Aranyhajú Teofil

Aranyhajú Teofil egy olyan településen lakott, ahonnan mindenki elszökött, ki arra tévedt véletlenül. Még a port is leverték saruikról az ide érkező jövevények, mikor távoztak. Hogy miért? Mert álomhozó szellőt lehelt az a pár fa, mely ott göcsörtösödött. Furcsa illat terjengett. Rothadt szagú volt, bénító hatású. Aki beszívta, alig tudta a lábát is keresztbe tenni.
Aranyhajú Teofil is itt született. Itt nőtt fel. Szomorúsága betakarta a homokot maga körül. Elkezdett gondolkozni, vajon az egész világon így élnek az emberek? De nem tudta, mert sohasem volt a település határain kívül! Hát egyszer csak leröppen mellé egy aranydarázs.
- Nézd csak, Teofil, mit hoztam neked! - kinyit egy dobozt. Abból kiröppen egy város. Egy palota. Emberek. Szépek. Tündérek. Manók. Kedvesek. Bohócok. Vidámak. Táncosak. Énekesek. Muzsika zeng, hárfa szól, gyémántcsilingelés. Csodagyümölcsök. Izletesek. Aranyszínűek. Zamatosak. És napsugár. Friss, illatos szellő. Mely könnyedén ül vállakon és símogat, hívogat. Élet ez!!
- Megmutattam neked ezt, hogy lássad, ilyen is van a világon! - zümmögte a kis darázs és becsukta a dobozt.
- Hol van? Menjek oda?! - toppantott Teofil.
- Hohó! Ezért fizetni kell! Fel kell mutatni és oda kell adni a város őrének a négylevelű arany lóherét, azt a csodaékszert, melynek közepén gyémántpatak csörgedez és akkor beenged a kapus - azzal elröppent a darázs. Dobozostól együtt.
- Meg kell szerezzem azt a négylevelű aranylóherét! Még a föld alól, pokol kellős közepéből vagy fönnről, a magas égből, boltozat- világból is. Bárhonnan!! - döntötte el Teofil.
El is ment megmondani célját annak az öreg anyókának, ki állandóan ódákat zengett arról, hogy milyen nagyon szereti Teofilt, fogadott fiát. Apró ajándékokat adott mindig Teofilnak, de olyanokat, melyekkel patkolhatta az itt levő álmos bolhákat, de ezeket semmire se tudta felhasználni.
- A négylevelű lóhere kell neked?! Hát abból egy példány itt van! A kincstáramban!! Nézd csak, Teofil, drága!! - s azzal a banya elővette, Teofil orra alá dugta a csodatárgyat.
Ezzel meglenne Teofil boldogsága. Bejutna abba a szép városba! De a banya hirtelen himbálózni kezdett, rútul vigyorgott, röhögött, hulltak a kígyók a hajából, tekeredtek, gonosz felhők lengték körül, szőrösek.
- Kéne, mi? Kedves Teofil! Édes fiam!! He- he- he!!! Nem gondoltad, hogy adom?!!!Gyönyörködök arany színében, csörgésében, mert használni, igaz, nem tudom. Elmenni abba a szép városba... Vén vagyok én már... De bezárom ide ebbe a dobozba ezt a csodatárgyat!! - magyarázta a banya s azzal Teofil elköszönt tőle, csalódott picit a banya szeretetében, mert azért ezen a vidéken mégis ez a pára volt az, akitől még egy- egy ócskavasat kapott, melyet letisztogatva megmunkálhatott.
- Az Isten áldja asszonyanyám!! - intett vissza neki Teofil s ment előre, egyenesen. Maga se tudta, hova, merre, hol száll meg majd éjszaka, ha messze lesz Álomtanya határától.
