Anyagyilkos

A szabadság az egyén tudatosságára épül,
önmaga és a világ megismerésének képességére.
Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot,
önnön szabadságát korlátozza.

Kettő pozitív

Már a teszt vásárlásakor tudta, hogy pozitív lesz. Semmi kétsége nem volt, reménye annál több. A két csík alapos szemügyre vevése után is volt még reménye: majd csak lesz egy spontán vetélés... Éjszaka fájt a hasa, jó előjel, másnap meg vérzett. Marinak is vérzéssel kezdődött, először enyhe, utána egyre erősödő, a vége pedig spontán vetélés. Reménykedett hát ismét. Mari nagyon szerette volna azt a gyereket, nem örült a vetélésének.

- Na,- gondolta magában - ez az áldott állapot jól megáldott engem. Most legalább olyan, mint amit a könyvekben írnak. - becsukta a kismamáknak szóló okos könyvet, amiben férfi nőgyógyászok értekeznek oldalakon keresztül arról, hogy a gömbölyödő pocak milyen lélektani változásokat idéz elő. Majd odébbtolta az ágyon szabályos rendetlenségben heverő játékokat, még az éjszaka lágyságát őrizgető takarót, a frissen száradt, összehajtatlan ruhákat és lefeküdt.

Nem aludt, legalábbis nem pihent, de álmodott. Nagyon szeretett álmodni, most egyre erősödő érzéseket élt át egy-egy éjszakai kalandjában, főleg erotikusakat. A világon minden kicsit is vonzó férfi álmában elkényeztette, szerelmet vallott, vagy férfiasan leteperte.

Nem beszélt senkivel. Nem tudták az emberek, hogy ő most rettenetesen nem akar ismét gyereket. A férje örült a gyereknek, így semmi nyitottságot nem mutatott a más irányultságú érzések meghallgatására. Mindig lezárta az egy mondatos elszólásait annyival, hogy „ne félj, majd kialakul". Vagy „ne félj magadtól". Persze, mindig volt egy gyöngéd lágyság ezekben a mondatokban, ehhez nem fért kétség, de nyitottság annál kevésbé. Egyedül volt tehát a csúnya érzéseivel, és utálta magát. Eszébe jutott minden, amit még az elsőnél olvasott a pozitív érzések fontosságáról a babával való korai kommunikáció kialakításáról, aztán eszébe jutott az is, hogy az elsőnél már nagyon korán nem tudott szeretkezni a férjével, mert állandó anti-magány érzés gyötörte. Ebből a szempontból most jobb. De csak ebből.

Kávé és egyéb hívságok

Reggel felkelt, elment dolgozni, egy pár perccel hamarabb érkezett mindig, hogy tudja elkészíteni a kávét. A nagybetűs, életet hozó, agyfrissítő, lélekmelegítő KÁVÉT: most is hamarabb érkezett, téblábolt egyet, mert nem tudott mit kezdeni a gyomrában ülő reggelivel, ami szent meggyőződése szerint szennyvízzé változott és marja az egész lényét. A kávé kitörölve a listáról, egyszerűen nem fog tudni lemenni a torkán. Néha megelégszik más kávéjának az illatával, de az olyan érzés, mint akvárium külső oldalát nyalogatni, ha sült pisztrángra vágyik. A hatása is pont annyi. Se a lelke nem melegedett fel némi illattól, sem az agya nem lett frissebb.

Ahogy Péter nőtt, egyre kevésbé volt szükség Anya állandó jelenlétére. El lehetett menni a vécére egyedül, lehetett kádban habfürdőt venni egyedül, és egyre többet lehetett pepecselni a tükör előtt. Egyre több cigis alkalmat is lehetett beiktatni pihenőperceknek a hónap folyamán, s vele együtt sok meghitt beszélgetés is érkezett. Szerette a cigi füstös-bágyadt idejét, és egyre inkább ragaszkodott hozzá. Csakhogy II. Pocaklakó beleszólt a dolgok íves alakulásába, merejében törte ketté az időt, az érzést, Hisztizsák Asszony életét. Megtörte a cigi varázslatos füstjét, gonosz porszívóként felszippantott minden egyes illat-molekulát, kitisztítva a testet, lelket, elmét. Viszlát homályos-balzsamos élet, cigarettától és alkoholtól bágyadt részegség.

