Az árvaház

„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."

Apró barna cipellő sarka veri a betont, ahogy egy törékeny, korosodó asszony siet a dolgára.  Hűvös szeptemberi reggel a nagyvárosban- egy feleség kosarával a boltba szalad, és közben azon töri a fejét, mivel lepje meg urát déltájt. A padon egy idős házaspár morzsákat szór a galamboknak, egy kapualjban korcs kutya rágcsál valami fabotot, étele nem lévén. A levegőben friss kenyérillat terjeng- csoda, ha az ember éhezvén ébred? De asszonyunk nem csábul el, nem áll meg, nem elmélkedik, határozottan halad egy irányba, előre, míg célját nem éri. Közeledvén lassul a mozgása, hosszú szoknyája sem hullámzik már úgy, ráncai is mélyebbre vésődnek porcelán színű bőrébe. Megáll egy ódon épület előtt, melyről sugárzik az elmúlt évszázadok pora. Az ajtó felett kissé kopott tábla, rajta a felirat: „Akácfalvi Gyermekotthon".
Lassan az ajtóhoz lép és gyengéden végig simítja a kilincset- mintha régi ismerőst köszöntene a személyében. Az emlékfoszlányok elragadják, s furcsa táncba hívják. Zsebkendő után nyúl zsebébe, hogy a pár pillanat múlva kicsorduló könnycseppjét felitassa vele. Évtizedek teltek el, de a kilincs érintése visszarepíti azokba az időkbe, amikor itt még élet honolt. Hallja a nevelőnőrekedt kurjantásait, ahogy fegyelmez és a számára édesen csengő, másnak fejfájást okozó gyermekzsivajt. Leül a lépcsőre, mit sem törődve annak nem épp meleg hőmérsékletével. A monumentális ajtó csikorogva résnyire nyílik... Lát kirohanni két zabolázatlan kölyköt, akiknek még a szemük sem áll jól- egyértelmű, hogy valami csibészség közepén vannak. Az apróbbikon csak egy cipő van, bár annak is inkább csak a maradék kétharmada. Az idősebbik fut elől, hosszabb a lába, nagyobbat tud lépni, szegény félcipős nem bírja a tempót.
- Szedd a lábad, Gézu! Akkor is ilyen lassú leszel, ha megkerget a nevelőnő a pálcájával?- kiabál hátra a gyorsabbik, aki nem csak magasabb, fürgébb, de idősebb is lehet, úgy 10 év körüli, míg hű „fegyverhordozója" csak fele annyi.
Végre kiérnek egy nagy térre, melyet piaci kofák leptek el és bőszen kínálják portékájukat. Itt minden olyan színes, illatos és hangos. A két fiúcska szeme csillog a gyönyörűségtől. Egymásba karolnak és belevetik magukat a karneváli forgatagba. Mikor a ropogós almákhoz érnek, Rudi elemel egyet és beleharap, majd kiköpi és morog egy sort:
- Lesz ez még jobb is!- és folytatja útját.
Gézu mogyoróbarna szemei megakadnak egy édesanyán, aki két porontyával válogat a ínycsiklandó áruk között. Az egészet olyan idegennek érzi; ő még sosem válogatott senkivel a piacon, és nincs olyanja sem, hogy anya. Valójában azt sem tudja, mit is takar ez a melegséget sugárzó angyali szó. A nyomukba ered és figyeli őket, arra sem emlékszik, hogy miért jött ide. Az idilli bámészkodás akkor szakad meg, mikor az asszony megrémül egy épp felszálló galambtól és rémületében ránt egyet a kosáron, amiből kizuhan egy alma. Gézu lehajol érte, hogy visszaadja, de ekkor az egyik gyermek megfordul és elkiáltja magát:
- Anyám, tolvaj! Az a fiú lopja a gyümölcsünket!
A kis árva halálra rémül, ha cimborája nem ragadja meg a pólójánál fogva, akkor még ma is ott állna.
Mindkét gyerek gyorsvonatként száguld végig az utcán és az árvaház alaksorának egy ablakán keresztül eltűnnek. Lihegve bekuporodnak egy sötét sarokba és Rudi a kezét nyújtja a rémült Gézu felé:
- Add Ide! -parancsol rá.
- Nem! - hangzik a furcsamód határozott válasz.
Erre már nem érkezik verbális felelet. Kihasználva testi fölényét, Rudi kicsavarja az almát a kicsi kezek közül.
- Hé, ez az enyém! A fele legalább engem illet! - így Gézu.
- Nahh, végre! A végén még férfi lesz belőled, te kis vakarcs. - s mosolyogva ketté töri a gyümölcsöt és az egyik felét átadja.
Gézu lassan húzza magához a zsákmányát, miközben arra az asszonyságra gondol. Eközben társa képe leginkább egy hörcsögére hajaz, ahogy tömi a finomságot magába.
- Finom? - kérdezi a kisebbik.
- Elmegy. - feltápászkodik - Gyere! Ha szerencsénk van nem vették észre, hogy elszöktünk.
Egy utolsó pillantás az almára, majd zsebébe rejti a kincsét és követi cinkos cimboráját, fel a fénybe.

