Évszám
2011
Beküldő
Zsóka
Anna ráérősen kisétált a teraszra, kezében egy üres füzettel, egy tollal és egy csésze gőzölgő teával. Bele ült kedvenc hintaszékébe, magába szívta a tavasz és a kertjében pompázó virágok illatát. A friss illatú szellő belekapott őszes hajába, és egy pillanatig behunyta a szemét, hogy élvezhesse. Maga mellé tette a teáját, és rászánta magát arra, amit már régen szeretett volna megtenni. Írni kezdett.
A szél aznap nem háborgatta a vidéket. Nem esett az eső sem, szakadatlanul, mint előző nap.
Sőt, kifejezetten kellemesen hatott a napsütés, amely felmelegítette az embereket, és behatolt fekete pulcsim szövete közé, hogy sápadt bőrömet melegítse. Melegsége felszárította a hanyagul lecsorduló könnyeket. A nyár illata már a levegőben illatozott.
Az én kedvem mégis borús volt. Nem. Azt hiszem, ez nagyon méltatlan kifejezés volt az állapotomra. Remény vesztett, magányos, fáradt voltam. A kegyetlen bánat vasmarokkal szorította a lelkem. Még a hosszú, éles karmaival végig is szántott ártatlan, gyenge szívemen, csak hogy érezzem a törődést.
Gyűlöltem akkor, ott állva az idegesítő fekete ruhámban, a hatalmas jegenyefa alatt. Gyűlöltem a rákot, ami olyan hamar, kegyetlen módon elvitte anyámat és abba a ronda fabörtönbe zárta, egyedül hagyva engem a világon.
De semmit sem hallottam a pap búcsúztató szövegéből, és később sem észleltem semmit édesanyám vidéki házának, annak a háznak a nappalijában, ahol felnőttem, a részvét nyilvánításokból. Csak némán bólogattam, fogadtam őket, mintha robot lettem volna, aki teszi a dolgát.
Csak anyámra tudtam gondolni. Az édes jó lélekre, akinek olyan gyönyörű volt a mosolya, hogy rögtön az emberek szívébe lopta magát. A szerető anyára, aki mindig fogta a kezem, még akkor is, amikor már elég önálló voltam ahhoz, hogy ne legyen rá feltétlen szükség. A szerelmes feleségre, aki még akkor is ott őrizte apánk fényképét a kandalló tetején, amikor már más réges - régen túl volt a gyászon és az emlékek a szeretett elhunytról halványulni látszottak.
Anyámra- néztem a tükörbe, mikor már az összes vendég elment, és egyedül maradtam- az asszonyra, akinek a vonásait örököltem. Pirosra sírt arcomat búza szőke haj keretezte, kék szemem könnyektől csillogott. Az ajak, melyeknek olyan ívük volt, mint egykor anyámnak, sebesek voltak a harapásoktól. Akkor ejtettem őket magamon, mikor próbáltam visszafojtani a fájdalmas üvöltést, mely a mellkasomból és egyenesen a lelkem legmélyéről akart felszakadni, tehetetlenül fekvő anyámat látva a koporsóban. A tükörből fiatalkori szülőm képe nézett vissza rám.
Aki látta a házat kívülről, a lehúzott redőnyöket látta, és a csendet észlelte. A magány és a bánat rátelepedett az épületre. Hiába pompáztak már a kertben a virágok, ez sem tudta egyensúlyozni a hangulatát. Én pedig ki sem mozdultam a házból. Az ízlésesen berendezett, kényelmes kis szoba, ahol anyám aludt megfelelt annak az igénynek, hogy a nap háromnegyedét az ágyban töltsem. Az ágynemű még mindig Emily illatával volt tele, a kis éjjeliszekrényen álló képen pedig ketten mosolyogtunk vissza rám. Látnom az arcát és érezni az illatát olyan volt, mintha még mindig itt lett volna velem. Sajnáltam már minden percet, amit nélküle a nagyvárosban töltöttem el, minden meg nem történt telefonhívást, minden el nem küldött képeslapot. Sajnáltam, hogy az utóbbi években szinte alig láttam.
