Évszám
2015
Beküldő
lastwanderer
Mikor az ember álmából ébred, először a hangokat észleli. Alviss király egy távoli, nagyhangú madár rejtélyes rikoltását észlelte. Bár félálomban volt, biztos volt benne, hogy ezt a hangot még sosem hallotta ezelőtt. Pedig ismerte Árnyékföld partvidékeinek valamennyi madarát, de ez a hang, ez egyhez sem hasonlított. Rögtön ezután, még mielőtt a szeme kinyílt, rádöbbent, hogy nem otthon van. Ez most más. Itt vigyázni kell mindennel, ami moccan és hangot ad. A szem nyílásával jön a fájdalom. A halántékba nyilalló fájdalom, amibe még a fül is belecseng. Legalábbis jön annak, aki előző este fél hordó mézsört vedelt be. Muszáj volt. Bár tartotta magát fogadalmához, hogy kevesebbet iszik, de vannak helyzetek, mikor nem lehet, és nem is akart kibújni az ivás kötelezettsége alól. Ilyen volt a tegnapi este
Mikor az ifjú király kissé úrrá lett fájdalmán és kábultságán körbenézett. Az erdő közepén, egy évszázados fenyő tövében feküdt puha moha, és szúrós áfonya ölelésében. Ahogy beleszívott a kora reggeli friss levegőbe, a szokásos gyanta és fanyar talajillat mellett valami ismeretlen, és meglehetősen idegen illatot érzett. Nem otthon volt. Mégis hogy lehetett volna otthon? Sok és még több kilométer választotta el Északtól.
Alviss maga is tekintélyes területet bebarangolt az előző délután folyamán, de nem emlékezett a helyre ahol ébredt.
Kábultságához kínzó szomjúság társult, de olyan, amit még sosem érzett. De nem csak a torka szomjazott. Száraz volt a szíve is a kétségek viharától. A nagy portya célja elsősorban nem az arany és a zsákmány volt. Valamiféle irányra, útmutatásra vadászott viharokon és nyugodt vizeken át. Apja lelke épphogy égbe szállt, s ő pár hete volt csupán király. Más látni apját uralkodni, és megint más, ha ő felel egy egész nép életéért és jólétéért. Szüksége volt egy irányra amerre az emberek életét vezetheti. De nehéz ösvényre téved, aki úgy keres választ, hogy még a kérdést sem tudja. Fogalma sem volt, miben reménykedett.
Felpattant, és rohanni kezdett a szúrós aljnövényzet között, egy találomra kiválasztott irányba, hisz körülötte mind csak az erdő. Az erdő melynek színei, fényei mind-mind idegen színek és fények voltak, melyek nem veszik jó néven, hogy bárki ember fia is érzékeli őket. Egyszer csak egy kis patak partján találta magát, melyben csengő hangú, tiszta víz csordogált. A király térdre hajolt, majd két tenyerével tálat formálva belemerítette azt a vízbe. Amint a kéz a vízhez ért, annak színe feketére változott, és a hűs illat helyett átható dögszagot árasztott. A meglepetéstől és undortól Alviss-nak felfordult a gyomra. Elfordult a pataktól, és egy másik irányba indult. Nem tudta felfogni, mi történhetett. Sosem élt át hasonlót. Furcsán érezte magát. Minden mintha szaggatott, és darabos lenne. Apró látomások, melyek nem alkotnak egybefüggő képzetet. Egy öreg nyírfának támaszkodva nézte a földet. Mintha átkeléskor a tengermély nyugtalanul alvó lelke megrázta volna nedves-sós bölcsőjét, és átlendítette volna a sólyomfejes hajókat téren és időn. Múltba? Jövőbe? Talán mindkettőbe. Időtlen volt itt az idő és túlságosan élő az élő. Ez illene minden helyhez. A beavatkozás teljes hiánya. A fiatal király tehát joggal érezhette az érintetlenség taszító erejét. Nézte a fekete, zsíros földet, és próbálta minden józanságát és erejét összeszedni, hogy visszainduljon a bajtársaihoz.
- Az embereim! – villant át hirtelen agyán a felismerés.
Muszáj volt megtalálnia őket, hiszen azok már bizonyára mindenhol őt keresik. Micsoda szégyen! A király, aki nem bírja az italt és elveszik az erdőben. Hiszen ő maga is az ilyen erdőkben edződött férfivá, és ilyen erdőkbe menekült, ha éppen vitára került a sor az apjával. És ilyen erdőkben talált rá Völund szinte mindig, és vigasztalta, vagy éppen fenyítette a forrófejű ifjút. Egy ilyen erdőben fenyvessel, nyírjessel, patakkal. De valahogy mégsem ilyenek voltak azok az erdők. Ilyet még sosem látott, sose érezte ennyire idegennek magát sehol. Még a végtelen óceán habjai közt hánykolódva sem, mikor titokban az Építőhöz imádkozott, hogy csendesítse le a vihart. Nem. Az, az ő világához tartozott. De ez a vadon, ez az ismeretlen föld nem. Úgy érezte ez senkihez sem tartozik. Nem él a világon, és nem is fog senki, aki ezt magáénak tudhatja. Mindent átjár valami ős-öreg erő, ami nem látja szívesen sem őt, sem a népét, és senki ember fiát.
