Milyen különös,
hogy reggeli nap
bronzsugarában
megtelítődik ragyogással
áttetsző üvegtekintetetek.
Cornelius nem tudta folytatni az írást, hiába kereste lázasan a megfelelő gondolatokat. Csalódottan ott hagyta nyírfa asztalát és az ágy csalánzöld szövettakarójára hemperedett.
Elővette festészetről szóló könyvét, s belemerült a vadul hullámzó vonalak sodrásába. A fejezet egy festő életét taglalta, akit csak halála után becsültek meg. Egy pillantást vetett a elhanyagolt külsejű művész fényképére. A vézna tagok esetlenül lógtak ki a szakadt vászonkabátból. A túloldalon egy grafikust tüntettek fel, kinek egykori osztatlan sikere vele együtt a sírba szállt. Ez szöget ütött Cornelius fejébe, s nem hagyta nyugodni a kérdés: Mi a fontosabb: a bizonytalan,ám örök hírnév vagy a biztos pillanatnyi siker? Ér-e az egyik bármit is a másik nélkül? Tudja-e feledtetni a halál utáni elismerés bizonyossága a jelen nélkülözöttségét? Üressé válik-e a ma ünneplése, ha csupán egy bizonyos korszak emberei számára jelentős? Hosszas töprengés után elnyomta az álom.
Korán felriadt, a hajnali fehér ég alját fagyalkék és narancsvörös sávok csíkozták. Egészen el lelhetett látni a hosszú síkságon elnyúló messzi erdőig. Pacsirtaszótól éledezett a táj. Nem emlékezett álmára, csak a zavartságára: cigányvörös hegyoldalakra őrülten burjánzó szőlőtőkékkel, kerepelő csermelycsobogásra, kontúrjaik mögül kilépő növényerezetekre. Valami természetfeletti jelre várt, amely választ adott volna szorongató kérdésére, ám nem érkezett semmi. A cél világos volt előtte, belső nyugtalansága pedig cselekvésre sarkallta Felöltötte nyárkék köpenyét, őzbarna kordnadrágját és saruját. Halkan benyitott húga szobájába.
Hestia már vékony ruhácskájában a tálcára rendezgette a hársfa teás csészéket és a friss cipókat.
- Ilyen korán, művészúr? Hova lett a hold hárfása?
Cornelius halványan elmosolyodott, majd közelebb lépett, megszorította a gyenge kézfejet. Tisztán nézett a mandulazöldes arany szempárba.
- Hestia, én tegnap olyan gonddal szembesültem, melyre nem tudom a helyes feleletet. Épp ezért úgy határoztam, útra kelek, hogy a végére járjak. Már ma indulok, minden perc számíthat. Te pedig folytasd az írást, hisz oly nagy örömöd telik benne!
Hestia nem szólt egy szót sem, megértően fürkészte bátyja elszánt arcát, aztán egy néma öleléssel útjára bocsájtotta.
Cornelius napok óta vándorolt ismeretlen földeken keresztül: öregurakra emlékeztető dombocskákon, melyek felett pipafüstnek tűntek az elmaszatolódott felhők; vagy borostyánsárgán fénylő szántóföldeken. Aznap este egy szirtekkel övezett ösvényre fordult, mely a partig vezette. A szederkékes tenger konokul hullámzott, a titánsárga csillagok mintha irizáltak volna a felszínén. Az ólomfehér hold valami furcsa szeszélytől vezérelve mandulavirágszínűre változott. A homok határozottan mályvára hasonlított. A habok közelében terebélyes asszonyalakok rajzolódtak ki. Tízen lehettek, színpompás fejkendőkben, tarka ruházattal: rézzöldek, bársonyvörösek, bordók kavalkádja. Kezükben mázas agyagedények, szorgosan tésztát gyúrtak benne. Kísérteties szólamokban énekeltek, akár a képzelt boszorkányanyák sejtelmes altatódalaikat. Komor, fekete dallam volt. A távolság csökkenésével észrevette, hogy az asszonyok könnyeznek, s könnyeik virágokká változnak: mimózává, rozmaringgá, mákonnyá... Ezekkel ízesítették a kenyerüket. Megszólította az egyiket:
- Adjonisten, asszonyom! Hallottam bűvös éneküket és meglestem kenyérkészítésük titkát. Vándor vagyok, a művészet rejtelmeit kutatom. Feltételezem, hogy maguk számára az a fontos, hogy a megsütött ételekről hamar véleményt kapjanak.
- Jól látod, fiam - búgta az asszony.- Számunkra az a fontos, hogy örömet szerezzünk másoknak, s mit ér a munkánk, ha ebben nem erősítenek meg? Miért foglalkozzunk a távoli jövővel, amikor a feladatot most szabták ki ránk, most kell elvégeznünk? Értéktelenné válna az életünk, ha a kételyek miatt szinte céltalanul dolgoznánk. Nem lehet biztatás nélkül. Nem lehet.
Megköszönte a segítséget és egy neki ajándékozott kakukkfüves kenyérrel egy széltől óvott nyughely keresésére indult.
Hestia megigazgatta az áttetsző kék üvegváza orchideáját. Idegesen ki-kinézett az ablakon. Egy otromba levél sorai jártak a fejében. Viszolygott a vén kiadótulajdonos ostromlásától, aki megszokta, hogy egy-egy publikációért cserébe egy nő sem marad háládatlan. Karját keresztbe fonta krizantém ruháján, majd aprókat hintázott lábával. Nemsokára kopogtak.
Egy jóvágású fiatalember érkezett. Egész tekintetében volt egyfajta pimaszság: talányos színű rókaszemében, mahagóni szakálla feletti féloldalas somolygásában. Hetyke vadászsapkája, cédruszöldes zubbonya, minden külsősége tisztázatlanságot hordott magában.
- Hiányozott. Azt ígérte, hamarabb jön. Írhatott volna. A vendég fontoskodva körözött a szobában.
- Nem ül le? - Folytatta - Vettem magának kávét a piacon.
Abbahagyta a masírozást és odalépett a lányhoz.
