Átformáló szeretet

Evanstar, 2015, május 14 - 21:26

Hűvös van a kis templomban. Mindenki magán hagyja a könnyű, tavaszi kabátot. Ma elég sokan eljöttek a tavaszi nap melegének emlékétől kísérve. Nem nézek körül, annyira nem érdekel, kik vannak itt. Mind hazudnak. Minden szó hazugság, ami itt elhangzik. Én tudom ezt a legjobban: én, a lelkész fia.

Előhalászom a tabletet a zsebemből, és elindítom az egyik kedvenc játékomat, a Mahjongot. Apám mély hangja dörög a távolban. Nem érdekel, mit mond. Hagyom elúszni a szavakat a fülem mellett. Ennek ellenére néhány hang egy-egy szót formál: „Isten szeret… megbocsátott… elhívásunk… adjuk tovább… szeretet…”

Keserűen elmosolyodom, miközben apámra szegezem a pillantásom. Na persze. Nézem a negyvenes éveiben járó, erősen kopaszodó alakot. Sötétbarna tincseit ugyan próbálja úgy rendezni, hogy ne lehessen észrevenni a hiányzó hajszálakat, de minden ez irányú erőfeszítése, teljesen hiábavaló. Sápadt arca kivörösödött, miközben hevesen magyarázza a szeretet és a megbocsátás mibenlétét. Lapát keze a Biblián pihen. Egy-egy pillanatra olybá tűnik, mintha gyengéden végig simítana a könyvön, mint ahogy egy anya simogatja meg a gyermekét. Ugyanaz a kéz, ami anyát… Alig bírom visszatartani magam, hogy a bennem felszakadó maró gyűlöletnek ne adjak hangot. Inkább belezsibbasztom magam a Mahjongba.

A prédikáció végén az emberek odamennek egymáshoz, beszélgetnek. Csacsogással, nevetéssel telik a meg az épület. Én maradok a helyemen. Belekezdek egy új játékba.

- Mi történt veled Jutka? – felkapom a fejem Olga néni hangjára.

- Csak elestem – anya széthúzza keskeny ajkait, láthatóvá téve apró fogait, miközben halkan felnevet. Az ujjai árulkodóan morzsolni kezdik a vékony, sötétbarna hajfürtöket, amelyek egészen a könyökéig érnek. A haja nem takarja el teljesen a füle előtt induló lilás-zöldes véraláfutásokat. Kínzó hányingerem támad.

- Mostanában elég sok baleset ér – Olga homlokán apró redők keletkeznek, ahogyan kedves-kék szemei merően az anyámra tapadnak. – Biztosan minden rendben van veled? – kérdezi végül.

- Persze, minden a lehető legnagyobb rendben – anyám hangja sziklaszilárd, és a zöld szemek egyenesen Olgára néznek. Óhatatlanul is a templom kupolájára szegeződik a tekintetem, egy kis gonosz hangot hallva azt várom, hogy megreped a mennyezet. De semmi sem történik. Vajon Isten ilyenkor is behunyja a szemét? – tűnődöm. Már nincs kedvem végighallgatni anyám bájolgását. Úgy érzem, itt minden lélegzetvételem hazugság. Ha tovább hallgatom ezt a sok mocskot, úgy én is hazuggá válok.

- Csodálatos volt ez a prédikáció, igazán csodálatos! – lelkendezik egy férfi, aki „titokban” viszonyt folytat az egyik férjes asszonnyal. Mellette egy szerencsejáték függő áll. Múlt héten is sírva jött hozzánk a felesége, miután a drága férje eljátszotta a fizetését.

Ha ez tényleg igaz lenne, amiről az apám itt beszél, akkor mindennek máshogy kellene lennie - állapítom meg. Ha tényleg a Bibliában van az igazság, akkor miért nem élnek aszerint? – kilépek a játékból.

- Szervusz, fiam – ismeretlen kéz súlyát érzem a vállamon. – te vagy Máté, ugye? – Egy hatvanas éveiben járó, mosolygós, idős férfi áll mellettem. Ez a mosoly nem hamis, érződik belőle a melegség, az őszinteség. Arcára több barázdát vésett már az eltelt idő, mint amennyit hirtelen megtudnék számolni. Egyszerű és komoly az öltözete, szürke szövetnadrágba és zakóba rejtette a testét.

