A bátorság színei

Dorcsi, 2015, április 29 - 20:30

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”

Vannak időszakok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy minden összeomlik körülötte. Van, amikor segély kérően sikítunk az ég felé, hogy:

   - Elég! Kérlek, hagyd abba, mert megfulladok!

   Sajnos ezeket a szakaszokat nem lehet elkerülni. Aztán, amikor lenne lehetőségünk megváltoztatni ezt a pocsék korszakot, mi ostoba emberek megtorpanunk, és gondolkodunk azon, hogy vajon érdemes-e ugrani a szakadék felé. És itt értünk ahhoz a ponthoz, amikor a hiba megmutatja búvóhelyét. Az emberiség apraja nagyja nem merész, nem mer kockáztatni.

   Nem nevezném egyszerűnek az életemet, de őszintén, kinek az? 

Kilenc éves koromban halt meg a nagypapám, akivel egy házban laktunk. Elmenetele váratlanul érte a családot és kegyetlenül megviselt minket. Ez a változás jut először eszembe, amikor azt kérdezik, hogy történt-e olyan dolog az életedben, ami átformált téged? Igen. Színtisztán él bennem a halála utáni reggel, amikor belépve az ebédlőbe, már nem szólt a rádió. Az étkező üressé és élettelenné vált számomra. Hiánya berágta magát a lelkemben és évekig ott lüktetett bennem. Ekkor jöttem rá, hogy világunk egy folytonosan mozgó dolog, és senki nem él örökké. Azzal, hogy eltávozott, elültette mélyen bennem a félelem csíráit. Rettegtem attól, hogy ki fog elhagyni legközelebb, és már a gondolattól is reszkettem, hogy én magam eltávozok az élők sorából. Talán itt kezdődött minden. Nem mertem élni.

   Emlékszem, amikor először mentem a középiskolába, milyen erősen szorított a gyomrom. Nem volt egyszerű a kisiskolás korom sem. Könnyen barátkoztam, de valahogyan sohasem a megfelelő emberekkel hozott össze a sors, így az életemben folyamatosan cserélődtek a bizalmasaim, míg végül már csak nem megszoktam, hogy változtatnom kell önmagamon. Nem értettem gyermekfejjel, hogy mi a baj velem, de majdnem tíz év elteltével kezdem kapizsgálni, hogy nem csak én szerepeltem vétkesként. Lassanként kitárul előttem a világ, és még fiatal vagyok ugyan, de azt látom, hogy a társadalmunk olyan mértékben megváltozott, amit már csak nagy munkával lehet helyre hozni. Megváltoztak az elvárások, megváltoztak a szokások, megváltoztak maguk az emberek is. Megromlottunk és már nem tudjuk, hogyan kellene alkalmazkodni. Mindenki csak megy a saját feje után, nem törődve azzal, hogy miközben szalad előre, másokat eltipor. Napjainkban minden a pénzről szól. Életünket azzal töltjük, hogy felhalmozzunk egy értéknek mondott dolgot, amit aztán már nem lesz időnk kihasználni.         

   Tizennégy évesen úgy léptem be az iskolába, hogy attól rettegtem, megint kinek a kedvéért kell változnom. Féltem tőle, mert az eddigi gyerekkorom úgy telt, hogy a csalódások követték egymást. Szinte természetesnek vettem már remegő végtagjaimat, de ezek a reakciók, amiket elviseltem hosszú heteken át, feleslegesnek bizonyultak. Azt tudtam, hogy meg akarok változni, de az számomra is rejtély volt, hogy kivé, és milyen irányba. Kezdetben elbújtam három vakolatnyi festék mögé egy fiú kedvéért, majd amikor kiderült, hogy nem is kellek neki a mély depressziómba süllyedtem. Nem beszéltem túlzottan sokat senkivel ezután. A jelenlegi barátaim pedig értetlenül nézték, ahogy magamba fordulok. Akartam valakit, aki támaszt nyújt az életben és kétségbeesetten kapkodtam a vágyálmom felé. Álomvilágban éltem, ami abban a pillanatban összetört, amint kosarat adtak. Utáltam az akkori életemet, és úgy gondoltam, hogy a világon én vagyok a legszerencsétlenebb.

