Aurélia

" A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény."

Réges-régen történt ez az eset, még a dédnagyanyám mesélte nekem gyermekkoromban.

     Abban az időben az emberek lovakon és lovas kocsikon jártak, az asszonyok otthon voltak , sütöttek-főztek a rendszerint igencsak nagy családnak. Sokan voltak szegények, mégis sok gyermek született, és bizony gyakran előfordult , hogy az édesanyák belehaltak a szülésbe.

     Ebben az esetben azonban nem így történt. Takaros kis asszonyka volt a mi főhősünk, aki nagyon szerette négy gyermekét és hűséges férjét, akivel boldogan éltek, még ha szegények is voltak.

   Egy nap  az édesapa későn jött haza a vadászatból, s az asszonyka elszörnyülködve látta, hogy  több sebből vérzik, majd összeesik a padlón.

- Megtámadott egy vadkan, aki a kicsinyeit védte. Vigyázz a gyerekekre, és ígérd meg, hogy újból férjhez mész!- mondta neki, azzal meghalt.

     Sokáig siratta őt a felesége,  a gyerekek is  el voltak keseredve, de megígértették édesanyjukkal, hogy nem fog újra férjhez menni, mert féltek az idegen apától. Így aztán még nagyobb szegénység jött rájuk.

     Egyik délután, amikor a fiatal özvegyasszony ott ácsorgott a plébániánál, ahol az ingyen kenyeret szokták osztani, elhaladt mellette egy régi szegény asszony ismerőse, szépen felöltözve, délcegen, peckesen .

    - Te még mindig itt? - kérdezte a mi megtört Auréliánktól, mert hogy így hívták a szegény édesanyát.

    - Igen, várom a kenyeret. És te? Újból férjhez mentél? - kérdezett vissza  hősnőnk.

    - Ó, igen, én megtaláltam a szerencsémet. Ha te nem lennél olyan büszke, te is megtalálnád - vetette oda neki, majd még feljebb emelve az orrát odébb sétált.

    Több se kellett Auréliának, dühösen hazament, kicsinosította magát, felvette legszebb ruháját, és így ment vissza a plébániára. Olyan szép volt, hogy még a pap is kiejtette a kenyeret kezéből zavarában, amikor ránézett. Aurélia  igencsak meglepődött, amikor az atya  odasúgta neki, hogy szeretne vele találkozni , ha mindenki elment, mert csak most vette észre, micsoda gyönyörű egy menyecske. Megdöbbent , hiszen tudta, hogy a pap nem veheti őt feleségül. Ezért azt mondta neki, hogy igazán kedves, de várják odahaza éhező gyermekei. A fiatal atya  hamiskásan kacsintott rá, majd megjegyezte, hogy lesz még rá alkalom, hogy találkozzanak, és adott neki a kenyér mellé egy kalácsot. Aurélia megköszönte, majd sietősen elindult hazafele.

      Nem tudta magának megmagyarázni, hogy miért, de nem örült a dupla adag péksüteménynek. Annyira elmerengett magában, hogy nem vette észre a közeledő lovast az úton .

     - Ejha, te leány, miért nem nézel a lábad elé? Majdnem megbokrosodott miattad a lovam! - kiáltotta mérgesen a fiatalember. Bocsánatkérően nézett fel és ugrott odébb az útról Aurélia, s csak akkor ismerte meg a lovast, aki hetykén pödörte meg a bajuszát:

   - Nem is vettem észre, micsoda szemrevaló teremtés került a lovam útjába! Olyan ismerős, találkoztunk már? - kérdezte. Erre hősnőnk elmosolyodott.

     - Persze, hiszen tanítja két nagyobb gyermekemet!

     - Te vagy az a fiatal  özvegyasszony, aki egyedül neveli négy gyermekét?    

    - Igen, én - de ekkor már nem mosolygott, mert eszébe jutott szomorú sorsa, és az is , hogy a tanítónak menyasszonya van, méghozzá egy nála jóval gazdagabb leány a közeli faluból.

    - Gyere, ülj fel a lovamra, haza viszlek. Biztos nagyon megijedtél - mondta neki . Aurélia valóban megijedt, felugrott hát mögéje a lóra, de megkérdezte:

    - Helyes dolog ilyet tenni, amikor mindenki tudja a városban, hogy a Tanító úr el van jegyezve?