- Igen, én vagyok.

- Úgy-úgy. Nem lehet könnyű a lelkész fiának lenni – a megállapítást hallva megvonom a vállam. - Egyébként sem egyszerű mostanában tizenöt évesnek lenni. Emlékszem milyen volt, amikor én voltam tizenöt. Azt hittem mindent jobban tudok, mint az apám – az idős férfi felnevet. A nevetése könnyed, mélyről fakadó, mint egy hűs, csacsogó forrás. – Milyen udvariatlan vagyok. Dénes Dániel – nyújtja felém a jobb kezét. Gondolkodás nélkül felemelem a kezem én is. A kézfogása erős és magabiztos. Ekkor döbbenek rá, hogy ki az idős férfi: az esperes. Nyilván ellenőrizni jött az apámat – hasít belém a felismerés.

- Na és te is jobban tudod, mit kellene tennie a szüleidnek? – hamiskásan hunyorog rám. Tudom, hogy barátságos akar lenni, de bennem túl sok a harag ezzel kapcsolatban. Elfordulok tőle.

- Nem tudok jobban semmit – a hangom izzik az elfojtott dühtől, és még én is hátrahőkölök a borotva élétől. – Csak nem értem az embereket – teszem hozzá már szelídebb hangon, mintegy bocsánatot kérve az előző hangnem miatt. Dániel bólogat, mintha tudná, értené, miről beszélek.

- Nem érted őket… - látom, ahogyan a tekintete az apámon állapodik meg, aki épp lelkesen magyarázza egy kíváncsi tizenéves lánynak, hogy miért fontos a konfirmáció[1]. Csak néhány szófoszlányt hallani az előadásából. - Az emberek egyik legnagyobb hibája, - folyatja Dániel - hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák – jegyzi meg oly könnyedén, ahogyan a szél megsimogatja a virágok szirmait. Olyannak tűnik nekem ez az ismeretlen férfi, mintha belelátna a lelkem legmélyebb zugaiba; hiszen pont ez az, ami annyira foglalkoztat. Többé-kevésbé minden ember tudja, hogy mi az, ami jó, ami helyes, és mi az, ami nem. Mégsem aszerint cselekszünk sokszor. Vegyük például ezt a templomot – mutat körbe. Döbbenten látom, milyen pici ujjai vannak. Éppen az ellentéte az apámnak. - Sokan járnak ide, ezt mind látjuk. Ezzel szemben változik ettől valami? Eljönnek ide az emberek. Egyetértenek azzal, amit itt tanítanak a lelkészek a Bibliából. Vallják, hogy szeretni kell az embereket, és meg kell bocsátani a másiknak. Azonban mit tesznek az otthonaikban? – megdermedek. – Ismerek nagyon jó teológusokat. Sok mindent tudnak a Bibliából, mindenre van elméletük, amelyek teológiailag meg is állják a helyüket. Mégis képtelenek arra, hogy megbocsássanak másoknak. Régi sérelmeket hordoznak a szívükben. Sokszor hirtelen gerjednek haragra, olyat mondanak és tesznek, amiért szégyellik magukat, de újra és újra elkövetik azt. – Ahogyan Dániel beszél, kibontakozik előttem a jól ismert kép: apám, ahogy bocsánatot kér az anyámtól, és fogadkozik, hogy soha többé nem emel rá kezet. – Bennünk van a vágy a jóra, a jóságra. Sokszor ezért tanulunk, sok teológust is ez mozgat. – Felvillan előttem apám alakja, ahogyan esténként elmélyed a könyveiben, és kutat, keresi a válaszokat.

- A tudás nem segít? – óhatatlanul is az apámra nézek, aki még mindig a konfirmáció szükségességét ecseteli. Dániel követi a pillantásomat.

