Az átutazó

Évszám
2013
Beküldő
Dreamer

Témakör: Élj megfontoltan!

A fiatal rendező ezen a szürke, semmitmondó téli reggelen már hétkor felébredt, pedig csak kilenckor szokott. Nagyon nehezen tért magához. Álmában érdekesebb életet élt, mint napközben és ez kissé nyugtalanította, felzaklatta, bár valahol a lelke mélyén nagyon jól tudta, mitől van ez. Unta magát és a kiszámítható, kényelmes, közepesen érdekes életét. Lassan kiment a konyhába kávét főzni, ablakot nyitott, hátha a friss, hideg levegő kiűzi a fejéből a szürreális álomképeket, amelyekben egy ősi, talán sosemvolt városban járkált. Hatalmas obeliszkek, pazar paloták, zikkuratok mellett haladt el. Díszesen öltözött gyönyörű nők és ravasz, szúrós, sötét tekintetű férfiak között vegyült el a tömegben. Aztán valahogy elterelte a gondolatait az álmáról és az első korty kávé végre visszahozta a jelen pillanatba, amelyet éppen élni kényszerült. A Macbethet rendezte éppen. A főszereplője nem tudott eléggé gonosz lenni és ő azon tűnődött, milyen módszerekkel próbálja meg ezt kihozni belőle. Két választása volt: előre megtervezi itt és most a konyhában, egy csésze erős és keserű feketekávé mellett, hogyan instruálja a Macbethet játszó színész mára tervezett jeleneteit, vagy pedig felkészületlenül, összeszorult gyomorral megy be a próbára és a véletlenre, és a tehetséges színésze ösztöneire bízza a megoldást. Felmerült benne a kétely homályos érzése. Várt, hátha elmúlik, de nem múlt el. Sőt, mire elszívta a cigarettáját, olyannyira felerősödött benne a bizonytalanság, a félelem, a kétségbeesés és a tompa tehetetlenség, hogy úgy érezte, mozdulni sem tud. Ránézett a csikkre, amelyet az imént nyomott el. Felállt. Tétován a szoba felé indult, hogy felvegye a pulóverét, de félúton megállt. Nem értette, mi értelme van ennek az egésznek. Minek csinálja azt, amit csinál. Miért unja az életét, amikor mások nála sokkal szürkébb, hétköznapibb és monotonabb életet élnek. Ő legalább szereti a munkáját. Szereti a kopott színpadi deszkákat, az elfőzött presszókávé ízét a büfében, a kollégák favicceit, a lámpalázat, az ideges vibrálást, a felemelő boldogságot, amikor egy színésze rátalál a szerepe lényegére. Nem értette, miért kezdett el hirtelen ilyesmiken gondolkodni. Mert nem szokott, mi több: mérhetetlenül irritálták azok a túlérzékeny emberek, akik folyamatosan önmagukat analizálták, a színészei közül sokan csinálták ezt, különösen a színésznők. Ő önmagával kapcsolatosan mindig a lényegre összpontosított, a részletekre sohasem. Az előadásaiban gondosan kidolgozta a legapróbb mozzanatokat is, önmagát azonban csak nagy általánosságban vette górcső alá. Nem sokat törődött az emberekkel. Illedelmesen elvolt mindenkivel és soha nem jutott az eszébe, hogy interperszonális kapcsolatokon gondolkodjon. Ma reggel azonban minden más volt, megfoghatatlanul különös és érthetetlenül idegen. Állt a hálószobaszekrénye előtt, kezében a pulóverével. Nézett maga elé. Nézte a hatalmas, ketyegő, ódivatú faliórát a falon. Idő...Mi az idő? – tette fel magának a kérdést bizonytalanul. Mi ez a megfoghatatlan, állandóan múló valami, ami sarokba szorítja, játszik vele? Játék. Hát ez az. Hol érnek véget a szerepek és hol kezdődik a valódi Én? Kicsoda ő valójában és honnan jött? Mit akar az élettől? Mit akar a rendezéseivel átadni az embereknek? „Na, állj már le”...szólt közbe a racionális lénye. „Elkésel...Siess már, indulj el”. Kapkodva magára rángatta a pulóverét és  a farmerét, megitta a maradék kávét, fogta a  laptopját, majd hevesen bevágta maga mögött az ajtót. Rohant és félt.  Iszonyatosan szorongott, hogy elkésik. Taxit akart hívni, aztán úgy döntött, ha a taxi dugóba kerül, az csak időpocsékolás lenne, inkább gyalog indul el a színházba.  A színháztól néhány saroknyira volt egy szökőkút,  és egy kisebb park néhány paddal. Minden áldott nap elrohant a park mellett, de ezen a reggelen hirtelen, önmaga számára is váratlanul, megállt és visszafordult a park felé. Az egyik padon egy fiatal hajléktalan lány ült, pokrócba burkolózva, arcán különös félmosollyal. Halott volt.