Hetekig tartott ez az állapot. Úgy éreztem nem élem túl, hogy sosem lesz többé értelme az életemnek. Csak bezártam magam a házba, és anyám emlékmorzsáiba kapaszkodva igyekeztem túlélni a perceket. Sírásból merültem álomba, álomból arra ébredtem, hogy anyám nevetését hallom visszhangozni a házban. Aztán rájöttem, hogy csak a képzeletem játszott velem.
Nem hittem, hogy valaha is túlélem az elvesztését. De egy nap arra ébredtem, hogy éhen halok. A gyomrom ételért kiáltott. A kiszáradt szám pedig vízért. Idejét sem tudtam, mikor ettem utoljára, és mivel a hűtőben semmi ehetőt nem találtam, összeszedtem magam, és elindultam, hogy bevásároljak.
Ahogy kiléptem az ajtón, egy kisfiút pillantottam meg a házunk előtti járdaszegélyen. Rövidnadrág volt rajta és piros póló. Szőke haja csigákban kunkorodott a fején. Egy kutyával játszott, ami majdnem kétszer akkora volt, mint ő, de egy cseppet sem félt tőle, bátran gyömöszölte, ahol érte. Mikor közelebb értem hozzá, nevetve nézett fel rám, aztán szépen lassan lehervadt róla a mosoly. Percekig némán néztünk egymás szemébe, majd a kisfiú, akiről később kiderült, hogy Ben a neve, megszólalt:
- Nagyon hasonlítasz Emily nénire. A hajatok nagyon egyforma, de a szemetek a legjobban.
Hirtelen ötlettől vezérelve leültem mellé, és megsimogattam a pajkos kutyáját, aki vidáman megnyalta a kezem.
- Látod? Tió máris megszeretett. - mondta nevetve Ben. - Emily nénivel is ilyen könnyen összebarátkoztak.
- Jól ismerted őt? - kérdeztem a fiút, aki kedves mosolyával rögtön belopta magát a szívembe.
- Ő olyan volt nekem, mintha az anyukám lett volna. - mondta. - Nagyon szerettem.
Könnyet láttam a szemében megcsillanni. Nem sírt akkor ott, a járdaszegélyen, de szinte biztos voltam benne, hogy amikor senki sem látta, akkor szabad folyást engedett a könnyeinek.
Azután minden nap töltöttem vele néhány órát. Sétálgattunk a parkban, vagy a tengerparton, néha meghívtam fagyizni, és beszélgettünk. Anyámról. Anyánkról.
Bennek három éves korában meghalt az édesanyja egy csúnya autóbalesetben, és mikor Emily találkozott vele, azonnal összebarátkoztak, és felkarolta.
Olyanok voltak egymásnak, mint anya és gyermek. Talán Bennel anyám az én hiányomat igyekezte pótolni, ő pedig egy anya szerepet töltött be a kisfiú életében.
Minden egyes beszélgetésünk alkalmával rá kellett jönnöm, mennyire eltávolodtam az édesanyámtól a munkám miatt. A legutolsó pár évben szinte már nem is ismertem. Persze Ben mindent tudott róla. Többet, mint amit én, és ez fájt. De minden információt úgy szívtam magamba, mint a virág az éltető napsugarakat.
Tudtam, hogy ez nem pótolja a hiányát, de megkönnyebbülést hozott a lelkemnek. A Bennel való találkozások pedig várakozással töltöttek el, és színt hoztak magányos napjaimba. Ben elmondta, hogy anyám nagyon jól tűrte a betegséget, nem akart senki előtt sem gyengének tűnni. Megtudtam, hogy már évek óta át akarja festeni a konyhát, és hogy mielőtt megtudta, hogy beteg, kertészvállalkozást akart nyitni. Aztán lemondott róla, mondván, hogy így már feleslegesen kezdene bele. Sok emléket mesélt rólam Bennek, és elmondta neki, mennyire büszke rám, és mennyire szeret.
Nem voltam képes visszamenni a nagyvárosba, visszatérni a munkámhoz. A családi ház magához kötött, az új kis barátom egyre többet járt át hozzám. Összenőttünk. Egymáshoz kötött minket egy szeretett lény, egy angyal emléke, akit mind a ketten ugyanúgy szerettünk.