Sokat fortyogott a méregtől. Sokszor már az is mérgesítette, hogy állandóan mérges. Az egész világ összes kreativitása sem tudott volna olyan idilli helyzetet előállítani, ami jó lett volna neki. Tudta ezt ő jól, de győzedelmeskedni a saját legyőzhetetlenségén mégsem tudott. Előnyt kovácsolt hát ebből, puffogtatott, buffogó vulkánként reagált a férje minden szavára, lett légyen az kedves szó, vagy éppen dorgáló. Keresett egy bűnbakot mindenre, kieszközölte, hogy ő sose legyen hibás semmiért. A terhességért sem, természetesen az egyetlen elkövető a Férj.

Nem találta sehol sem a harmóniát. Kereste, ahogy az előző pocakossága alatt képes volt minden fűszálon látni a világ kerekségét, az élet összes rezdülése megborzongatta a lelkét és teljességgel töltötte el, így most annyira érezte a széttöredezettséget, az élet nyűgét. Nem tudta, hogy hol a boldogság.

Hol volt, hol nem

A teraszon ültek, kicsit nosztalgiával töltötte el Miszter X jelenléte, de érzései nem voltak. Csak emlékezett arra az érzelmi viharra, ami miatt szívesen dobta volna sutba egész addig felépített tündérkastélyait, légbuborék-várait és ment volna neki az erkölcsi megsemmisülésnek. Valami miatt nem tette akkor meg. Értetlenül állt a változások szemétdombján, istenként mosolyogta meg múltbeli énjét, s szíve kezével hanyagul legyintett: - Felnőtt ez a gyerek is.

- Mikor leszel rendező? - kérdezte Miszter Ikszől.

Megmosolygott csend után jött a válasz.

- Most biztosan nem leszek. Pedig szenvedés lenne, meg lenne kín is bőven, de az apaság megöli a kreativitást. Ötleteim vannak, csak éjszakáim meg nappalaim nincsenek hozzá. Erre a nyárra készültem - mondta ironikusan kifújva tüdejéből a levegőt - aztán el is képzeltem, hogy akkor majd nyáron egyszer leülök és összeszedem magam, írni fogok, s erre olyan szépen leszerveztem a nyaram, hogy egy csepp szabadidőm se lesz.

Hisztizsák bölcsen bólogatott Miszter Iksz szavaira, természetesen tudta, hogy milyen érzés, s noha örült annak, hogy azért még sincs egyedül az íróiatlanságával, zsigerében mégiscsak elszomorodott a gondolattól, hogy ezután soha többet nem fog írni.

És boldogan éltek

Lassan gömbölyödni kezdett a második pocakja, kihízta a kedvenc nadrágjait, egyelőre még csak egy elhízott magatehetetlen kamasznak nézett ki. Ez a legrosszabb időszak, gondolta magában és ha tehette naponta betévedt egy-egy fertőtlenített illatú turkálóba, hogy valami új ruhát vegyen. Valamit, ami jól áll és kényelmes is, amiben nőnek néz ki.

A félhomály a szobában kényelmes palástként takarta el teste csúfságait, arca ráncait, s a gondokat is a szívében. A tükörben biggyeszkedett, nézte magát, nézte s egyszer leült kényelmesen, mintha csak egy jóbaráttal szemben ülne le az ember. Jól a szemébe nézett, érzéseit igyekezett megérezni a másik embernek.

- Isten, emlékszel még arra, mikor gyerekkoromban nagymamám cukroskenyeret adott uzsonnára az unokáknak? Belemártotta a meleg vizes fazékba a kályhán, s utána az ételszagú rücskös szép kezével belenyúlt a cukrosdobozba, kivett egy marokkal, s rámorzsolta a kenyérre. Olyan finomat sosem ettem. S emlékszel arra, mikor édesanyám megtudta, hogy velem várandós? Harmadik gyerekként, most már tudom, hogy nem várta, hogy jöjjek, de meséld el, hogy milyen érzés volt? Sírt sokat? Beszélt hozzád? Beszélt egyáltalán valakihez? Miért születtem meg akkor én?

A tükör csendben végigvárta, míg az összes kérdés elhangzik, aztán a csend burkolta be a félhomályt, a kényelmes palástot száműzte, hidegrázós könnyes levegő ülepedett le.

A csend mindig kiadja válaszait, most egy érzéssel hagyta a gömbölyödő asszonyt: minden rendben lesz, ha rendben kell lennie.