(Végy mintát a jóból!)
Nem vagyok rabja a misztikus dolgoknak, de a velem történtek sem nevezhetők hétköznapinak. Már jó ideje annak, hogy a múlt allegorikus leképzései kavarják fel az éjszakáimat. Mindezek ellenére mégsem nevezném tőlem idegen befolyásnak, hiszen ébrenlétem vívódásait tükrözik vissza. Az álom egyébként is félig valóság, de arról sincs senki megbizonyosodva, hogy nem teljesen az. Az igazságot homály fedi.
Nos, hogy érthető legyek, felfedem a titkomat. Éjjelente, amikor alámerülök a sejtelmek óceánjába, egy távoli korban, az ókor Agóráján találom magam. Megejtő, ahogy a kőoszlopok mögött a régmúlt tárul elém, nyüzsgő emberekkel. A tudós világ nagyjai hadakoznak itt egymással, az ember küldetéséről, a lét bizonyosságairól. Abban az egyben azonban mindannyian egyetértenek, hogy az élet nagy kérdései párbeszéddel oldhatók meg. A gyülekezést leginkább a Mester, Szókratész személye vonzza, noha a Nagy Tanácsban nem kedvelik, vélik, hogy a szavai lázítanak, a gondolkodókat a hatalmasok ellen fordítja. Véleményüket hangoztatják, de többségében az okulni vágyókat nem riasztja vissza, keresik a társaságát. Én is, bár a figyelmem gyakran elkalandozik. Minduntalan egy ámulatba ejtő gép zaklatja fel a fantáziám, ami előtt ülök, és amiből a kíváncsiságomat kielégíthetem. Egyébként is, hitem szerint, a jót, az igazságot nem megfejteni, hanem cselekedni kell.
*
Az évek teltek, és rajtam kívül képzeletem alakzatai felett is múlt az idő. A technikai remekmű, fantáziám fantomja, valóság lett, computernek nevezik. Éjszakáim álomképeit, elmém sugarait továbbítom rajta az elektronikus hullámtérben, miközben izgatottan várok egy üzenetre, egy hasonló tapasztalatra.
Sok minden átalakult, de álmaim színhelyének hangulata szinte semmit. Amennyit mégis, annak egy ifjú az oka, akinek az értelme lenyűgöző. Akárcsak régen, a szócsatákat még mindig Szókratész irányítja, bár az ifjú legalább akkora befolyással bír, mint a mestere. Ennek ellenére a nagy tudós nem félti tőle a hírnevét. Ez a rendkívüli emberek tulajdonsága. És, ami igazán tiszteletre méltó, hogy még csak nem is ellenkezik vele, akit fiamnak szólít, időnként meg Platónnak. Ugyanígy bámulatra méltó a tanítvány is, aki mindig készen áll a kérdéssel, ahogy a válasszal is.
- Mester, akármint is van, nem találod úgy, hogy a nép uralma hanyatlóban, miközben a hitelezők, a földbirtokosok, a dúsgazdag kereskedők kezébe kerül a hatalom? Neked nem tűnik úgy, mintha a demokrácia teljes bukásra lenne ítélve? – tette fel a kérdést az ifjú egyik alkalommal.
- A kérdésed lassan idejét múlja, hiszen a demokrácia a temetési szertartását üli. Ami azt illeti, szerintem már a születésekor halálra volt ítélve. A demokrácia oldhatatlan ellentétek szülője. A struktúra, amelyben a társadalmi vezetők alárendeltjei lesznek a pénz hatalmának, a hírnévnek, inkább kiélezi az értelem és az anyagi javak közötti ellentéteket, mint oldaná… - folytatta volna, de az ifjú óvatosan közbeszólt.
- Mondd Mester, szerinted, mi árt jobban a szellem gyarapodásának, a jó értékmérőjének, a gazdagság, netán az ínség?
- Ó, te ifjú titán! Csak figyeld, mennyivel könnyebb dolga van a tehetős rétegnek. Nekik több idejük és pénzük jut a tanulásra, tudásuk csiszolására. Mindeközben a szükség nyomorúságába süllyedtek az értelem sötétségében botorkálnak. Ők a puszta megélhetésükért való küzdelemben emésztik magukat, szellemi erőfeszítésre már nem futja az energiájukból.
- Akkor, ezek szerint a világ egészének jólétre kellene jutnia, hogy értékes és értelmes életről beszélhessünk?
- A világ számára fiam, az önzetlenség lenne az egyetlen megoldás.
- Mester, ezzel azt sugallod, hogy a pusztulás és nyomorúság, ami ártatlan emberekre nehezedik, olyanoknak köszönhető, akik lelketlenül kizsigerelik őket, miközben ezt erénynek is tartják. Az ilyenek, sem az állatot, sem a növényt, de a saját fajtájukat sem becsülik. Az önmaguknak tulajdonított jogaikban fürdenek, mialatt embertársaikat a vakság barlangjába kényszerítik. Vajon létezik e valami, aminek felismerése az önzetlenségre vezetné el őket?