Ott maradtam. Tanítói diplomámat felhasználva az általános iskolában irodalmat kezdtem el tanítani. Nyáron Ben segítségével átfestettem a konyhát, a nappalit kissé átrendeztem, és a kandalló tetejére állítottam édesanyám fényképét.
Évekkel később, mikor Ben kijárta az általános iskolát, a nagynénje beleegyezésével, aki eddig nevelte, odaköltözött hozzám. Fiamként neveltem őt.
Rájöttem, hogy ez a feladatom. Pótolnom kell anyám hiányát egy tündéri, és okos kisfiú életében.
Nyílt a ház ajtaja, és egy gesztenyebarna hajú nő, Beth lépett ki rajta. Anna letette a tollat, és felnézett a lányára.
- Anya, már órák óta kint ülsz. Szükséged van valamire?
- Órák óta? Oh, nem tűnt olyan soknak. - mondta Anna. Igen- gondolta- csak néhány pillanat az élet.
Beth közelebb sétált, leguggolt, hogy egy szintbe kerüljön az arcuk, és belenézett a füzetbe.
- Mit írsz?
- Csak az emlékeimet. - mosolygott.
- Rendben van. Ha készen vagy, gyere be. - állt fel a nő, és végigsimította anyja vállát. - Ben mindjárt végez, és készen van a vacsora.
Mikor egyedül maradt, Anna átolvasta azt, amit írt. Nem tudta, mit fűzhetne még hozzá. Sikerét mi sem bizonyította jobban, mint hogy egy teljes, szerető család várta odabent, hogy együtt fogyasszák el a vacsorát. És ott volt Ben. Emily lassan ötven évvel ezelőtt, május huszonnegyedikén eltávozott az élők soraiból, és Istent kívánta tovább szolgálni a mennyben. Már csak a Teremtő láthatta angyali mosolyát, de két szerető szív őrizte emlékét. A két szerető szív sosem vált el egymástól, hiszen az elvesztett nő emléke összetartotta őket. Családja lett, ami örömmöl töltötte meg gyászoló szívét, akik visszaadták számára az élet értelmét.
Szerető férje, akivel kertészvállalkozást nyitott, okos lánya, és egy fogadott fia, Ben. Ők voltak a családja.
Anna felállt, és a távolba meredt. Megírta emlékeit az utókornak, kiírta azt, amit lelke mélyén őrzött. És boldog volt. Boldog, mert tudta, hogy nem sokára találkozhat az édesanyjával, és bepótolják az elvesztegetett időt.
A szél aznap nem háborgatta a vidéket. Nem esett az eső sem, szakadatlanul, mint előző nap.
Sőt, kifejezetten kellemesen hatott a napsütés, amely felmelegítette az embereket, és behatolt fekete pulcsim szövete közé, hogy sápadt bőrömet melegítse. Melegsége felszárította a hanyagul lecsorduló könnyeket. A nyár illata már a levegőben illatozott.
Az én kedvem mégis borús volt. Nem. Azt hiszem, ez nagyon méltatlan kifejezés volt az állapotomra. Remény vesztett, magányos, fáradt voltam. A kegyetlen bánat vasmarokkal szorította a lelkem. Még a hosszú, éles karmaival végig is szántott ártatlan, gyenge szívemen, csak hogy érezzem a törődést.
Gyűlöltem akkor, ott állva az idegesítő fekete ruhámban, a hatalmas jegenyefa alatt. Gyűlöltem a rákot, ami olyan hamar, kegyetlen módon elvitte anyámat és abba a ronda fabörtönbe zárta, egyedül hagyva engem a világon.
De semmit sem hallottam a pap búcsúztató szövegéből, és később sem észleltem semmit édesanyám vidéki házának, annak a háznak a nappalijában, ahol felnőttem, a részvét nyilvánításokból. Csak némán bólogattam, fogadtam őket, mintha robot lettem volna, aki teszi a dolgát.
Csak anyámra tudtam gondolni. Az édes jó lélekre, akinek olyan gyönyörű volt a mosolya, hogy rögtön az emberek szívébe lopta magát. A szerető anyára, aki mindig fogta a kezem, még akkor is, amikor már elég önálló voltam ahhoz, hogy ne legyen rá feltétlen szükség. A szerelmes feleségre, aki még akkor is ott őrizte apánk fényképét a kandalló tetején, amikor már más réges - régen túl volt a gyászon és az emlékek a szeretett elhunytról halványulni látszottak.