- Drága, Hestia, azért jöttem, hogy bejelentsem az eljegyzésemet Melphomené kisasszonnyal. Hestia megmerevedett..
- Hogyan?
- Én és Melphomené kisasszony két hónap múlva egybekelünk. Szeretném ha többet nem keresne.
- És a novelláim? Azt ígérte bemutat majd a lapszerkesztő barátainak. Hogy talál nekem kiadót.
- Ugyanmár, kedvesem, nem gondolhatta komolyan, hogy a maga szentimentális csacskaságai bárkit is érdekelnének.
- Amikor megmutattam, még mást mondott. Akkor még a nyelvezete törékenységét dicsérte Ebben is hitegetett? Hortyogva felnevetett.
- Nos a férfiak sok badarságot összehordanak, amikor megkívánnak egy nőt. Maga mégis csak egy középszerű polgárlány, mit kezdjek én magával? Biztos alapokat kell szereznem a felemelkedéshez. A nyelvezet egyébként valójában az erőssége, node a tartalom... Banális, vérszegény, hiteltelen. Elveszik a formában. Nohát, így szaladt az idő? Sajnálom, igazán nem maradhatok tovább. Köszönök minden magának, a szép éveket, és a többi, és a többi. Adieu!
- Hestia megütődött, léptei öntudatán kívül vezették hálószobájába Leroskadt az ágyra, meredten függesztette üres szemeit a szatén rózsaszín falra. Látóterébe tévedt egy polcon heverő pergamenlap, cikornyás, hivalkodó betűkkel. Felült, átfutotta, kisvártatva hozzákezdett a válasz megírásához.
Tisztelt Uram!
Nagy örömömre szolgál, hogy elfogadhatom meghívását a holnap esti bálba. Várom aznap este a házam előtt.
Tisztelettel:
Hestia
Fojtottan zokogott, úgy érte az álom. Másnap szokásával ellentétben sokáig nem ébredt fel. Régen aludt ennyire mélyen és nyugodtan. Csengettyűszó rázta fel. Egy hintó várta, melyből egy elegáns vénember szállt ki. Türkiz ruhaegyüttest viselt, azonos színű kalappal,rajta orgona selyemszalaggal, ami kiemelte íriszét. Kerekded testéből, komikus pálcájából és verébszürke hajából csupa életvidámság áradt.
Hestia beszaladt átöltözni, és gyorsan megfésülködött. Szedett-vetetten nyitott ajtót.
- Szép jó reggelt! Remélem nem keltettem fel a hölgyet. Milyen finoman illatozik már kora reggel. Almaszirom?
- Jó napot. Igen...Fáradjon beljebb- habogta- Estére számítottam.
- És miben jelent volna meg a bálon? Ne mentegetőzzön, vannak kapcsolataim, magácskáék nem úri família, ugyan ki gondoskodott volna a maga toalettjéről, főleg a szülei tragédiája után. Én azt szeretném, ha maga semmiben nem szenvedne hiányt. Tartson velem, nem kell félnie. Semmi szerénykedés, még a bőröm alatt is pénz van! Reggelizett már?
- Még nem
- Nézzenek oda! Nem csoda, hogy olyan kis madárcsontú. Mint egy csalogány. Kicsi Csalogányom. Jöjjön, elviszem én magát egy pazar kis kávézóba, pazar kis kerti asztalkákkal és pazar kis napernyőkkel. Olyan ragyogó időnk van!
Valóban lenyűgözőek voltak a vendéglő pasztellszínei, elsőosztályú a ropogós kenyér, az egzotikus kávé. Boltról boltra sétáltak a macskaköves téren, Hestia pedig régen érezte magát ennyire könnyűnek: mint egy kislány ölelgette a bársony-, szatén-, selyemestélyiket, mámoros lett a gőgös galagonyavörösektől, kevély királykékektől, ismeretlen indiai sárgáktól. Ujjai közt forgatott temérdek drágakövet: lapis lazulit, holdkövet, jáspist, smaragdot, s ki tudja még mi mindent. A tehetős úr kaján vigyorral nyugtázta a leplezetlen lelkesedést, és nagylelkűen szórta a pénzt.
A rendezvényre a lány végül egy mélyen dekoltált pecsétvörös ruhakölteményben jelent meg és egy pár igazgyöngy fülbevalóval.
- Nahát, Ulysses, milyen bűbájos hölggyel leptél meg ma minket. Mint egy borbolyatündér!
- Ezek a te hasonlataid, Eris! Amint egy sort is papírra vetsz ezekből a képekből, azonnal leközlöm!
A kisasszonyt egyébiránt Hestianak hívják. Remélem elég puhának találja majd az angol pamutlepedőmet.
Hestia gyomra összerándult, arca megfeszült. A ház úrnője valószínűleg észrevette. Csontfekete tincseinek szabályos indázása, korallpiros ajkainak kecses ívelése, szürke szeme tiszta csillogása bizalmat ébresztett benne. Szinte már várta, mikor szabadítja ki, mikor vet véget ennek az egész komédiának, melynek következményeit most kezdte csak mérlegelni. A nő azonban illedelmes fordulatokkal lezárta a párbeszédet és eltávozott.
Ulysses pezsgővel kínálta, miközben finoman átfogta a Hestia derekát. Meleg és biztonságos volt ez a széles tenyér. Csókolgatni kezdte a nyakát, neki viszont minden porcikája elutasítással válaszolt. Izmai összehúzódtak, tagjai elnehezültek, mintha márványból lenne. Fejét tüntetőleg elfordította.
- Nézzenek oda, így hálálják meg maguk felé a jószívűséget? Délelőtt, az új ruhájában még ragyogott a szeme.
Folytatta a csókolgatás, egyre közelebb kerülve az arcához.
- Csodálatosan áll magán ez a ruha, mint egy szétnyíló kagyló a tengerben. Jó volna egészen kinyitni...
Hestia arcvonásai eltorzultak, legszívesebben sírt volna, de tehetetlenségében még erre sem lett volna képes. A férfi egyre követelődzőbb lett.