- Ezt kiderítenünk, nem könnyű feladat. Az ember egyszerre csodálatra méltó, és elborzasztó is.
*
Erősen kivilágított szobában ülök. „Kötetlen beszélgetés a kor filozófiájáról” címen hívtak meg a Kettescsatornába. Elfogadtam a felkérést, de szándékosan nem készültem rá. Eltökéltem, ami megfogalmazódik bennem, azt válaszolom. A riporter nem sokáig várakoztatott.
- Professzor úr, lehet, hogy furcsállja a kérdést, de beszélne arról, hogy ön szerint, van még jövője a filozófiának? Esetleg az anyagi falánkság, amely végletek közzé sodorja az emberiséget, erősebbnek bizonyul és okozza netán a végzetét?
A kérdésre az agyam sebesen dolgozni kezdett. Mit mondhatnék erre én, a filozófus? Nemet semmiképp sem válaszolhatnék, mert akkor a saját tudatomat küldeném máglyára. Az igenlés meg túl egyértelmű lenne.
- A kérdés érdekes, de nem hoz zavarba. Szent meggyőződésem, hogy Platón és az általa megalkotott filozófia örökérvényű, lehet mondani, napjainkra lett igazán aktuális.
- Bocsássa meg, de miért éppen Platónt említette? Úgy találja, hogy nincs említésre méltó korgondolat?
- Világunknak vannak embernek öltözött vándorai, ilyen Platón is, aki túlél minden korszakot. Ezért helyesebb inkább az a kérdés, hogy nyújtott -e időszerűbbet a filozófia az eltelt kétezer-négyszáz év alatt?
- Kérem professzor úr, akkor adjon választ erre!
- Nos, az ókor filozófusai az emberit tették istenivé, utódaik az istenit teszik emberivé. Talán ennyi a változás. Platón nemcsak filozófus, jó politikus is volt. Felismerte, hogy mindkettő adekvátan alakítja a történelmet. Míg a politika megoldást kínál, a filozófia az elméletét dolgozza ki. De egyik sem építő, a jó, az erény, a tisztes szándék nélkül. Csakis ezek érvényelülésével beszélhetünk magasabb rendű értékek győzelméről.
- Kifejtené ezt bővebben professzor úr? – kérdezte a riporter.
- Természetesen.
*
Hirtelen, az agyamba bevillant egy jelenet az Agórán, ahol éppen Platón elmélkedett Szókratésszal.
- Mondd Mester, jól gondolom, hogy a politikusoknak könnyebb dolguk van, mint a gondolkodás elkötelezettjeinek? Történetesen, sikeresebben győzik meg az embereket, mint a filozófusok?
- Jó úton jársz Platón. Sajnálatos, de értelemmel sokkal nehezebb célt érni, mint elhitetéssel. Lásd, a politikusok többsége elfordul az igazságtól, ezért pusztán a kenyeret ígérik a népnek. Hol olcsó szavakkal, hol a szájhős csalárdságával. És a sikerhez semmi mást nem kell tenniük, csak figyelniük kell rájuk, ők majd a szájukba adják azt, amit vissza akarnak hallani. Az ember kedveli a tömeget, odahúz, ahol többen vannak. A kenyérért többen állnak sorban, mint az értelemért. A tudást nem mindenki éhezi, azok a hiszékenységük áldozatai lesznek. A jó törekvés, nos, az meg az álnokság céltáblájává válik.
- Mester, le kellene írni, amiket elmélkedel! Nem volna szabad a gondolataidat elveszni hagyni!
- Gyermeki lélek vagy még Platón, de majd rájössz, ha az elméleteink most nem hatnak, akkor sohasem. Bármennyi évezred is telik el, az emberiség mindig keresni fogja az adott kor filozófiáját, és csak a maga holdudvarában kering.
*
A lámpák erős fénye, a meleg, ami belőlük sugárzott, visszahozott a jelenbe. Az időt nem érzékeltem, ami a kérdés óta eltelt, de a válaszom megszületett.
- Egy filozófus élete örökös várakozás. Várakozás egy csodára, ami megvilágosítja. Annyira már rájöttem, hogy a jelen a múlt folyama, nem lehet belőle egyszerűen kilépni. És bármennyi idő is telik el, ha nem találunk megoldást, akkor csak vesztegelünk a saját tehetetlenségünkben. Én, az ember szenvedek a gondolattalanságtól, a szellemi és erkölcsi toporgásától, de kapaszkodónak mindig megtalálom Platónt. Álmaim emóciói átemelnek egy másik világba, ám tudatilag maradok a jelenben. Platón, úgy tűnik, legyőzi az időt, túléli a történelem fergetegeit. Az ő következtetései örökérvényűek, filozófiája a gondolkodás csatornája. Senki sem követte a majd két és félezer év alatt, akiről bebizonyosodott volna, hogy igazabb tanok felismerője lett volna, mint ő.
