Évszám
2011
Beküldő
napsugár
Egyszer volt, régen volt, a láp mögötti réten túl a tó körüli nádasban élt egy béka, aminek Zöldi volt a neve. Róla szól az én mesém, és arról, hogy hogyan - és miért gondolták őt másnak azok a békák, amiktől ő különbözött, és amik tőle különböztek.
Nem sokat tudni arról, hogy Zöldi hogyan került a nádasba. Azt sem lehet tudni, hogy ki adta neki ezt a nevet, merthogy amikor rátaláltak még nagyon kicsike volt, és a nevét sem tudta megmondani, de az is lehet, hogy akkor még neve sem volt. Lényeg, hogy a környéken mindenki Zöldinek hívta, illetve csak hívta volna, de mivel nem nagyon járt ki a nádasából, nem is nagyon találkozott senkivel sem, aki megszólíthatta volna. Olykor áthallatszott keserves sírása, és ilyenkor összeszorult a szívem, és folyton csak azon gondolkodtam, hogyan lehetne segíteni rajta. Sokszor már azt hittem, hogy nincs mit tenni, vége. Eleinte még átjártam hozzá, gondoltam, örül a társaságnak, de egyik alkalommal, amikor átment a szomszédos zsombékra, ott azt mondták neki, hogy csak azért járok át hozzá, mert az ő zsombékja körül több rovar repked... Ez persze nem igaz, de egy idő után belefáradtam a vádaskodásaiba, hiszen tudtam, hogy nekem van igazam, sosem keresném a társaságát érdekből. Próbáltam menni olyankor is, amikor kevesebb rovar szálldos a levegőben, de így sem tudtam őt meggyőzni. Összeszorult a szívem, amikor a zokogását hallottam. Megpróbáltam beszélni a békakirállyal is, de azt mondta, hogy ő nem foglalkozik olyan béka dolgával, aki nem közülünk való. De hát hallgatni a sírást, és látni azt, amilyen szomorú ábrázattal üldögélt a vízparton naphosszat... Ez bizony békapróbáló volt.
Kisebb korában még jobban megtűrték maguk között a békák, mint akkoriban, amikor sokszor végigzokogta a napokat. Bölcsődés korában a gondozónők kedvence volt, mert már akkor látszott rajta, hogy milyen jólelkű lesz. Óvodában az óvó nénik kedvelték, mert jó eszű volt már akkor is, hamar tanulta meg a versikéket, mondókákat. Az iskolában pedig már, ahogy nőtt, jobban megmutatkozott rajta az, hogy ő bizony más, mint a többiek. Mire az iskolát kijárta, nem nagyon beszélgettek vele az osztálytársai, de örült is, amikor elkerülték a szünetekben, mert mindig csak csúfolódtak vele. Hazafelé menet pedig sokszor megdobálták papírgalacsinokkal, és a nyelvüket kiöltve kergették a zsombékja széléig. Így miután kijárta az iskolát, inkább nem is ment sehova sem, ha nem volt sürgős intéznivalója. Kimaradt minden szórakozásból, mert sose ment el a rendezvényekre, pedig a postás mindig vitt neki is meghívót. Egyszer elment az egyik farsangi mulatságba, de hiába mutatta a meghívóját, mégsem engedték be. Azt mondták neki, hogy külsősök nem mehetnek be, így hazajött sírva. Ezt onnan tudom, hogy ekkor még beszélt velem, és amikor láttam, hogy szomorúan ment haza, átkopogtam hozzá, hogy megkérdezzem mi baja, és elmesélte ezt. Amikor házibulit rendeztem párszor áthívtam, de amikor eljött, akkor mindig leült a hangulat, és elég hamar hazaindultak barátaim. Így utólag belegondolva, már röstellem a dolgot, hogy olyan barátaim vannak, akik hajlottak arra, hogy jobb nem barátkozni vele, amikor ő más, mint mi, és nekem ezek a barátaim fontosabbak voltak nála. Sírása ellen csak három gyógyír volt: a vadkacsák, a siklók, és a gólyák. Amikor ezek megjelentek, akkor mindig elhallgatott, és ő is elbújt zsombékja mélyén, mint bármelyikünk, legalábbis mindenki ezt gondolta róla, hiszen mi is mindig elbújunk. A veszély, a félelem összekovácsolt bennünket, de csak annyi ideig, amíg az el nem múlt. Ha valahová ment és úgy érte a veszedelem, akkor bárkik befogadták arra a kevés időre, amíg a vész elmúlik, de különben sehol sem tűrték meg maguk között sem a lápiak, sem a tópartiak. Nagyon ritkán eljött velem sétálni, többnyire reggelente, amikor még kevesebben járnak a vízparton, de már felszáradt a reggeli harmat. Egyik ilyen alkalommal a sík terepen ért bennünket egy felnőtt gólya támadása. A mai napig rettegve emlékszem vissza erre.