- Jöjjön...kérem...a hintómba-lihegte- Elég pénzt...költöttem már...magára, nem gondolja?
- Ulysses, Ulysses!- Kiáltott egy megváltó hang a távolból.- Elnézést, hogy megzavartam az idillt, de megérkezett az unokafivérem, akinek megígérted, hogy átveszed az írásait. Gyere, nyomban be is mutatom, a tündérkédet pedig elszórakoztatom, amíg te tárgyalsz.
- Eris volt az. Talán mégis megérezte a lány kétségbeesését?
- Jöjjön, kedvesem, hadd vezessem a balkonhoz. A nyári fuvallat ilyenkor a legkellemesebb- lágyan belé karolt és odavezette.
- Maga bizonyára még járatlan a szalonéletben, vagy tévedek?
- Nem, ez az első bálom.
- Ulyssesszel érkezett, tehát nyilvánvalóan ír.
Hestia elpirult. Először ébredt rá, milyen gyalázatos életformába kezdett.
- Ne szégyellje magát egy percig sem. Lássa, én nem ilyen magasztosabb eszmékért csinálom mindezt, hanem a pénzért. Itt minden így működik, előbb-utóbb beleszokik. A lényeg, hogy a férfiakkal okosan kell taktikázni. Időben lépni és lelépni. Olyan ez, mint a tőzsde. Nem szabad kockáztatni, három-négy emelkedés után zárolni kell a részvényeket. Ám itt egy megingás, egy hanyatlás még a visszájára fordítható, akár szorosabbra fűzheti a kapcsolatot. Kellenek állandó, alacsony hozamú, de biztos tőkék, ugyanakkor szükség van rövid és nagy hozamú befektetésekre is, hogy fennmaradjon a folyamatos körmozgás. Én segítek magának, különösen, mert látom, hogy maga egészen más, talán ezt az eredendő tisztaságát soha nem is tudja majd levetkezni. Bízzon bennem. Ma elsimítom az Ulyssesszel való ügyét, holnaptól pedig hozzáláthatunk a tanuláshoz. Reggel tízre várom a házamban. Most pedig menjen haza, ki kell pihennie a fáradalmakat.
Corneliust pár nappal korábban egy gyöngyhalász vitte át csónakján a túlsó partra. A buja növényzeten gázolt keresztül, amely tele volt vad broméliákkal és Vénusz légycsapóival. Természetes vaníliaillat kerengett, a zöld, sárga és rózsaszín harsányan hivalkodtak, akár brácsák és nagybőgők tébolyult hangversenye. Most azonban egy kietlen sivatagba ért. Enyhe homokvihar söpört végig a langyos estében. Délibábjaiban bazsalikomot érzett, szapora üstdobot, citerát és csörgőt hallott. A kövek közt méregzöld kígyók kúsztak, jáspisszemük bágyadtan derengett. Meglátott egy barlangot. Betért. Cseppkövek ölelték körül a belsejét, a végén enyhe fény pislákolt. Közelebb érve kibontakozott egy hosszúkás, pergamenfehér fej, vékony szájjal. Haja és írisze ónixfeketesége beleolvadt a sötétbe. Hosszúkás ujjait kesztyű fedte, mert valami különleges óvatosságot igénylő műveletet hajtott végre egy tölgyfa asztalon. Egy lány feküdt rajta, akinek, jobban szemügyre véve, hiányoztak a vonásai. Nem volt arca.
- Csak holnap szedek némi gyümölcsöt és magot. Ma semmivel nem szolgálhatok- sziszegte az ismeretlen.
- Köszönöm a jó szándékát. Szabad megkérdeznem, mit csinál?
- Operálok.
- És miért nincs arca a lánynak?
- Most teremtem. A torz, bizarr emberek részeit összegyűjtöm és szépet készítek belőlük. Nézze, annak a cédrusderéknak egy medveszájú volt a tulajdonosa. A karoknak pedig egy békaszemű. Most pedig minden tökély a helyére kerül ebben a hajadonban.
- Titokban műt?
- Igen.
- Nem sajnálja, hogy így nem méltatja senki?
- Nem. A műveim beszélnek. Azok a harmonikus formát, melyek tovább öröklődnek a világ végezetéig. Nincs szükségem elismertségre, ha bennük tovább élhetek. Valamiképp saját magamat is beléjük varrom, talán abba, amit úgy neveznek, lélek. Az számít, hogy ez diadalmaskodjon az időkön, ez bűvölje, hódítsa meg el az évszázadokat. A jelen hódolata-ugyan! Az győz igazán, aki nem holmi divatok felett győz, hanem az egyetemes eszménybe illeszkedik.
A fiú ezután csendben figyelte a mestert. Másnap elkísérte a hajnali bogyószedésre, onnan ment tovább.
Eris meg volt elégedve Hestiaval. A lány könnyen és szorgalmasan tanulta el a szalonélet trükkjeit. Bár hiányoztak mozdulataiból és tartásából az évek gyakorlatai, már aznap estére készen állt egy újabb fogadásra. Eris még utoljára megigazította Hestia császársárga szettjét. Időközben átszoktak a tegezésre.
- Azt hiszem, neked művészeket kellene elsősorban magadhoz édesgetned. A legtöbben ihlet után való sóvárgás ürügyén keresnek alkalmi partnereket, akiket utána egy-egy művükben megörökítenek. Nem is olyan nehéz halhatatlanná válni!-Mosolygott.- Hanem a katonákkal vigyázz nagyon. A háború elsorvasztja az érzéseiket, csak nyugalomra vágynak gazdag, de üres hercegnőcskék mellett. Csúnyán becsaphatnak.
- Úgy veszem ki a szavaidból, hogy ez személyes csalódás bölcsessége.
- Nem tévedsz. Máig nem tudom elfelejteni. Az ő dohánybarna szeme fénylik másokéban, sőt, mintha minden kulcslyukon át követne vele, és teleszórná magát a hálószobámban. A tükörben is az övét látom a magamé helyett. De mindjárt itt lesznek a vendégek. Emlékezz a ma tanultakra! Csak bájosan és sziporkázóan!