Tágas teremben körülbelül két tucat emberfióka zsibong. A falakon kopott tapéta s ahonnan már leette azt az idő fenéje, ott a vakolat omlik, s lesz porrá lassan. Gézu almástól, kissé bátortalanul az ablak alatt üldögélő kislányhoz veszi az irányt. Haja szemtelenül fürtös, szeme kerek, feketébb az éjnél, ajka apró, orcája rózsás. Ártatlan gyermeki szépségén semmit sem halványít szegényes öltözéke és testének környezete. Gézu nagyot nyel és kettőt lép feléje. Kezeit nadrágjába törli... újabb lépés a lányka felé.
- Panka!- rebegi elcsukló hangon.
A kislány tekintetét megszólítójára szegezi. Olyan részegítő az a pillantás, hogy szegény gyermek beleszédül.
- Én csak... hoztam neked valamit... - a zsebébe nyúl és átadja Pankának, annak tartalmát.
- Köszönöm. - süti le a szemét - Te nem vagy éhes? - kérdezi.
- Nem én... - hangzana a válasz, de a kislány addigra már kettétörte az immár inkább barnás árnyalatú gyümölcs felét.
- Tessék. - nyújtja Gézu felé a darabkát, majd egy visszafogott mosoly kíséretében elmajszolja.
Gézu attól a mosolytól a föld fellett lebeg, de gyomra jelzi, hogy ideje megenni, ami maradt.

Az árvaházban mindennap egyforma. Reggelire vajas zsemle, máskor csak zsemle, de néha az sem. Ebédre leves dukál, ami tényleg jó formán csak lé, zöldségre csak kevés kanál akad. A gyerekeket a nevelőnő okítja, tanítja legjobb szándéka szerint. Van egy apró hátsó udvar, két paddal, azzal szemben egy elhasználódott hintával, amin Panka is gyakran tiszteletét teszi. Ilyenkor lobogó barna loboncát Gézu csak az ablakból csodálja. Közelebbről nem bírná azt, bár szeretné. Majd talán, másnap, vagy azután, esetleg sohasem...

Egy decemberi reggelen kölyökgyűrű gyűlik az ablaknál,- ami csoda számba megy a hideg napokon, hiszen a rossz párkány alatt beszökő fagyos légtömeg nem épp hívogató. Gézu álmosan törölgeti csipás kis szemecskéit, hogy jobban lássa, mi folyik ott. Feltámolyog és próbál közelebb férkőzni a látványossághoz, de a nála nagyobbaktól nem lát semmit. Szerencséjére „mentora", Rudi utat tör.
- Mi az? Hadd lássam! - közben karjaival finoman odébb tessékel mindenkit. Vékony végtagok azok, de nem olyan kis nyeglék, inkább tekintélyt parancsolóan véznák.
Az utca fehérbe borult erre a napra; a fák, a háztetők, odébb a kis pad, sőt még a postás kalapja is a legtisztább színben pompázik. Gézu szemét bántja a vakító világosság, de nem tud más felé nézni.
- Hócsata! - és egy kis vörös egy jól irányzott dobással képen talál egy köpcös barnát.
- Ez hó? Még sosem láttam ilyet! Miért esett pont ma? És miből készült? Ki csinálta? - záporoznak a kérdések Rudi felé.
- Mi ez a sok kérdés?
- Angyaltollak, ugye? - de hozzáérvén tapasztalja, hogy igen csak hideg, hogy talán még sem az angyalok műve.
- Gyere, kóstold meg!- és belemarkol a hóba és Gézunak kínálja.
- Nem, én ugyan nem eszem ebből!
Nem mintha a többiek gyakran láttak volna hóesést, ebből a szempontból (is) ínséges idők jártak arrafelé. A bámészkodásnak a nevelőnő trappogása vet véget, ahogyan közeledik a fiúk szobája felé. Mire benyit, mindannyian jól nevelten ülnek az ágyukon, más pedig a hómaradványokat igyekszik leplezni teste vonalával.
- Csukjátok be az ablakokat! Még a végén megfázik valaki! - ha tudná, hogy egyesek még a szájukba is vették- lenne itt balhé!

