8. Az energiát nem a hibák elleni harcra kell összpontosítani, hanem az erények megerősítésére. A példa a legjobb tanítási eszköz: mutatni kell, nem pedig követelni.
Egyszerre kezdte el főzni. Korán reggel. Nem titkolt szándéka volt, hogy összeérjenek az ízek, hogy egymáshoz idomuljanak, kiegészítsék egymást. Úgy jó az, ha mindenre van idő bőségesen.
Az alapanyagokat is gondosan válogatta. A tarka, nagy szemű babot még a nagyanyjától kapta a télen. A mama mindig tudta, melyik fajtát érdemes ültetni, mit bír el az agyagos, fekete föld. A kukorica mellé rakta, hogy a felszökő szár karóként szolgálja a barna-tarka szemeket. Mire a kukoricát törni kellett, a bab is beérett. Aztán a leszakított hüvelyeket az öreg teknőbe hordta, és kitette száradni a napra, hadd pörögjenek ki a szemek maguktól, minél szárazabb, annál elállóbb. Amikor a babszemek apró gyöngyszemként lenn maradtak a teknő alján, fogta, a szélben kiszellőztette belőle a pernyét, majd egy vászonzsákocskában felkötötte a kamra gerendájára. Télen aztán szétosztotta az onokák között, hiszen maga már régen nem vezetett házat, ahogy ő mondta.
A csülköt a hentestől hozta. Sokáig válogatott a finoman pácolt, barnára füstölt, házi csánkok között. Legyen szép, formás, a lehető legsoványabb, de azért egy kis zsíros rész is maradjon rajta, ami majd megadja a leves aranyát. Olyan másfél kilósat választott, azok már kellően érettek. Csak a házi készítésűt szerette. Ahhoz még sót sem kell tenni, az magában hordozza mindazt a finom zamatot, amire a levesnek szüksége volt.
A babot előző este beáztatta. Most ott mosolyogtak a hatalmas szemek a tálban kövéren, étvágygerjesztően.
Egyszerre kezdte el főzni. A duzzadó babszemeket és a füstös csülköt. Korán reggel, hogy legyen idejük összecsiszolódni. A csülök adja az ízeket, a sóst, a füstöset, a bab a tartalmat. Mint egy jó házasság. Két külön egyéniség. Bekerülnek egy közös fazékba, hosszú időn keresztül kerülgetik egymást, mire rájönnek, hogy egyik sem ér semmit a másik nélkül.
Csak annyi vizet öntött rájuk, hogy jó ujjnyira befedje a húst. A bab már nem fog dagadni, előre dolgozott. Ha jól számolja, egyszerre fognak megpuhulni. Fogott két szép babérlevelet, egy nagyobb gerezd fokhagymát, azt még közéjük szórta, egy fedővel lefedte, majd magukra hagyta őket. Ezek jól ellesznek magukban, mondta ki hangosan, csak úgy, magában.
Leült egy kicsit az asztalhoz, ivott egy pohárka kávét. Ma már a második, de szerette az ízét, és a szertartást, ami a kávézás velejárója. Komótosan elkavarta a cukrot, megbolondította egy kevéske tejszínnel. Apró kortyonként itta, közben elolvasott a könyvéből pár oldalt. Így esik a legjobban. A kávé és a könyv. Sokan cigarettával szeretik, de annak nem szerette a szagát. Szerencsére senki sem dohányzott körülötte. Amikor az utolsó korty kávé is elfogyott, hosszasan nézett a csésze aljára, mielőtt elmosogatta volna. Valami fura mintát rajzolt a lerakódott barna kávézacc. Próbált olvasni belőle, na nem a jövőt, csak úgy valami figurát, vagy ábrát, de hasztalan, semmi ilyesmi nem volt látható a pohárban, csak az az elmosódott valami.
