Angyalka

Hiribi, 2012, július 6 - 01:57

„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."

Megfigyelted már? Észrevetted, hogy néha apró dolgoknak, egészen apró, jelentéktelennek tűnő, mégis örömteli dolgoknak és hirtelen átsuhanó boldog pillanatoknak mekkora hatalma lehet feletted? Ajándékok ezek az ismeretlen világokból érkező titkos sugallatok. Ajándékok és titkok. Ha nincs szemed rá, elmész mellette. S ha észre is veszed, talán nem hiszed el, hogy a tied is lehet. Ilyenkor nem marad más, mint egy megfejtetlen üzenet; egy gondosan becsomagolt, kibontatlan ajándék…


Egy ideje már ő is így élt. Hosszú hónapok vagy talán évek óta már? Hagyta maga mellett elsuhanni az élet lényegtelennek hitt, tünékeny pillanatait, láthatatlan maradt megannyi parányi kis csoda. Bevallani sem merte magának, de érezte; valami mérhetetlenül hiányzik. Valahol legbelül, szíve mély csendjében néha felsejlett előtte; az élet több kell legyen terméketlen napok értelmetlen láncolatánál. Elege volt már az üres hétköznapokból és céltalan, egyhangú kis életéből. S valahogy elege lett az emberekből is. Mindig vidámnak, mosolygósnak és kedvesnek lenni még akkor is fárasztotta, ha ezzel nem szerepet játszott, mert tulajdonképpen valóban ilyen volt lénye legmélyén… De mégis… Valahogy elfáradt útközben. Valami eltörött. Valami elveszett…

Mint felhők közül a Nap… - emlékezett vissza arra a bizonyos decemberi reggelre, s annak a bizonyos decemberi reggelnek is arra a különös pillanatára, ami aztán valamit elindított benne. Akkor azt hitte, a napját aranyozta be csupán. Később, sokkal később jött csak rá, hogy ennél jóval több történt: elvesztegetett évei nyertek értelmet egy földre szállt égi varázslatban.



... A fagyos téli szél vörösre színezte a didergő emberek arcát a buszpályaudvaron. A csípős hidegtől szinte az ember könnye is megeredt. A kint várakozó utasok egy helyben toporogva, szájukat vacogtatva, kesztyűs kezüket egymáshoz dörzsölve, megváltásként vártak a környező falvakba, közeli városokba közlekedő járatokra. Az elmúlt években elszoktak már az ilyen zord, kemény téltől.
A váróterem zsúfolásig megtelt. Hangoskodó iskolások, munkába siető, türelmetlen és ingerült emberek, ráérősen szemlélődő nyugdíjasok várakoztak a város központjából induló autóbuszok valamelyikére.
A jegypénztáraknál ülő unott arcú, mosolytalan hölgyek villámgyorsan szolgálták ki a kígyózó sorokat, így akinek még jutott ülőhely, hamarosan kényelembe helyezhette magát a felújított, impozáns váróban.

A sarokban keresett magának helyet, mint mindig, évek óta minden reggel. Jóval korábban érkezett, mint ahogy csatlakozása volt, így érkezett a külvárosból meglehetősen ritkán közlekedő, korai járattal. Szeretett a sarokban megbújva elhelyezkedni, onnan jól átláthatta a reggeli forgatagot, miközben ő maga szinte észrevétlen maradt. Bár legtöbbször inkább olvasással múlatta az időt, és ritkán fordult csak elő, hogy ne lett volna nála valami útravaló olvasmány. Gyerekkora óta kísérői voltak a könyvek, ezek az ismeretlen világokat és titkokat rejtő, néma, hű barátok. A képzelet szárnyán repítették, szórakoztatták és tanították őt. Vagy egyszerűen csak segítették elmenekülni saját élete elől…

Régebben - amikor még több örömét lelte az emberekben - kitalált magának egy játékot. Megfigyelte az utasokat és próbálta kitalálni a történetüket: honnan jönnek, hová mennek, mivel foglalkoznak, mi a céljuk és a vágyuk, milyen csalódás vagy boldogság érte őket, mit gondolnak a világról – gondolkodnak-e egyáltalán a világról? – s van-e valaki, aki várja őket, úgy igazán…?
- Miért is ne? – suhant át rajta váratlanul a régi játék gondolata. És olyan határozottsággal csukta össze az ölében fekvő, megsárgult lapú könyvet, hogy a csattanásra még szomszédja, egy békésen szendergő, szakállas öregúr is felkapta a fejét egy pillanatra… – Hát legyen! – határozta el, s a hirtelen jött, kósza ötlet mosolyt csalt arcára.


