak segíteni akarok neked, tudom, hogy megszorultál, és nem nyomulnék rád hidd el, túl vagyok rajtad! Csak rossz látnom azt a helyzetet, amiben élsz! Hívj vissza!
Ha nem akar tőlem semmit, akkor miért aggódik? Ebben hol a logika? Mindegy már csak aludni szeretnék. Egy szép csodálatos álmot rendelek az égiektől, aztán holnap új nap virrad... vagy nem...
A nyugodt perceknek vége: Üdvözöllek Drága Rivaldafény!
Nyissuk ki a hűtőt, maradt még egy kis kínai, amit egy korsó sör követ. Jó reggelt mindenkinek így ebben a kora délutáni időpontban. Hol az a rohadt cigi, aj már megint elraktam valahová... itt semmit sem lehet megtalálni. Közben hívnak a vezetékesen, felveszem.
-Igen?
-Roni hol az istenbe vagy?
-Ki az?
-Félix vagyok, és próbánk van, nehéz úgy játszani, hogy nincs itt a párom! A rendező tombol, igyekezzél!
-Hagyjatok békén, nem megyek sehová!
-Ne csináld ezt, kellesz te vagy a darab sztárja! Tudom tegnap csúnyán kiment a bokád, de ez nem ok arra, hogy otthon fetrengj! Szóval gyerünk tempó kicsi lány!
-Megpróbálom...
Miért idegesít ez is engem? Majd megyek, ha akarok! Jól hallotta én vagyok a sztárja a darabnak! Így én dirigálok, nem az idióta rendező. Otthon várja a felesége miközben a pénztáros lányt, döngeti a próbák alatt, így ne szóljon bele abba, hogy én mit csinálok! Hogy is van a mondás sörre bor bármikor ugye? Akkor keressük, csak meg azt a bort amit különleges alkalmakra tartogattam, mert ha most én elmegyek a próbára akkor az nagyon különleges lesz! Elküldök én ott mindenkit a fenébe az biztos!Amikor már a kellő alkohol és cigaretta mennyiség a fejembe szállt, elindulok. Kicsit dőlöngélve megyek az utcán, mégsem tűnik ez fel senkinek. A fél órás utat sikerül másfél óra alatt megtennem, még így is csoda, hogy idetaláltam. Kicsit még aznapos vagyok, de úgysem tűnik fel ez senkinek. Kiabálok már a bejáratnál:
-Itt a show sztárja gyerünk kicsikéim egy sasszé, két sasszé, aztán plié, gyerünk csak utánam!
Összemosódnak a fejek, csak árnyakat látok. Talán Félixet, és még pár sorstársamat ebben a komédiában.
-Roni Úristen! Te normális vagy? Mennyit ittál?
-Nem sokat...
-Minimum egy üveg bor...
-Hé ne hazudj, sört is ittam!
-Bocs...
Aztán ennyi elvágták a szálakat, még néhány dologra emlékszem, aztán csak a remegés és a sírás kombója elevenedik fel bennem. Reszketek és fáj mindenem. Nem akarok lélegezni, elég volt. Szeretnék meghalni csendben, halkan, magányosan.
Furcsa álmom volt. Én voltam az a lány a plakáton. Nem emlékszek sok mindenre, valami próbára igyekeztem, de aztán elkéstem, vagy oda se értem? Hmmm passz. Mindegy új nap új élet! Kezdem is a napot. Öltözés, indulás, kapkodás. Megint látom a nő képét, ahogy kinézek a villamos ablakán. Miért ragadt ez bennem meg ennyire? Lehet, láttam már máskor is? Nem, nem rémlik. Talán csak hasonlít valakire. Krisztián megint jókedvű, honnan merít ennyi életerőt? Döbbenet! Kezdem a tizedik emelettel a változatosság kedvéért. Cserélem az ágyneműket, kispárna, nagypárna, takaró, lepedő. Végig menve az emeleten a sok szennyessel elég nevetségesnek érzem magamat. Ez egy szennyes összeesküvés és most az összes piszkos ágynemű rajtam nevet. Hahaha.
Délben ebéd aztán folytatása következik a csodálatos, monoton, szenvedő életemnek.
