Apám

Kocsis László, 2012, július 25 - 23:30
Motto: A gyűlölet csírái nehéz időkben hajtanak ki. Minden tettnek következménye lesz. Ne bántsunk másokat, és előbb vagy utóbb ők sem fognak bántani.

   Apám kiléte az egész életemet meghatározta, annak ellenére, hogy én magam sohasem találkozhattam vele. Nem személye, mint inkább hovatartozása, eszmeisége és minden más, amit ő képviselt, ami lénye köré épült volt hatással életem alakulására. Ehhez természetesen hozzájárul még a kor és az a történelmi közeg is, amelybe anyámmal való találkozásuk és a fogantatásom körülménye ágyazódik.

Anyám elmondása szerint a második világháború utolsó évében fogantam, amikor a béke és ennek a megszokott mindennapi életnek a reménye is olyan messzinek tűnt, hogy igazából nem is étezett. A megszokott valóságot már évek óta a háború borzalmainak megélése jelentette. Akkor kezdődött augusztusi Armia Krajowa vezette ellenállás. Apám egy magas rangú német katonatiszt volt, akit ebben az időben Lengyelországba vezényeltek szolgálatot teljesíteni. Hithű, népének és hazájának elkötelezett férfi volt, aki hitt a németek felsőbbrendűségében és a beköszöntő aranykorban, amit számára Új Germánia jelentett. Szép szál nagy ember volt, ária génekkel. Anyám mindössze egyszer találkozott vele, sem előtte, sem pedig utána nem látta, de soha nem fogja elfelejteni sem az arcát sem pedig az illatát. A kesztyűjének enyhe dióolaj illata volt. Ez az egyetlen találkozás elegendő volt ahhoz, hogy én megfoganjak, és hogy teljes egészében megváltoztassa a családom életét, amibe bele születtem.

Anyámnak ugyanis már volt családja, férje és két gyermeke háború alatt. A férfi igazi hazafi volt és rejtett ellenállást szervezett a németekkel szemben. A háború kitörése előtt irodalomtanár volt, az ellenállás irányításában jobban ki tudott bontakoztatni, mint amennyi hasznát vehette volna az ország a fronton. Nem gyűlölte a németeket, egyszerűen csak le akarta rázni az országról a vérszívókat, ahogyan ő megfogalmazta, mint ahogyan a kutya szabadulni vágyik a bolhától. Óvatos megfontolt ember volt és nagyon szerette anyámat. Azt hiszem, ha nem jön a háború, tökéletes család lettek volna, akik szerelemben, boldogságban és tisztességben élik le az életüket. A második világháború azonban közbe szólt és még több millió családot tett tönkre. Ha azonban nincs háború én sem születhettem volna meg.

A két, akkor még tíz év alatti gyermekkel bolyongtak a fővárosban, akiket valamilyen isteni gondviselés folytán sikerült megóvniuk a körülöttük őrjöngő világtól, úgy hogy szinte észre sem vették a háború borzalmait. Bátyámnak és nővéremnek természetes volt, hogy a lebombázott házak romjai között játszanak, felmásznak a legmagasabb még épen maradt és nem szétlőtt tűzfalra, és hogy a légiriadó szirénájának megszólalásakor le kellett szaladniuk az óvóhelyre, vagy elbújni, ha német katonát látnak. A rejtekezést bújócskának, a tankok előli menekülést izgalmas fogócskánk, az élelemszerzést és magát a túlélést valós kalandjátéknak élték meg.



Bátyám, aki épen Karácsonykor, Szenteste töltötte be a hetedik életévét, már sejtett valamit a gyermekvilágba beszivárgó, sűrű fekete füsttel teli valóság borzalmaiból, de mivel soha nem élt még békében, azt gondolta, hogy az élet ilyen. Sohasem látta a várost épnek Varsót ugyanis még születése előtt szétrombolták. Nem látta azokat a pompás üzleteket, a munkába siető férfiakat, akik bőr táskát hordanak a hónuk alatt és szép ruhában sétáló asszonyokat, akiknek illatos volt a bőrük és a kezük puha. Számára a való világot a romok között koszos, szakadt ruhában bujkáló, fáradt és elfásult emberek jelentették.  

A család, mint egy szívós gaz, a romokon és a romok között nőtt és próbált életben maradni, reménykedve a békében, ami úgy tűnt soha nem jön el. Apák, fiak és testvérek merültek el a borzalom poklában elszakítva a hátországban meggyötört családjaiktól. Sokan már azt is elfogadták volna, hogy a Németek győzzenek, foglalják el Oroszországot és legyen béke végre. Akármilyen is az. Még a megszállt ország, a leigázott haza gondolata is vonzóbb volt, mint az elhúzódó háború, ahol további százezrek esnek el a fronton.

Csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy Lengyelországot az egyre erősebb lábakon álló szomszédjai, már több száz évre felosztották egymás között. Az első világháború befejeztével függetlenséget nyert ugyan, de nem véletlenül, történelmi német területeket kaptak és csak idő kérdése volt, hogy a megalázó békére kényszerített büszke németek mikor jelentkeznek területi követeléseikkel. Itt alapozták meg a következő világháborút. Apám a III. Birodalom fegyveres erejének, a rettegett Wehrmachtnak volt a magas rangú, bátorságáért többször is kitüntetett tisztje, akit az 1944. augusztus 1-jén a fővárosban kitört általános felkelés leverésére vezényeltek ki. Érdekes, hogy édesanyám férje állítólag személyesen is ismerte Armia Krajowa-t aki a zavargásokért felkelős Honi Hadsereg feje volt.

Az egész városban állt a harc és mindenki a 30Km-re megtorpant szovjet hadsereg bevonulásáért imádkozott, akik nem mozdultak, szépen kivárták, hogy a lengyel hazafiak elvérezzenek. A két hónapon át tartó kegyetlen fegyveres ellenállást a Wehrmacht és a Waffen-SS 1944. október 2-ára leverte. Ebben nagy szerepe volt apámnak is. Családom a csodával határos módon megúszta a mészárlást, ahol 200 000 ember vesztette életét.

Két idősebb testvérem, fiatal koruk ellenére is már igazi ellenállónak számítottak, akik az egészet egy izgalmas ám véresen komoly játéknak vették. Tudtak tankokra Molotov koktélt dobni, és a megszállt városrészekbe a kiépített csatornahálózaton keresztül üzeneteket vinni. Tudtak rejtekezni, csendben maradni, és ami a leglényegesebb volt, titkot tartani.

Ebbe a hazafias lengyel családba születtem meg én, Andre Lowoa, egy Wehrmacht katonatiszt gyermekeként. Én már a békés világban nevelkedtem és sokáig nem értettem az engem körülvevő,  titokzatos légkört, hogy miért bánnak velem máskép. Nem olvastam az ellenségesen megvillanó tekintetekben, nem láttam okát tanáraim gáncsoskodásának, rokonaink elfordulásának. Egyedül testvéreim álltak mindig mellettem. Huszonegy éves voltam, amikor megtudtam, hogy nem vagyunk édes testvérek.





Anyám akkor beszélt apámról és az első és egyetlen találkozásukról, ami alig egy néhány percig tartott. Elmondta, hogy az apám szép egyenes tartású, magas ember volt és hogy a testvéreim közül a legfiatalabbként mégis én nőttem a legmagasabbra, azt neki köszönhetem. Hogy milyen jelleme volt az nem tudjuk, de precízségemet és németes tartásom tőle örököltem. Anyám szerint fizikai megjelenésemben teljesen rá hasonlítok, mintha belőle semmi nem lenne bennem. Mintha ő ott sem lett volna az aktus alatt. Azt mondja, amikor rám néz, mintha őt látná maga előtt. Sokszor rajtakaptam, hogy csak néz rám, mintha kísértetet látna. Beszélek, hozzá és csak néz rám, majd sírni kezd.  Könnyek nélkül.

Amikor anyám meglátta apámat, szó szerint remegni kezdtek a térdei.   Megjelenése tekintélyt parancsoló, hangja tiszta és erőteljes volt, halkan szinte suttogva beszélt, de karakteres orgánuma elnyomta a közelben ugató kézifegyverek zaját. Járása, mozdulatai, szokatlanul nagy termete ellenére is finomak voltak, amiből arra következtetek, hogy művelt ember lehetett. Egyenruhája makulátlanul tiszta volt, ami szinte természetellenesnek hatott abban a háborús környezetben. Mintha csak egy isteni kéz helyezte volta oda, vasalt ingében, nyakában fityegő vaskereszttel, abba a romos, rothadás szagú légópincébe. A bátyám elmondta, hogy különösen erős kisugárzása volt, mintha valóban Übermensch, ember feletti ember lett volna. Makulátlan ária volt, katonásra nyírt szőke hajjal és világítóan kék szemekkel. Jelenléte megváltoztatta az egész helyiség légkörét, amikor belépett. Ez természetesen a fél tucat géppuskásnak is köszönhető volt, akik kísérték. Adott néhány halk, de határozott utasítást németül a katonáknak, szemével körbejárt, anyámnál elidőzött agy alig észre vehető pillanatig. Majd fekete bőrkesztyűs kezével leporolta a helyiség egyetlen ép bútorát a nagy bükkfából készült asztalt, amelyek körül élére állított ládák voltak, székek helyett.

Azon az asztalon erőszakolta meg anyámat az egész család és a közös óvóhelyen összegyűlt szomszédok és túlélő idegenek szeme láttára. Én ott azon az asztalon fogantam. Dolga végeztével, meghúzta a derékszíját, majd ugyanazzal a mozdulattal elővette oldalfegyverét és a két testvérem szemeláttára főbe lőtte anyám férjét, az apjukat. Egyik gyerek sem mozdult, még az után sem, hogy apjuk kiloccsantott agyvelővel, holtan rogyott a földre.

Én már a Németország feltétel nélküli kapitulációja utáni békében születtem 1945-ben. Bár soha nem találkoztam az apámmal, kiléte mégis meghatározta az egész életemet.
Az írás hossza kb. 7 ezer karakter