El is ért egy olyan tartományba, ahol rögtön könyörögni kezdtek neki az emberek, hogy segítsen nekik. Egyik kutat ásták a másik után és mindig kiapadt. Ő is beállt fúrni. Igy ment ez heteken át. Szellő szárította izzadt homlokát, nap sütötte fáradt derekát. Kellett a víz a szomjas embereknek. Hajnal köszöntötte énekszóval s a harmatok is nevettek rajta, nagy munkalendületén. Már huszonnégy kutat kiásott, huszonnégy kút kiapadt mellette. Egyszer csak elő szökken egy szárnyas törpe és azt mondja:
- Ne ássad a kutakat, legény, mert elátkozott ország ez! Régi bűneik miatt vannak büntetve itt mind. Itt úgysem találod meg az arany négylevelű lóherét, melynek közepében gyémántpatak csörgedez. Hanem gyere, ülj a hátamra és menjünk, hasznosabb munkát végezni más országba, ott hátha több szerencséd lesz!
- Aki keres, talál - jegyezte meg a legény konokul, mert erősen érezte, hogy rá kell bukkanjon szíve vágyára - s azzal felpattant a szárnyas törpe hátára s uccu neki, felszáguldottak a magas levegőégbe s repültek Édenország határáig. Itt letette őt a törpe.
- Nézd, - magyarázta neki - itt van ez a sok fa, ezeknek a gyümölcseit le akarja lopni a szomszéd ország katonasága, míg Édenkert Birodalmának királya másfelé háborúzik. De te ne engedd! Őrizzed őket!
Leült Aranyhajú Teofil az egyik fa alá. Ámult- bámult. Mert nem közönséges gyümölcsök voltak ezek. Aranyszínűek. S micsoda muzsika zengett róluk! Ki az ágak közül! Hárfahangok. Összecsendültek. És csengtek- bongtak... Harangoztak. Szinfónia! Egyszercsak Aranyhajú Teofil nagyon megszomjazott s az egyik zamatos, leves körte után akart nyúlni, mikor elé szökkent újból a szárnyas törpe.
- Vigyázz, Teofil! Nem szabad! Mert ahogy hozzájuk érsz, azonnal ellepi a szomszéd ország katonasága ezt a kertet. Azzal őrzöd őket, hogy nem nyúlsz hozzájuk... Csak nézegeted őket... Szívod az illatukat, elképzeled a zamatukat, hamvasságukat csodálod, a harmat, hogy köszönt reájuk, meglesed, szellő hogy símogatja őket, kacérkodik, játszik velük, figyeled, hangjaikat hallgatod, énekelsz te is vissza nekik száraz, kiapadt, szomjas torokkal... s mikor majdnem meghalsz szomjúságodban, hátha valahol itt a kertben megtalálod azt az arany négylevelű lóherét, mikor már csetlesz- botlasz itt, járni is alig tudsz...
Teofil őrizte tovább szomjasan a fákat, mert hallgatott erősen az ilyen csodaszellemekre, mint a szárnyas törpe is. Nagy tiszteletben részesítette a természetfeletti manókat s bízott a varázserők rejtelmében, útjaiban. Már majdnem kitikkadt a torka, de akkor se nyúlt hozzá egyetlen zamatos szilvához, barackhoz sem.
Egyszer csak elé szökken egy fura kis alak.
- Gyere, Aranyhajú Teofil! Megjött a király. A háborúból. Nem kell őrizzed tovább az édenkertet. Ülj fel erre a csillagpihére és menj vele! És köszönjük a segítséged! - s azzal a kis aranyköpenyes ledobott neki a magasból egy csillagpihét. Az harmatként csillogott. S óriási szárnyai fénylettek. Felült a szárnyakra Aranyhajú Teofil s suhant tovább, mint a gondolat.
Csillagpihe- szárny aztán letette őt egy városban. Hát ott az emberek mind a sziklatömböket hordták el... Mint a kúpok emelkednek ki a földből egymás mellett, gúla meg piramisként a sok kövek s semmi zöld fű sehol...
- Nem volt ez mindig így - magyarázzák neki-  egy gonosz boszorkány elvarázsolta a fákat sziklákká. Gyere, segíts nekünk - kérték a lakosok.