Agyán kezdett úrrá lenni az elveszettek kétségbeesése, cserbenhagyta minden tájékozódási képessége, és már indult volna el vakon egy újabb irányba, mikor egy mély hang szólalt meg, nem is olyan távolról:
- Elvesztetted az ösvényed, ifjú harcos?
Alviss ösztönösen az oldalára függesztett kardért nyúlt. Ám hiába pörgette villámgyorsan fegyverét, ellenségét nem látta semerre, pedig erősen kémelt a hang irányába.
- Hol vagy? Mutasd magad! – kiáltotta a hang vélt irányába.
- Itt vagyok fent. Fent a fán. Fölötted. – az utolsó szót különösen kihangsúlyozta.
Mikor Alviss felnézett és meglátta a hang gazdáját, fegyvere kiesett a kezéből: az előtte lévő hatalmas fenyő egy hozzá közeli ágán egy szürkésbarna bagoly üldögélt. A hozzá hasonló madarak végtelen nyugalmával kapaszkodott a mohos ágba, és nézte az ifjú férfit. Azon kívül, hogy emberi hangon beszélt, volt még benne valami furcsa. Mintha nem is csak ülne azon az ágon, hanem egybe lenne olvadva vele. A tollazata a faághoz oly hasonlatosan játszott a fakóbarna, a rozsda, a zöld, és a szürke árnyalataiban, hogy edzetlen szem valószínűleg észre sem vette volna. A színe az erdőé volt. A szeme borostyán sárga, egészen olyan, mint a nyári éjfél naplementéje Árnyékkő felett. Mélyen ültek és öregek voltak. Öregebb, mint az erdő, mint a világ bőre, húsa és csontjai. Már ezek előtt így nézett ki, mikor a színeknek és formáknak még nevük se volt. Mintha egy elképzelhetetlen akarat hatására a madárból egyszer csak kifolyt volna a világ, és ő ott ül az ágon, elfeledve, itt a nagy Napnyugati Föld partvidékén.
Érdekes módon Alviss nem furcsállta, hogy a madár (lény, tünemény) emberi szavakkal szól hozzá. Meglepetése olyan erős volt, és annyira hatalmába kerítette az „állat”, hogy csak kérdezni tudott:
- Ki vagy te? – szólt sután, minthogy jobb nem jutott az eszébe.
- Én? Hát a Bagoly, nem látod? Az Őrző!
- Minek az őrzője? – kérdezte egyre zavartabban az ifjú.
A Bagoly az eddigiekhez hasonló mély, megnyugtató, de színtelen hangon folytatta:
- Az Őrző vagyok. A fáé, a földé, az óceáné, a szikláé. Ritkán szólok bárkihez is. Emberhez pedig még ritkábban. Nem mintha annyian jönnének erre felé, de azért megesik néha napján. Olyankor csak kiengedem a bennem rejlő titkokat, átszövöm a szürke ködpárnán, és szabadjára engedem. És már el is mennek. Nem szeretem a fajtádat. Bár te egészen tetszel nekem. Ezért nem is ijesztettelek el.
- Köszönöm szavaidat, de még mindig nem értem mit akarsz tőlem, és nekem ideje lenne megtalálni az embereimet. – szólt Alviss, akiben a meglepettségen kezdett úrrá lenni a kíváncsiság, ámbár igyekezett ezt nem kimutatni. Még mindig kuszák voltak a gondolatai, és még mindig nem hitt teljesen a szemének.
- Azok megvárnak, ne aggódj értük! És hogy mit szeretnék? Tanítani egy kicsit. Csudamód élvezem. Persze az őrködést még jobban, de az néha elég unalmas tud lenni.
- És mit szeretnél, hogy megtanuljak? – kérdezte Alviss nyugodtabb hangon. Kezdte visszanyerni biztonságérzetét. A Bagoly hangja mintha életet öntött volna belé.
- Azt, hogy miért nem kedvelem az embert. A válasz nem is olyan bonyolult. De kíváncsi vagyok, te mit gondolsz?
- Talán mert nem tartozunk ide? Én legalábbis ezt érzem, mióta ma kinyitottam a szemem.
