Aranyasszony története

Évszám
2009

Aranyasszony nem volt királynő vagy uralkodó, de a kívánságát leste minden teremtmény a közelében. Nem volt tündér vagy varázsló, de a körülötte nyüzsgő lények nagy részét ő hívta életre. Nem gyűjtött kincseket, városa mégis ragyogott a gazdagságtól. Kicsi halacskák színes korallokból építettek neki trónszéket víz alatti nagytermében, és Aranyasszony szívesen időzött a kényelmes székben, mert szerette a halacskákat és a korallokat, akiktől ajándékba kapta. De ha fáradt vándor érkezett, trónszékére ültette, elé kuporodott, és saját készítésű gyógynövény-főzettel kenegette a lábát.

Aranyasszony olyan volt, mint egy édesanya. Szeretetében rejlett a hatalma. A város is nagyon különös volt: a hatalmas sós vízű tavon állt. A házakat fa cölöpökre építették a víz fölé, távol a parttól, ahol a víz alatti sziklák elég magasra nyúltak ahhoz, hogy cölöpöket erősítsenek rájuk. A városba csak egy hosszú, lapos ívben hajló hídon lehetett jutni, így könnyebben védték kikötőiket a városlakók az ellenségtől. A házak között kanyargó haragoszöld lagúnák szolgáltak utcaként, de a város sűrű magjában a fa padozat alatt csak itt-ott csillant meg a sötét víztükör.
Lépcsők vezettek a mélybe, ahol ugyanolyan pompás, csipkés, víz alatti paloták sorakoztak. Kerteket ültettek a felszínre, és a kertek folytatódtak a felszín alatt is. A színes, csavart oszlopok, amelyeket a fenti házak alapját tartották a vízben, a tó mélyi paloták termeit díszítették. Az egész város színes volt és nyüzsgő, és a lehető legkülönlegesebb lények népesítették be, fent és lent. Voltak itt emberek, sellők, manók, vízi és szárazföldi állatok, és olyanok, amelyek csak az álmaitokban jelennek meg. Nagyon-nagyon régen a városban csak emberek éltek, elszigetelve a szárazföldtől és a víz alatti világtól. Mert az emberek azt hitték, a tó, amelynek a partján élnek, feneketlen és minden más víztől el van zárva, hiszen nem ömlött bele egyetlen folyó sem.

A tó valóban nagyon mély volt, elképzelhetetlenül mély, de egy víz alatti, keskeny és veszélyekkel teli barlangrendszeren keresztül kapcsolatban állt a tengerrel, annak is a legmélyebb világaival. Így történhetett, hogy a tengermély gonoszsága egy megátalkodott víziboszorkány személyében a járatokon keresztül a város alá kúszott. A város alatti sziklák között volt egy üreg, amelyből friss forrásvíz tört fel. Ennek vizét egy kút kürtője vezette a felszínre a város magjában. Gyógyító ásványai szivárványszínűre festették a víz színén gyöngyöző buborékokat. Ide járt a város apraja-nagyja, hogy minél gyakrabban igyon a vízből. Amikor a tengermély víziboszorkánya a város alá kúszott, befészkelte magát a kút mélyére, és jelenlétével megfertőzte a gyógyító forrást. A gonoszság első áldozata Dédé anyó volt.
Az öregasszony már száz éves is elmúlt, mégis fiatalos és lendületes volt, és egyedül nevelte dédunokáját. Véta nagyon vidám volt, mert a héten, a tavasz-ünnepen rendezték a gyöngyhalászok bálját, amelyen először vehetett részt, hiszen ez évben töltötte be tizenötödik születésnapját, és ettől a naptól fogva felnőttnek számított. Dédé anyó minden reggel kisétált a gyógyító kúthoz, mert azt tartotta, mint a többi városiak, hogy a jó egészséghez és a hosszú élethez kell a forrásvíz. Neki pedig hosszú ideig kell még élnie, mert Vétának ő volt az egyetlen élő rokona. Kora hajnalban keltek Dédé anyóval, hogy elsők lehessenek a kútnál, és ne kelljen órákat sorban állniuk. Még sötét volt, amikor a kúthoz értek. Dédé anyó már merítette is a poharát a vízbe, de Véta habozott.