Hadd érjek haza, inkább álmodok megint arról a balett táncosnőről, még az is izgalmasabb volt mint ez a hülyeség. Nem jutok előre, nap-nap után csak hajtok, gürizek még sincs vége, senki sem húzza be a ”The End” feliratot és sorolja fel a készítők neveit. Pedig már ideje lenne.
Lassan négy óra még koránt sincs vége a napnak, Nóra mégis szól nekem, hogy menjek haza.
-Mi a baj? Valamit rosszul csináltam?
-Nem dehogy is, csak látom ma nagyon rossz bőrben vagy.
-Nincs semmi bajom Nóra, és a főnök sem lelkesedne, ha elmennék ilyen korán!
-Ugyan hagyjad. Nem érdekli őt, menj csak haza, máskor majd én hagylak itt téged és akkor kvittek leszünk!
Ami igaz az igaz tényleg rám férne pár óra pihenés. Beleegyezek a ”lógásba”.
Még sincs kedvem hazamenni, inkább meglátogatom Rolandot, úgysem száll le rólam addig, amíg el nem intéztük ezt az egész kölcsönadósdit.
-Szia Oli! Jajj de jó, hogy itt vagy! Gyere csak!
Valaki elmagyarázná, hogy miért is jártam vele? A hideg ráz ki ettől a negédes hangvételtől! Mintha a cukros bácsihoz jöttem volna éppen! Jó mindegy, emberileg nincs vele semmi baj, nagyon rendes és aranyos, de akkor is furcsa figura.
-Nem akarok zavarni.
-Nem zavarsz! Miért jöttél?
-Azért, hogy elmondjam, nem kell tőled semmilyen anyagi segítség. Élek abból, amim van.
-Értem... Kérsz egy kis teát?
-Jó önts egy kicsit, de tényleg nem maradok sokáig.
Miközben kimegy a konyhába, erős fejfájás tör rám. Leülök a kanapéra. Csak fekete foltokat látok, és erős szúrást érzek a mellkasomban.
-Roland! -próbálok egy erős kiáltást kicsikarni magamból, de csak erre a nyögésszerű nyamvadt szófoszlányra maradt energiám.
-Oli! Oli jól vagy?!
Képszakadás. Aztán csak a szirénákat hallom.
-Jó napot kívánok Kedvesem! Hogy érzi magát?
-Kicsit gyengén.
-Igen ilyen állapotban én sem érezném magamat erősnek!
- De mi történt velem?
-Nem emlékszik?
-Csak foszlányokra...
-Akkor egy újabb normális nap elé nézünk.
Normális? Ez miről beszél?
-Nevet kérnék.
-Mit?
-Egy nevet!
-Nem tudja a nevemet? Akkor Ön milyen orvos?
Komoran rám néz, kicsit ijesztő a tekintete.
-Tudhatnád, hogy milyen orvos vagyok, féléve jársz ide hozzám kezelésekre.
-Jól van értem, Roland meg akar ijeszteni, értettem, nagyon vicces, de most már jól vagyok, szóval akár haza is mennék, ha nem haragszik.
-Én aztán nem haragszok... és hogy néz ki ez a Roland?
-Hogyhogy hogy néz ki? Ő hozott be! Tudnia kellene, hiszen ő adott át gondolom maguknak engem!
-Gondolja?
-Most már aztán elég! Hazamegyek!
-És hol lakik, ha szabad érdeklődnöm?
-Hogyhogy hol?
-Melyik utcában?
Hallgatással válaszolok.
-Emlékszik az utca nevére?
-Azt hiszem Széchenyi út... vagy Szabadság...
-Azért nem mindegy...
-Nem tudom mit adott be nekem, de most már vége lehetne ennek az egész jelenetnek!
Aztán meghallottam a madarakat a kórház ablaka alatt. Ugyanolyan madarak voltak, mint amilyenek az én ablakomnál szoktak reggelente csiripelni. A gyönyörű, szabad madarak hangja, ami mindig örömmel tölt el, ha rájuk nézek.
-Szép madarak, érzik a tavaszt.
-Igen szépek.
-Miért vagyok itt doktor úr?
-Megint rád jött egy roham. De nincsen baj Félix időben behozott.
-Ki az a Félix?
-Az akit az álmaidban Rolandnak hívsz.
-Az álmaimban?
-Hogy hívnak téged?
