Évszám
2011
Beküldő
amlad
Besötétedett. Nehéz kristálycseppek hullottak azon a ködös éjszakán, s mihelyt a földhöz értek, száz meg száz apró csermely módjára csörgedeztek lefelé a hegyen.
Fenyvesek gyűrűje közt, egy gyertyányi világosság pislákolt, mely egy kis kunyhóból szűrődött ki. A házacskában egy favágó család élte nehéz napjait. Várták, hogy végre kikristályosodjon az ég. A háztetőről, elszakított gyöngyfüzér módjára csepegett az eső, monoton csöndjét Viola hangja törte meg.
- Édesanyám, én már nem bírok tovább várni! - lépett ki az árnyas sarokból. - Tudod, hogy egyetlen öcsém az erdőben van, bolyong valahol ebben a kegyetlen időjárásban.
Ám az anyja nem felelt, forró könny csordult le az arcán, amit remegő kezével törölt le.
Ekkor egy nagy, derék ember lépett Viola mellé.
- Addig nem kereshetjük, míg ilyen sötét van - szólt és elfordult, hogy ne lássák a könnyeit. A lány feldúltan távozott a szobájába. Tekintete megtelt könnyekkel. Egy hatalmas villám morajára elfordította a fejét. Agyában száz meg száz gondolat cikázott. Majd kabátjáért nyúlt és kinyitotta az ablakot. Kimászott. A szürke ház alacsony volt, nem esett baja.
Gyors léptekkel haladt az erdőben, arra a helyre, ahol a család utoljára látta a kisfiút. A talaj síkos volt, megcsúszott, zuhanni kezdett. Mikor kinyitotta a szemét, egy alagútban találta magát. Felnézett, a fenti halovány fény jelezte, hogy jó mélyen lehet. Félénken szólalt meg:
- Hahó, van itt valaki? - rebegte.
Eközben otthon a szülők felfedezték lányuk eltűnését, nem törődve a zord idővel, a keresésükre indultak. Már hajnalodott.
Az alagút sötét volt, de Viola minden erejét összeszedve elindult. Az út végén fény pislákolt.
- Talán ez a kiút - gondolta. Végre kiért a barlangból. Azonban a szűk járat végén, nem a való világ várta. Viola száraz, repedezett talajra lépett ki, amely felett tejszerű köd gomolygott.
- Hol vagyok? - gondolta, és aggódva pillantott körbe. Alig tett pár lépést, megbotlott valamiben, aminek a lány nagy meglepetésére, hangja volt.
- Aú! - kiáltotta a valami. Viola könnyes szemmel ismerte fel öccsét.
- Gergő, kicsi Gergő! - ölelte át testvérét a lány.
- Hát, eljöttél értem, nővérkém? Úgy örülök, hogy látlak! - mondta felegyenesedve Gergő.
- Mi történt veled? - kérdezte Viola.
- Észrevettem a kertben egy aranyos szárnyú, különös fényű bogarat. Szerettem volna megfogni, hogy jobban megnézhessem, de nem hagyta magát. Mindig tovább repült, én meg követtem. Szaladni kezdtem, megcsúsztam és bevágtam a fejem, talán egy ágba. Arra még halványan emlékszem, mintha lebegnék. Lezuhantam, s hirtelen fölébredtem. Sötét volt, féltem és összekucorogtam. Azután megjelent a fénylő bogárka, kért, hogy várjak, és álmot küldött rám. Arra ébredtem, hogy itt vagy.
- Vajon mit akarhatott a bogár? - kérdezte elgondolkozva Viola. Körbenéztek. Távolabb, egy hasadékon beszivárgó fényt vettek észre.
- Oda kell eljutnunk! Az a fény lehetséges, hogy a kijárat - mutatott a nyílásra Viola.