   De aztán összehozott a sors Vele. Kezdetben nem is sejtettem, hogy milyen komoly, súlyos változást fog hozni Ő az életembe. Most már tudom, hogy amint megismertük egymást, megfogta az én kis világomat és feje tetejére állította. Kihozta belőlem a legjobbat, megmutatta, hogy milyen színes is az élünk, amit addig nem is sejtettem. Megmutatta, hogy milyen nehéz odaadni a bizalmat valakinek, aki százhetven kilométerre lakik tőlem. Nem tudtam, hogy mibe kapaszkodhatnék, amikor nem volt velem. Ha eddig nem találtam a helyem a saját kis életemben, most aztán főleg teljesen elveszetten bolyongtam. Megtanultam áldozatokat hozni, amire eddig képtelen voltam. Önző módon viselkedtem korábban, és mindig csak azt néztem, hogy mi szolgálja az én javamat, nem törődve azzal, hogy kinek a lelkébe is taposok bele. Úgymond én is a mai társadalomnak megfelelően nevelkedtem. És talán folytattam volna azt az életformát, ha nem lép be Ő az életembe. Megváltoztatott és jobb emberré tett, aki törődik másokkal. Sablonosan hangzik, de ez tényleg így van. Megcserélte bennem azt a mágnest, ami taszította tőlem az embereket. Igaz könnyen szereztem barátokat, mint már említettem, de azok, akiket a bizalmamba fogadtam, hamar elhagytak, engem hibáztatva. Azok a barátok, akik az életem részei lettek a középiskola alatt szüntelenül támaszt nyújtottak nekem, noha, néha eltávolodtunk egymástól, de sohasem fordítottunk hátat a közös kapcsolatunknak.

   A világnézetem teljesen megváltozott. Sokkalta nyitottabban álltam hozzá a dolgokhoz. A szüleim eléggé zárkózottan kezelték az új helyzeteket, és ez a viselkedésmód rám is rám ragadt. Kinyíltak előttem a lehetőségek, megláttam az új dolgokban a jót és ez felszabadított. Bár kezdetben ezek az idegen tények megrémítettek, Ő mellettem állt és bíztatott, hogy rugaszkodjak el talajtól, és amikor végre nagy nehezen repülni kezdtem szabadnak éreztem magam.

   Úgy gondolom, hogy egy párkapcsolatban mindig meg kell változni ahhoz, hogy egy egésszé váljon két ember. Nem könnyű feladat, de nem is ez a lényege. A változás egy próbatétel két ember számára, hogy vajon megéri-e, hogy módosítsunk az eddigi életünkön, amit már kényelmesen berendeztünk magunk számára? Vajon érdemes-e felrúgni a napi rutinokat és újakat beiktatni helyettük? A változás igenis követel áldozatokat, valamikor nagyot, valamikor kevésbé jelentőset. De talán a legcsodálatosabb dolog az életünkbe. Varázslatos erővel bír, mert nem tudhatjuk, hogy mikor toppan be újra az életünkbe. Földrengető és port kavaró, ahogy végigsöpör az emberiségen. Amikor valami megváltozik az életünkbe és legyen az akár jó, akár nem, mindig arra kell gondolnunk, hogy minden okkal történik. Minden egyes döntésünknél, ami befolyásolja az életünket arra kell gondolni, lehet, hogy megbánom, de legalább nem azon fogok bánkódni, hogy nem tettem meg.

   Ami még igazán megtanított a bátorságra az életemben, az a lovaglás. Nagyon régóta szerettem a lovakat, és szerettem is volna megtanulni, hogy kell megülni őket, de a sors egészen novemberig nem engedte, hogy ez megtörténjen. Adódott egy lehetőség, én pedig vonakodva a kezdetekben, de éltem vele, és nem bántam meg.