Teofil lekapta magáról az ingét s beállt köveket hordani. Görgette, emelte, hátán cipelte, izzadt belé, de elhordta az egész hegyrengeteget szinte egymagában.
- No, te legény, biztosan nagyon szegény lehetsz. Koldus vagy te, mint a templom egere - szólalt meg a város polgármestere- Mert ha jövevényként így beálltál dolgozni hozzánk, biztos gazdag jutalomban reménykedsz...
- Hát az igaz, hogy szegény vagyok, semmim sincs. Mert a célom messze van. Még nem találtam meg. S amíg keresem, addig semmi kincsem. Ott van az én vagyonom, ahol a boldogságom.
- No, mert ilyen kedves voltál, kapsz tőlem három kis ékszert. De vigyázz, ezeknek bűvös erejük van! Egyszer nagy hasznát veszed nekik.
- Köszönök én is mindent, urambátyám. Hát elmegyek! Sietek!! Hív a célom!!!
Elindult Teofil gyalogosan.
- Ejmye, Teofil, nem nagyon messzire érsz így - szólalt meg egy göndör hajú fekete hajfürt- Ülj fel sasszárnyaimra, nézd csak, én elvarázsolt madár vagyok és gyere, száguldjunk. Megkímélted a fészkemet, az egyik sziklán volt, nem dobtad be a tengerbe, hanem szépen levetted és áthelyezted az igazi sziklafalra, mely öröktől fogva a város mellett volt. S milyen más! Még apróbb növények is vannak rajta s pillangómadár az oldalán... Hát ezért hálából elviszlek a hátamon, messzire, ahová gyalogosan úgyse tudnál eljutni. Hátha ott megtalálod a négylevelű aranyékszert!
- Ha megtalálom, megtalálom, ha nem, keresem. Föl nem adom ezt a küzdelmet, mert sok- sok aranyszál láthatatlan a fülemben, ott zsongnak, bongnak, csengnek, harangoznak, nevetnek s ígérik, hogy megtalálom a kis csodaékszert.
Hajtincsmadár felszállt Teofillal s röpítette óceánok, kontinensek fölött. Éjszaka kis fényes csillag mosolyogva nézte őket s rejtelmesen betakarta fényével. Fellegek alatt, fölött repültek nappal s még a Nap is kacagott rajtuk örömében, olyan szépen suhantak. Zenélt az égbolt, suttogott a szellő fülükbe, kedvesen.
Egyszer csak megérkezett egy vén banya birodalmába,
- No, te legény - állt meg a sasszárny-hajtincs- most leteszlek téged. Neked itt kell szolgálni- reánevetett Teofilra s egy dallamkendőt dobott le láthatatlan. No, a muzsikaszóra előtoppant a gonosz boszorkány.
- Jó napot, öreganyám! Hogy szolgál az egészsége? - köszönt rá Teofil kalapját messze leemelve s nagy lendülettel meghajolva.
- Na, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert ha nem, széjjeltéptelek volna! Állj be gyorsan szolgálni. Mert drága az idő!!
Pattant is Teofil. Fürdette a vén banyát, hulltak arról a hernyók, romlott, dögszag terjengett, kígyók, békák, varangyosak, másztak elő, kúsztak Teofilra, ellepték haját, bőrét, vállát, éles kardjuk volt s azzal bebújtak a szájába is. Nem is törődött Teofil velük.
- Férfiember fel se vesz ilyen semmiséget- mondta könnyedén s dolgozott tovább. Hordozta a vén banya köpőcsészéjét, melyben különlegesen bűzös torzállatok tanyáztak. De ezek szúrtak, martak, csíptek. Teljesen véres volt tőlük Teofil. Már bőrén egy szalagnyi csík sem volt szabad, eleven seb az egész teste. Törölte a homlokát, de azért végezte a munkáját tovább látástól- vakulásig, fésülte a vén banya macskáját, kefélte, annak szőréből ugyancsak fura állatok ugráltak ki s nagyokat martak rajta, döftek nyílhegyes szarvaikkal, mert apró ördögöcskék voltak azok, lópatáik dobogtak s akkora port vertek fel, hogy majdnem megfulladt Teofil tőlük. De hallgatott s derűsen, énekelve, fütyörészve dolgozott tovább, végzett mindent a ház körül.