Olyan, mint egy szobor – gondolta rezignált elszörnyedéssel és indult volna tovább. De nem tudott megtenni egyetlen lépést sem. Hirtelen megváltozott, átalakult a kép. Messzire tűnt az utca, eltűntek az autók, az emberek, a zajok, a szökőkút és ő csak állt és nézte ezt a lányt, aki olyan megfoghatatlanul szép volt rettenetes állapota ellenére, hogy azt nehéz emberi szavakkal leírni. A rendező odament a lányhoz. Lehámozta róla a pokrócot, lefektette a padra és megpróbálta újraéleszteni. Pár járókelő bután bámészkodva megállt nézelődni, ahogy az ilyenkor lenni szokott. „Ne dörzsölgesse, megfagyott már régen” – szólt oda tétován egy idősebb hölgy. De a rendező nem látott és nem hallott. A karjaiba vette  a törékeny kis testet, magához ölelte, lélegeztette, dörzsölte a szíve körül. A bámészkodók egyre szaporodtak. Közönyös rendőr lépett oda hozzá, és egy még közönyösebb mentős. A lányt hordágyra tették, betolták egy mentőkocsiba és elvitték. Ő pedig ott maradt a padon, kabát nélkül, mert azt ráadta a lányra – és elkezdett sírni, mint egy hároméves gyerek. Nem érdekelte, hogy nézik. A bámészkodók hamarosan szétszéledtek, mindenki ment tovább a dolgára. Ő is felkelt lassan, mert már nagyon fázott. És arra gondolt, mennyire fájhat, ha halálra fagy az ember. Hogy mit érezhetett az a lány. Ebben a pillanatban hangosan megcsörrent a telefonja, a színházból hívták. „Dugóba került a taxim, tíz perc múlva ott leszek, vegyétek át a szöveget” –  mondta közönyösen. Aztán átment az utca másik oldalán levő használtruhaboltba, hogy vegyen magának egy másik kabátot. Felpróbált egy szürke télikabátot, kifizette, visszament az utcára. Körülbelül tíz lépést tehetett meg, amikor megállt mellette egy fekete autó. Egy idős, őszes hajú, szakállas ember vezette. Az öregúr letekerte az ablakot és kiszólt: üljön be, barátom. A rendező nézte az ismeretlent. Hosszú, már szinte ezüstbe játszó haja volt, és őszes szakálla, a szemében időtlen bölcsesség és nyugalom. Beült a hátsó ülésre és az autó halkan elindult. Csendben haladtak végig a városon, majd ki a városból. „Nem is kérdez semmit?” – érdeklődött derűs, mély hangon az öregúr. „Nem is fél?”  - Nem. Nem félek. – válszolta a rendező. „Tudom, miért vagyok itt. Álmomban a halált láttam. Egy ismeretlen régi városban jártam. Nem akartam felébredni. Nem akartam szembenézni az élettel.”

„Tudom, hol járt. Egyik előző életének a helyszínén.”- mondta az öreg. „ Maguk, mai emberek nagyon nem látják a fától az erdőt. Tudja, hogy mitől változik meg az unalmas,kényelmes, középszerűen langyos élete, amellyel annyira elégedetlen volt ma reggel? Ha megtanul tudatosan változni, ha megváltja önmagát. Embertelenül nehéz ez a maguk csillogóan felszínes, önáltató egoizmusra, buta és értelmetlen versengésre épülő, mindenféle elektromos eszköz által manipulált világában. Maga egy azon kevesek közül, akik tudják, honnan jöttek és nem először élnek itt ezen a világon. Maguk miatt érdemes... Mert gondolkodnak, mert magukban benne van  a változás és változtatás lehetősége. Másfajta életet akar? Tennie kell érte. Megfontoltabban kell döntenie. Ne magát bántsa, barátom. Másokon segítsen. Nyissa ki a hét lakat alatt levő lelkét. Most pedig visszaviszem a városba.” –  mondta mosolyogva az idős úr. A rendező hallgatott, majd elmosolyodott ő is és csak nézett ki az  autó ablakán, amíg vissza nem értek a kis parkhoz. Kiszállt, becsukta maga mögött a kocsiajtót és  még sokáig nézett a távolodó autó után, amíg az végleg el nem tűnt.