A beszélő halak tava

Valamikor réges-régen élt egyszer egy öreg gazda, kinek volt három fia: Kartal, Jeri és Meril. Az öreg gazda már igen beteg volt, s egy reggel magához hívta fiait. 
– Gyermekeim – mondta. – Régóta érzem, hogy nincsen már sok időm hátra ezen a világon, és nem is lázadozom ellene; csak a ti sorsotok miatt aggódom. De már tudom, mi kell ahhoz, hogy békében nyugodhassak: valamit meg kell ígérnetek nekem. Álmot láttam az éjjel, és az álmomban egy tóparton sétáltam. Egyszer csak egy hatalmas, ezerszínű hal bukkant elő a tó habjaiból, s rám szólt: „Vedd el a táblát!” Mert egy tábla volt a hatalmas hal hátán, és én elvettem. A hal alámerült, én meg elolvastam a táblát. Az állt rajta, hogy boldog jövő vár rátok, ha egyikőtök a temetésem napjától számítva három évig minden éjjel virraszt a síromon. Nem alszik egy szemhunyást sem, ott virraszt minden éjjel, akkortól kezdve, hogy fekete lesz az ég, egészen addig, míg fel nem kel a nap. Jeri volt a legokosabb a fiúk közül, s most gondolatban számba vette testvéreit. Kartal, a bátyja, féktelen természet, ki vadászatokban és mindenféle zajos mulatságokban leli kedvét. Az öccse, Meril, még szinte gyermek, s ábrándos lelke telis-tele van azokkal a szellemtörténetekkel, melyeket egykoron dajkája mesélt neki.
– Majd én virrasztok édesapám sírján – így szólt tehát Jeri. – Nyugodt lehet, egyetlen éjszakát sem mulasztok el, egy szemhunyást sem alszom. Erre megesküszöm édesapámnak.
– Köszönöm, édes fiam. Így már könnyű lesz nékem a föld.
Az öreg gazda három nap múlva meghalt, s a temetés napjától kezdve Jeri minden éjjel ott virrasztott a sírján. Kartal néha, Meril gyakran ajánlkozott, hogy felváltja, de Jeri csak a fejét rázta.
– Arra esküdtem meg édesapánknak, hogy én virrasztok. Egészen megszoktam már. Amúgy is van elég munkátok kinn a földeken.
És teltek a napok, a hetek, a hónapok. Jeri éjjel a temetőben virrasztott, nappal aludt; Meril és Kartal dolgozott a földeken, bár Kartal hébe-hóba eltünedezett.
Aztán egy szép napon, pont egy évvel az öreg gazda halála után, szakadt és fáradt vándor tűnt fel a faluban, sovány kis kölyökkutya járt a nyomában. A faluban gőgös népek laktak, minden ház ajtaja zárva maradt a vándor előtt – csak a három testvér házának ajtaja nem. Azt Meril szélesre tárta, mikor meglátta a vándort. Behívta, leültette, kínálta étellel-itallal, s kérdezgette: hogy hívják, honnan jött? Quiriniusnak hívták a vándort, a sovány kölyökkutyát pedig Mandelbrotnak: egy idegen, messzi országban a lábához dörgölőzött, mesélte Quirinius, s azóta kíséri. Meril szállást is kínált a vándornak: maradjon, amíg csak jólesik. A vándor lepihent a szép szobában, Meril pedig indult dolgozni a földekre.

Mikor estefelé hazaért, ott találta bátyjait, kik épp vacsorához készülődtek volna, mielőtt elindulnak: Jeri virrasztani, Kartal meg valami zajos mulatságba. De még hozzá se kezdtek a vacsorához. Csak álltak, és megbabonázva bámulták egy meseszép leány arcképét, mely ki volt függesztve a falra.
– Miféle festmény ez? – kérdezte Meril. – Ki ez a gyönyörű szép leány?
– Hát nem te vetted és akasztottad ki? – kérdezett vissza Kartal. – Mi már így találtuk.
– Bizonyára valami hercegnő – mondta Jeri.
Meril csak most kapott észbe, hogy vendége van a szép szobában. Bement hát oda, a hátsó traktusba. A vándor ott ült az ágyon, s Mandelbrot épp előbújt az ágy alól.
– Quirinius! Tiéd az a csodálatos festmény ott kinn a falon?
– Most már a tiéd, ha elfogadod tőlem. Hálából, mert jó voltál hozzám, s mert más egyebem nincs is ezen a világon, csak ez az ócska gúnya, ami rajtam van. El akartam adni már régóta, de nem vitt rá a lélek, mert olyan szép.
– Gyere, vacsorázz velem és a bátyáimmal, s mesélj róla, kit ábrázol a kép.