– Dédanya, nézd, milyen furcsa ma a víz. Az anyó kezében tartotta a poharat, nézegette a vizet, de nem látott semmi furcsát.
– Nézd, olyan sötét, olyan sima. Máskor lágyan gyöngyözik, táncolnak rajta a buborékok, és még a hold fényében is ezer színben ragyognak. Ma olyan baljóslatú. Dédé anyó az égre nézett.
– Ma nem süt a hold, ezért nem csillog. Nézd, aranyam, már jönnek az emberek. Ha nem akarsz, hát ne igyál, de induljunk, mert mindjárt tömeg lesz. Nekünk meg sok dolgunk van a boltban. Lehajtotta hát a vizet, és már indultak is vissza a házukba. Kétszintes kis házikójuk volt egy szűk lagúna mellett, teraszának kőoszlopain szőlő kúszott a tetőre meg vadrózsa. Az alsó szinten pici bolt volt, ahol párjanincs mézeskalácsot lehetett kapni, amit Véta és Dédé anyó maga sütött. Véta vidáman, dúdolgatva állt neki a tészta gyúrásának. Dédé anyó felkapta a fejét.
– Mit danolsz, aranyam?
– Csak egy kis dalt. Az utcán hallottam a minap, amikor Miettával a Táncosnők Kertje felé kószáltunk.
– Furcsa ez a dal.
– Furcsa? Szerintem semmi furcsa sincs benne. Inkább nagyon kedvesnek találom. – mondta Véta, és dalolt tovább, közben gyúrta a finom, ánizzsal ízesített mézes tésztát. Hegy előttem, dana-dana Völgy mögöttem, Ma megleltem, dana-dana Hű szerelmem. Kék ibolya, dana-dana Hó viola, Lelkem párja, dana-dana Végy el még ma. Tenger selyme, dana-dana Éj ezüstje, Szegény testem, dana-dana Ékesítse. Napszekerek, dana-dana, Holdkerekek, Mennyegzőmre, dana-dana Repítsetek A lisztesedény kiürült, elindult hát a kamrába, hogy feltöltse. Megfordult és látta, hogy Dédé anyó az ablak alatti padon kuporog és sír. Elejtette a kezében lévő edényt – a maradék liszt fehér felhőcskét rajzolt a levegőbe, – az anyó mellé ugrott és átölelte.
– Dédanyácska, mi történt? Miért sírsz?
– Semmi baj, aranyam, csak csacskaság… – szipogta.
– Mi az a csacskaság, Dédanyó? Mondd el, hátha akkor nem bánt majd! Együtt nevetünk rajta egy nagyot, és elmúlik, jó? Dédé anyó Véta szemébe nézett.
– Félek, Véta. Én félek. Véta megdöbbent. Soha, soha nem hallott olyat, hogy Dédé anyó félne bárkitől vagy bármitől.
– Félsz?
– Ahogy így énekeltél… Az a buta kis dal… Véta nem értette Dédé anyót. Olyan zavartan viselkedett, a tekintete is homályos volt, mint aki beteg vagy rossz álmot lát.
– Mitől félsz, Dédanya?
– Attól, hogy… hogy felnősz, hogy elmész a bálba… és barátaid vannak… és egyszer szerelmes leszel, és itthagysz… és én elveszítelek.
– Dédanya, ezt verd ki a fejedből! – mondta csendesen Véta. – Sosasem foglak elhagyni, ezt te is jól tudod. Akkor sem, ha szerelmes leszek valakibe. Nem is tudom, hogyan juthatott ez eszedbe! Dédé anyó látszólag megnyugodott, de kedvetlen maradt. Este hamar ágyba bújt, reggel meg, hosszú évek óta először, nem akart kimenni a kúthoz. Megint ott volt a tekintetében a zavarodottság és az a furcsa homály – a félelem. Véta kiment a kúthoz, és a vizet megint baljósan sötétnek találta. Nem ivott belőle, és Dédé anyónak sem vitt. Mikor hazaért, Dédé anyó megint sírt, az ágyából sem kelt fel, és hirtelen nagyon legyengült. Véta megijedt. Miettához, legkedvesebb barátnőjéhez szaladt, hátha az édesanyja tud tanácsot adni. Miettáék házában azonban nem fogadták szívesen – nagyon furcsa dolog történt. Évek óta attól rettegett a család, hogy egy távoli örökös, akit eltűntnek hittek, visszatér majd és magának követeli a házukat. Most valóban visszatért. Véta elsietett és innen Alviánhoz szaladt, aki a Táncosnők Kertjének idős őre volt. Miettával gyakran meglátogatták, és az öregember régi történeket mondott nekik.