Körbenézett. S ahogy az embereket szemlélte, egyszer csak figyelmes lett valamire. A váróterem közepén paravánok álltak, telis-tele kedves kis gyermekrajzokkal. Kíváncsian felállt és kissé bátortalanul közelebb ment ehhez a kisiskolások alkotásaiból rögtönzött kiállításhoz. Vajon mióta, hány napja már annak, hogy ezt nem vette észre? – tűnődött el. Valamennyi rajzról angyalkák mosolyogtak rá: énekeltek vagy zenéltek, csillogó szárnyakkal repültek vagy vattapamacsokból ragasztott felhőkön csücsültek. Angyalkák… Persze, hiszen két hét múlva Karácsony.

Angyalkák… Régmúlt idők Karácsony estéit juttatták az eszébe, s szinte maga előtt látta az illatos fenyőfát díszítő huncut kis angyalkákat… S a ráncos kis kezeket, melyek oly nagy szeretettel horgolták és szépítgették őket. Most is ott lapulnak abban a gondosan elrejtett,  piros színű, kopott dobozban, amit azóta sem volt még mersze elővenni… Azóta…

- Talán majd idén, talán… – tervezte el, ki tudja hányadszor. Elszorult a torka. Érezte, muszáj leülnie.



Újonnan érkező utasok mellett foglalt helyet. Mélyen a gondolataiba merült, s már elment a kedve buta kis játékától. Újra idegesíteni kezdték az emberek.

Két jól öltözött, középkorú férfi harsogva politizált, mit sem törődve a többi utas rosszalló pillantásaival. Egy vastagon rúzsozott ajkú, terebélyes nő időnként bekapcsolódott és rákontrázott, miközben roppant fontoskodással simítgatta ruhája nem létező ráncait.
Közvetlenül mellette tizenéves kamaszok tanyáztak le. Mobiltelefonjukról csupa zavaros, idegtépő zenét bömböltettek. Fülsértő hangzavar támadt. Egy feketére festett hajú fiú (talán fiú volt?...) cigit kunyerált. A lányok ebben a nagy hidegben is csípőjüket szabadon hagyó farmernadrágban feszítettek, és hangosan vihogtak egy nyurga srác olcsó viccein. Aztán már nem is nagyon kommunikáltak egymással, üres tekintettel elmerültek telefonjuk nyomogatásában. Valahol fejhangon hisztizett egy gyerek.


Elege lett ebből a kavalkádból! Már azon volt, hogy az átható hideg ellenére inkább kint várakozik tovább, amikor megpillantotta őt. A szemközti ülésen, édesanyja mellett egy bájos, pisze orrú, fürtös hajú kislányka perecet majszolt. A zajos külvilágot teljesen kizárva, nagy barna szemeit meresztgetve, gyermeki csodálattal és ártatlansággal nézegette az angyalkás rajzokat. Mintha ő maga is éppen most röppent volna le valamelyikről... Időnként anyja fülébe súgott valamit, és szégyenlősen mutogatott egy-egy rajzra. Közben édes kis pofijáról egy pillanatra sem tűnt el a tiszta, meleg, gyermeki mosoly. Néha fel-felkacagott; gyöngyöző kacagása beragyogta a megfáradt szíveket. Megigézte a kislány látványa. Olyan békességgel töltötte el, amilyet már régóta nem érzett.

De egyszeriben csak elkomorult a lányka arca és mereven nézett maga elé, abba az irányba, ahol az idős bácsi még mindig békésen szunyókált. A felületes szemlélő számára akár hajléktalannak is tűnhetett a kopottas öltözetű, barázdált arcú, szakállas ember. Mély álmában feje előre billent és leesett róla szakadt kalapja. A kamasz fiúk ezen elkezdtek hangosan hahotázni és idétlenül visítani. Majd a nyurga felállt és odament a bácsi elé. S egyszer csak egy jól irányzott célzással akkorát rúgott a földön heverő kalapba, hogy az vagy öt métert tovább csúszott a földön. Újra vihogás támadt, majd a csoporthoz érkező újabb fiúk is csatlakoztak ehhez a komisz tréfához.

Az emberek meg csak ültek ott némán, senki nem szólt egy szót sem, senki nem tett semmit. Volt, aki elfordult, néhányan zavartan pislogtak, s a vállukat vonogatták, jelezvén: semmi közük ehhez az egészhez... Ő is csak ült ott, értetlenül, s egyre csak összecsukott könyve fedelét markolászta. Segélykérően nézett körbe, hátha valaki megmozdul, hátha valaki leinti a kölyköket, hátha valaki csinál végre valamit… A kalap pedig egyre messzebb került gazdájától… Valaki, valaki, valaki!... Fel akart állni, de nem engedelmeskedtek a lábai. Összeszorult szívvel figyelte, mi történik… S az egyre távolodó kalapban mintha a világ minden embertelenségét és közönyösségét meglátta volna... Miért nem mozdulnak az emberek? Miért nem mozdulok én magam is? Mi történt ezzel a megveszekedett világgal?