   Amikor először felültem Smaragdra, tudtam, hogy megtaláltam azt a lovat, aki a szívemhez tartozik. Eddigi türelmetlen természetemet levetkőztem azért, hogy hatékonyan tudjunk együtt dolgozni, a gyönyörű állat pedig a makacsságát hagyta el a kedvemért. Változtunk egymásért, hogy egy tartós barátság alakuljon ki közöttünk. Maga a sport is sok mindenben megkövetelte, hogy megmásítsam szeleburdi természetemet, ugyanis nagyon komoly odafigyelést igényel a lovaglás. Pár hete először estem le a lóról, és rettegtem attól, hogy ez a baleset meg fogja változtatni a viszonyomat mind Smaragddal, mind a hobbim iránti szenvedélyemet. Legnagyobb meglepetésemre azonban ez az esésem még inkább fokozta a bátorságomat, tanultam a hibámból, és még jobban elköteleztem magam a sport iránt.

   Valójában az életünket végigkísérik a változások. Változik az ízlésünk, a stílusunk, az érzelmeink akkor, amikor a legkevésbé számít rá az ember. Nem mindig látjuk jónak az épp folyamatban lévő módosulást, azonban ettől olyan izgalmas az egész világ, hisz milyen unalmas lenne, ha minden ugyan olyan sorrendben zajlana nap, mint nap. Az embereknek szükségük van megadott időközönként arra, hogy valamilyen változás végbe menjen az életükben.  

   Tizennyolc éves vagyok, de megtanultam, hogy az igazán értékes dolgokért igen is változni kell, ha azt szeretnénk, hogy szerves része maradjon az életünknek. Sok átalakuláson kellett keresztülmennem, hogy ilyen legyek, amilyen vagyok. Szeretem az életemet az összes fájó emlékkel és a sok boldog képpel együtt, mert ezek tettek ilyenné. Valójában nagyon közel áll hozzám a változás, mert mind a ketten mindig mozgásban vagyunk és mosolyogva integetünk egymásnak, amikor újra találkozunk.


Az írás hossza kb. 7 ezer karakter

Gratuláció

Kedves Dorcsi!

Az írásodban rejlő erények méltatására én most nem térnék ki, igazából nem értek az ilyesmihez.
Azt viszont tudom, hogy a közönségszavazás első harmadában fiatalos lendülettel nagy tempót diktáltál, július 24-én 18 óra 04 perckor például négy szavazat előnnyel vezetted a mezőnyt. Igen nagy teljesítmény irodalmi alkotásra majd kétszáz voksot összeszedni, teljes mértékben megérdemelt a bronzérmes helyezés, melyhez gratulálok!


Köszönöm, hogy veled játszhattam és további sok sikert kívánok neked!

Kuksi

Rövid értékelésem

Nagyon, tetszik hihetetlenül érdekes és tanulságos írás. Hogy őszinte legyek kicsit a párom jut eszembe így elsőként az elolvasás után. További sok sikert szeretnék kívánni és sok szavazót! Mosolygás 

Visszajelzés

Köszönöm szépen :) Igen, sajnos én is ilyen emberré váltam, de ahogy mondta, sikeresen felvettem a harcot és ha kell, még most is folytatom önmagammal, de nem bánom, mert tudom, hogy ettől a küzdelemtől válok azzá, aki vagyok. :) Köszönöm még egyszer :)

változni nehéz

Tanulságosra sikeredett az írásod. Jól érzékelteted a változás nehézségeit, és tetszik, hogy abból indulsz ki, mennyire önző a mai kor embere - csak azt nézi, neki mi előnye származik valamiből, elemzi a kockázat-haszon arányát, mielőtt változásra adná a fejét. Az írásod mintegy csattanója, hogy ezt a hozzáállást saját magadban is felfedezted, és - amennyire a sorokból megítélhető - sikeresen felvetted vele a harcot. Csak így tovább! :)