-Olívia.
-És mi a családneved?
-Doktor úr nagyon fáj a fejem...
-Mi a vezetékneved?
-Nem... nem...
Tíz perc szünet következik én reszketve sírok, a nővér bead nekem egy nyugtató félét attól egy kicsit kevésbé érzem a fájdalmat.
-Jakab Olívia Veronika ez a neved. A köztudatban a Veronikát használod, csak a képzeletedben hívod magad Olíviának. Sokat haladtunk a kezelésekkel, de amint hazaküldelek mindig egy fokkal rosszabb állapotban, kaplak vissza. Ha ezt így folytatod tovább, akkor sajnos nem engedhetlek majd haza és akkor ott kell hagynod a táncot, a csillogást, a nagy világot. Ezt szeretnéd? Örökre a kórházi ágyból vizsgálni a világot? Elzárni magadtól a külvilágot?
A madarak tovább zenélnek az ablakom alatt, övék a nagyvilág, a szabad, boldog, tudattalan élet. Erre vágyok én is. Velem maradnak örökre az én ártatlan, kedves madaraim, vigyáznak rám, óvnak, mert sokat bánt engem a világ. Nem értik mennyire fáj nekem az élet. Sosem leszek szabad, nem leszek a magam ura, a bezárt életem egyre nagyobb teret szabadít fel magának. Nem szabadít fel senki sem, amíg rá nem jövök miért erre az útra, küldtek engem az égiek. Ki lakik bennem, hogy lehet Olívia és Veronika ötvözetéből létrehozni egy valód nőt, akit nem tépnek szét az emberek egy perc alatt. Amíg erre rá nem jövök, addig nem marad más csak szépen, csendesen, nézem az ablakom alatt felreppenő csodálatos égi madarakat.
Szeretem a tavaszt. Megnyugtat, ahogy a madarak csiripelnek az ablakom alatt. Nincs semmi panaszom, ez az élet rendje. A hűtő tartalma egy fél doboz vajjal és egy kevés tejjel egészül ki. Talán maradt pár száz forint a tárcámban, venni kellene legalább egy kenyeret. Nincs kedvem emberekkel találkozni. Legszívesebben ki sem jönnék a lakásból. Csak nézném naphosszat a szálldosó madarakat, bárcsak ennyiből állna az életem!
Roland már megint hív, nem veszem fel, pedig ő csak segíteni akar. Azt mondta ad kölcsön egy kis pénzt, amíg helyre nem rázódok. Mégsem akarom kihasználni. Sohasem szerettem úgy, hogy akár ölni is tudjak érte. Nem volt meg a tűz, a nagy csattanó a történet végén. Viszont nem bírnám, ki ha elveszíteném, mint barátot. Csüngök minden szaván a mai napig, bár már fél éve, hogy szakítottunk.
Jött egy pár újabb számla, viszont a fizum csak két hét múlva érkezik. Indulok is, felveszem az egyenruhámat, aztán futok a szállodába. Kizárom az emberiséget a fejemből, jobb lesz így. Inkább egy másik világba képzelem magamat.
Látom a hírességek fotóit a plakátokon, miközben igyekszek befelé, elgondolkodok vajon nekik volt bármi negatív momentum is az életükben? Vagy az ölükbe hullott csak úgy minden? Bárcsak egy lennék közülük, és nem lenne semmi problémám. Ha lenne elég pénzem minden megoldódna. Visszatekint rám a lány az óriás poszteren, talán nem is sejtette, hogy egy üzlet falán lesz egyszer. Karjait a feje fölé emeli, a lábaival tánclépést imitál. Nyilvánvalóan nem a fotós előtt táncolt, csak így állították be őt. Mint egy babát, mintha nem is ember lenne. Ez a műnő most rám néz, mindene meg van. Az egész világ őt csodálja.
Időközben Krisztián már a szálló ajtaja előtt kíséri be a vendégeket. Mindenki egy idősebb férfit nevezne ki portásnak, de ő a maga harminc évével mégis kiválóan állja a sarat. Mindig van egy jó poén a fejében, ezért is szeretik annyian. Melegséget visz a szívükbe.