Most azonban Alvián sem tudott segíteni. Vétát egy orvoshoz irányította. Az orvos megvizsgálta Dédé anyót, csak hümmögött, és megállapította, hogy az anyó nagyon öreg, és az öregség ellen nincs orvosság. Dédé anyó két nappal később meghalt.

Véta az ágya mellett virrasztott végig, törölgette a homlokát, langyos teával itatta, fogta a kezét. Bár tudta, hogy dédanyja nagyon öreg, és az öreg emberek elhagyják a világot, szíve mélyén érezte, hogy a dédanyja halála körül valami nincs rendjén. A hirtelen rátörő, gyógyíthatatlan félelem volt, ami megölte – de erre csak később jött rá. Dédé anyó halála után Véta úgy érezte, ő is meghalt belül. Gondolatok és cél nélkül bolyongott a városban, még Mietta és Alvián társaságát is kerülte. Nem is emlékezett rá, eszik, iszik-e egyáltalán, de később észrevette, hogy elfogyott a mézeskalács, amit a tavasz-ünnepre készítettek. A gyöngyhalászok bálja úgy múlt el, hogy Véta észre sem vette. Két hét után a súlyos üresség maró fájdalommá változott. Véta, bár szívét marcangolta a magány, kezdte észlelni a körülötte lévő világot. Látta, hogy a mindig tiszta boltban a sarokban vastag a pókháló, a polcokon a por. A város is megváltozott. Elment Miettához, de Mietta nem ismerte meg. A szüleivel és a testvéreivel az utcán kucorgott, mint a koldus, az édesanyja meg zokogva mesélte minden arrajárónak, hogy a felbukkant örökös hogyan tette őket ki az otthonukból. Mietta alamizsnáért könyörgött. Véta felkiáltott és Alviánhoz rohant. Alvián nem volt az őrházban, ahol mindig ücsörögni szokott és kis barátainak mesét mondani.

A Táncosnők Kertjének gyönyörű faragott kapuja tárva-nyitva állt. Véta beszaladt a kertbe. Ez a kert volt a város csodája, mert a víz fölött épült, és mégis nagy fák pompáztak benne. Minden virág nyílását a kertben lakó táncosnők víg tánccal köszöntötték. A mindig gondozott, csodaszép kertet felverte a gaz, az embernyi gyomok között ott állt Alvián, magában beszélt és kavicsokat gyűjtött sietve, majd a seregestől érkező rigókat dobálta. Aztán megint köveket gyűjtött és megint a madarakat hajigálta, de a madarak csak jöttek rendíthetetlenül.

– Mit csinálsz, Alvián? – kiabálta Véta.
– Hát nem látod? Mindig mondtam, hogy kevés vagyok erre! Mindig féltem, hogy jönnek a madarak, és nem tudom megállítani őket, kizabálják a földből a virágmagokat! Véta nem értette.
– Ezt álmodtam számtalanszor! Ettől féltem évek óta! Hogy jönnek a madarak, és a frissen elvetett magokat mind kieszik a földből! Nosza, még egy! – kiáltotta, és megcélzott egy jókora rigót. Véta csak állt, és úgy érezte, egy rossz álom részese. Nem értette Mietta, Alvián és Dédé anyó viselkedését. Mintha megbolondultak volna hirtelen.
– Mindegyikük szemében ott van a félelem. – gondolkodott Véta.