- Van nekem egy fogadott leányom! Elveheted feleségül! - mondta a vén banya s azonnal már hozta is elő a kövér leányát, kinek a háján kívül nem volt semmi hibája. Kedves volt, aranyos, barátságos. Szép arca sugárzott, a Nap kacagott körülötte, csak a hasára jártak pihenni furcsa állatkák. Mint egy dombon, díványpárnán sétáltak a pocakján s ott el- elszundikáltak kicsikét.
- Nem ébredt szerelem a szívemben, öreganyám, nem tehetem! - válaszolta őszintén Teofil.
- Mindjárt nem így fogsz te beszélni! - röhögött huncutul a vén banya, hulltak hajából a kígyók, békák s azok is mind röhögtek, hahotáztak.
- Mutasd csak meg, leányom, mi van neked!
S azzal a kövér leányzó kivett egy szelencéből egy kis arany ékszert. A négylevelű lóherének volt az egy példánya.
- Ha ezt felmutatod, kinyílik az a város, tudod... - kísértette a vén banya Teofilt. A sok tündér, manó mind kiröppent a lóhere- ékszer mögül, táncot lejtettek a jó szellemek, illat áradt, tavasz. Rügyek, virágok. Orgonaágak hajoltak. Színes tulipánok. Rózsaformájú csodanövények kacagtak, paloták Teofil előtt, szirmok közt fog élni, ígérték.
- Ez most mind a tiéd lehet! - súgta a vén boszorkány, csorba fogai közül sziszegte.
- Nem adom el a lelkem! - szólalt meg önérzetesen Teofil. Pedig csengett- bongott a füle. A feje. Szédült szinte. A boldogság ott állt előtte, illatait terjengtette, tavaszát szórta, szellőzáporozta szép harmatdallamait s rebegett az egész világ pillangóremegéssel előtte. Olyan szép város volt ez, hogy attól még a levegő is feljajdult. Orgonaágak gyémántcsattogása, csilingelése körbefonta a levegőt, fürtözte... Szem nem látott, fül nem hallott ilyen csodákat az idők kezdetétől fogva.
- Nem tehetem. Nem adom el a lelkem- döntött Teofil, ismételte meg még egyszer.
- Na, ha nem, Teofil, akkor nem. Nem is létezik ez a lány, ez csak varázslat volt. Csak ki akartalak próbálni téged. De mert olyan szépen ápoltál, gondoztál engem, ezért kapsz négy aranyékszert tőlem. Ezeknek hasznát veszed utadon. A titkuk nem árulom el!!
- Köszönöm, öreganyám- vette át Teofil a vén banyától a gyönyörű csodaékszereket, egyiken életfa, másikon forrás, harmadikon fenyőborította hegyvidék, negyediken sok- sok tornyú palota volt kirakva drágakövekből. S az volt az érdekessége ezeknek, hogy állandóan változtak. Egyszer nyakékek voltak, máskor medálok, a következő pillanatban karkötők, láncok, melltűk, fejékek, övcsattok, aranygombok, miniatűr díszek, kis koronák, babérkoszorúk, fűzérek, órák.
Eltette Teofil örömmel őket, elköszönt a vén banyától, ki ő maga is elvarázsolt tündér volt s aki az útra még egy szárnyas kiscsikót is adott neki most, hogy az tovább szállítsa őt.
Felemelkedett vele a paripa s röpült, túl az Óperencián is.
Egyszer csak leszállt a paripa, hát látja Teofil, hogy otthon van. Nem érti a dolgot.