Ezt a történetet mesélte el aztán a vándor Kartalnak, Jerinek és Merilnek a vacsoránál:
– Ama messzi-messzi ország fejedelmének a leányát ábrázolja ez az arckép, ahonnan vándorutam ide vezetett. Igen nagy félelmek és aggodalmak közepette él ez a leány már majdnem hét esztendeje, mert nem tudhatja, mi lesz a sorsa. Csak tizenhárom éves volt, mikor édesanyjára, a fejedelemasszonyra átkot csátott egy gonosz varázsló. A fejedelemasszony egy reggel szaggató fejfájásra panaszkodott, majd nehezek lettek a csontjai, s zúgó fellegek úsztak a szeme előtt. A fejedelem orvost hívatott, de hiába: a fejedelemasszony álomba merült, és nem lehetett felébreszteni. A fejedelem hívatta udvari varázslóját, de hiába: mert ez a varázsló, a gonosz Folkus volt az, aki elvarázsolta a fejedelemasszonyt – ez volt a bosszúja, amiért eányukat nem akarták hozzá feleségül adni. Azt mondta, ez az átok örök időkig megmarad, még ő se tudja megtörni, akkor sem tudná, ha akarná; ezzel rántott egyet éjkék köpenyén, és kirepült a palota ablakán. Azóta senki se látta. A fejedelem és leánya kétségbeestek. Közhírré tették, hogy aki megszerzi a bűvös kulcsot, ami megtöri a varázslatot, azé lesz a fejedelem leányának keze, s így idővel majd a fejedelemség trónja. Orvosok, varázslók, kuruzslók, papok, alkimisták és mindenféle kalandorok érkeztek seregestül a palotába, s érkeznek mind a mai napig; de mind dolgavégezetlenül kullog el. A bölcs könyvek azt írják, nincs a világon megtörhetetlen varázs, minden átoknak van kulcsa: s ebben az állításban van a fejedelemnek és leányának összes bizodalma.

Hét napig maradt Quirinius kutyájával, Mandelbrottal a három testvér házában, s még sok más hasonló történetet is elmesélt. Mikor elment (egy nagy tarisznyával a vállán, amit házigazdái kenyérrel és füstölt, szárított hússal tömtek tele), búcsúzóul még ezt mondta:
– Ti derék és jó emberek vagytok. Nálatok hagynám ezt a szerencsétlen kutyát. Mellettem csak éhen halna előbb vagy utóbb.

Kartal lehajolt, felemelte a földről az elmúlt hét napban igencsak kigömbölyödött Mandelbrotot, s a karjába vette. Ezután a testvérek búcsút intettek a vándornak.
A napok Quirinius távozása után ugyanúgy teltek, mint előtte. Csak Jeri álldogált minden nap hosszú ideig  az arckép előtt, bátyja ugratta is vele eleget: mert Kartal maga csak az olyan leányokat tartotta álmodozásra érdemesnek, akik hús-vér valójukban jelen vannak.
És volt még egy apró változás Jeri napjaiban: Mandelbrot szinte minden éjjel elkísérte a temetőbe – bár virrasztani nem virrasztott, inkább összegömbölyödve aludt egy mohos buckán. (A kiskutya állhatatosan ellenszegült minden kísérletnek, mellyel Kartal megpróbált belőle vadászkutyát nevelni; Kartal végül leszögezte testvéreinek, hogy hármuké a földkerekség legokosabb és legrestebb kutyája.) Jerivel volt Mandelbrot azon az éjjelen is, mikor egy sírkő kinőtt a földből, azon az ösvényen, mely az öreg gazda sírjához vezetett. Jeri vitt ugyan magával lámpást, de mivel több mint egy esztendeje járt már a temetőbe, nem is nézett a lába elé. Így aztán kis híján nyakát szegte, mikor átbukott a sírkövön, aminek nem lett volna szabad ott lennie.

Jeri úgy elcsodálkozott, hogy még azt se érezte, hogy bármije is fájna. Ha hajnal óta eltemettek volna valakit, arról még ő is tudna, bár számára felcserélődtek a nappalok és az éjszakák; és amúgy se ide temették volna szegényt, az ösvény közepére!

Mandelbrot morgott és ugatott a sírkő túloldalán. Jeri feltápászkodott, megkerülte a sírkövet, s felemelte a földre ejtett lámpást, hogy elolvassa a sírfeliratot. Ez állt a sírkövön:

„Taszíts ki engem a földből, Jeri!”
Jeri, megbabonázva, letette kezéből a lámpást, s nekifeszült a sírkőnek. Iszonyú erővel feszült neki, s a sírkő egyszer csak kifordult a helyéből. És alatta, lent a mélyben, ott volt egy föld alatti tó, melynek vizében csillogott a fény; s egy hatalmas, ezerszínű hal úszkált a tó vizében.
A hal felnézett rá, és így szólt:
– Figyelj jól arra, amit mondok, Jeri, s akkor feleséged lehet az a leány, akinek az arcképébe beleszerettél. Létezik egy kulcs, egy varázsvers, ami megtöri a fejedelemasszonyt sújtó átkot: ha ezt a verset felolvassák előtte, azon minutumban felébred. A varázsvers egy táblára van felírva, s ezt a táblát egy Bernardus nevű kobold őrzi, aki egy föld alatti barlangban lakik, a hetedik tengeren túl. Erről csak te tudhatsz, s nem mondhatod el senki idegennek. Most gördítsd vissza a követ!
Jeri visszagördítette a követ. Majd körülnézett, hol lehet a kutya; s mire meglelte szemével, s visszafordult a sírkő felé, a sírkő már nem volt sehol.