– Dédanya attól félt, hogy elveszít engem, Mietta és a családja az eltűnt örökös felbukkanásától, Alvián meg a rémálmaiban megjelenő madaraktól. És mindegyikük félelme valóra vált. Dédanya elveszített engem, az örökös felbukkant, és megjelentek a madarak. Mindenkinek valóra válik a félelme.
De vajon miért? Aztán lassan visszaemlékezett az utolsó reggelre, amikor Dédé anyóval a forráshoz mentek, és hirtelen megértette, hogy azt a hirtelen változást csak a víz okozhatta. Egyenesen a kút felé vette az irányt. Mindenütt elkeseredett, félelemtől homályos szemű embereket látott, és legtöbbjük a kúthoz igyekezett – töretlenül hittek a forrás gyógyító erejében, pedig balszerencséjük okozója volt.
Véta ráeszmélt, hogy az elmúlt két hét alatt valószínűleg csak ő nem ivott a vízből céltalan bolyongásai közben. Most csak egyetlen gondja volt, hogy kijusson a városból és segítséget hozzon valahonnan. Sietve összepakolt egy nagy hátizsákba, tápláló kalácsot és több palack bort tett bele, hogy ne kelljen semmiféle vizet innia az úton, kerített egy csónakot, és a haragoszöld lagúnákon elindult a város másik vége felé, ahol a hosszú, végtelenbe tűnő kőhíd állt.
A kőhíd azonban összedőlt – biztosan ezzel vált valóra valakinek a félelme. Véta kikötötte a csónakot és leült az egyik kőre, hogy gondolkozzon. Lecsillapította a szívében ébredt félelmet, nehogy őt is megmérgezze, és megbolonduljon, mint a többiek. Aztán mosolyogni kezdett, mert arra gondolt, hogy milyen jó, hogy mégsem hagyta itt Miettát és Alviánt, és kell hogy legyen itt helyben valami megoldás, hogy a barátait megmentse. Ahogy így töprengett, észrevette, hogy a romos híd egy másik kövén is ücsörög valaki. Egy fiú volt, arcát a karjába temette. Véta odament hozzá, lehajolt és gyöngéden kérdezte:

– Segíthetek valamiben? Én Véta vagyok.
– Véta?
– Igen, Véta a nevem. Segíthetek? A fiú megrázta a fejét.
– Zavarlak? Ha igen, elmegyek. A fiú megint megrázta a fejét.
– Tudod, hetek óta nem beszéltem senkivel. – mondta Véta, mert Dédé anyó halála óta valóban nem beszélgetett senkivel. A fiú ránézett.
– Xelmó. Véta mellételepedett, és egy ideig hallgattak.
– Véta, ugye?
– Igen. Aztán hallgattak megint. Később megebédeltek Véta zsákjából. Xelmó végül elmesélte, miért szomorkodott egyedül a parton.
– Van egy húgom. Itt élünk a közelben a családommal. Az utóbbi időben hirtelen mindenki megbetegedett. Nem értem az okát, mert mindig egészségesek voltunk. A húgom csak sírt, sírt és… nem is tudom, mi történt, de olyan homályos lett a tekintete.
– Félt?
– Azt hiszem, igen, ez a jó szó. Félt.
– És mitől félt?
– Badarság az egész, tudod? Egy gyerekkori rémálom gyötörte. Amikor kicsi volt, mindig azt álmodta, hogy a lába helyén halfarok nő és sellővé változik, és hirtelen nem tud lélegezni. Nem is tudom, hogy történhetett, de tegnap… tegnap elkezdett fuldokolni az ágyán, és kiabált, hogy dobjam a vízbe. Próbáltam megnyugtatni, de… hihetetlen. – Halfarka nőtt?
– Igen. Nem hiszed el, igaz?
– De igen, elhiszem. Az én barátaimmal is ez történt. Valóra vált, amitől legjobban féltek. Azt is tudom, miért történt. Ivott a családod a gyógyforrás vizéből?
– Igen.
– Te is ittál? – kérdezte aggódva Véta.
– Nem, én nem. Nem szeretem az ízét. Véta nagyot sóhajtott, majd elmesélte Xelmónak, amire rájött. Az elkövetkező heteket együtt töltötték. Véta segített Xelmónak ápolni beteg családját, aztán együtt hajóztak a lagúnákon, és figyelték, segíthetnek-e valahol.