- Az ismeret önmagában nem elég. Jobban tennénk, ha nem csak ismernénk dolgokat, hanem azt meg is élnénk. Például hiába olvasunk, hallgatunk előadásokat arról, hogy milyen egy jó házasság, amikor nem cselekszünk aszerint, ami a tudomásunkra jutott. Ha nem azt keressük, hogyan tehetnénk a házastársunkat boldogabbá, akkor hamar széthullik minden. Tudod, mit mond még erről a Biblia? – nem várja meg a válaszomat. - „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.”[2]

- De ha a tudás nem segít, ha nem tudunk jobbá lenni, akkor miért ez az egész? – mutatok körbe. Mire felteszem a kérdést, leülepedik bennem az utolsó mondata. – A szeretet egyébként sem jelent ma már semmit! – dohogok.

- Az a baj, hogy sokan azt sem tudják mit jelent valójában szeretni. Pedig csak a szeretet képes változást hozni ebben a világba.

- No hiszen! – horkantok fel.

- Isten maga a szeretet… de hogy ezt mélyebben megértsd, inkább elmondom mennyire fontos, hogy elfogadjuk, hogy Isten mit tett értünk.

- Elfogadni? – fogalmam sincs, mire gondol, pedig elég sok igehirdetést hallottam már életemben.

- Igen. Elfogadni azt, hogy mind bűnben élünk. Nem tudunk magunktól megváltozni. Hibát hibára halmozunk, sok rosszat követünk el, akkor is, amikor ezt nem akarjuk. Mások számára talán jó embernek tűnünk, de ez nem igaz. Nem vagyunk jók. Egyikünk sem az. Ha felismerjük, hogy bűnösök vagyunk, hogy ott mélyen legbelül mennyi gonoszság lapul bennünk, akkor látjuk meg igazán, hogy kik vagyunk. Akkor ismerjük fel igazán, hogy mennyire szükségünk van Istenre.

- De miért segít rajtunk ez a felismerés? – értetlenül nézem Dánielt. Egyszerűen nem értem hova akar kilyukadni.

- Mert akkor megérthetjük mennyire mély Isten szeretete irántunk, hogy mindennek ellenére mennyire szeret, bármit is követtünk el, bármennyi gonoszság is legyen bennünk. Még így is szeret, még így is elfogad. Történjen bármi, tegyünk bármit.

- Honnan lehet tudni, hogy Isten még így is szeret? – robban ki belőlem a kérdés.

- Maga Isten jött el hozzánk több mint kétezer évvel ezelőtt Jézusban testet öltve. A kereszten Isten képes volt meghalni értünk, a bűneinket felvállalva. Ennyire szeret minket. Ha ezt megérted, igazán megérted nem csak az eszeddel, hanem a szíveddel, úgy lehetetlen lesz, hogy úgy élj tovább, ahogyan addig éltél. Akkor minden megváltozik. A világmindenség Ura ilyen áldozatot hozott érted, hogy helyetted, miattad és érted szenvedett és meghalt. Új, igazi életet akar adni neked. Hiszen Jézus „az út, az igazság és az élet[3].” Te mit mondasz erre? – szegezi nekem a kérdést váratlanul.

Némán nézek vissza rá. Túl sok minden kavarog bennem.

- Tudod, – folytatja elgondolkozva – az emberek túl gyorsan hoznak ítéletet mások felett. Például, hogy valaki alkoholista, erőszakos, szerencsejátékos és lehetne folytatni a sort. Itt is látok ilyen embereket. Gondolom te is ismersz jó párat. – komolyan néz rám. Bár a tekintetében nincs vádlás, mégis lesütöm a szemem a tekintete súlya alatt. - De itt vannak, mert jobbra vágynak – hangsúlyozza. - Érzik, hogy az élet ennél jóval több. Még nem látták meg a szerető Istent. Egyszer, ha valóban nyitottak lesznek, meglátják. Akkor minden megváltozik, mert ők maguk megváltoznak és mások lesznek.

- Mások? – apámra gondolok. Ő is képes lenne változni? És az anyám? Mélyen legbelül pedig elfog a vágy, hogy én változzak, hogy megismerjem ezt a szerető Istent, aki képes átformálni engem.