A termet lassan elárasztották a hömpölygő tömegek, a mulatság megkezdődött.
A hölgyek hosszú, királynői léptekkel fáradtak a sarokban álló kerek asztalhoz. Némelyek karöltve, másik kezükben pezsgőspohárral. Mesélni kezdtek.
- Engem a birodalom hercegének szántak-fogott hozzá egy antimonsárga hajú lány. Arca kerek, tearózsaszín ajkai kicsik és formásak. Topázzöld hajtűje egységet alkotott ruhájával- Mennyit készültem a találkozásunkra! Édesanyám egyre csak a hatalmas jégkék szememet dicsérte, ezért varrattam egy azonos színű selyemestélyit. Az örökségem jelentős hányadát belefektettem: csak egyszer adódik ilyen lehetőség az életben! A hercegnek az este során azonban inkább az unokanővérem kellett. Én pedig hazaérve szétszakítottam az estélyimet. Igazán kár volt érte, szép darab volt. Igyunk arra, hogy többé nem teszünk ilyet egy gyönyörű kelmével sem!
Így tettek. Egy görögös megjelenésű kisasszony vette át a szót. Mangánbarna haját csigákba rendezte, fejét méltóságteljesen tartotta.
- Nekem van egy ikertestvérem, s ahogy mondani szokták, olyanok vagyunk,mint két tojás. Nos, én egy bál alkalmával összeismerkedtem egy tábornokkal. Délceg, erős férfi volt, rabul ejtő tekintettel. Azt ígérte, feleségül vesz. Nem hittem neki, abban azonban megegyeztünk, hogy másnap elvisz sétakocsikázni. Következő délután éppen az ékszereimet válogattam, amikor füttyszót hallottam. Kinéztem az ablakon és ott állt a kocsi. Ám hirtelen feltűnt egy másik alak: az én drága húgom, aki sietett engem megelőzni, a gyanútlan tábornok pedig elhajtott vele. Nem volt szívem megvonni a húgomtól ezt a ravaszsággal szerzett boldogságot. Koccintsunk a testvéri szeretetre!
És a többiekkel egyetemben felhörpintette a poharat. Eris következett.
- Az enyém a legmókásabb. Úgy három éve udvarolt nekem egy a leggazdagabbak közé tartozó férfi, aki ráadásul külsejét tekintve is a legkülönbek között foglalt helyet. Minden nő bolondult érte. Kitartóan ostromolt, én mégsem adtam magam egykönnyen. Tudják, abban a naiv tudatban voltam, hogy akkor ledérnek fog tartani, olyasvalakinek, akit bárki megkaphat. Számításaimban sajnos tévedtem. Ez az első osztályú parti talált magának egy kapatósabb menyecskét. Éljen hát a szűzi báj! Csak az a csúf szerelem ne gyötörné folyton az embert!
Nevetésében volt valami ördögi. De el is szólították, mert egy régi ismerőse érkezett. Az úr délceg termetére illeszkedett a viharkék zakó. Dohánybarna haja és szeme eleganciát kölcsönzött neki.
- Ah, Odin, micsoda meglepetés! Mi történt magával a legutóbbi találkozásunk óta? Még mindig azt a tündéri grófkisasszonyt szédíti?
- Ó, nem, nem. Azóta elvettem valaki mást.
- Nohát, én engem nem értesített? Igazán szégyellhetné magát.
- Nem akartam fájdalmat okozni magának.
- Ugyan, ne butáskodjon, hisz annak már idestova három éve! Inkább meséljen a nejéről! Bizonyára szép és bájos.
- Egy régiségkereskedő lánya. Pompás teremtés! Csöndes és odaadó.
- Tehát ezért nem vett el feleségül! Túl harsány voltam magának! Ne, kérem ne válaszoljon, hisz látja, csak tréfálok. Írja le kérem a külsejét is!
- Apró, telt alak, rozsdavörös loknik...
- Sejthettem, hogy nem szabadott volna visszafestenem a hajam. Mindenképp szóljon neki, nehogy eszébe jusson megváltoztatni a színét. Hiszen maga pont akkor hagyott el, amikor váltottam. Ne is titkolja, hogy ez volt a valódi indoka!
- Oh, Eris, maga még mindig olyan derűs, mint régen. Felettébb örülök, hogy visszanyerte az életkedvét. Minden rendben alakul?
- A legtökéletesebben. Azért maga igencsak pökhendi, hallja-e? Mire számított, hogy ciánt keverek magamnak maga miatt? Maga rendkívül megnyerő, de azért ennyire nem. Bocsásson meg, vissza kell fáradnom a hölgyekhez.
Hestia észrevette Eris feldúltságát, pedig jól álcázta. Látta a viharkék zakót és összerakta a képet. Félre vonta.
- Szerintem jobb, ha nem jössz vissza azonnal a körbe.
- Hagyj, már megszoktam. Fel sem fog tűnni.
- Ebben én nem lennék biztos. Rövid hallgatás után Eris kifakadt.
- Hogy választhatott egy ilyen közönséges nyárspolgárt? Egy ilyen rang nélküli, műveletlen csitrit? Ha legalább valami grófnét! Attól nem érezném magam meggyalázva. Még hogy egy ilyen jellemtelen verebecske többet érjen, mint én! Egyszerűen felfoghatatlan. Még az sem éri meg, hogy megátkozzam. Ah, rosszabb, ha nekiállok panaszkodni, mert nem lesz annak se vége, se hossza. Inkább ellenőrzöm a csevejek zavartalanságát.
Cornelius a kietlen sivatagból egy zöldellő rétre érkezett. Friss, tavaszias szellő fújdogált, az égen bárányfelhők játszadoztak, mint csíntalan kisgyerekek. A pázsitot sárga-fehérre csíkozták a margaréták és kankalinok. Egy falu házai üdvözölték a láthatárról. Egyszerű faépületek, porzó út, andalgó lakók fogadták. Egy fiatal nő több kötegnyi lenvásznat, aranydíszeket, és egyéb szabászati kellékeket cipelt. Cornelius a segítségére sietett. Elkísérte otthonáig, a lány pedig ebéddel hálálta meg a kedvességet.