De sajnos aki egyszer ivott a vízből, azt megszállta a félelem, és nem tudták, mit tehetnek ez ellen. Xelmó azonban rendíthetetlenül bízott abban, hogy valahogy sikerül megmentenie a húgát, ezért minden este lesétáltak a romos hídfőhöz, ahol a fiú a sellővé változott lányt a vízbe eresztette. Ezek alatt a napok alatt Vétában kezdett elhatalmasodni egy gondolat. Minden álma a kút körül forgott, azt álmodta, hogy leereszkedik a kútba. Ilyenkor izzadt homlokkal ébredt, és csak Xelmó vigasztaló szavaira tudott megnyugodni.
– Ez vajon a félelem? – tanakodott magában.
– Nem is ittam a kút vizéből, mégis úrrá lesz rajtam a félelem? Aztán egy szép napon Xelmóval a Táncosnők Kertje felé eveztek a lagúnákon, és Véta megpillantotta az öreg Alviánt. Az őrház tetején állt, kezében kövek, és kiabálva dobálta a madarakat.
– Hetek óta a madarakat riogatja. – mondta keserűen Véta. Ekkor Alvián felé fordult, mintha hallaná, és egy pillanatra mintha a régi hangján szólalt volna meg, a mesélős, kedélyes hangján:
– Nahát, ez a kicsi Véta! Ugye te nem félsz semmitől? Hogy is félne Dédé anyó unokája néhány rigótól? – aztán visszafordult, és újra eszelős dühvel dobálta a madarakat. Véta összeszorította az ajkát.
– Xelmó, menjünk a kúthoz. Most.
– Véta, minden rendben?
– Igen. Minden rendben. Menjünk a kúthoz. A kút mellett hosszú sor állt, mert az emberek még mindig megmerítették poharaikat, tovább terjesztve magukban a víziboszorkány gonoszságát. Véta beállt a hosszú sorba. Xelmó fogta a kezét.
– Véta, én nem engedem, hogy te is igyál a kútból.
– Nem fogok inni a kútból. Megígérem. Csak belenézek. Órák múlva a kúthoz ért. Vize mélyfekete volt és sima, mint amikor sötétben itt járt Dédé anyóval, pedig fényes nappal volt, és régen ilyenkor a kútkáva pereméig langyos, szivárványszín buborékok hömpölyögtek. Ránézett a fekete víztükörre, és megpillantotta a saját tükörképét, fiatal vonásait, mögötte Xelmó arcát – aztán a kép eltűnt, és csak a sötétség maradt. Behúnyta a szemét, és látta Dédé anyót meg Miettát és Alviánt, aztán Xelmót megint, és mielőtt a kedves arcok elhalványultak volna, vett egy hatalmas levegőt, kitépte a kezét Xelmó kezéből, és csukott szemmel a vízbe ugrott. Hosszú feketeségbe zuhant, úgy érezte, mintha órák, napok, évek teltek volna el, amikor végre talajt érzett a lába alatt.
Kinyitotta a szemét, és megpillantotta maga előtt a tengermély gonoszságát, a boszorkányt. Körülötte egy sellő körözött.

– Csak nem érte jöttél? – dübörögte egy mély, buborékoló hang, amelyet Véta nem is hallott, csak érzett, minden porcikájában.
– Hagyd el a várost! – hatalmasodott el a gondolat Véta fejében, és a gondolat a boszorkányhoz is eljutott. Zúgó kacagásától Véta ereiben megfagyott a vér.
– Mert különben mi lesz? Ne álmodozz, kis vakarcs, meg ennek a szardíniafarkúnaknak a bátyja, nem húzzátok már sokáig! Nektek is eszeteket veszi a félelem. – közben fekete vízkarjával a sellő után nyúlt, és Véta előtt megrázta, mint egy bábut. Véta egy pillanatra megtorpant, szívére húzódott a sötétség, aztán ráeszmélt hirtelen, hogy alig egy pillanat telt el, amióta beleugrott a kútba, hiszen a levegője még bőven kitart. Dédé anyó, Mietta, Alvián és Xelmó arca még mindig ott lüktetett a szemében.