- Igen, mások. Isten gyermekeivé válnak, akik tudják, hogy Isten elfogadta őket legyenek bármilyenek: kövérek vagy soványak, okosak vagy nehezebb felfogásúak, szegények vagy gazdagok… és így tovább. Akik tisztában vannak azzal, hogy Isten elfogadta őket, azok elfogadnak másokat. Tudják, hogy Isten megbocsátott nekik, így ők is képesek lesznek arra, hogy megbocsássanak. Nyilván ez sokszor nem könnyű, de Isten mindvégig mellettünk áll. Továbbra is vannak bukások, de így már minden más – van, aki kezet nyújt és segít felállni… Nos, apukád végre ráér velem is foglalkozni. - A kamasz lány elgondolkodva elment és az apám magára maradt az ajtóban. – Ha megbocsátasz, nekem mennem kell. Örülök, hogy egy kicsit tudtunk beszélgetni Máté – még egyszer kezet nyújt, és apám felé indul.

*

Húsz év telt el azóta a nap óta. A szószékről végig nézek a kis templomon. Ismerős arcok tengere vesz körül. A feleségem két gyermekünket csitítgatja. A szüleim mellettük ülnek, egymás kezét fogva.

Dénes Dánielnek igaza volt. Valóban minden megváltozik, amint mi megváltozunk. Amint megértjük, hogy Isten mennyire szeret, minden más lesz. Ez az a szeretet, ami képes minket átformálni, és ezzel a szeretettel leszünk képesek megélni mindazt, amit már tudunk. Ez az a bizonyos híd, ami képes eltüntetni a tudás és helyes cselekedetek, a helyes élet közötti szakadékot. A híd maga Isten, maga Krisztus, maga a szeretet.



[1] A konfirmáció megerősítést jelent: a protestáns egyházakban az úgynevezett keresztségi szövetség fiatalkori megerősítése.

[2] Pál első levele a Korinthusiakhoz 8. fejezet 2. verse. Innen: Biblia (Kálvin János Kiadó, Budapest, 2010) Újszövetség, 193. old.

[3] János evangéliuma 14. fejezet 6. verséből. Innen: Biblia (Kálvin János Kiadó, Budapest, 2010) Újszövetség, 124. old.

Az írás hossza kb. 9 ezer karakter

Kezdeti lépések


Csak az én "telhetetlenségem" miatt lehetett hiányérzetem, hiszen a szeretetnek és az átváltozásnak rengeteg szintje van.
Biztos vagyok benne, hogy sokak számára lesz inspiráló az írásod, és hozzásegíti őket a változás kezdeti lépéseihez.
Köszönöm megértésedet - alázatod, türelmed visszaigazolja azokat a fontos tapasztalatokat, melyeket átéltél, bensővé tettél.

Kedves

Kedves Szublimáció!

Nagyon szépen köszönöm a soraidat és az észrevételedet. :)

Való igaz, Isten szeretetének mélysége felfoghatatlan számunkra, azonban valamennyit megtapasztalhatunk belőle. Pál - az áltad idézett igeszakaszban - azért imádkozott, hogy Efezusban a gyülekezet tagjai átéljék és igazán megismerjék Krisztus szeretetét. 

Pár alkalommal én is átéltem már, hogy Isten mennyire szeret - drága kincsek számomra ezek a kijelentések. :) Csupám értelemmel valóban nem lehet felfogni, nyitott szív és Isten kijelentésének ajándéka szükséges hozzá. :)

Sajnálom, hogy ezt a novellámban nem tudtam visszaadni, legközelebb remélem jobban sikerül majd. :)

Átformál(ód)ás


Átgondolt, szépen megírt történet.

"Amint megértjük, hogy Isten mennyire szeret, minden más lesz."

Azt hiszem, nem lehet megérteni, hogy Isten mennyire szeret.
Ez Pál apostol megfogalmazásában is "egy minden észt (más fordításban: ismeretet, emberi határt) felülmúló szeretet" (Efézus 3,14-21). Ezt nem lehet racionálisan megérteni - ehhez fel kell nőni, rá kell nemesedni. De még ez sem elég: újjá kell születni.
Több, mint elfogadás, több, mint bűnbánat, több, mint - hétköznapi értelemben - "jó emberség", erkölcsösség: az egoizmus megszűnése, feloldódása; teljes átalakulás, megvilágosodás.
Enélkül nincs "helyes cselekedet", "helyes élet", mert amit szokásosan - vagy vallásosan - annak tartunk, az megszabadító értelemben édeskevés.
Emiatt lehetett hiányérzetem.