    - Ugyan már, a mátkám épp beteg. Most szabad vagyok, szívesen elviszlek egy kicsit az erdőbe - tette hozzá kaján mosollyal. Aurélia azonban hirtelen leugrott a lóról, és bocsánatkérések közepette szaladt haza, ahogy csak a lába bírta.

     Vacsora után, amikor a gyermekek már aludni tértek, Aurélia édesanyja, aki velük lakott, megkérdezte:

    - Édes leányom, olyan szép voltál ma, mint leánykorodban. Csak nem udvarlód van?

Erre elkomorodott Aurélia :

     - Nincs, és nem is lesz.

    - Miért mondod ezt? Biztosan találnál valami jóravaló embert, ha még az a semmire kellő Zsuzsa is talált magának.

    - Nem tehetem, Édesanyám. Képtelen vagyok rá - Azzal szomorúan elment aludni.

     Csakhogy nem jött álom a szemére. Tudta, hogy többet nem megy vissza a plébániára  kéregetni. A tanítóval sem volt kedve találkozni, ezért reggel összecsomagolt, és útnak eredt.

      De hát hova is indult Aurélia, miután egész éjjel álmatlanul hánykolódott az ágyában?  Úgy döntött, hogy elindul megkeresni a szerencséjét, és addig nem tér haza, míg meg nem találta. Ment, csak ment, amerre a lába vitte.  Faluról falura járt,  szegény özvegyasszonyoknál hált, útszéli bokrok, gyümölcsfák  termésein élt, és minden este sírva borult párnájára a gyermekeire gondolva, akik rettenetesen hiányoztak neki. Az asszonyok, akik befogadták mind azt mondták neki , hogy forduljon vissza, de ő nem hallgatott rájuk. Semmi kedve nem volt ilyen csalfa férfiakkal együtt élni, akik egyből elfelejtik a fogadalmukat, amint meglátnak egy bájos mosolyt, vagy egy színes virágos szoknyát. Hiányzott a megboldogult férje, és ahogy teltek a napok,  egyre jobban fájt a szíve utána. Szentül hitte, hogy nem született még egy ilyen férfi a földön, és ha Isten egy kicsit is szerette volna, akkor nem vette volna őt el tőle.

      A 15. napon aztán annyira hatalmába kerítették a sötét gondolatok - mert hogy bizony nem találta meg a szerencséjét bármerre is járt, hogy végtére is teljesen elment a kedve az élettől. Abban az időben természetesnek vették, hogy a bánat időnként annyira erőt vesz az emberen, hogy belehal. Aurélia is azt gondolta, hogy ez fog történni vele, amikor váratlanul egy különleges kerthez érkezett.

     Szebbnél szebb virágos és zöld bokrok voltak ott kisebb nagyobb csoportban, vagy százféle, gyümölcsfa és zöld lombos fa,  egy nagyobbacska tó körül pedig mindenféle víz fölé hajladozó vízparti fa. Az volt benne a rendkívüli, hogy mind másféle növény volt, nem volt köztük kettő egyforma, és mégis csodálatos összhangban volt minden; ugyanis harmóniát nem az azonosság, hanem  a különbözőség teremt. Hiszen a természetben nem létezik egyformaság!

     - Bizonnyal ez itt a Paradicsom – gondolta Aurélia, amikor megpillantott egy tiszta vizű forrást, ami egy sziklából fakadt.

     - Ez az élet vize lesz - azzal lehajolt, és ivott belőle. A víz valóban üdítő volt, és ahogy az éltető nedű szétáradt az ereiben, újra erőre kapott. Szakított egy lédús narancsot az egyik citrusfáról, aztán  egy húsos barackot; s ahogy egyik friss gyümölcsöt habzsolta a másik után, úgy múlt el a rossz kedve. Egy meleg vizű forráshoz ért, ami egy kis tavacskából fakadt. Tündérrózsák járták rajta egy helyben táncukat. Nem bírta megállni ,  hogy   bele ne mártózzon. A víz kellemesen meleg volt, bársonyos hullámai vigasztalóan simogatták megfáradt, elnyűtt, de még fiatal bőrét. Érezte, ahogy a boldogság elönti a testét, és újra megtelik energiával.

