Képzeljük el, hogy néhány ember térképet alkot a világról. Feljegyzik a tapasztaltakat, összefüggéseket keresnek közöttük és a már megrajzoltak alapján kitöltik az üres részeket is. Kis idő múltán akár annyira megbíznak térképükben, hogy ha az, összeütközésbe kerül tapasztalataikkal, utóbbiban kezdenek kételkedni. Amit a térkép nem tett előre láthatóvá azt abnormális, természetellenes eseménynek vagy viselkedésnek látják, és ez alapján kérdőjelezik meg akár a valóságot is. Térképük alapján terveznek előre és értékelik az új információkat. De mi van, ha a térkép hibás? Hogy reagál az, aki ezt maga ismeri fel, és hogy reagál az, aki mástól hallja ugyanezt, de felismeri igazságát? Ez nem csak költői kérdés, a válasz pedig (ha most még nem lenne) a végkövetkeztetésre biztosan egyértelmű lesz. Az említett térkép a „világkép" megfelelője. A tisztánlátás kedvéért: most így nevezzük az összefüggések és feltételezések, a valóság értelmezésére létrejött rendszerét. Ha velem tartasz, már az első lépésnél kiderül, hogy paradox módon csak feltételezéseken keresztül ismerhetjük meg a valóságot. Majd további két lépésben és egy (reményeim szerint) a mindennapjaidban is hasznos példával eljuthatunk a végkövetkeztetésig.
Haladjunk hát lépésről lépésre: Világképünk legnagyobb részt
meg nem tapasztalt, de feltételezett összefüggések szövedéke. Mielőtt tovább
megyünk, képzeljük el, milyennek látnánk a világot, ha csak az
érzékszervérveink által megtapasztaltakat vennénk számításba! Egy pillanatra
tekintsünk el mind tanult és saját feltételezésünktől. Majd nézz körbe magad körül,
és csak arra figyelj, amit érzékelsz! Mit tudsz csinálni feltételezés nélkül?
Tudatosan nem kapcsolhatsz lámpát, nem válthatsz csatornát a televízión, nem
használhatod billentyűzetet, nem tudsz kinyitni egy üveget, nem vezethetsz autót
vagy mehetsz át a zebrán (Honnan tudnád, hogy átengednek?). Ha valakinek szüksége lenne további
magyarázatra: Amikor cselekedeteink és gondolatmenetünk egy-egy összefüggésre
építjük, legyen az akár csak annyi, hogy a kilincs lenyomásával kinyithatjuk az
ajtót, (már ha nincs bezárva, ami egy újabb feltételezés) akkor egy
feltételezéssel élünk.
De állíthatjuk e, hogy világképpel, valóságról alkotott képpel, mindenki rendelkezik? A stabilitás kedvéért, tegyünk hozzá egy kitételt. Minden elme, ami bármilyen nyelv vagy egyéb kommunikációs forma lévén fogalmakkal rendelkezik, szükségszerűen felhasználja azokat a valóság összefüggéseinek feltárására és értelmezésére. Ezzel könnyű egyetérteni, valószínű és ésszerű, többször is végigjárva megbizonyosodhatunk, hogy gyengeponttal nem rendelkezik. Stabil alapja hát további fejtegetéseinknek. A korábbi gondolatkísérlettel úgy hiszem bizonyítottam a feltételezések nélkülözhetetlenségét a mindennapi életben, most haladjunk tovább. Egyetértesz e velem abban, hogy mivel hogy feltételezésről vagyon szó, tűnjön bármenyire megalapozottnak is, azt mindig fenntartásokkal kell kezelni? Igyekszem ezzel kifejezni, hogy valóságképünk legszilárdabbnak tűnő feltételezése, de még alaptézise is lehet téves, így aki a valóra kíváncsi kénytelen időről időre ezeket is felülvizsgálni. (Még akkor is, ha kellemetlen.) Tudni kell tehát tévedni, vagy büszkeségünk egy nyilvánvalóan hibás pályán ejthet rabul minket, ezzel akár kívánt életutunkon is hátráltatva előrehaladásunk. (Ez csak megjegyzés volt, de felteszem, logikusan átgondolva te is ilyen következtetésre juthattál.)