Aznap este Gézu nem tud aludni. Hosszas tépelődés után Rudi ágya felé indul.

- Nem tudok aludni.
- Próbálkozz tovább! - s a másik oldalára fordul.
- Nem értem, hogy mi miért itt vagyunk? Miért nem egy normális házban?
- Gyerek nem élhet egyedül, egymaga! - próbálja lerázni.
- De...
- Aludj! Mars innen! - parancsol rá.
Gézu ott marad kérdéseivel, amikre a választ semelyik lurkó sem tudhatja. Mindenki másképpen került ide és más okból.  Némelyek szülei betegségben hunytak el, mások nem tudták etetni az újabb jövevényt.

Másnap reggel Gézu korán ébred- jó barátja úgy köhög, mint akinek ez a végső óra.
- Azt hiszem, túl torkos voltam tegnap. - ismeri be két krákogás között.
A folyosóról idegen hangok szűrődnek be az ajtó alatt. Rudi megpacskolja az arcát, hogy életet leheljen magába- s odabotorkál a kulcslyukhoz. Két felnőttet lát, jól öltözöttek: a nő egy világos, göndör hajú dáma, kecses ujjait kesztyűbe burkolta, a férfi szemüveges, látszólag jó módú. A nevelőnő nagyon magyaráz valamit és közben mosolyog, ami rá egyáltalán nem jellemző. Azért egy szemfüles gyermeki szem észreveszi, hogy nem őszinte jókedve, hisz szemében ború ül.
- Gézu, bújj az ágy alá gyorsan! - a két fiú beugrik az egyik ágy alá.
- Mi van? Mi történt?
- Láttam már ilyet. Néha jön két ember. Van, hogy többen is és mikor elmennek, magukkal visznek valakit.
Gézu megijed és a földre suny, mintha eggyé akarna válni a padlóval. Természetesen barátja tudja, hogy jó szándék vezérli ezeket az ismereten látogatókat. A lépések zaja egyre hangosabb- közelednek. Csikorog az ajtó, ahogy a nevelőnő kitárja.
- Sorakozó fiúk!
Mindenki vigyázba áll az ágya mellé. Kivéve az ágy alatt rejtőzködő párost. Belép a pár is az ajtón. Körbenéznek, susmorognak, méregetik a gyerekeket, majd intenek, hogy mehetnek tovább.  Rudiék lélegzet visszafojtva figyelik, ahogy távoznak. A nyíló ajtón keresztül Gézu megpillantja Pankát a szomszéd szobában. Kiáltana, felszólítaná, hogy rejtőzzön el, de hang nem jön ki a száján. Az, hogy bizonytalan a szomszéd szobában történtek kimenetele, igencsak kétségbe ejti. Kimászik a rejtekhelyéről és lekuporodik a fal mellé.
- Ezt megúsztuk. - sóhajt fel Rudi.
Néhány fél órával később a hatalmas bejárati ajtó csattan és a két idegen elhagyja az épületet. Gézu sóhajjal nyugtázza az ablakban csüngve, hogy nem tart velük senki és ellép onnan. Ekkor az egyik szobatársuk felkiált:
- Nézzétek csak! Valakit elvisznek.
Gézu megmerevedik. A fiúk meg vannak. Akkor lányt visznek. Ha lányt, akkor lehet, hogy Pankát. Olyan hosszú az az egy méter az ablakig – annyi remény és kétség fér el azon a hosszú lépésnyi távon (gyereknek inkább két lépés).  Egy kis csuklya fedi arcát a gyermeknek, nem látni haját és nem sejteni kilétét. Miután átérnek az úton, az utca másik oldalára, visszafordul a leánygyermek... Lassan körvonalazódnak lány vonásai eszményi arcának, ahogy tekintetét az árvaház ablakára szegezi. Hogy keres-e valakit, kitől búcsúzna, vagy csak az épület vonza – nem tudni. Gézut sokkolóan éri a felismerés, szeme bevizesedik. Lassan eltűnik a karácsony előtti, hömpölygő tömegben Panka alakja, és „elrablói" is elhomályosodnak a távolban.