Még van tíz percem a munkakezdésig, egy kicsit rendbe szedem magam, aztán a tizedik emelet huszonötös szobájától kezdve haladok lefelé. Egy jó szobalány tudja, hogy nem illik matatni a vendégek holmijai között. Ezért próbálok úgy takarítani, hogy semmit se mozdítsak el a helyéről. Ha netalán mégis találnék valami nem odaillőt – például, ahol családi fénykép van a polcon, mellette pedig a szeretőnek szánt ékszer névkártyával mellékelve- akkor csak egy szelíd mosollyal az arcomon törölgetem a port továbbra is.
Lassan ebédszünet. Lefelé tartva a lépcsőn rálátok a pultra, ahogy bejelentkezik néhány gazdagnak látszó férfi. Egyiknek sem látom az arcát, fura, hiszen nappal van, de mégsem látok még körvonalakat sem belőlük. Mégsem ez a lényeg, ma bolognait hoztam ebédre, így egy fokkal már jobb is a napom. A kis tévén, ami a konyhában van, nézem a legújabb híreket:
-Jó napot kívánunk, Önök az Ötös csatorna híreit hallják, Kovács Dániel vagyok, ma én tájékoztatom Önöket a világ legfontosabb híreivel! Jakab Veronika a híres balett táncosnő a mai napfolyamán súlyos bokasérülést szenvedett miközben próbált a következő premierjére. A bécsi Balettintézet kiváló diákjaként megannyi neves darabban láthattuk már, többek között a …
Nah várjunk csak! Ez az a nő a plakátról! Ezért volt olyan ismerős! Akkor a választ is megkaptam a kérdésemre, mégsem olyan jó a hírességek élete, nekik sincs mindig vigyor a képükön. Már csak az ötös lottó számaira vagyok kíváncsi, aztán békén is hagyom a bölcs Univerzumot!
Térjünk vissza a takarításhoz. Nem beszélgetek senkivel, így legalább tudok haladni a munkával. Van egy kedves munkatársam Nóra, de ő is már ötven éves is elmúlt, nincs sok közös témánk. Neki vad kamaszkora volt, elmesélt mindent. Az ivást, a cigizést, a drogokat. Számomra ezek kimaradtak.
Hiába volt sok esze, nekem meg kevés, ugyanoda kötöttünk ki. Merje valaki azt mondani, hogy a sok ész viszi valamire az embert...
Nem nézem le, nem mondok róla véleményt. Csak nyersen ennyit kell róla tudni.
A nap végére járva, otthon a hangpostán rengeteg üzenet vár, Rolandtól:
-Olívia hívj vissza légy szíves! Már megint én vagyok, Roland, csak segíteni akarok neked, tudom, hogy megszorultál, és nem nyomulnék rád hidd el, túl vagyok rajtad! Csak rossz látnom azt a helyzetet, amiben élsz! Hívj vissza!
Ha nem akar tőlem semmit, akkor miért aggódik? Ebben hol a logika? Mindegy már csak aludni szeretnék. Egy szép csodálatos álmot rendelek az égiektől, aztán holnap új nap virrad... vagy nem...
A nyugodt perceknek vége: Üdvözöllek Drága Rivaldafény!
Nyissuk ki a hűtőt, maradt még egy kis kínai, amit egy korsó sör követ. Jó reggelt mindenkinek így ebben a kora délutáni időpontban. Hol az a rohadt cigi, aj már megint elraktam valahová... itt semmit sem lehet megtalálni. Közben hívnak a vezetékesen, felveszem.
-Igen?
-Roni hol az istenbe vagy?
-Ki az?
-Félix vagyok, és próbánk van, nehéz úgy játszani, hogy nincs itt a párom! A rendező tombol, igyekezzél!
-Hagyjatok békén, nem megyek sehová!
-Ne csináld ezt, kellesz te vagy a darab sztárja! Tudom tegnap csúnyán kiment a bokád, de ez nem ok arra, hogy otthon fetrengj! Szóval gyerünk tempó kicsi lány!
-Megpróbálom...