Van még egy szempont,
amit a valóságról alkotott képünknél érdemes számításba vennünk, ez pedig, hogy
rengeteg feltételezés átgondolás nélkül, tudattalanul születik. Ezt
bizonyítandó felmutatok egy példát, amiben bizonyára te is ráismersz korábbi,
vagy netán mostani önmagadra. Tudatosan átgondolva ésszerűnek tűnik a
feltételezés, hogy mindenki más cselekedeteit is éppen olyan belső
bizonytalanság előzi meg, mint sajátunkat, vagy éppen nem előzi meg semmilyen
tudatos szándék, ahogy időnként mind reagálunk automatikusan. Mégis mivel ez
nem képezi tapasztalataink részét, az ember úgy tűnik hajlamos mások
cselekedeteit tudatos szándékból és döntésből táplálkozónak tekinteni, és
ekképp is mérlegelni azt. Még egy rövid önvizsgálat után is rájöhetünk, hogy ez
mekkora abszurdum. Sok helyzetben tudatosan mérlegelni is nehéz, az így
született döntésünk alapján cselekedni, pedig szinte mindig erőfeszítés. A
döntés megkérdőjelezése, a mások reakciójától való félelem, egyéb esetleges
érzelmeink, szokásaink, és önbizalmúnk hiánya mind letéríthetnek kitűzött
pályánkról, még ha szívünk szerint szeretnénk is követni azt. Mégis ha most
visszagondolsz, múltadban számtalan olyan helyzetet találhatsz ahol
megfeledkeztél egy vagy több személy emberi voltáról. Értem ezt úgy, hogy
tetteiket és szavaikat, szándékaikkal mérlegelés nélkül következetesnek
tekintetted. Ugyan, ezt az állítást csak rajtad keresztül bizonyíthatom, de
biztos vagyok benne, hogy amint rávezetlek e bizonyítékok hollétére, azok
megdönthetetlen érvként támasztják majd alá az általam állítottakat. Ha
belegondolsz: Hogy tekintettél eddig embertársaidra? Figyelembe vetted, hogy
teteiket az esetek többségében talán belső viaskodás előzi meg, és amit
kifejezésre juttat az egyáltalán nem biztos, hogy szándékaival megegyezik.
Figyelembe vetted az emberek belső bizonytalanságát, amely minthogy mások gondolataiba
nem látnak bele, megszokott társa életüknek? Vagy azt, ahogyan a dohányos is
nehezen mond le káros szenvedélyéről, még ha teljes lényével vágyik is megválni
tőle, úgy az emberi akarat általános gyengesége is gátat vethet egy kiváló
szándék és végrehajtása közé?
Vagy mindezek helyett: Úgy láttad e, őket, mint egységes egész, minden tettük,
szavuk alapján megítélve, mintha azok egyetlen közös, de legalábbis tudatos
szándékból fakadnának? Figyeltél e valakit kegyetlen kritikussággal, darabokra
szedve minden cselekedetét, és hangonként vizsgálva minden szót, mi elhagyta
ajkait? (Kis költői túlzás, de magas beosztású emberekkel szemben észrevételem
szerint jellemzően emberfelettiek az elvárások.) És előfordult e, hogy új
társaságban vagy számodra még szokatlan környezetben, esetleg idegen, vagy
magasabb beosztású vagy társadalmi helyzetű emberekkel szemben olyannyira
elbizonytalanodtál magadban, hogy míg mások viselkedését könnyedén elfogadtad
(elemzés nélkül is teljesen normálisnak vagy egyenesen az adott helyzetben
helyesnek vélted), saját lépéseid, szavaid mind megkérdőjelezted, miközben
feszülten figyelted, hogy reagálnak rájuk a többiek?
Az, hogy felismerted mostani vagy korábbi önmagad az utóbbi kérdéssorban, a
rendelkezésre álló legjobb bizonyíték arra, hogy az emberek néha tudattalanul
építik viselkedésük és gondolatmenetük teljesen logikátlan feltételezésekre is.