A nevelőnő a piacra igyekszik, hogy beszerezze az ünnepi „lakoma" összetevőit. Nincs könnyű dolga, hisz az az összeg, melyet markában szorongat, igencsak szerényecske.  Kívülről asszonyunk kemény és határozott. A gyerekek tisztelik, félnek is tőle, de azért szeretik is. Az eltelt évtizedekben megtanulta leplezni érzelmeit. A sok nélkülözést, nyomort, fájdalmat csak egy kemény szív képes elviselni. Nem csak az élelmezés jelent problémát! Nincs tüzelő sem elegendő. Egyetlen vagyona kis lakása, melynek az eladása is felvetődött benne mentőöv gyanánt, de akkor mi marad a nyugdíjas évekre? Akkora, amikor már nem lesz képes ellátni a gyermekeket, ha egészsége már nem engedi?

Rudi homloka erősen gyöngyözik a hűvös szoba ellenére. Nyakig betakarózva vacog – egyszerre érez trópusi hőséget és fagyos téli zimankót. Az arca fehér, szája kontrasztot képes a maga lilás árnyalatával. Szemei mögött, mintha halványodna az a sugárzó, csibészes lélek. Gézu aggódva figyeli barátját, de azért minden negyedik gondolata Pankára téved. Látja maga előtt, ahogy hanyag mosolyt dob felé. Eközben az orvos is megérkezik - a nevelőnő kivezeti a kíváncsiskodó gyermeksereget a szobából, a tudós ember pedig neki lát a vizsgálatnak, ami után megszületik a diagnózis:
- Asszonyom, ez a gyermek súlyos állapotban van. Tüdőgyulladásra gyanakszom. Jelenleg hiány van a gyógyszerből, de kérésére megrendelhetem. - mondja kissé tárgyilagosan. Közömbösen beszél- érezhető, hogy látott már új élet születését és a létnek végét is vagy kismilliószor.
A nevelőnő arcát kezeibe temeti, úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Már megint az a fránya pénz! Gyógyszer kell, meleg az árvaházba és egy kicsiny lakás az öregkorra.
- Meglesz a pénz uram. Rendelje meg az orvosságot. - kéri a nevelőnő, amit a doktor egy bólintással nyugtáz és távozik.

Másnap reggel az orvos kezében a gyógyszerrel siet az árvaházba- keresztül süvít a folyosón, a nevelőnő alig bírja követni. Gézu Rudi mellett fekszik az ágyban, ahol előző este érte az álom. Gézu az ajtó nyílására felébred és próbál magához térni, de az orvos megelőzi azzal, hogy odébb tessékeli a félájult kölyköt. Szólongatni kezdi Rudit, felemeli karját, hogy ellenőrizze, van e pulzusa, de az élettelenül omlik vissza a paplanra. Mellkasára teszi a fejét, majd a nevelőnőre néz, és alig észrevehetően megrázza a fejét. Késő. Túl késő. Nincs már élet abban a kis testben, nem üt szíve sem ritmusra, barátját keblére nem öleli soha. Gézu, mintha a végtelen, sivár kietlenség peremén lebegne. Tudja, mi történt, de érteni nem érti...

A nevelőnő másnap reggel a belső udvaron, magába roskadva üldögél. Fejét búsan lógatja, miközben eres kezeivel a szoknyáját gyűrögeti. A fagyos hó ropog, ahogy Gézu közeledik. Leül mellé, majd ölébe hajtja a fejét. Nem szól semmit. Vannak pillanatok, amikor nem is kell. A puszta érintés is vigasztal és gyógyítja a mély sebeinket. Közben a hó újra rákezd és beborítja hitehagyott asszonyunk ruháját, elfedi a környezetüket is fényével. Idilli pillanat az, melyet, aki látott, vagy átélt soha nem felejti.

Hosszú elmélázás volt ez a lépcsőn ülő hölgyünktől, amit a távolban feltűnő két gyermek alakja és a velük tartó férfié szakít meg. Lassan felegyenesedik, hogy átölelje a felé futó lánygyermeket. A férfi nosztalgikus tekintettel néz fel az ódon épületre.
- Gondoltad volna, hogy újra látsz még az életben, mikor azon a hűvös napon utoljára léptem át a küszöböt? - kérdezi lágy hangon a hölgy.
- Inkább volt az fagyos, mint hűvös. - mosolyog - Csak reméltem Panka és nagyon akartam.
- Akkor biztos, hogy akarod? - sóhajt.
Gézu bólint és a kezében lévő táblát a régi helyére teszi, melyen ez áll: „Akácfalvi Rudolf Gyermekotthon". Majd magához öleli szíve hölgyét és belép az ajtón...