    „De miért nincs itt senki, ha ez a Paradicsom?”- Ezen tűnődött miután kijött a vízből, s megszárítkozott a szikrázó napon. Egyszer csak egy igazán különös fára lett figyelmes. Ágairól hegyes, kardhoz hasonló termések lógtak lefele. Odament hozzá, és leszakított egyet. Amint hozzáért a termés arannyá változott. Leszedett még egyet, aztán még egyet, mindegyikkel ugyanaz történt. Hangosan felnevetett:

    - Mégiscsak megtaláltam a szerencsémet!- mondta, azzal leszedett annyi arany-termést, amennyit csak bírt .

    Másnap kora hajnalban indult útnak, s már alig várta, hogy láthassa gyermekeit. Nem tudta merre menjen, de megpillantott egy különleges, arany színű pillangót, és valahogy az volt az érzése, hogy őt kell követnie.

     És bizony jól érezte, mert nem közönséges lepke volt az. Egy tündér volt, annak a csodás kertnek a tulajdonosa. Ő alkotta a kertet azért, hogy örömöt szerezzen az embereknek, de eddig senki sem járt ott. Szomorúan látta, hogy azok inkább falak közt laknak, távol a csodás természettől. Az erdőkbe többnyire vadászni jártak , ezért nem tett állatokat a kertjébe. Most, hogy Aurélia idevetődött, kimondhatatlanul boldog volt. S amíg a tündér kertjében egy nap, az embereknél egy év telt el.

   Otthon óriási volt az öröm, amikor az édesanya hazatért. A nagymama sírt örömében , alig tudta elhinni, hogy lánya valóban megtalálta végre a szerencséjét. Édesanyja elmesélte, hogy míg  távol volt, a pap rendszeresen látogatta őket, hozott nekik ennivalót, őt is ápolta, amikor beteg volt és folyton érdeklődött utána. A jóvágású tanító pedig azóta megnősült. Már másnap beszélgettek  arról, hogy vissza mennek együtt abba a csodálatos kertbe és elhoznak egy nagy lovaskocsival annyi aranyat, amennyit csak bírnak, hogy aztán életük végéig boldogan élhessenek.

     Mielőtt útnak indultak volna azonban Aurélia látogatást tett a plébánián, hogy egy kis adományt vigyen. A jó atya elmondta mennyire aggódott, mennyit imádkozott érte, aztán hozzátette, hogy nagy kár lett volna elveszteni a város legszebb fiatalasszonyát. Aurélia a bókot megköszönte, az atya pedig folytatta:

    - Remélem, gyakrabban találkozunk majd, és te is szívesen fogadsz házadban, mint édesanyád. - Aztán bevallotta neki, hogy amióta meglátta abban a piros rózsás ruhában, másra sem tudott gondolni, csak rá. Azt mondta, hogy ha kell,  akár még a papi pályát is ott hagyja, csak legyen a felesége. Aurélia nem volt felkészülve erre, de nem mondta neki , hogy még mindig Armandot szereti. Ez az áldozatkészség meghatotta, úgy gondolta, hogy ha valaki akár Istennel is képes szembeszállni érte, akkor azt értékelni kell. Ezért meghívta az atyát hozzájuk ebédre.

       Másnap aztán ő és az atya az udvaron beszélgettek:

- Nos,  mit mondasz , Aurélia?

- Az ajánlat igazán megható, de nem tudom mikor jövünk vissza.

- Hát megint elmész?  Talán új férjet találtál magadnak ?

- Egyáltalán nem.

- Én is veletek mehetnék. Nem  biztonságos nőknek férfi kíséret nélkül utazni.

- Igazán kedves, de nem tudjuk magunkkal vinni. Egyébként  sem szeretném, ha miattam itt kéne hagynia  a híveket.

- Csak veled szeretnék lenni egy kicsit. Olyan sokat kérek? Egy éven át segítettem a családod. Isten sem haragudna ránk, ha együtt lennénk! - mondta türelmetlenül. Ekkor Aurélia érezte, hogy arcát elönti a vér .

  - Látom elpirultál...Bocsáss meg, össze-vissza beszélek. Ha a közelemben vagy, teljesen elvesztem a fejem.

    - Akkor jobb is lesz, ha minél előbb elutazunk. Anyám beteg, sietnünk kell.

  - Anyád nekem köszönheti az életét! A legkevesebb, hogy meghálálod egy kis kedvességgel!- mondta most már  emelt hangon a pap.   