- Bölcs szíved van, és jó felé keresed a választ, de mégis hatalmasat tévedtél! Leginkább ide tartoztok. A vadonba. Itt születtetek, innen van hajlékotok, ennivalótok, vizetek, és még a levegő is, amit beszívtok. És egy napon ebbe a földbe kerültök vissza. A vadon és az ember egykor egyek voltak. Kölcsönösen tisztelték egymást, és a harmónia töretlen volt. De az ember szíve többre vágyott. Az egykor oly töretlen kapcsolat egyoldalú lett. Ti egyre többet vettetek el, és egyre kevesebbet adtatok. Ma már csak a hagyomány visz ki titeket megcsodálni az erdőt, a hegyeket, a patakokat. Pedig szívetek legbelül örül, mikor látjátok és érzitek mindezt. De tárgyként és eszközként kezelitek. Fegyver, hajó, ház, vacsora. Ennyit jelent nektek. Ártalmasak és féktelenek vagytok. Pedig semmi mást nem kellene tennetek, mint tiszteletet mutatni. De ti büszkék vagytok, többnek hiszitek magatokat minden élőlénynél. Pedig még az egyszerű mezei virág is képes belátni azt, hogy ha elvesz valamit a földből, akkor adnia is kell cserébe valamit. Különben nem élhet. Eltűnt belőletek a kölcsönös együtt éléshez szükséges alázat.
- Ez nem igaz! Én kisgyermek korom óta járom a rengeteget, és mindig vigyáztam arra, hogy tisztelettel bánjak vele, és hogy megbecsüljem,
- Ezt bizony helyesen tetted, ifjú harcos, és remélem, nem térsz le erről az útról. De te is csak olyan vagy, mint a többi ember. Ezért olyan tanácsot adok neked, amit emberi értelmeddel még éppen, hogy fel tudsz fogni. Menj innen! Menj haza! Védd az életet! Minden és mindenki életét nem tudod megvédeni, de nem is szükséges. Elég, ha megvéded a néped, hogy hozzád hasonló emberek lehessenek. Védd őket, s védd azt a kicsiny darabkát a világból, ami szerinted tehozzád tartozik. Védj meg mindent, amit csak értékesnek tartasz benne. Csak azt használd belőle, ami feltétlenül kell. Törekedj erre, mert érdemes. Létezik egy rejtélyes kapcsolat nehéz és értékes között. Ez adjon erőt azokban az órákban mikor a viharos tenger minden haragja is kevésbé ijesztő, mint a feladat, amit éppen kapsz.
A Bagoly pár pillanatig révedt a semmibe, majd halk, búgó hangon felsóhajtott, és folytatta:
- Ez itt nem az Észak földje. Zárd el mélyen elmédbe, amit ma hallottál, amit most megéltél, és ne hagyd, hogy feledésbe merüljön. Ez a földrész, a Nyugat egykor nagy és sajnálatos események színtere lesz, és fontos, hogy valaki odaát ismerje, emlékezzen rá, hogy milyen volt. Mert te most láttad, és szívedbe zártad egy életre egy még vad és betöretlen föld levegőjének illatát. Emlékezz, és emlékeztess másokat, hogy itt vagyok, és itt is leszek az idők végezetéig. Mert én vagyok az Őrző.
A következő pillanatban a király kinyitotta szemét. A feje éktelenül fájt, de nem vakította napsütés. Még éjszaka volt. A tűz pattogott mellette, és mikor felült, látta, hogy társai körülötte alszanak. Egyet kivéve.
Öreg Völund mozdulatlanul meredt a lángokba. A tűz fényében borotvált halántékán vad táncot jártak a tetovált rúnák. Mint egy kőszobor. Az ifjú vezér magára kanyarította medvebőr bundáját, és leült mellé. Szemével azt a lángnyelvet próbálta megkeresni, amit a vén harcos nézett. Aztán csak ültek, szavak és gondolatok nélkül.
- Hajnalban elmegyünk. – törte meg hirtelen a csendet Alviss.
- Szóval ezt mondta neked…
- Beszéltem álmomban?
Az öreg sejtelmes mosolyra húzta ráncos ajkait:
- A részeg ember álmai sokszor a legtisztábbak! Főleg ha azok egy királyéi!
A király az utolsó gondolatot nem teljesen értette. De egyszer meg fogja, ha eljön az ideje. Az Öreg oly kifürkészhetetlen volt, hogy egy ismeretlen még azt sem tudta volna megmondani, hogy álmában beszél, vagy ébren van. De Alviss ismerte. Tudta, hogy nagyon is éber.
A vén harcos aznap már csak ennyit mondott:
- Haza megyünk hát. Mire odaérünk, más ember leszel. És ha te változol, változik minden.