Anyámra- néztem a tükörbe, mikor már az összes vendég elment, és egyedül maradtam- az asszonyra, akinek a vonásait örököltem. Pirosra sírt arcomat búza szőke haj keretezte, kék szemem könnyektől csillogott. Az ajak, melyeknek olyan ívük volt, mint egykor anyámnak, sebesek voltak a harapásoktól. Akkor ejtettem őket magamon, mikor próbáltam visszafojtani a fájdalmas üvöltést, mely a mellkasomból és egyenesen a lelkem legmélyéről akart felszakadni, tehetetlenül fekvő anyámat látva a koporsóban. A tükörből fiatalkori szülőm képe nézett vissza rám.
Aki látta a házat kívülről, a lehúzott redőnyöket látta, és a csendet észlelte. A magány és a bánat rátelepedett az épületre. Hiába pompáztak már a kertben a virágok, ez sem tudta egyensúlyozni a hangulatát. Én pedig ki sem mozdultam a házból. Az ízlésesen berendezett, kényelmes kis szoba, ahol anyám aludt megfelelt annak az igénynek, hogy a nap háromnegyedét az ágyban töltsem. Az ágynemű még mindig Emily illatával volt tele, a kis éjjeliszekrényen álló képen pedig ketten mosolyogtunk vissza rám. Látnom az arcát és érezni az illatát olyan volt, mintha még mindig itt lett volna velem. Sajnáltam már minden percet, amit nélküle a nagyvárosban töltöttem el, minden meg nem történt telefonhívást, minden el nem küldött képeslapot. Sajnáltam, hogy az utóbbi években szinte alig láttam.
Hetekig tartott ez az állapot. Úgy éreztem nem élem túl, hogy sosem lesz többé értelme az életemnek. Csak bezártam magam a házba, és anyám emlékmorzsáiba kapaszkodva igyekeztem túlélni a perceket. Sírásból merültem álomba, álomból arra ébredtem, hogy anyám nevetését hallom visszhangozni a házban. Aztán rájöttem, hogy csak a képzeletem játszott velem.
Nem hittem, hogy valaha is túlélem az elvesztését. De egy nap arra ébredtem, hogy éhen halok. A gyomrom ételért kiáltott. A kiszáradt szám pedig vízért. Idejét sem tudtam, mikor ettem utoljára, és mivel a hűtőben semmi ehetőt nem találtam, összeszedtem magam, és elindultam, hogy bevásároljak.
Ahogy kiléptem az ajtón, egy kisfiút pillantottam meg a házunk előtti járdaszegélyen. Rövidnadrág volt rajta és piros póló. Szőke haja csigákban kunkorodott a fején. Egy kutyával játszott, ami majdnem kétszer akkora volt, mint ő, de egy cseppet sem félt tőle, bátran gyömöszölte, ahol érte. Mikor közelebb értem hozzá, nevetve nézett fel rám, aztán szépen lassan lehervadt róla a mosoly. Percekig némán néztünk egymás szemébe, majd a kisfiú, akiről később kiderült, hogy Ben a neve, megszólalt:
- Nagyon hasonlítasz Emily nénire. A hajatok nagyon egyforma, de a szemetek a legjobban.
Hirtelen ötlettől vezérelve leültem mellé, és megsimogattam a pajkos kutyáját, aki vidáman megnyalta a kezem.
- Látod? Tió máris megszeretett. - mondta nevetve Ben. - Emily nénivel is ilyen könnyen összebarátkoztak.
- Jól ismerted őt? - kérdeztem a fiút, aki kedves mosolyával rögtön belopta magát a szívembe.
- Ő olyan volt nekem, mintha az anyukám lett volna. - mondta. - Nagyon szerettem.
Könnyet láttam a szemében megcsillanni. Nem sírt akkor ott, a járdaszegélyen, de szinte biztos voltam benne, hogy amikor senki sem látta, akkor szabad folyást engedett a könnyeinek.
Azután minden nap töltöttem vele néhány órát. Sétálgattunk a parkban, vagy a tengerparton, néha meghívtam fagyizni, és beszélgettünk. Anyámról. Anyánkról.