- Professzor úr, mintha ezzel megerősítené azt, hogy Platónon kívül nincs időtállóbb bölcselet. Akkor ezt tekinthetjük annak, miszerint önmagát is követőnek tekinti, és nem teremtőnek? Mármint új filozófiát értek alatta.
- Erre egyszerű a magyarázat. Amikor követünk valakit, elismerjük, hogy az általa képviselt utat magunkévá tettük, de ez még nem jelenti azt, hogy ezzel véget is ért a kutatásunk. Bármely korban a filozófusnak „ A jó értelmét és az erényt kell mindenekelőtt diadalra vinni”, ahogy Platón fogalmazott. Azt kell szem előtt tartania, hogy az embernek anyagi javai mellett lelke is van. Mert, ha nem így látja, akkor semmit sem tesz a világért. Ugyanis, ha nem helyes a gondolkodásunk, nem tudjuk, kivel, miért, hogyan, mi ellen kell küzdenünk. Kizárólag megértéssel és elfogadással érhető el változás.
- A jó, az erény, ön szerint még létező vágy az emberiségben, vagy már remény sincs rá?
- Ha a jó és az igazság nem létezne, akkor az emberiség sem létezne már. A gonoszság elsöprő erő. Sajnos a szociális hátrány kitermeli a bűn legváltozatosabb formáit. A miért élek helyett, a hogyan élek lett a legfontosabb kérdés. Pontosan ezért mélyülnek a társadalmi visszaélések: a csalás, az erőszak, a korrupció, a szervezett bűnözés. Planétánkat a lelketlenség emészti fel. Mindezek ellenére, bár az erény, a tisztesség gyengébbnek látszik, ám mégis képes megállítani a vészt, ha nem is erővel, de hatalommal igen. Jelen esetben a hatalom fogalmát most ne a köznapi értelemben vegyük, hanem úgy, amit takar. A hatalom voltaképp egy hatás, ami képes olyan befolyással lenni, hogy szándékában, de akár a jellemében is megváltoztathatja az egyént. Az emberek megrettennek az erőtől, de valami, ami hatással van rájuk, tartósabb, mélyebb és megrendítőbb nyomot képes hagyni bennük.
- Ön szerint, mi lehet az az idea, ami akkora hatással bír, hogy megváltoztasson egy embert?
- A jó, és a morális élet iránti vágy. Annak felismerése, hogy a minőségi élet mindenkit megillet. Ezért nem lehet boldogságról beszélni addig, amíg mások szenvednek. Ennek feltétel pedig a szeretet.
- Netán, ön egy egyetemes szeretetben képzeli el az emberiség jövőjét?
- A szeretetet nem pusztán érzelem. A szeretet, a jó és igaz dolgok másoknak átadott tapasztalata. Ilyen vonatkozásban nagyon is cselekvő fogalom. Az ember nem kész, befejezett lényként jön a világra, hanem arra a célra, hogy fejlődjön. Vagyis, képessége és akarata által a legnagyobb értékek részese lehessen, és ne csak sodródjon az élet terhei alatt. Így, alapvető változásoknak kell végbe menni a gondolkodásában, a gazdasági, társadalmi és politikai életben, de a közvetlen kapcsolatokban is, hogy a jó irányába mozdítsa el a világot.
- Tudjuk, hogy Platón egy igaz állam megvalósulásában látta az emberiség jövőjét. Ön szerint is elképzelhető ez a hipotézis?
- Hiszem, hogy egy erkölcsi alapokon nyugvó állam, egy szilárd erkölcsi világrend lehet csak a megoldás. Ha a szeretet és felelősség karöltve jár, s mindezek államilag elvárt, de példamutató értékekben kinyilvánított akarat, akkor az emberek függési viszonyában biztosítja, hogy a bűn ne válhasson uralkodóvá. A biztonság csak erkölcsileg emelkedett kormányzás és tisztességes szándék árán valósulhat meg.
- Professzor úr! Nem gondolja, hogy mindez puszta ábránd?
- Felelőtlenség lenne erre igent, vagy nemet mondanom, de tény, hogy sok értékes ábránd sokra vihet.
- Professzor úr! Ennél nem lehetett volna nemesebb gondolatokkal befejezni ezt a beszélgetést. Köszönöm, hogy eleget tett a meghívásnak.
- Én köszönöm a felkérést, és bízom benne, ha a filozófusok tévednek is, az emberiség meg fogja találni a helyes utat.
* * *