- Maga varrónő?
- Nem, nem vagyok az. Magamnak készítek menyasszonyi ruhát.
- Akkor nagyon boldog lehet. Mikor lesz a lakodalom?
- Amikor meglesz a vőlegény. Ez egy hosszú történet, nem szeretném terhelni ezzel.
- Ugyan, engem igazán érdekel. Természetesen, ha nem fájó ez magának.
- Ahogy óhajtja.
Sihereder leányka voltam még
András napkor gombóct főzénk
Gombócot főzénk, ólmot önténk
Férjünk-életünket abból jósolánk.
Csöpp cinegének látánk az enyém,
s szívem elrabolá egy legény,
Cinegeszemű pásztorlegény vala,
De háborúba szólítá őt a haza.
Nővérem férjhez mené,
Férjhez mené, gyermeket szülé
Ám a boldogságot másnál keresé,
Szomszédai mind megbélyegezék.
S mikoron férjura is kitevé a szűrét,
Egyedül maradá kicsi fiacskával,
Kicsi fiacskával, óriás szegénységgel,
Elvezeti fiát bús sötét erdőbe.
Elásá, elásá kicsi fiacskáját,
„Nyugalmasabb néked itt a meleg földben
Tölgyfa levelei betakarnak ősszel”
Maga pediglen folyópartra megye.
Zúg a folyó, zúg a folyó sebesen
Benne lakik az én szép nővérem,
Szép nővérem és piciny magzatja
Hullámfátyolokkal vannak betakarva.
Az ő ura engem megkeresé,
Hitvesének engem megkéré,
De várék én cinegeszemű legényre,
És elutasítám a leánykérésem.
Cinegeszemű legény új mátkát talála,
Szívem nekem menten beleszakada.
Nővérem urának sem kellék
Azóta szövöm én a kelmét.
Éjjelre megvarrom menyasszonyi ruhám,
Reggelre nem marad belőle cérnaszál.
Lebontom én a fátyolt, csipkét, uszályt,
Éjjelre megszövöm új menyasszonyi ruhám.
Egyre szebbé és szebbé díszítem,
Miközben magam egyre öregszem,
Várom, egyre várom az én cinegémet
Én cinegémet, édes vőlegényem.
- Mióta folyik ez a szertartás?
- Ó, már több éve is van annak.
- Nem sajnálja azt a sok szép ruhát, amit meg kell semmisítenie?
- Nem. Minden nap egy tökéletesebbet hozok létre, miért maradjon fenn az, amit meg meg lehet haladni? Halálom előtt lebontom az utolsó ruhát is, mert háborogna a lelkem, ha egy olyan munkát tekintenének az enyémnek, amelyen később esetleg javíthattam volna. Csak töredékemet látnák ezzel.
- És az esküvő? Ott is csak a keresztmetszet részletét adja a ruha. Az is csak töredéke a tehetségének.
- Félreért. A ruhának szerepe van. Amint ezt betölti, a legtökéletesebb állapotába kerül. Azzal az elismeréssel tudok csak bármit kezdeni. Halálom után az el nem végzett rendeltetés gyásza marad csak, erre pedig nincs szükségem. Most kell ünnepelni.
Ezután Cornelius felvitte az árukat a padlásra, ahol szövés zajlani szokott. Az öreg hajópadló recsegett, de a hatalmas ablakokból szétáradt a napsugár.
A fiú udvariasan elbúcsúzott. A közeli falvakhoz tartott.
Aznap este igazán kivételes attrakciónak lehettek szemtanúi a meghívottak. Az estélyre az egyik lord fekete táncosokat hozatott.
Egy elkülönített teremben gyűltek össze a kisasszonyok és az úrfik. Az szerecsen férfiak ökörvér vörös, csillámos selyemköpenyt viseltek, alatta azonos színű szövetnadrággal. A nők izgatottan gyönyörködtek az elvarázsolt kontinens lakóinak tökéletesen kidolgozott izmaiban. Sötét bőrszínük, bíborba játszó dús ajkaik látványa, egyre vadabbá váló törzsi mozdulataik a különleges hangszerek ritmusára, mintha a bűn titokzatos rejtekhelyeire hívogatta volna őket. Pedig az ő visszafogottságuk sem volt több mint fondorlatos álarc. Gyöngykagyló-rózsaszín koktélruhájukat s hozzáillő rózsadíszüket vérpiros rúzzsal ellensúlyozták. Az ellentét tökéletesen elárulta őket: akaratlanul is hozzá lehet képzelni, amint az élénk szín lecsordogál a ruhadarabon, egyre követelődzőbben teret nyerve, lassanként beborítva az egészet. Erőszak volt ez, a színek erőszakja, a gyenge bazsarózsa megerőszakolása, a vér diadala, mely olyannyira elválaszthatatlanul összefonódott a halál és az erotika képével. Ezek a nők mintegy azt hirdették külsejükkel: „Szennyezz be! Tégy tisztátlanná! Ölj meg!”.
Eközben az urak leplezetlenül kéjes arccal figyelték a bennszülöttek egymásba játszó, nőiesen telt formáit. Löszszőke hajkoronájuk hanyag eleganciával hullott tejfehér porcelánbaba-arcukba Komiszul húzták mosolyra szép metszésű szájukat, csillogó szemeikkel majd felfalva az igéző testeket. A mulatság felettébb tetszett a folyton unatkozó dandyknek, kiváltképp a mértéktelenül lenyakalt pezsgők után. Hamarosan a vendégek is táncra perdültek mindkét teremben, eszeveszettül belevetve magukat a gyorsuló dallamba és a színek tobzódó orgiájába.