Miért idegesít ez is engem? Majd megyek, ha akarok! Jól hallotta én vagyok a sztárja a darabnak! Így én dirigálok, nem az idióta rendező. Otthon várja a felesége miközben a pénztáros lányt, döngeti a próbák alatt, így ne szóljon bele abba, hogy én mit csinálok! Hogy is van a mondás sörre bor bármikor ugye? Akkor keressük, csak meg azt a bort amit különleges alkalmakra tartogattam, mert ha most én elmegyek a próbára akkor az nagyon különleges lesz! Elküldök én ott mindenkit a fenébe az biztos!Amikor már a kellő alkohol és cigaretta mennyiség a fejembe szállt, elindulok. Kicsit dőlöngélve megyek az utcán, mégsem tűnik ez fel senkinek. A fél órás utat sikerül másfél óra alatt megtennem, még így is csoda, hogy idetaláltam. Kicsit még aznapos vagyok, de úgysem tűnik fel ez senkinek. Kiabálok már a bejáratnál:
-Itt a show sztárja gyerünk kicsikéim egy sasszé, két sasszé, aztán plié, gyerünk csak utánam!
Összemosódnak a fejek, csak árnyakat látok. Talán Félixet, és még pár sorstársamat ebben a komédiában.
-Roni Úristen! Te normális vagy? Mennyit ittál?
-Nem sokat...
-Minimum egy üveg bor...
-Hé ne hazudj, sört is ittam!
-Bocs...
Aztán ennyi elvágták a szálakat, még néhány dologra emlékszem, aztán csak a remegés és a sírás kombója elevenedik fel bennem. Reszketek és fáj mindenem. Nem akarok lélegezni, elég volt. Szeretnék meghalni csendben, halkan, magányosan.
Furcsa álmom volt. Én voltam az a lány a plakáton. Nem emlékszek sok mindenre, valami próbára igyekeztem, de aztán elkéstem, vagy oda se értem? Hmmm passz. Mindegy új nap új élet! Kezdem is a napot. Öltözés, indulás, kapkodás. Megint látom a nő képét, ahogy kinézek a villamos ablakán. Miért ragadt ez bennem meg ennyire? Lehet, láttam már máskor is? Nem, nem rémlik. Talán csak hasonlít valakire. Krisztián megint jókedvű, honnan merít ennyi életerőt? Döbbenet! Kezdem a tizedik emelettel a változatosság kedvéért. Cserélem az ágyneműket, kispárna, nagypárna, takaró, lepedő. Végig menve az emeleten a sok szennyessel elég nevetségesnek érzem magamat. Ez egy szennyes összeesküvés és most az összes piszkos ágynemű rajtam nevet. Hahaha.
Délben ebéd aztán folytatása következik a csodálatos, monoton, szenvedő életemnek.
Hadd érjek haza, inkább álmodok megint arról a balett táncosnőről, még az is izgalmasabb volt mint ez a hülyeség. Nem jutok előre, nap-nap után csak hajtok, gürizek még sincs vége, senki sem húzza be a ”The End” feliratot és sorolja fel a készítők neveit. Pedig már ideje lenne.
Lassan négy óra még koránt sincs vége a napnak, Nóra mégis szól nekem, hogy menjek haza.
-Mi a baj? Valamit rosszul csináltam?
-Nem dehogy is, csak látom ma nagyon rossz bőrben vagy.
-Nincs semmi bajom Nóra, és a főnök sem lelkesedne, ha elmennék ilyen korán!
-Ugyan hagyjad. Nem érdekli őt, menj csak haza, máskor majd én hagylak itt téged és akkor kvittek leszünk!
Ami igaz az igaz tényleg rám férne pár óra pihenés. Beleegyezek a ”lógásba”.
Még sincs kedvem hazamenni, inkább meglátogatom Rolandot, úgysem száll le rólam addig, amíg el nem intéztük ezt az egész kölcsönadósdit.
-Szia Oli! Jajj de jó, hogy itt vagy! Gyere csak!
Valaki elmagyarázná, hogy miért is jártam vele? A hideg ráz ki ettől a negédes hangvételtől! Mintha a cukros bácsihoz jöttem volna éppen! Jó mindegy, emberileg nincs vele semmi baj, nagyon rendes és aranyos, de akkor is furcsa figura.
-Nem akarok zavarni.
-Nem zavarsz! Miért jöttél?
-Azért, hogy elmondjam, nem kell tőled semmilyen anyagi segítség. Élek abból, amim van.
-Értem... Kérsz egy kis teát?
-Jó önts egy kicsit, de tényleg nem maradok sokáig.