Mivel én a saját szemszögemből ismertem fel a fentieket, te pedig szintén saját
szemszögödből ismerted fel igazát (talán ezt megelőlegezhetem), így mivel
egyszerre vagyunk mindketten önmagunk és egymás szemében más személyek is, így
a fejtegetés két oldala egyszerre igaz ránk, ezzel pedig, azok kölcsönösen
igazolják egymást. (Mint egy két ismeretlenes egyenlet, egyenletrendszere.)
Remélem követni és élvezni tudtad e filozófiai
gondolatmenetet és példámmal talán egy a mindennapokban is hasznos
észrevétellel ajándékoztalak meg, vagy erősítettem meg sajátodat, ha már korábban
is rendelkeztél vele. Összefoglalásként tehát feltételezéseink adják
valóságképűnk valódi színeit és használhatóságát. Ezekre a feltételezésekre
szükségünk van, de előnyös észben tartanunk mibenlétüket. Létük magába foglalja
bizonytalan valóságtartalmuk is, ha erre emlékezünk, képesek lehetünk megválni
azoktól, amiknek már bebizonyosodott hibásságuk vagy haszontalanságuk, és
képesek maradhatunk felülvizsgálni a számunkra legfontosabb feltételezéseket
is. Talán egyetértesz velem, hogy e nélkül, múltbéli gondolataink rabjai
maradhatunk, elvágva a fejlődés és tökéletesedés lehetőségétől. Végezetül pedig
a világképünk időnkénti felülvizsgálata és áttekintése azért is ajánlatos, mert
bizonyos kérdések átgondolása nélkül tudattalanul is alkothatunk hibás
feltételezéseket, melyek aztán fölöslegesen nehezíthetik meg előrehaladásunk az
életben.
Az eddig kimondatlan kérdésre, hogy mi történhetne, ha Platón
barlanghasonlatának egyik fogja, rájönne a valóság nem az, amit eddig annak
gondolt a ma közösen megalkotott válasz, az én megfogalmazásomban a következő:
Tömör lényegében az eredeti hasonlat egy szélsőséges példával áll elő, ami
egyébként több logikai hibát is tartalmaz (mint evés, ivás, egyéb anyagcsere
folyamatok megoldása és a kötél átkötözése, amit testnövekedésük időnként elengedhetetlenné
tett volna, így pedig elképzelhetetlen, hogy ne jöttek volna rá, hogy ők nem
árnyékok, illetve attól, amit maguk előtt látnak több is létezik). Feltételezéseink
megcáfolása vagy lecserélése azonban emberi mértékben nap, mint nap
megtörténik. A saját felismerés mindig több gyümölcsöt hoz és gyorsabban, mint
a mástól kapott. Utóbbi esetben a visszautasítás mértéke és az elfogadás
gyorsasága és könnyűsége attól függ, hogy tudatosult e benne már korábban is,
hogy a valóságról alkotott képének e szelete, ahogy többnyire a többi is, csak szükségszerű
feltételezés. Platón gondolatkísérletének kiindulási állapota pedig tökéletes
példa a tudattalanul alkotott feltételezésekre, hiszen az ott lekötözöttek
érzékelésük korlátozottsága és nem tudatos megfontolás révén vélték a tapasztaltakat
a teljes a valóságnak. Platón következtetései az általa alkotott képtelen
szituációban helytállóak, így én ennek újratárgyalása helyett, igyekeztem a
témát egy megfoghatóbb és kevésbé szélsőséges nézőpontból is feltárni. Remélem
minden általam feltett és benned útközben felmerült kérdést kielégítően
megválaszoltam, és noha a te gondolataiddal én menetközben nem szembesültem,
mégis az út végén szeretnék köszönetet mondani, abban a hitben, hogy közösen
jártuk ezt az utat és együtt jutottunk a végső megállapításra. És, hogy, hogy
reagál az, aki más közbenjárásával ismeri fel egy feltételezésének hibás
voltát? Ha a negyedik bekezdésben tárgyalt példa új volt neked, az utolsó
kérdésemre a válasz: Te vagy!