A termek megnyíltak, ki-be áramlott a határait vesztett kavalkád. Hestia erkölcsei is fellazultak a misztikus koktéloktól. Egy szakállas úr hangosan indítványozta, hogy szabaduljanak meg ruhadarabjaiktól. Karamellizált hangja, sajátos toszkánzöld zakója, bagolyszürke szeme megbabonázó hatással bírt. Röpködtek a cipellők, ingek, harisnyanadrágok. Hestia még vonakodott a cselekvéstől. A lázító férfi duruzsolva győzködte.
Igazán nincs mitől tartania A maga szépsége isteni csoda. Higgyen nekem, tudom, mit beszélek, művész vagyok. Azok az afrikai táncosnők fel sem érnek magához, mégis követik a természet törvényeit.
- Milyen művész?
- Festek és grafikákat készítek. Elég testet láttam a maga valójában. Ugye most már nem habozik tovább?
- Szerintem ez egy buta ötlet. Különben is, miért lennénk kíváncsiak egymás hibáira? A végén rosszakat fogok álmodni.
- Látja, magát is megrontotta ez a mesterkélt társadalom. Miért kellene szégyellnünk a legalapvetőbb tulajdonságainkat? A meztelenség tesz csak igazán egyenlővé, nem a szavazati jog vagy a vallás szabadsága. Egyetlen templom létezik, a természet, ez pedig meztelenséget parancsol.
- Ha megteszem, lefest?
- Esetleg egy tavaszi körmenet hátterébe, mit szól hozzá?
- Kérem...talán mással is bizonyíthatnám az istennői képességeimet.
- Maga merészebb, mint gondoltam.
- Nincs vesztenivalóm. A szüzességem nem emel valamit az értékemen?
- Ó, ez aztán kényeztetés. Egészen meghatódtam. Akkor hát egyezzünk meg egy triptichonban.
- Részemről a megtiszteltetés. Most már bevallhatom, hogy egy kicsit hidegnek is találtam az épületet a vetkőzéshez. Talán a műtermében melegebb van.
- Igazán, igazán bestiális magácska! - Kuncogott - Mint egy lesben álló nőstényoroszlán. A műtermem egy kissé hűvös, a képek tartósítása miatt egy pincehelyiségbe van, de a házam emeletén baldachinos ágy várja. Mesebeli kőépület, mediterrán stílusban, bizonyára tetszeni fog magácskának. Hívatok is egy kocsist. Ó, maga bestia!
Cornelius a falvakból egy kisvárosba csöppent. Városfal vette körül, minden díszített kövekből készült. A járókelők zsibongtak, vásár lehetett vagy egy kisebb ünnepség. Csupa konyakszín, pávazöld, kakasvörös mellényes suhanc futkározott és rikkantgatott nagy vidáman, sapkájukat vígan dobálták. Mandolinjáték csalogatta egy takaros lakhoz. A nyitott ajtót felhívásnak vélte, s kíváncsian követte a dallamot, le, egészen az alagsorig. Egy diák pengette. Azonban az elé táruló látványtól visszahőkölt. Egy asszony egy borbélyasztalhoz volt kötözve, és már bántóan magas hangon énekelt. Közben egy úr szikével közelített felé. A szájához érve metszegetni kezdett abban, az ének egyre tompult,végül elnémult. Ekkor lettek figyelmesek a betolakodóra.
- Ah, uram, mit tehetek magáért?
- Hallottam a mandolint, az ajtó pedig nyitva volt, valami mulatságfélére vártam. Mi történt a hölggyel?
- Ő a nejem, Danae. Hadd mutatkozzam be, a nevem Marius.
- Cornelius.
- Nos, én hangszerkészítő vagyok. A mandolin is saját faragványom. Abban kiemelkedőek, hogy a húrokat emberi hangszalagok helyettesítik. Tartósabb, mint hinné. És a hangja is megbabonáz, nem csoda, ha magát is ide csalta.
- Miért kellett a feleségének énekelnie közben?
- Ha a hangszalagok megfeszülnek, könnyebb sérülés nélkül kivágni őket.
- Az utókorral is megosztja majd ezt a titkot?
- Én nem törődöm az ilyesmivel. Azért dolgozom, mert a munkát, és a kész tárgya mámorítóan hat rám. Én nem foglalkozom a jövővel, teljesen felesleges. Most varázsol el, részegít meg az alkotás, mit érdekeljen mi lesz ezután?
Corneliust ott marasztalták éjszakára, s a sötétben különleges skálák kergetőztek.
Hatalmas triptichon készül Hestiaról, olyan szimbólumokkal, mint a nőstényoroszlán vagy a papagájok. Azóta novellisták, zeneszerzők, zongoristák emlékeztek meg róla. Ihletnél több nem kellett belőle, így elkerülhették a kínos féltékenykedéseket.
Ezt a fogadást egy műfordító otthonában tartották. Berlini kék falain néhol tollfehér és mokkafekete sávok húzódtak. Bizánci mozaikok, krétai vázák, azték totemszobrok bujkáltak a lakás rejtett pontjain.
Hestia a szeletelt körték, datolyák és barackok közt válogatott, amikor egy férfi megszólította.
- Ön tehát „ a jéghangok nesztelen fügekertje”?
Hestia először az Ön szón lepődött meg. Ezt a tiszteletteljes, arisztokratikus formát nem hallotta még mástól. Aztán a férfi groteszksége kötötte le: kissé meggörnyedt hát, hosszú, vékony, girbe-gurba ujjak és nyak, porszürke szakáll, csillogó, almazöld szem. Briliánsgyűrűkkel teli kezeit előszeretettel dörzsölgette. Bársonybarna kalapjában és öltözetében, idegen tekintetében volt valami igéző. Ámulata miatt Hestia késlekedett egy kicsit a válasszal.
- Igen, rólam írta Leander úr.
- Önről különbet is lehetne írni, nem csak ilyen elvont kacatokat. Abban áll a művészetük, hogy összefoltoznak természetüknél fogva össze nem illő szavakat. Mindezt a maguk örömére. Olyanok, akár a vásári komédiások. Vagy, mint a gyerekek.
- Nem hisz abban, hogy a művészetük sokat jelenthet másoknak is?