– Én nem félek. – melengette a szívét az érzés.
– Nem félek tőled! – kiáltotta benne a gondolat. A banya felordított, megperdült, közben elengedte a sellőt. Az rögvest Véta mellé úszott, hogy támogassa. A boszorkány Véta szemébe fúrta sötét tekintetét.
– Nem félsz, hogy szardíniafarkúvá varázsollak téged is?
– Nem! – gondolta Véta.
– Hogy megfulladsz a mélyben?
– Nem!
– Hogy meghalsz, mint a dédanyád, nincstelen leszel, mint a barátnőd vagy megbolondulsz, mint az a göthös madárijesztő vénember? – Nem! – gondolta Véta, és a sellőt kézen fogva elindultak együtt a felszín felé.
– Így úgysem juthatsz ki! – kacagta eszelősen a boszorkány. Véta érezte, hogy fogy a levegő, hogy mindjárt megfullad. Agyában zakatoltak a gondolatok.
– Nem, így nem juthatok ki. Xelmó húga csak akkor jut ki, ha én félek tőle, hogy ő a felszínre ér. Ha félek tőle, hogy ő kiér, a bátyja megöleli, én meg itt maradok a mélyben, és nem láthatom többet Xelmót… Ahogy ezt végiggondolta, a félelem egy szikrája, egy cseppnyi aggódás pattant a szívében. Abban a pillanatban oldalán kopoltyúk nyíltak, tüdejébe levegő tolult, míg a sellő halfarka helyén két láb kapálózott a felszín felé. Kezük még mindig összeért, alakjukat arany fény vonta be.
Majd Xelmó húga a felszínre úszott, Véta pedig ott maradt a vízben, és mint egy hatalmas buborék, vonta be a fény. A banya már nem kacagott. Mert Véta szívét megérintette ugyan a félelem, és vízi lénnyé vált maga is, de mégis legyőzte a boszorkányt. Véta félelme igaz szeretetből és bátorságból fakadt. Ez a szeretet pedig hatalmasabb volt, mint a boszorkány gonoszsága. Apróra húzta össze magát, és egy szempillantás alatt eltűnt a tóból. Véta egy ideig bolyongott a víz alatt, olyan ürességgel a belsejében, ahogy Dédé anyó halálakor, aztán egy kis idő elteltével megnyugodott megint, és a felszínre úszott. Döbbenten vette észre, hogy elrepült az idő. Ötven év is eltelt azóta, hogy a vízbe ugrott. Kidugta fejét a kútból, és meglepve tapasztalta, hogy a felszínen is kap levegőt. A kút körül nem volt senki – többé nem bíztak már a vizében. De a káván három csokor friss virág volt.
Az egyik a Táncosnők Kertjéből, ahol Alvián volt őr egykor, a másik Mietta gyermekeitől, a harmadik Xelmótól. Mindannyian őrizték az emlékét. Véta a nappali fényben végignézett saját magán. Bár halfarka nem nőtt, és pikkelyei sem, megváltozott a teste. Bőre selymes arany színű lett, ujjai megnyúltak és fényes, áttetsző hártyák feszültek közöttük. Haja dús lett és vastag szálú, mint a víz alatti moszatok. Felmarkolta hát a három csokor virágot, és visszatért a vízbe. Ettől a naptól kezdve nem volt már Véta többé, hanem a sós tó örökifjú Aranyasszonya. Éber figyelemmel leste a víz alatti állatok életét, azok meg sütkéreztek az őket figyelő Aranyasszony fényében.
Egyre több lény sereglett köréje, bár nem hívta őket, és egyre több sötétség húzódott vissza a tenger mélyére, bár sohasem küldte. A víz feletti városban sokkal tovább jelen volt a félelem és a gonoszság, mint a víz mélyén, de arany fénye, amely átragyogott a lagúnák haragoszöld vizén, évszázadok alatt egybekapcsolta és virágzó várossá változtatta a víz alatti és a víz feletti világot.