De sokáig már nem volt ideje morfondírozni, mert végre tényleg megmozdult Valaki. Aprócska kis csizmái halkan koppantak a fényes kövön. Kis kezében még mindig ott tartotta a félig megrágott perecet, ahogy elhaladt a felnőttek előtt. Felvette a földről a szakadt kalapot, amit aztán olyan természetességgel és egyszerűséggel, ugyanakkor mégis olyan méltósággal vitt a bácsihoz, hogy a teremben síri csend lett és csak őt nézte mindenki.

Nem ébresztette fel az alvó embert, csak finoman a táskájára tette kalapját, hogy ha majd felébred, rögtön keze ügyénél legyen. Amíg csendesen visszalépkedett a helyére, még akkor is őt kísérte minden szempár. Amint odaért, édesanyja gyengéden átölelte, s kis arcára újból visszatért az angyali mosoly. Komoly, barna szemei mintha csak ezt üzenték volna: néha csak ennyit kell tenned, így, ilyen egyszerűen!... Tedd meg te is az első lépésedet!...

Ünnepélyes meghatottság ereszkedett néhány percig a fészkelődő emberek közé. Az emberek közé, akik az imént kaptak leckét egy kislánytól.

Még sokáig gyönyörködött volna ebben a földre szállt kis angyalban, de indulnia kellett.

- Megkaptam az üzeneted, Mamikám... A világ mégis jó… és nincsen, nincsen semmi baj!... – motyogta magában, ahogy kilépett a váróból a metsző hidegre. S valószínűleg a csípős szél csalogatta elő szeme sarkából a fáradt arcát végigszántó, lassan pergő könnycseppeket.

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter

nem az a lényeg

Köszönöm, Kevi. Egyrészről talán igazad van.

Én viszont úgy érzem, hogy ha a kopogó lábacskák ennél hangosabban szóltak volna, már nem az lett volna, amiről a bevezetésben is írtam: szinte észrevétlen, aprócska, jelentéktelennek tűnő pillanat.

Hogy hosszasabban vezetem be a történetet, "főszereplőjének" gondolataival és érzéseivel - aki talán kicsit ellentmondásosan és a cím ellenére sem Angyalka, a kislány, hanem aki mindezt átéli - az sem véletlen.

A lényeg ugyanis az őbenne elinduló változásban van, és abban, amit ő meglát ebben a "csodában", ebben a mások számára jelentéktelen, vagy csupán kedves pillanatban...

 

kip-kop

Megható, kedves történet, mégis úgy érzem, ha tömörebben írtad volna és nem fested itt-ott túl, hangosabban is szólhatott volna az a kopogó lábacska... :)

Üdv: Kevi 

:))

Köszönöm Neked is, Julian.

Talán nem ez volt a kulcsmondat ebben a történetben, de szívből kívánok Neked egy ilyen buszpályaudvart! :)))

Örülök, ha így látod.

Kedves Sempai,

Köszönöm szépen. Örülök, ha így látod, és Te is "megkaptad az üzenetet". :)

szép történet

Szia!

Kevdes, szép történet (nekem kicsit elvont, de jó). Köszönjük!!

"A jegypénztáraknál ülő unott arcú, mosolytalan hölgyek villámgyorsan szolgálták ki a kígyózó sorokat..." - akarok egy ilyen buszpályaudvart!!! (a villámgyors kiszolgálásra értem) :) 

Novella

Nagyon értékes,mindenki számára fontos üzenetet hordozó munka.

Köszönet érte :)

Köszönöm

Kedves Obb, Neked is nagyon köszönöm a biztatást. :)

hmm...

Mit ne mondjak, jól esett elolvasni, meg is hatódtam kissé a végére, nekem két lányom van.

Gratulálok. 

Köszönöm

 

Kedves Maggoth, köszönöm az észrevételeidet, elgondolkodom rajtuk.

A biztatást pedig külön köszönöm, hiszen legelső próbálkozásom... :)

Hajrá

A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

Szia, néhol szerintem kicsit túlírtad és akadnak benne fogalomzavarok is. Szóval a kevesebb talán több lett volna, DE nagyon jó az írás hangulata, és a mondanivalója is világosan átjön. Ezért az apró döccenöktől eltekintve, egészében véve tetszett, úgyhogy hajrá, és sok sikert! :)