- Hová hoztál engem, kis szárnyas lovam? - kárdi csodálkozva. - Hát itt most már hogy fogom keresni a négylevelű csodaékszert? Az nincs itt!! El kell induljak újra érte. Hegyet- völgyet bejárni, száz világot, meg még ami azon is túl van
- Én azért hoztalak ide - mondja a paripa- mert amíg nem voltál otthon, addig itt versenyt hirdettek s most lesz a döntője. Ugorj be gyorsan te is!!
- Micsoda versenyt? - szörnyűlködik Teofil- Ezek a béna emberek itt? Nem tudnak ezek, csak aludni. Csonkák- bonkák.
-Épp azért, mert csonkák- bonkák, már nagyon betegek lettek, fájdalmaik vannak, attól a káros hatású álomhozó széltől. S most meg akarnak gyógyulni. Egy erre a vidékre véletlenül ide került ember azt ígérte, hogy oda adja a győztesnek - ki itt nyer ezen a versenyen- a nála levő csodaszelencét. Ha azt aztán elviszi Szent Városba, ott van egy kapu, nagy, több ezer éve épült kövekből, köztük hasadékok, rések, s ha azt a szelencét belehelyezi az egyik nyílásba, elmormol egy varázsigét, akkor meggyógyul az illető, ha beteg volt vagy teljesül egy kívánsága, melyet ott kér...
- És milyen verseny van itt? Mit kell csinálni? Futni? Tornázni? Szavalni?
- Se nem futni, se nem szavalni, hanem, akinek a legszebb ékszergyűjteménye van, a legjobban elnyeri a jövevény, a verseny szervezője ízlését, az nyer. Azé lesz a csodatevő szelence.
Ugrott egyet örömében Teofil.
Beiratkozott a versenyre. A döntő napján a jövevény asztalára tette a gyűjteményét. Lett ott olyan csoda!!! Megfordult a föld is a sarkán. A szívalakú medáll felröppent s csodálatos hófehér galambbá változott. Drágakövek fénylettek a tollain, aranyszálak sziporkáztak rajta s olyan gyémántcsengettyűs- színű élénk burukkolást csapott, hogy még a levegő is táncolt körülötte és tapsikolt örömében! Aztán előkúszott a kígyó a karkötőről... Gyémántkorona a fején s császárságát hirdette muzsika kísérettel. Bőrén rubin, smaragd, zafir. El is bújt szégyenében ott a nap. Levonult az égről.
Aztán jött Teofil másk ékszeréről, a melltűről elő egy leány, de az olyan szép volt, mint a hajnal. Sziporkázott, ezerszínű sugarakat hullajtott, mint az élő szivárvány, olyanná vált aztán s ott úszott a légben.
A többi versenyző is az asztalhoz járult s letette ócskavas- gyűjteményét, kopott kis szerkentyű- darabokat, görbe szegeket, rozsdás vasalkatrészeket.
- Ezek még csak nem is nemes fémből vannak! - szörnyűlködött Teofil.
Egyszer diadalittasan a jövevény szervező s a mellette ülő három helybeli városi polgár előhúz egy rozsdás vasszeget.
- Ez a győztes!!
- Ez nyert! Először, másodszor, harmadszor - ismétli meg árverés- csengő hangon.
Csodálkozik Teofil.
A verseny szervezői lesöprik az asztalról az ő gyönyörű ékszereit, mehetnek azok, amerre a szemük lát.
Odamegy Teofil, összeszedi őket, a zsebébe rejti gondosan.
- Gyöngyöket a disznók elé - jegyzi meg magában.
Most tehát mehet újból neki a nagyvilágnak, hogy keresse tovább a négylevelű arany lóherét.
Elindult Teofil, hetvenhét nap és hetvenhét éjjel gyalogolt, étlen- szomjan... Egyszer csak egy furcsa településhez ért...
- Hátha itt megtalálom!- nézett széjjel s látja, hogy mind gyászba van öltözve a lakosság, fekete vászonnal bevonva a falak.
- Hát mi történt itt? - kérdi érdeklődéssel.