- Egy művész sem váltotta meg még a világot, pedig fanatizmusban nem szenvednek hiányt. Ott vannak azok az elmeháborodott opera-énekesnők, akik egy hasonlóan hibbant zeneszerző kedvéért több órán keresztül énekelnek addig, amíg szó szerint bele nem halnak. Nem különbek a gyerekeknél, aki saját mesebirodalmuk hóbortos szabályait követik.
- Több alkotás is akad, mely gyökereiben megváltoztatta a nézőpontomat. Ám nem kellenek feltétlen szélsőséges hatások, maga a gyönyörködtetés is különös boldogságot okozhat.
- De társadalmilag nincs haszna. Elképzelhető, hogy bizonyos személyek sorsán segít, mégis: ebben a hanyatló korban nem inkább valami egész közösségre ható megoldást kellene találni?
- Miért ennyire fontos a hasznosság?
- Ön nem érzi azt a fojtó légkört, mellyel ez a század körül vesz? Valami vészjósló készül. Valami hatalmas pusztítás. Ilyenkor nincs időnk játszadozni.
- Valószínűleg túlságosan sokat töri a fejét olyasmin, amely még nem következett be. Vegyen példát a többi úrtól, akik felszabadultan élvezték a legutóbb is néhány bennszülött ösztönös táncát.
- Képzelhetem, milyen lehetett az a tánc...
- Csak a hivatalos formákat becsüli?
- Nézze, ahonnan én jövök ott óriási a szegénység, az elmaradottság, a telek pedig csontig hatolóan hidegek. Az alacsony sorból valók sokra vihetik, ha táncra adják a fejüket, ez azonban kőkemény munkát igényel. Ezek után hogy tiszteljek holmi ösztönből jövő mutatványosdit?
- Mi teszi a táncot tánccá? Egy gesztus is lehet tánc- Kecsesen szétnyitja legyezőjét- Nem érzem a határt. Talán a belső összhang. Tánc közben szeretem a mozdulataimat, akár tudatosan, akár ösztönösen érkeznek. Ez a szeretet különböztetheti meg minden mástól.
- Olybá tűnik, hogy ennek a mi vitácskánkat sosem lesz vége, inkább kanyarodjunk vissza a társalgás elejére. Tehát Ön kizárólag művészeket hajlandó hm...együttműködni?
- Mindig vonzottak az ellentétek. Művész és az antiművész.
- Válaszát tekinthetem felajánlásnak?
- A legteljesebb mértékben. Igencsak gazdagnak látszik.
- Ó, ha látná még a birtokomat a fenyők és havasok ölelésében! Szívesen magammal vinném.
- Igazán gáláns, majd megfontolom a mai nap után.- A férfi egy halvány mosollyal a hintójához vezette Hestiát.
Hegyek, völgyek, folyók garmadáján kelt át Cornelius, ezalatt zúzmarafátylat öltöttek a fák. Dideregve kért bebocsájtást a legközelebbi falu egy pici viskójába. Egy idős házaspár fogadta. Az asszony dióbarna szemei, ahogy precízen megterített és felszolgálta a levest, ahogy gyorsan megigazította púderkék blúzát, mind valami mély szomorúságról árulkodtak. Az öregúr is mogorván ráncolta homlokát az újság mögül. Csendben vacsoráztak, jóformán semmit nem kérdeztek Corneliustól. Felkísérték az emeletre, majd begyújtották a kandallót. A terebélyes, zord, fekete kandalló is megrovóan figyelte az idegent. Cornelius késve döbbent csak meg azon, hogy a házaspár festményeket dob a tűzre. Békés apró tájképeket magányos nyírfákkal, sárga síksággal, borsózöld domboldalakkal.
- Igazán szépek ezek a festmények. Sajnálom őket.
A pár némán folytatta tevékenységét.
- Bizonyára rengeteget dolgozhatott rajta, aki készítette.
Abbahagyták a munkát. Keserűen néztek rá.
- Tél van-válaszolta az asszony - És hideg. Ha nem fűtünk be, meghalunk. Nincs más választásunk. Vannak törvények, melyeket nem lehet felülírni.
Lesütött szemmel rakosgatta a fadarabokat. A férje átkarolta, majd Corneliushoz fordult.
- Ami a festőt illeti, nem érdemel mást. Ha tudni akarja, a fiam volt. Egy napon azzal állt elő, hogy belőle nagy művész lesz, felköltözik a fővárosba a hasonszőrű naplopókkal. Kérdeztük, mégis ki fog akkor segíteni rajtunk, amikor már nem bírják már a csontjaink és izmaink a földművelést. Ki ápol majd minket, ha eljön az ideje. De nem, neki nagyszabású tervei voltak, kiállítás, múzeumok, majd juttat nekünk belőle. Mert őt hajtja egy mennyei vágy, egy késztetést, melynek nem tud megálljt parancsolni. Fel is költözött, hónapokig nem kaptunk felőle híreket, pénzben nem is reménykedtünk. Néha írt egy-két sort, elborult elmével. Sikoltó színekről, fekete ízekről értekezett. Aztán egy év múlva érkezett a gyászjelentés. Egy éjszaka ópiummérgezést kapott. Az ő állítólagos barátai meglátogattak minket, ők hozták magukkal a képeket is. Győzködtek, hogy ne vessük meg a fiunkat, ő csak kíváncsi volt, szeretett volna még többet megtudni az életről, a világról, magáról. Ezért szokott rá az ópiumra. Éktelen haragra gerjedtem, és elzavartam ezeket a gyalázatos senkiket. Többet megtudni, hogyne...kétkezi munkából többet tanult volna. Az aztán megmutatja az élet teljes valóját. Nem ezekből a tébolyult gondolatokból, ahol énekelnek az illatok és ízlenek a hangok. Mind ostobaság! A család, a munka jelentik az igazságot. A többi bugyuta hazugság.
Cornelius elnézést kért viselkedéséért, és komolyan elszégyellte magát. Eldöntötte, hogy másnap hazaindul.