Miközben kimegy a konyhába, erős fejfájás tör rám. Leülök a kanapéra. Csak fekete foltokat látok, és erős szúrást érzek a mellkasomban.
-Roland! -próbálok egy erős kiáltást kicsikarni magamból, de csak erre a nyögésszerű nyamvadt szófoszlányra maradt energiám.
-Oli! Oli jól vagy?!
Képszakadás. Aztán csak a szirénákat hallom.
-Jó napot kívánok Kedvesem! Hogy érzi magát?
-Kicsit gyengén.
-Igen ilyen állapotban én sem érezném magamat erősnek!
- De mi történt velem?
-Nem emlékszik?
-Csak foszlányokra...
-Akkor egy újabb normális nap elé nézünk.
Normális? Ez miről beszél?
-Nevet kérnék.
-Mit?
-Egy nevet!
-Nem tudja a nevemet? Akkor Ön milyen orvos?
Komoran rám néz, kicsit ijesztő a tekintete.
-Tudhatnád, hogy milyen orvos vagyok, féléve jársz ide hozzám kezelésekre.
-Jól van értem, Roland meg akar ijeszteni, értettem, nagyon vicces, de most már jól vagyok, szóval akár haza is mennék, ha nem haragszik.
-Én aztán nem haragszok... és hogy néz ki ez a Roland?
-Hogyhogy hogy néz ki? Ő hozott be! Tudnia kellene, hiszen ő adott át gondolom maguknak engem!
-Gondolja?
-Most már aztán elég! Hazamegyek!
-És hol lakik, ha szabad érdeklődnöm?
-Hogyhogy hol?
-Melyik utcában?
Hallgatással válaszolok.
-Emlékszik az utca nevére?
-Azt hiszem Széchenyi út... vagy Szabadság...
-Azért nem mindegy...
-Nem tudom mit adott be nekem, de most már vége lehetne ennek az egész jelenetnek!
Aztán meghallottam a madarakat a kórház ablaka alatt. Ugyanolyan madarak voltak, mint amilyenek az én ablakomnál szoktak reggelente csiripelni. A gyönyörű, szabad madarak hangja, ami mindig örömmel tölt el, ha rájuk nézek.
-Szép madarak, érzik a tavaszt.
-Igen szépek.
-Miért vagyok itt doktor úr?
-Megint rád jött egy roham. De nincsen baj Félix időben behozott.
-Ki az a Félix?
-Az akit az álmaidban Rolandnak hívsz.
-Az álmaimban?
-Hogy hívnak téged?
-Olívia.
-És mi a családneved?
-Doktor úr nagyon fáj a fejem...
-Mi a vezetékneved?
-Nem... nem...
Tíz perc szünet következik én reszketve sírok, a nővér bead nekem egy nyugtató félét attól egy kicsit kevésbé érzem a fájdalmat.
-Jakab Olívia Veronika ez a neved. A köztudatban a Veronikát használod, csak a képzeletedben hívod magad Olíviának. Sokat haladtunk a kezelésekkel, de amint hazaküldelek mindig egy fokkal rosszabb állapotban, kaplak vissza. Ha ezt így folytatod tovább, akkor sajnos nem engedhetlek majd haza és akkor ott kell hagynod a táncot, a csillogást, a nagy világot. Ezt szeretnéd? Örökre a kórházi ágyból vizsgálni a világot? Elzárni magadtól a külvilágot?
A madarak tovább zenélnek az ablakom alatt, övék a nagyvilág, a szabad, boldog, tudattalan élet. Erre vágyok én is. Velem maradnak örökre az én ártatlan, kedves madaraim, vigyáznak rám, óvnak, mert sokat bánt engem a világ. Nem értik mennyire fáj nekem az élet. Sosem leszek szabad, nem leszek a magam ura, a bezárt életem egyre nagyobb teret szabadít fel magának. Nem szabadít fel senki sem, amíg rá nem jövök miért erre az útra, küldtek engem az égiek. Ki lakik bennem, hogy lehet Olívia és Veronika ötvözetéből létrehozni egy valód nőt, akit nem tépnek szét az emberek egy perc alatt. Amíg erre rá nem jövök, addig nem marad más csak szépen, csendesen, nézem az ablakom alatt felreppenő csodálatos égi madarakat.