Békésen ugrálgattunk a parton, megmártóztunk a reggeli hűs vízben, amely felfrissített bennünket, és a nagy pancsolásban észre sem vettük a veszélyt, csak amikor már felénk ért a nagy árnyék. Én, mert ehhez vagyok szokva elkezdtem gyorsan kiugrálni a partra, és amikor már a füvön voltak a talpaim, úgy éreztem, van esély a megmenekülésemre, ám egyszer csak egy tompa ütődést éreztem a hátamon, és egy hideg egy nyirkos valami takarta le a szemeimet. Abban a pillanatban, mintha megállt volna bennem az élet, kővé dermedtem, és felkészültem a legrosszabbra is, majd meghallottam Zöldi hangját csilingelni a füleimben.
Valami ilyesmi jelenet zajlott le ott közöttünk:
- Na, ki az? - kérdezte Zöldi nevetve, és tenyereit levette a szemeimről.
- Jaj, hagyj már! Neked még ilyenkor is van kedved játszani?!- válaszoltam hirtelen idegességemben, majd gyorsan felugrottam a földről, végigtapogattam magam, és megállapítottam, hogy még egyben vagyok.
- Miért ne lenne? - kérdezte kedves barna szemeivel értetlenül nézve rám.
- De hát veszélyben voltunk! Hogy te milyen bátor vagy! Zöldi te sosem félsz? - mondtam neki még a halálfélelemtől remegve.
- Dehogynem! Félek a sötétben is, meg tudod, hogy egyedül nem is merek elmenni messzire, amiatt, hogy sokan csúfolódnak rajtam, de nekem nem kell félnem se Keleptől, se Hápitól, se Szítól, csak lehasalok a fűre, és megvárom mozdulatlanul, amíg tovább állnak. - mesélte kedvesen.
Ekkor odaugrottam hozzá, és megöleltem, de szólni nem tudtam, mert a sírás fojtogatott.
- Nézd csak! - mutatott fel az égre Zöldi - Ma éhesen megy haza Kelep.
- Az ám, éhesen. - mondtam ajkamon enyhe mosollyal, mert örültem, hogy élek és szégyenkezve, mert átfutott gondolataim között az, hogy ezt az én drága barátomat közösítették ki az unkák, ezt a kedves szomszédomat, aki az életemet mentette meg azzal, hogy a hátamat letakarva Kelep számára láthatatlanná tett engem a zöld gyepen.
Szerencsére mások is látták ezt, ami a parton történt velünk, így mire visszaértünk a nádasba, már híre ment, hogy Zöldi megmentett engem, és ettől kezdve befogadták, és beszélgettek vele, mert már tudták, hogy azért, mert máshogy néz ki, mint mi, belül ugyanolyan, mint bármelyikünk. Sőt különb, mert ő sosem bántotta azokat, akik őt valaha is bántották.
...
Nem sokat tudni arról, hogy Zöldi hogyan került a nádasba. Azt sem lehet tudni, hogy ki adta neki ezt a nevet, merthogy amikor rátaláltak még nagyon kicsike volt, és a nevét sem tudta megmondani, de az is lehet, hogy akkor még neve sem volt. Lényeg, hogy a környéken mindenki Zöldinek hívta, illetve csak hívta volna, de mivel nem nagyon járt ki a nádasából, nem is nagyon találkozott senkivel sem, aki megszólíthatta volna. Olykor áthallatszott keserves sírása, és ilyenkor összeszorult a szívem, és folyton csak azon gondolkodtam, hogyan lehetne segíteni rajta. Sokszor már azt hittem, hogy nincs mit tenni, vége. Eleinte még átjártam hozzá, gondoltam, örül a társaságnak, de egyik alkalommal, amikor átment a szomszédos zsombékra, ott azt mondták neki, hogy csak azért járok át hozzá, mert az ő zsombékja körül több rovar repked... Ez persze nem igaz, de egy idő után belefáradtam a vádaskodásaiba, hiszen tudtam, hogy nekem van igazam, sosem keresném a társaságát érdekből. Próbáltam menni olyankor is, amikor kevesebb rovar szálldos a levegőben, de így sem tudtam őt meggyőzni. Összeszorult a szívem, amikor a zokogását hallottam. Megpróbáltam beszélni a békakirállyal is, de azt mondta, hogy ő nem foglalkozik olyan béka dolgával, aki nem közülünk való. De hát hallgatni a sírást, és látni azt, amilyen szomorú ábrázattal üldögélt a vízparton naphosszat... Ez bizony békapróbáló volt.
