Széliát, a Kedves erdei tündért víg kedvében találta a hajnal: már pirkadatkor kiszaladt kedvenc rétjére, hogy a harmatcseppeket összegyűjtse a friss füvekről, virágokról. Tündérfőzetet akart készíteni, melyben ha valaki magát megmossa, s arcát az áprilisi felkelő napnak megmutatja, visszanyeri üdeségét és fiatalságát.Már előző nap körbetáncolta a rétet, s ahol földet söprő, szőke haját végighúzta, százszámra termettek a tavaszi héricsek, kakasmandikók, s még ki tudja miféle virágok. Szélia azonban nem a szépítőszerét használtaa, hanem azonmód beledugta orrocskáját a pirosodó hunyorok kelyhébe, s közvetlenül kente arcára a harmatcseppeket, a virágport. Épp egy sárgán viruló salátaboglárkáról szedte volna a vízcseppeket, mikor valaki jókorát csapott a fenekére. Hátranézett, s nem más állt ott, mint a kelekótya Levente lovag.
- Ej, no mit merészelsz! - kiáltott rá bosszúsan, de a szeme nevetett. Hogyisne nevetett volna, mikor Levente mókázó arcába nézett - Folyvást csak bolondozol, de senkit komolyan nem veszel! Teljesen megbízhatatlan vagy! - korholta kedves barátját. - Szegény Tündér Ilonával is hogy elbántál. Incselkedtél vele, de a kezét meg nem kérted!
- Ó, ha én minden lányt elvennék, akit megcirógatok - nevetett Levente - Na gyere, akarsz-e a lovamra ülni, s réteken fel-alá nyargalászni velem?
- Jaj, az csodás volna - szólt Szélia, s már el is feledte, miként szidta barátját.
Levente szépen maga elé ültette a tündérlányt, megpaskolta almásderes kancája hátsóját, s uccu, nekifeszültek a szélnek. Szélia hosszú haja lobogott, már nem a földet, hanem a levegőt söpörték aranyos fürtjei. S nem virágok, hanem színes pillangók termettek nyomában. Annyi lett ott a tündérlepke, hogy szinte beborították a mezőt, ellepték a fákat. S Levente csak hajtotta, egyre hajtotta lovát, Szélia kacagott önfeledt boldogságában. Ám hirtelen a ló felbukott, s lovasai a földre huppantak.
- Mit műveltek, kelekótyák - hallották meg Balmaz, a szigorú vén mágus dörmögő hangját. Ez itt az én krumpliföldem. Tönkreteszitek a növényeimet, oktondiak! - Mágikus botjával, mellyel Levente lovát felbuktatta, hadonászott, rikácsolt - Szélia, na persze, megint te helytelenkedsz itten. Hát sohase tanulsz rendet és tisztességet? De majd én jól móresre tanítalak mindjárt! - morgolódott a vénség, s varázspálcájával a lány felé suhintva aranyos hálót, ragyogó rabláncot varázsolt rá, hogy szegény moccanni se bírt.
Már épp Leventére fordult volna az öreg tekintete, de bizony az nem várta meg, hogy varázsbotját rá irányozza; kivont kardját azonmód a bácsi orra alá dugta.
- Hacsak egyet mozdulsz a bűvölő pálcáddal, istenemre mondom, lenyisszantom azt a nagy rücskös orrodat! S akkor se krumpli, se krumpliorr - hahotázott Levente. Még halálos veszedelemben sem hagyott volna ki egy jó szójátékot.
- Jól van, hát vívjunk meg a te fegyvereiddel - szólt Balmaz, elhajította mágikus pálcáját, helyette kardot ragadott. Kíméletlen harc kezdődött. Balmaz vadul, korához képest nagy erővel küzdött. Levente azonban fürgén elugrált a záporozó csapások elől; ügyes vágásokkal kaszabolta a vénség arcát, cakkozta fülét. S bár Balmaz ereje egyre lankadt, csökönyössége mégsem engedte, hogy feladja a harcot.
- Hagyjátok abba! - könyörgött Szélia sírón, de a küzdők meg se hallották a hangját.
Szélia sírt-rítt; jajveszékelését hallva köréje gyűltek a lepkék, akik az imént keltek ki a hajából. A sok pille ráült aranyos hálójára, szárnyaikkal csapkodni kezdtek, s a könnyű tündérlányt rabláncánál fogva felemelték. Szállt, repült Szélia fényes kalickájában, már nem sírt, hanem újra nevetett. S míg a sírását meg se hallották, csengő kacagására azonnal felfigyeltek a küzdők.
- Ó, az a bolondos lány, hát nem repül? Még a végén összetöri magát! - szólt Balmaz, s azonnal békejobbot nyújtott Leventének - Gyere, segíts nekem levarázsolni onnan, mielőtt még köddé válik valami felhőben.
Balmaz megkereste varázspálcáját, intett vele, és a pillangók leereszkedtek. Levente pedig lovát a lassan alászálló tündérlány alá állította, Szélia a jó almásderes hára huppant épp.
- Menjetek békével, de többé itt ne lássalak titeket! - morogta Balmaz, s úgy tett, mintha még mindig haragudna. Pedig inkább örült, hogy ilyen olcsón megúszta a harcot, s keze-lába épségben maradt.
- Hiába, nem nekem való már a vívás - állapította meg magában.
De Széliának is elment a kedve a nyargalászástól: szaladt, hogy elhullajtott tündérkötényét, s a maradék harmatcseppeket még gyorsan összeszedje, mielőtt a nap túl magasra szállna, s a cseppek mind elpárolognának. Kellett neki nagyon, hogy főzetét elkészítse, hisz a tél során megsápadt sok-sok tündérlány mind tőle várta szépítőszerét.
- Jaj, hagyj már, Levente, nem érek rá a bolondozásra, dolgom van!
Levente nem vette sértésnek szavait, kezet csókolt neki, lovára pattant, s elnyargalt új rétek, új kalandok felé.