Hirtelen felzúgott a föld, tüzes lávát lövellt, és egy hatalmas sárkány termett előttük. Pikkelyei smaragdzöldek voltak, szemei, akár a gyémánt. Orrlyukaiból füstfelhő gomolygott. A gyerekek ijedten hátrálni kezdtek, majd futásnak eredtek. A sárkány utánuk vetette magát. Egy gejzír mezőn kellett átfutniuk. Körülöttük szanaszét forró gőzt fújtatott a föld. Amikor kiértek a veszélyes mezőről, a sárkány eléjük vágott és elállta az útjukat. Tekintetéből mély magány sugárzott. Érdeklődően nézett a gyerekekre.
- Mi lehet a baja? - kérdezte Viola.
- Nem tudom - válaszolt Gergő.
A sárkány közelebb lépett a gyerekekhez, és a földre hajtotta a fejét. A két testvér megérezte, hogy a sárkány ártalmatlan és csak társaságra vágyik.
- Vigyük magunkkal, olyan magányos szegény! - mondta sajnálkozva Gergő. Viola bólintott és megsimogatta a sárkány fejét. Együtt indultak a hasadék felé. A testvérek óvatosan felültek a sárkány hátára, mire az elégedetten mormogott és hatalmas szárnyait széttárva, a levegőbe emelkedett. Próbálta áttörni hasadékot, de a járat még az ütközés előtt kitágult. Így a sárkány, a gyerekekkel együtt feltört a magasba. Torkából a boldogság kiáltása hangzott. Szabad volt. Viola és Gergő együtt örültek vele.
- Szerinted, haza tudna vinni minket? - kérdezte Gergő Violát. Ahogy ezt kiejtette a száján, a sárkány irányt váltott és a fenyőerdő felé repült.
Csikorogva zárult a kis kunyhó ajtaja, a szülők épp visszatértek a keresésből. Elkeseredettek és fáradtak voltak mindketten. Az édesanya lerogyott egy székre és zokogni kezdett, magához szorítva a két gyerekről készült képet. Ebben a pillanatban, nagy szél támadt, és egy gyönyörű sárkány szállt le a tisztásra Violával és Gergővel a hátán. A szülők boldogan szaladtak a gyerekekhez és álmélkodva nézték a sárkányt. A két testvér mindent elmesélt. Azóta a család legnagyobb titka az, hogy egy világszép sárkány a gyerekek barátja.
Fenyvesek gyűrűje közt, egy gyertyányi világosság pislákolt, mely egy kis kunyhóból szűrődött ki. A házacskában egy favágó család élte nehéz napjait. Várták, hogy végre kikristályosodjon az ég. A háztetőről, elszakított gyöngyfüzér módjára csepegett az eső, monoton csöndjét Viola hangja törte meg.
- Édesanyám, én már nem bírok tovább várni! - lépett ki az árnyas sarokból. - Tudod, hogy egyetlen öcsém az erdőben van, bolyong valahol ebben a kegyetlen időjárásban.
Ám az anyja nem felelt, forró könny csordult le az arcán, amit remegő kezével törölt le.
Ekkor egy nagy, derék ember lépett Viola mellé.
- Addig nem kereshetjük, míg ilyen sötét van - szólt és elfordult, hogy ne lássák a könnyeit. A lány feldúltan távozott a szobájába. Tekintete megtelt könnyekkel. Egy hatalmas villám morajára elfordította a fejét. Agyában száz meg száz gondolat cikázott. Majd kabátjáért nyúlt és kinyitotta az ablakot. Kimászott. A szürke ház alacsony volt, nem esett baja.
Gyors léptekkel haladt az erdőben, arra a helyre, ahol a család utoljára látta a kisfiút. A talaj síkos volt, megcsúszott, zuhanni kezdett. Mikor kinyitotta a szemét, egy alagútban találta magát. Felnézett, a fenti halovány fény jelezte, hogy jó mélyen lehet. Félénken szólalt meg:
- Hahó, van itt valaki? - rebegte.
Eközben otthon a szülők felfedezték lányuk eltűnését, nem törődve a zord idővel, a keresésükre indultak. Már hajnalodott.
Az alagút sötét volt, de Viola minden erejét összeszedve elindult. Az út végén fény pislákolt.