Kisebb korában még jobban megtűrték maguk között a békák, mint akkoriban, amikor sokszor végigzokogta a napokat. Bölcsődés korában a gondozónők kedvence volt, mert már akkor látszott rajta, hogy milyen jólelkű lesz. Óvodában az óvó nénik kedvelték, mert jó eszű volt már akkor is, hamar tanulta meg a versikéket, mondókákat. Az iskolában pedig már, ahogy nőtt, jobban megmutatkozott rajta az, hogy ő bizony más, mint a többiek. Mire az iskolát kijárta, nem nagyon beszélgettek vele az osztálytársai, de örült is, amikor elkerülték a szünetekben, mert mindig csak csúfolódtak vele. Hazafelé menet pedig sokszor megdobálták papírgalacsinokkal, és a nyelvüket kiöltve kergették a zsombékja széléig. Így miután kijárta az iskolát, inkább nem is ment sehova sem, ha nem volt sürgős intéznivalója. Kimaradt minden szórakozásból, mert sose ment el a rendezvényekre, pedig a postás mindig vitt neki is meghívót. Egyszer elment az egyik farsangi mulatságba, de hiába mutatta a meghívóját, mégsem engedték be. Azt mondták neki, hogy külsősök nem mehetnek be, így hazajött sírva. Ezt onnan tudom, hogy ekkor még beszélt velem, és amikor láttam, hogy szomorúan ment haza, átkopogtam hozzá, hogy megkérdezzem mi baja, és elmesélte ezt. Amikor házibulit rendeztem párszor áthívtam, de amikor eljött, akkor mindig leült a hangulat, és elég hamar hazaindultak barátaim. Így utólag belegondolva, már röstellem a dolgot, hogy olyan barátaim vannak, akik hajlottak arra, hogy jobb nem barátkozni vele, amikor ő más, mint mi, és nekem ezek a barátaim fontosabbak voltak nála. Sírása ellen csak három gyógyír volt: a vadkacsák, a siklók, és a gólyák. Amikor ezek megjelentek, akkor mindig elhallgatott, és ő is elbújt zsombékja mélyén, mint bármelyikünk, legalábbis mindenki ezt gondolta róla, hiszen mi is mindig elbújunk. A veszély, a félelem összekovácsolt bennünket, de csak annyi ideig, amíg az el nem múlt. Ha valahová ment és úgy érte a veszedelem, akkor bárkik befogadták arra a kevés időre, amíg a vész elmúlik, de különben sehol sem tűrték meg maguk között sem a lápiak, sem a tópartiak. Nagyon ritkán eljött velem sétálni, többnyire reggelente, amikor még kevesebben járnak a vízparton, de már felszáradt a reggeli harmat. Egyik ilyen alkalommal a sík terepen ért bennünket egy felnőtt gólya támadása. A mai napig rettegve emlékszem vissza erre.
Békésen ugrálgattunk a parton, megmártóztunk a reggeli hűs vízben, amely felfrissített bennünket, és a nagy pancsolásban észre sem vettük a veszélyt, csak amikor már felénk ért a nagy árnyék. Én, mert ehhez vagyok szokva elkezdtem gyorsan kiugrálni a partra, és amikor már a füvön voltak a talpaim, úgy éreztem, van esély a megmenekülésemre, ám egyszer csak egy tompa ütődést éreztem a hátamon, és egy hideg egy nyirkos valami takarta le a szemeimet. Abban a pillanatban, mintha megállt volna bennem az élet, kővé dermedtem, és felkészültem a legrosszabbra is, majd meghallottam Zöldi hangját csilingelni a füleimben.
Valami ilyesmi jelenet zajlott le ott közöttünk:
- Na, ki az? - kérdezte Zöldi nevetve, és tenyereit levette a szemeimről.
- Jaj, hagyj már! Neked még ilyenkor is van kedved játszani?!- válaszoltam hirtelen idegességemben, majd gyorsan felugrottam a földről, végigtapogattam magam, és megállapítottam, hogy még egyben vagyok.
- Miért ne lenne? - kérdezte kedves barna szemeivel értetlenül nézve rám.
- De hát veszélyben voltunk! Hogy te milyen bátor vagy! Zöldi te sosem félsz? - mondtam neki még a halálfélelemtől remegve.
- Dehogynem! Félek a sötétben is, meg tudod, hogy egyedül nem is merek elmenni messzire, amiatt, hogy sokan csúfolódnak rajtam, de nekem nem kell félnem se Keleptől, se Hápitól, se Szítól, csak lehasalok a fűre, és megvárom mozdulatlanul, amíg tovább állnak. - mesélte kedvesen.
Ekkor odaugrottam hozzá, és megöleltem, de szólni nem tudtam, mert a sírás fojtogatott.
- Nézd csak! - mutatott fel az égre Zöldi - Ma éhesen megy haza Kelep.
- Az ám, éhesen. - mondtam ajkamon enyhe mosollyal, mert örültem, hogy élek és szégyenkezve, mert átfutott gondolataim között az, hogy ezt az én drága barátomat közösítették ki az unkák, ezt a kedves szomszédomat, aki az életemet mentette meg azzal, hogy a hátamat letakarva Kelep számára láthatatlanná tett engem a zöld gyepen.
Szerencsére mások is látták ezt, ami a parton történt velünk, így mire visszaértünk a nádasba, már híre ment, hogy Zöldi megmentett engem, és ettől kezdve befogadták, és beszélgettek vele, mert már tudták, hogy azért, mert máshogy néz ki, mint mi, belül ugyanolyan, mint bármelyikünk. Sőt különb, mert ő sosem bántotta azokat, akik őt valaha is bántották.
...