- Itt elpusztul minden növény s állat. Az újszülött csecsemők is... - magyarázzák- Mert egy gonosz varázslat elvette tőlünk az erőnket, mely hét szép ékszerbe volt bezárva. Ott őriztük a toronyban őket. De ellopták. Kihal ez a város s az élet is drága itt és nehéz. Minden élelmet szállítunk.
- Nem ezek lennének azok az ékszerek? - gondol egyet Aranyhajú Teofil s előveszi drága kincseit a zsebéből.
Ahogy kivette őket, fű sarjadt körülötte a kertekben, fák termettek elő a föld alól szinte, gazdag gyümölcsterméseikkel a földet verték ágaik, kotkodácsoltak a tyúkok a kertekben, kukorékolni kezdett a kakas, bőgött a tehén, bivaly, lovak nyerítettek az istállókban...
Körülnéznek álmálkodva az emberek...
- Ezek azok az ékszerek bizony! Melyekben a mi erőnk van elrejtve - szólal meg szomorúan a város vezetője- De ezek a te tulajdonaid jelenleg. Nem vehetjük el tőled. Nem vagyunk mi tolvajok. Se útonálló rablók. Biztosan te is ragaszkodsz hozzájuk, hisz drága kincsek ezek, ilyen szépeket még fül nem hallott, mert ezek dalolnak, zenélnek, s a mi egészségünk rejlik benne. A mi terméseink, búzakalászaink, teheneink teje, újszülötteink élete. Ha ezek itt vannak a város területén, akkor kiújul a természet.
- Adom én jó szívvel, emberek!
- De hogy háláljuk meg ezt neked?Adunk emlékbe jóságodért egy kis arany négylevelü lóherét. Szerény ékszer ez, de nézd csak, a közepében gyémántpatak csordogál, ez is tud valamit. Ha előveszed, gondolj ránk s arra, hogy megmentettél bennünk s mi a te neved beírjuk a városunk történelmébe.
Elvette Teofil a négylevelű arany lóherét s tátva maradt a szája szinte. Ez volt az, amit keresett.
Gyorsan elindult vele kedvenc városa felé, hetvenhét nap és hetvenhét éjjel gyalogolt, étlen- szomjan, elkopott a cipője, már mezítláb ment. Dalolt a szíve, megérkezett. Kiscsikók kergetőztek a szeme előtt örömében, mikor megpillantotta a városkaput.
Felmutatta a négylevelű lóherét, a kapus beengedte. Gyémántpatakok folytak a szívében. Örömében. Csörgedeztek. S visszhangzott minden. Csengett- bongott körülötte. Még a szél is dalolt. Varázsvesszővel harmatot suhintott felé, pedig nem volt hajnal, de nagy szemű gyémántok hulltak a vállára, szívére, lelkére s beborították teljesen.
Hát amint beljebb lép, mit lát? Tündérek röppennek hozzá valóban, kék labdákkal játszanak, hívják őt is, manók cigánykerekeket hánynak, ezüstpálca a kezükben, jó szellemek varázsolnak, aranycsillagpihéket hullajtanak maguk körül s virágillatot terjengtetnek. Kedves furcsa törpék körbeveszik Teofilt s hull az ékszer az égből, rózsaszirmokból lesz hirtelen a ruhája, liliomkelyhek kínálják maguk, melyekből csodálatos, különleges életvizet lehet inni... Arrább csodapillangók hamvas szárnyai, fátyol lebben, kislányok dallama cseng- bong, fény, madarak csengettyűcsattogó, fenyővidám éneke, csalogány, bülbül száll s jönnek a szirének, nimfák, sellők, angyalok, a hajnal, a nyár asszonya, úrnője, ősz édesanyja, évszakok. Sámánok, táltosok hazája ez, világa. Kígyókirálynő is itt van, táncol... S a többi hercegek és szultánok és sejkek és cárevicsek... És csillog a kedv. Mert fehér a lelkük. Nézte- nézte Aranyhajú Teofil s tudta, most már köztük fog élni mindörökké. Fogták a kezét valóban... Hancúroztak.