- Talán ez a kiút - gondolta. Végre kiért a barlangból. Azonban a szűk járat végén, nem a való világ várta. Viola száraz, repedezett talajra lépett ki, amely felett tejszerű köd gomolygott.
- Hol vagyok? - gondolta, és aggódva pillantott körbe. Alig tett pár lépést, megbotlott valamiben, aminek a lány nagy meglepetésére, hangja volt.
- Aú! - kiáltotta a valami. Viola könnyes szemmel ismerte fel öccsét.
- Gergő, kicsi Gergő! - ölelte át testvérét a lány.
- Hát, eljöttél értem, nővérkém? Úgy örülök, hogy látlak! - mondta felegyenesedve Gergő.
- Mi történt veled? - kérdezte Viola.
- Észrevettem a kertben egy aranyos szárnyú, különös fényű bogarat. Szerettem volna megfogni, hogy jobban megnézhessem, de nem hagyta magát. Mindig tovább repült, én meg követtem. Szaladni kezdtem, megcsúsztam és bevágtam a fejem, talán egy ágba. Arra még halványan emlékszem, mintha lebegnék. Lezuhantam, s hirtelen fölébredtem. Sötét volt, féltem és összekucorogtam. Azután megjelent a fénylő bogárka, kért, hogy várjak, és álmot küldött rám. Arra ébredtem, hogy itt vagy.
- Vajon mit akarhatott a bogár? - kérdezte elgondolkozva Viola. Körbenéztek. Távolabb, egy hasadékon beszivárgó fényt vettek észre.
- Oda kell eljutnunk! Az a fény lehetséges, hogy a kijárat - mutatott a nyílásra Viola.
Hirtelen felzúgott a föld, tüzes lávát lövellt, és egy hatalmas sárkány termett előttük. Pikkelyei smaragdzöldek voltak, szemei, akár a gyémánt. Orrlyukaiból füstfelhő gomolygott. A gyerekek ijedten hátrálni kezdtek, majd futásnak eredtek. A sárkány utánuk vetette magát. Egy gejzír mezőn kellett átfutniuk. Körülöttük szanaszét forró gőzt fújtatott a föld. Amikor kiértek a veszélyes mezőről, a sárkány eléjük vágott és elállta az útjukat. Tekintetéből mély magány sugárzott. Érdeklődően nézett a gyerekekre.
- Mi lehet a baja? - kérdezte Viola.
- Nem tudom - válaszolt Gergő.
A sárkány közelebb lépett a gyerekekhez, és a földre hajtotta a fejét. A két testvér megérezte, hogy a sárkány ártalmatlan és csak társaságra vágyik.
- Vigyük magunkkal, olyan magányos szegény! - mondta sajnálkozva Gergő. Viola bólintott és megsimogatta a sárkány fejét. Együtt indultak a hasadék felé. A testvérek óvatosan felültek a sárkány hátára, mire az elégedetten mormogott és hatalmas szárnyait széttárva, a levegőbe emelkedett. Próbálta áttörni hasadékot, de a járat még az ütközés előtt kitágult. Így a sárkány, a gyerekekkel együtt feltört a magasba. Torkából a boldogság kiáltása hangzott. Szabad volt. Viola és Gergő együtt örültek vele.
- Szerinted, haza tudna vinni minket? - kérdezte Gergő Violát. Ahogy ezt kiejtette a száján, a sárkány irányt váltott és a fenyőerdő felé repült.
Csikorogva zárult a kis kunyhó ajtaja, a szülők épp visszatértek a keresésből. Elkeseredettek és fáradtak voltak mindketten. Az édesanya lerogyott egy székre és zokogni kezdett, magához szorítva a két gyerekről készült képet. Ebben a pillanatban, nagy szél támadt, és egy gyönyörű sárkány szállt le a tisztásra Violával és Gergővel a hátán. A szülők boldogan szaladtak a gyerekekhez és álmélkodva nézték a sárkányt. A két testvér mindent elmesélt. Azóta a család legnagyobb titka az, hogy egy világszép sárkány a gyerekek barátja.