Míg a csészéről leszáradt a víz, elővette a gyúródeszkát. A konyhát már betöltötte a sistergő bab és a füstölt csánk ínycsiklandozó illata. Kevert rajt egyet, aztán ledarálta a tepertőt. A darált tepertőhöz adott némi kis sót, frissen őrölt borsot és egy kevés zsírt. Finom házi zsírt. Otthonról hozta. Az öregek mangalicát vágtak a télen, amikor kisütötték a zsírszalonnát, az üst alján lévő törmeléket félrerakták. Neki. Abból lesz ám csak az igazi tepertős pogácsa, mondták, és milyen igazuk volt! Amikor a tepertővel elkészült, kimérte és leszitálta a lisztet, felfutatta az élesztőt. A deszkán fészket formált a lisztbe, beleöntötte az élesztőt, beletette a tojást, egy kevés sót és gyúrni kezdte. Finom, puha rétestésztaszerűre dagasztotta, majd kinyújtotta, végig a lisztezett deszkán.
Erről eszébe jutott újra a nagyanyja. Ő a bableveshez mindig rétest sütött. Olyan igazi, kézzel nyújtott, abrosszal tekert, jó házi rétest. A konyha közepére állította a robosztus konyhaasztalt, azt körbejárva, damaszton nyújtotta kézháttal leheletvékonyra a tésztát. Aztán vett egy lúdtoll ecsetet, olvasztott zsírral megkente a hártyavékony tésztát, aztán rászórta a tölteléket. Mikor mit, évszaktól függően. Télen inkább túrósat, káposztásat, mákosat. Nyáron gyakrabban cseresznyéset, meggyeset, tökös - mákost, almásat. Amikor a töltelék elég egyenletesen elfoglalta a helyét, jöhetett a csoda, amit a legjobban vártak a gyerekek. A rétes felcsavarása. Nagyanyó fogta az abrosz két csücskét, és óvatosan felgörgette a rétest a terítő segítségével. A gyerekek szájtátva állták körül az asztalt, persze tisztes távolságból, hogy a mamát ne zavarják, és aznap a homokozó konyhában ők is rétest sütöttek.
A kötényével letörölte az izzadtságot az arcáról, aztán egyenletesen elkente a tepertőkrémet a sodrott tésztán. Szép komótosan összehajtogatta, előbb a két oldalát, majd rá az alsó és a felső felét, aztán kezdte elölről. Amikor kis kocka alakúra összeállt, belisztezte az egészet, tiszta ruhával letakarta, majd kicsit magára hagyta, hadd dolgozzon az élesztő, dagadjon a tészta, érjenek az ízek.
A negyedórányi szünetben, míg a pogácsa pihent, elővette a könyvet újra. Szórakozottan lapozott, nem is figyelt arra, amit olvas. A gondolatai vissza-visszatértek a faluba, a Lesence aljára. A szélfútta dombok körbeölelték az aprócska házakat. Dombok voltak, mégis mindenki hegynek hívta őket. A hegyen szőlők sorakoztak. A levegő tele volt illatokkal. Fenyő és birs keveredett a dió fanyarával. A fák roskadoztak az alma és a körte súlya alatt, a szőlő lusta nyugalommal hizlalta fürtjeit. Milyen jó is volt fogócskázni a templomkertben, libákat legeltetni a réten, aztán a harangkongatásra hazaérni éhesen, láb lóbálva enni a bablevest az öreg konyhaszéken. Nagyanyó állna az ajtófélfának támaszkodva, legeltetné szemét a seregnyi gyermeken. Jó volna újra gyereknek lenni!
Leült kicsit. Csak úgy a konyhaasztalhoz. Jól esett a csend, a magány. A leves halk sistergése, az óra finom kattogása. A saját gyerekeire gondolt. Hamarosan hazaérnek. Mint ahogy ők annak idején. Terített az asztal, gőzölög a leves, pirosan kelleti magát a pogácsa. Igen. Így a jó. Akkor majd odaáll ő is az ajtófélfához, szeretettel nézi, ahogy jóízűen esznek. Aztán jön majd valaki, talán éppen a lánya, aki friss étellel várja haza azokat, akiket olyan nagyon szeret.