Bennek három éves korában meghalt az édesanyja egy csúnya autóbalesetben, és mikor Emily találkozott vele, azonnal összebarátkoztak, és felkarolta.
Olyanok voltak egymásnak, mint anya és gyermek. Talán Bennel anyám az én hiányomat igyekezte pótolni, ő pedig egy anya szerepet töltött be a kisfiú életében.
Minden egyes beszélgetésünk alkalmával rá kellett jönnöm, mennyire eltávolodtam az édesanyámtól a munkám miatt. A legutolsó pár évben szinte már nem is ismertem. Persze Ben mindent tudott róla. Többet, mint amit én, és ez fájt. De minden információt úgy szívtam magamba, mint a virág az éltető napsugarakat.
Tudtam, hogy ez nem pótolja a hiányát, de megkönnyebbülést hozott a lelkemnek. A Bennel való találkozások pedig várakozással töltöttek el, és színt hoztak magányos napjaimba. Ben elmondta, hogy anyám nagyon jól tűrte a betegséget, nem akart senki előtt sem gyengének tűnni. Megtudtam, hogy már évek óta át akarja festeni a konyhát, és hogy mielőtt megtudta, hogy beteg, kertészvállalkozást akart nyitni. Aztán lemondott róla, mondván, hogy így már feleslegesen kezdene bele. Sok emléket mesélt rólam Bennek, és elmondta neki, mennyire büszke rám, és mennyire szeret.
Nem voltam képes visszamenni a nagyvárosba, visszatérni a munkámhoz. A családi ház magához kötött, az új kis barátom egyre többet járt át hozzám. Összenőttünk. Egymáshoz kötött minket egy szeretett lény, egy angyal emléke, akit mind a ketten ugyanúgy szerettünk.
Ott maradtam. Tanítói diplomámat felhasználva az általános iskolában irodalmat kezdtem el tanítani. Nyáron Ben segítségével átfestettem a konyhát, a nappalit kissé átrendeztem, és a kandalló tetejére állítottam édesanyám fényképét.
Évekkel később, mikor Ben kijárta az általános iskolát, a nagynénje beleegyezésével, aki eddig nevelte, odaköltözött hozzám. Fiamként neveltem őt.
Rájöttem, hogy ez a feladatom. Pótolnom kell anyám hiányát egy tündéri, és okos kisfiú életében.
Nyílt a ház ajtaja, és egy gesztenyebarna hajú nő, Beth lépett ki rajta. Anna letette a tollat, és felnézett a lányára.
- Anya, már órák óta kint ülsz. Szükséged van valamire?
- Órák óta? Oh, nem tűnt olyan soknak. - mondta Anna. Igen- gondolta- csak néhány pillanat az élet.
Beth közelebb sétált, leguggolt, hogy egy szintbe kerüljön az arcuk, és belenézett a füzetbe.
- Mit írsz?
- Csak az emlékeimet. - mosolygott.
- Rendben van. Ha készen vagy, gyere be. - állt fel a nő, és végigsimította anyja vállát. - Ben mindjárt végez, és készen van a vacsora.
Mikor egyedül maradt, Anna átolvasta azt, amit írt. Nem tudta, mit fűzhetne még hozzá. Sikerét mi sem bizonyította jobban, mint hogy egy teljes, szerető család várta odabent, hogy együtt fogyasszák el a vacsorát. És ott volt Ben. Emily lassan ötven évvel ezelőtt, május huszonnegyedikén eltávozott az élők soraiból, és Istent kívánta tovább szolgálni a mennyben. Már csak a Teremtő láthatta angyali mosolyát, de két szerető szív őrizte emlékét. A két szerető szív sosem vált el egymástól, hiszen az elvesztett nő emléke összetartotta őket. Családja lett, ami örömmöl töltötte meg gyászoló szívét, akik visszaadták számára az élet értelmét.
Szerető férje, akivel kertészvállalkozást nyitott, okos lánya, és egy fogadott fia, Ben. Ők voltak a családja.
Anna felállt, és a távolba meredt. Megírta emlékeit az utókornak, kiírta azt, amit lelke mélyén őrzött. És boldog volt. Boldog, mert tudta, hogy nem sokára találkozhat az édesanyjával, és bepótolják az elvesztegetett időt.