„A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.”
Ahogy Karesz nyikorgó forgószékén ülök, azon gondolkodom, hogyan lesz érthető, átérezhető, amit rézangyalos tollam ír. Tételezzük fel, olyan ember vagyok, akinek pénzzel teli a tárcája, az átlag szerinti megfogalmazásban luxusban él, kocsival gördül egyik helyről a másikra, és ott van mindennek a sűrűjében. Egy végtelenül gazdag ember. Hangsúlyozom, ez egy feltevés. Bizonyítani illenék- mondod a monitor elé görnyedve. Hát jó.
Elmesélem a napomat, onnantól, hogy a hajnali napsugarakkal fölébredtem. A belvárosból a csicsergő madarak rég elmenekültek a peremkerületek házainak félig nyitott ablakai alá. Ott még meghallhatják őket. Hozzám a 15-ös busz permanens zaja kúszik be, a 47-es, meg a 49-es villamos halk zümmögése. De nem zavar. Ők is fölébredtek. Szerelmem könnyű álmát őrizvén fordul át a másik oldalára. Ahogy elkészülök, az utca kusza, intenzív robaja szippant be. Átkozódó sofőrnek kell a fékre lépni, a másik őrült dudálásba kezd; én átszaladok a páratlan oldalra papucsban és melegítőben. Hónom alatt vizet és törölközőt szorongatok. A Lónyay utcán sétálok végig, csöngetek. Az ajtó nyikorogva nyílik, belépek a kapun át az udvarba, kettesével fölugrálok a lépcsőkön. Így közlekedem. A bentről kikéredzkedő zene az égen kúszó nappal kel táncra.
Matracomon törökülésbe helyezkedem. Kezeimet lazán a térdemre fektetem, szemeim behunyom. Arra gondolok, amit a legjobban szeretnék. Megszabadulni a munkanélküliség béklyóitól. Ki akarom lökni magamból a felgyülemlett dühöt az állapotom miatt. Újra akarok mesélni a barátaimnak a munkában töltött időről, a szigorú főnökről, meg a késős recepciósról. Miközben a légzésemet figyelem, gondolataimba energia kéredzkedik.
Testem kemény pajzs, nem enged könnyű utat az áramlásnak. Figyelem a légzésem, kezemet a fel-le mozgó hasfalamra tapasztom. Fodrozódó széltánc az óceán fölött. Namaste. Szemeimet pislogva nyitom, visszatérek a valóságba. Ezzel a valóság-érzéssel nyújtózom meg fölfelé, előre, s nyakammal körzéseket végzek. Hirtelen mozdulataim elszédítenek.Megnyúló karjaim feszülése tudatosítja testem létezését. Létjogosultságomat bizonygatja itt a földön. Magamba szívom a legfontosabb elemet; ha elhasználtam, pumpálom ki magamból, aztán beengedem újra.
Domborodó hátamban érzem a csigolyáim mozgását. Homorítok. Jól esik. Nincs fájdalom, a feszültség lassan csökken. Ellentétes karomat-lábamat térdelő helyzetben fölemelem. Nem fogok már nőni, de erőteljesen távolítom karomat-lábszáramat az ellentétes irányba. Megkísérlem lábujjaimon át kipöckölni az ártalmas gondolatokat.Törekszem testemben az egyensúlyt elérni. Ugyanolyan intenzíven végzem a gyakorlatokat mindkét irányba. A Napüdvözletekkel képes vagyok megmozgatni az egész vázrendszeremet. Nem könnyű, de figyelem közben a légzést, az érzeteket. Erős vagyok. Lábaim nyújtva, kezeimet magam mellett tartom. Mindkét oldalam dolgozik. Felfelé néző kutyában erősödnek a karjaim, talpaimat a talajba nyomom. Hátam egyenes. Most már az.
Egyre kisebb székekre ülök gondolatban, aztán egyre nagyobbakra. Meg-megremeg a combom. Guggoló helyzetben szétfeszítem könyökeimmel a térdem. Nyitom a csípőm, nyitom az elmém. Szabad áramlást hagyok a pozitív energiának. Nemrég megkérdőjeleztem a létezését, de most napról-napra jobban érzem a jelenlétét.
Multifunkcionális testemből háromszöget formálok. Karjaimmal simítom a bokám, karommal le akarom szakasztani a napot. Képes vagyok mindkét oldalra a saját síkomban dőlni. Jutalmul vizembe kortyolok, miközben a fülledt nyár esőcseppjei kopogtatnak az ablakon.Távolítom egymástól a lábaimat, karjaimmal megfogom mindkét bokám. Terpeszem akkora, hogy kényelmesen lehelyezhetem a fejem búbját a matracra. Mikor elfáradok, gyermek pózban nyúlok el. Lélegzetem az elsődleges most. A kilégzéseimmel minden méreg eltűnik belőlem. Szívem verése intenzív, mégis végtelenül nyugodt. Hason fekvésből könnyedén hajlítom magam íjállásba. Olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt örökmozgó, ami előre-hátra gördül a talajon. Szétbontom karjaim és lábaim fűzését, elnyúltan megpihenek.
Most kezdem figyelni a többieket, akik még a teremben jógáznak velem. Mindannyian más céllal vannak itt. Nem ismerem az életüket, de látom az arcukat nap, mint nap. Kívülről figyelem magamat is, s ugyanolyan tüneteket észlelek. Csendes derű kéredzkedett az arcunkra, odatelepült, és nem mozdul. Testünk erővel telt, elménk nyílik. Nem tudom mi történt. Befogadtunk egy semmiből fölépülő morzsát, ami táplál minket, és mi tápláljuk őt.
Kiléptem két év taposómalmából, és egyik napról a másikra megváltozott az életem. Minden az ölembe hullt. Testi jólét, szerelem, könyv, moziplakát, ismeretlenek mosolya. Hangokból formált dallamok. Valaki vigyáz rám és vezet.
Otthon ölelő karokkal vár a kincsem, szorosan odafészkelem magam hozzá. Aztán elvisz, hogy a napsütésben is látszódjék a szerelmünk. A Duna-parton nevetünk, összefűzött kezekkel. Mindenem megvan. Egyet kivéve. Munkát.
De ahogy az elmúlt három hét minden napjára kaptam feladatot és ugyanakkor boldogság-morzsákat is, erőfeszítéseim honoráriumaként életem a legjobb irányba fog fordulni.
Feltevésem tehát igaz, én vagyok a leggazdagabb ember.