   - Megháláltam! Nem kevés arannyal! - csattant fel Aurélia. Az atya erre megragadta a karját:

   - Nekem te kellesz, és jobb lesz, ha nem hordod így fenn az orrod! Nem sok nő mondhatja el magáról, hogy megingatott egy papot!

    - Engedjen el ! - mondta idegesen Aurélia. .

    - Ugyan már! Egyértelmű, hogy cafka lettél, különben honnan lenne ennyi pénzed? - kérdezte gúnyosan , mire úgy vágta őt arcul Aurélia, hogy maga is meglepődött.

   - Te nem vagy Isten szolgája! - kiáltotta oda dühösen, miközben a házba szaladt, az atya pedig  ugyanolyan dühösen vágott vissza, hogy ő pedig egy ribanc.

      Aurélia a házba érve, kissé feldúltan,  lázasan pakolni kezdett. Nehéz volt így hirtelen végiggondolni, hogy mi mindent kéne vinniük magukkal. „Végül is, lesz aranyunk, bármikor eljöhetünk onnan, ha valami hiányzik.” Ezzel a gondolattal aztán meg is nyugodott, és mindenki felszállt a lovaskocsira, amit Aurélia az aranyból vett.   

     A nap már lemenőben volt, vöröses színekben  tündökölt az ég alja, amikor elindultak. A gyerekek vidáman énekeltek, az idős nagymama  pedig gyönyörködött a tájban.  Természetesen most sokkal gyorsabban haladtak, hiszen nem gyalog mentek, s nemsokára meg is érkeztek a tündér csodás kertjéhez.

      Valósággal ünneplőbe öltöztek a fák, a bokrok, a virágok, hogy üdvözöljék őket. A gyerekek határtalan örömmel ugrottak le a kocsiról. Itt sokkal melegebb volt, mint a városban, és a levegő is páradúsabb volt a meleg vizű forrásnak köszönhetően. A gyerekek hangosan kacagva szaladgáltak egyik fától a másikig, némelyikre fel is másztak és úgy szedték le a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Aurélia édesanyját elsőként az életet adó forrás vizéhez vezette, és ő szemmel láthatóan jobban lett, amint ivott belőle. A tündér pillangó képében figyelte őket, ahogy felhőtlen boldogságban úszva élvezik a csodás kert minden áldását, és alig várta, hogy meglássák a meglepetést, amit külön a gyermekek számára készített.

    Amikor a nagy tóhoz értek, amit körülfogtak a különleges vízparti fák, izgatottan kiáltott fel a Rebeka, a legidősebb:

    - Odanézzetek, milyen különleges madár!

    - Ez egy szürke gém! - mondta az édesanyjuk meglepődve. Biztos volt benne, hogy amikor itt járt először nem látott egyetlen állatot sem.

      Ez volt hát a tündér meglepetése. A tó és a tópart, az azt körülvevő fák hemzsegtek a  vízparti madaraktól, a tóban pedig százféle hal, béka, teknős úszkált a kristálytiszta kék vízben. A gyerekek örömmel fedezték fel a méheket, akik mézet készítettek, majd egy új barlangocskát , amiben sókristályok voltak. A meleg vizű tóban önfeledten fürödtek a táncoló tündérrózsák társaságában , majd sütkéreztek  a napon, mely mosolyogva nézett le reájuk.  

       Miközben Aurélia édesanyjával nézte önfeledten játszó gyermekeit ebben a csodaszép, különleges kertben, hihetetlen békesség töltötte el. „Talán mégis ez a Mennyország. Semmiképpen sem lehet emberi alkotás.”

    Ekkor jutott eszükbe , hogy miért is jöttek. Aurélia kissé elmerengve, lassan indult el a varázslatos fa felé. Titokban abban reménykedett, hogy már nincs is meg az a fa. A fa azonban ott volt. A tündér kissé nyugtalanul repkedett körülötte, nem akarta, hogy vendégei máris hazamenjenek. Aurélia ugyanígy érzett. Megértette, hogy ez a hely sokkal többet ér az aranynál.

Ott éltek azután teljes békében, egészségben, soha többet nem volt hiányuk semmiben. Dédnagyanyám nem tudta merre volt ez a csodás kert, de én sejtem, hogy a tatai Angol park lehetett valamikor réges régen...