Bábmester

Évszám
2012
Beküldő
hourwathe

Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.

Csend. Mindenki vágyik rá és senki sem.

 Vágyik, hisz ki ne akarna végre a nap végén nyugovóra térni úgy, hogy nem hangzik a processzorhűtő halk zaja, vagy az útról beszűrődő autók hangja, a mobiltelefonok sírig tartó csengése?

 Ugyanakkor senki sem szeretne csendet maga körül, hisz akkor az az illúziója, hogy magányos. Harmónia talán nem is létezik ilyen szempontból, vagy csak egy nagyon kis mezsgyén, a legaranyabb arany középúton valahol a magány és a társaság, a csend és a zaj között evezve.

Az azonosság hasonló a csendhez: hisz az emberek szeretnének ugyanolyan (vagy jobb) autót, mint a szomszédnak van, ugyanolyan ruhát, hogy ne különbözzenek másoktól túlságosan. Ugyanakkor senki sem akar hasonlítani a másikhoz, nehogy azt gondolják, hogy ő a másik halovány árnyéka. Létezik-e a középút? Tegyünk egy próbát a természetben: felhúzunk egy bakancsot és elmegyünk az erdőbe. Bükkerdő. Tele szép nagyra nőtt bükkfával. – Vagy úgy! –gondolhatná a laikus – A természet is egyforma, tele van az erdő bükkfával.

Azonban ha leül és jobban szemügyre veszi őket láthatja, hogy csupán látszatra ugyanolyanok: mindegyiknek máshol nőtt az ága, más a formája. Hasonlítanak, hisz bükkök, de különböznek, hiszen nem klónozták őket.

 Az ember valamiért mégis ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy egyformává tegyen dolgokat:

A gyárban kíméletlenül zakatolnak a gépek, az emberek pedig roskatagon állnak a futószalagok mellett amely - mint az életük – elsuhan mellettük, ők pedig semmit sem vesznek észre belőle, csupán üveges szemeikkel bámulják a gyártási termékeket: vajon mind egyforma-e? Van-e rajta akár egy nüansznyi eltérés? Hisz egyformának kell lenniük, muszáj egyformának lenniük…

Ahogy az embereknek is. Hisz ugyanolyan a köpeny, ugyanaz a kopogós papucs a steril folyosón, ugyanaz a fehér gumikesztyű. Egyetlen oka van csupán ennek, hogy képes az ember leegyszerűsödni, akár teljes mértékben igába hajtani a fejét, ez a fő motiváló er pedig nem más, a Pénz, amely mint egy öreg mester – egyfajta Gepetto - marionett bábúként rángatja az embereket, irányítva őket azon az úton, amely szerinte a legjobb, amely a tökéletesedés és a szinte totális egyformaság felé vezet. Erről az útról pedig le kell lépni, el kell szakítani azokat a bizonyos damilokat, amelyek odakötnek minket a pénzhez, különben az élet nem fog másról szólni, mint az „ideál” hajhászásáról, arról az ideáléról, amelyben drága kocsink van és luxusházunk, ami csak keveseknek adatik meg. Ha ilyen illúziókat kergetünk, akkor az Élet, mint egy ügyes pillangó, mindig ki fog repülni a kezünkből, hiába is próbáljuk elkapni. Menekülni azonban nem egyszerű, a damilok behálózzák szinte az egész életünket, az egyetlen kiút az, ha észrevesszük azokat a nem pénzben mérhető dolgokat, amelyek körülvesznek minket és a kevésnek is tudunk örülni. A damilokat ugyanis, mint ahogy az öreg mestert is, Mi teremtettük, így mi vagyunk az egyetlenek, akik elszakadhatunk tőle. Nem tud ebben senki más segíteni, mindenkinek magának kell megnyernie a csatát, ha pedig ez sikerül, minden sikerül.