Hestia nagyokat nevetett egy csupa úrból álló asztaltársasság körében. Időnként hosszúkat szívott vékony cigarettájából. Sötét ametisztruhája még varázslatosabbá tette. Egyszer csak felbukkant egy rókaszemű férfi. Helyet kért. Először meg sem ismerte Hestiát. A lány kacér pillantás mögé rejtette felszakadó bánatát, igyekezett nem kizökkenni szerepéből. Egy ördögfekete hajú szobrásztanonc kereste a kegyeit.
- Ó, én magáért kész lennék még a esőt is megfaragni! Kérjen bármit, és én azonnal teljesítem.
- Nos, ha már így felajánlotta, kedves Morpheus, akkor bevallom, hogy egy árvácskacsokorra áhítozom. Magam sem tudom az okát, valami furcsa szeszély kívántatja velem
- Ne mozduljon, itt leszek tüstént!- Azzal el is illant.
- Szegény fiú, maga aztán jól elcicázik vele-jegyezte meg a rókaszemű.
- Azt hiszem, nem én egyedül űzök ilyen kegyetlen játékot...
- Hanem?
- Kérem, ne tetesse magát ártatlannak, ha már tegezni is elfelejtett. Pedig miket meg nem ígért nekem, aztán meg eldobott magától, mint valami elhasznált rongyot Maga egy szörnyeteg, Perseus. Egy szívtelen szörnyeteg- duruzsolta ragyogó mosollyal.
- Hihetetlenül erős lehet, ha erről ilyen könnyedén tud beszélni-ámuldozott egy köpcös úr.
- Sírnom kellene talán? Mit érnék vele? Nem hatok rá semmivel. Süt róla, hogy szerelmes.
- Sajnos nem belém, de a lényeg, hogy boldog. Mert boldog, ugye? Ha már elhagyott, legyen is annak értelme, nemdebár?
- Hölgyem, meghoztam a illatozó csokrot- dalolta a szobrásztanonc.
- Micsoda odafigyelés, köszönöm szépen.
- Volna kedve velem egy polkát járni?
- Ezek után, ha akarnék sem mondhatnék nemet!
Morpheus a bálterembe vezette Hestiát.
Cornelius egy vonaton ült, az elsuhanó tájat szemlélte; a zsengezöld mezőket, a hajlongó pipacsokat, a berkenyeszín naplementét. Aztán kopogást hallott, és egy élénk öregúr kéredzkedett be a fülkéjébe. Szuszogva adomázgatott az idefele tartó útjáról.
- Most egy építész fogadására tartok. Nincs kedve eljönni? Bizonyára talál majd magának magához való művészembereket.
- Honnan tudja, hogy művész vagyok?
- Tudja, nekem kiadóm van, ráadásul igen széles az ismeretségi köröm. Nem esik nehezemre ezt valakiről megállapítani.
- Ezek szerint még külsőleg nem mutatkozik meg, de én a napokban szakítottam az alkotással.
- Elhagyta az ihlet? Ne aggódjon, mindössze átmeneti állapot.
- Nem erről van szó. A költészetem nem érthető az egyszerű nép számára, nem segít a sorsukon. Önző és dölyfös.
- Ne foglalkozzon az ilyen korlátolt lelkűekkel! Nem látnak túl saját orruknál, magukra kényszerítik a tudatlanságot, mert könnyebb elutasítani a szokatlant, mint elmélkedni rajta. Rettegnek a változástól, épp ezért meg se próbálják érteni a mondanivalóját. Az ilyenek nem érdemlik meg a költészetét.
- De bánt, hogy szenvednek, itt, a valóságban, miközben én egy képzeletbeli ország dallamát kottázom. Hasznosabb lenne, ha kétkezi munkával enyhítenék a gondjaikon.
- Ne legyen naiv. Nem lehet mindenkit megváltani. Mennyivel lenne jobb, ha mindenkinek jutna élelem, ám senkinek sem szellemi táplálék? Miért nem gondol azokra, akiken a művészetével segíteni tud?
Cornelius elhallgatott. Az öreg egy hetilapot vett elő. A vonat hamarosan besiklott az állomásra.
Az építész háza egy templomhoz hasonlított. Hatalmas belmagassága kupolában teljesedett ki, dór oszlopok, márvány szökőkutak, perzsa szőnyegek keresztezték egymást a marcipánfehér szobákban. Cornelius átsurrant a zegzugos helyiségeken, míg egy nappaliba nem ért. Ott egy tulipánvörös kanapén egy férfi és egy nő vadul csókolózott. A lány egyik kezében borospohár, pántja lecsúszott vállairól, haja összeborzolt. Felismerte benne Hestiát. A döbbenettől földbe gyökerezett a lába. Testvére pillantása rátévedt. Azonnal kijózanodott, eltolta magától Morheust, a fülébe súgott valamit , és bátyjához sétált.
A mandulazöldes arany szemek melegségesen, fájdalomtól éretten néztek, az ametiszt szemek azonban a tavasz szomorú nyugtalanságával. Hestia gyengéden megfogta Cornelius kezét, némán kivezette a házból, és gyalog nekivágtak a hazafele tartó útnak. Elmesélték egymásnak tapasztalataikat és az azokból levont tanulságokat.
Otthon a lány bodzateát főzött. Lefekvés előtt testvére ágyára ült, s ujjai közt sodorta a tusfekete tincseket.
- Nem lett belőlem művész, mert nem nyíltam ki az igazságnak. Lehet a hazugságot is szolgálni, sokan akadnak ilyenek, ám számomra ez nem kielégítő. Bele kellett törődnöm, hogy a legtöbben csak a művészetet utánozzuk az életünkkel. Egy tükörkép tükörképei vagyunk, és keveseknek adódott meg, hogy kilessék a valóságot. Te közéjük tartozol, Cornelius Figyeld meg a mindenség apró rezdüléseit, légy kitartó és alázatos. Csodálatos tudás birtokába juthatsz így.
Forrón megölelték egymást, majd nyugovóra tértek. Másnap Cornelius ismét vándorútra kelt.