Szörnyű volt Jerinek végigvirrasztania ezt az éjszakát, a leghosszabbat minden végigvirrasztott éjszaka közül, de reggelre elhatározta magát. Hazament, s mindent elmondott testvéreinek, amit az ezerszínű hal mesélt neki.
– Elszundítottál – vélte Kartal. – Úgy tűnik, hagyomány a családban, hogy beszélő hallal álmodunk. Már csak az a kérdés, igaz-e az álom.
– Nem álmodtam! Valakinek kettőtök közül kell megtörnie az átkot. Bárcsak tehetném, hogy én megyek!…
– Mehetsz – mondta Kartal, és ásított. – Már két esztendő sincs hátra. Azt kivárod… Félretéve a tréfát, kedves öcsém: akár álombéliek ezek a halak, akár nem, a bolondját járatják velünk.
– Majd én elmegyek – mondta Meril. – Megszerzem a táblát, és megtöröm az átkot. Holnap reggel indulok.

Bátyjai el se akarták hinni. Meril, a félénk, az álmodozó? Még másnap reggel sem, mikor megölelték testvérüket, s figyelték, ahogy felszáll a lovára, még akkor sem hitték el igazán. A nagy hitetlenkedésben észre se vették, hogy Mandelbrot belebújt Meril tarisznyájába.
Meril is csak akkor vette észre, mikor órák múltán megállt egy forrásnál, hogy megitassa a lovat.

– Hosszú út lesz ez, kiskutya – mondta neki. – Újra olyan sovány akarsz lenni, mint voltál? Jobban tetszik a vándorélet, mint a meleg kuckó? Menj szépen vissza a testvéreimhez! Kartal vasárnap újra vadászni megy, s te kacsasültet vacsorázhatsz!
De Mandelbrotot el se lehetett zavarni, s Meril, ahogy lassan minden idegen lett körülötte, még örült is neki, hogy nincs egyedül. Sosem járt még ilyen messze az otthonától. Még Kartal sem jutott kalandozásai közben a második tengernél messzebb. Félt is Meril, bizony rettenetesen félt, de elszánt is volt. Megszerzi a táblát, megtöri az átkot, és ezután azt mondja majd a fejedelemnek: „Ne énhozzám add a leányod, hálád jeléül, hanem a bátyámhoz, Jerihez!” S így százszorosan visszafizetheti Jeri jóságát… A sok virrasztástól már olyan lett bátyja szép vonású arca, mintha maga is a temető egyik sírjából kelt volna ki.
Ezzel bátorította magát Meril, ahogy haladt célja felé, a hetedik tengeren túlra. Múltak a napok, a hetek, az út egyre járhatatlanabb lett, a lova egyre makrancosabb; aztán mikor elérték a harmadik tengert, megbokrosodott, ellenszegült, levetette a hátáról Merilt, s elvágtatott. Meril összes holmija a ló hátára volt kötözve, s így nem maradt egyebe, mint a vállán a tarisznya, s a tarisznyában Mandelbrot. S mivel a kutyának még jobban sajogtak a csontjai, mint Merilnek, vinnie kellett, ha nem akarta otthagyni, úttalan utak szövevénye közt.
Meril összeszorított fogakkal ment tovább, gyalogszerrel, szívében az elhatározással, hogy akkor is eljut Bernardus barlangjához, majd az idegen, messzi-messzi fejedelemségbe, ha utána holtan esik össze. Egy teremtett lélekkel sem találkozott, ahogy haladt az úttalan utakon, egészen addig, míg egy pirosra festett fahídhoz nem ért. A hídfőnél egy koldus állt, ősz és öreg koldus, a háta egészen megtörve, s egy göcsörtös botra támaszkodott. Meril megsajnálta, s szomorúan szólt hozzá:

– Bár lenne valamim, amit neked adhatnék! De nekem sincs semmim, látod, csak ez a tarisznya és egy kölyökkutya.
– Tudsz azért rajtam segíteni, fiam – válaszolt a koldus. – Hozd fel nekem azt a cipócskát a folyópartról! Egy lovag vetette ide nekem, mikor erre vágtatott, de elgurult; s nekem úgy fáj a hátam, hogy moccanni sem tudok.

Meril leakasztotta a válláról a tarisznyát, s lemászott a cipócskáért. Már nyújtotta is felé a kezét, de a cipócska incselkedve odébb gurult. Meril lépett utána, de a cipócska egyre gyorsabban és gyorsabban gurult, aztán ugrott egyet, s elkezdett szökellni a folyóból kiálló köveken és fatorlaszokon; majd felgurult a partra, s begurult a rekettyésbe. Meril vagy egy fertályórát üldözte a cipócskát, mire az egy szederbokor aljában megpihent. Meril (ki addigra jócskán elázott, és a tüskék véresre karcolták a kezét és az arcát) fogta, és boldogan vitte vissza a hídfőhöz. A koldus átvette a cipócskát – aztán, lássatok csodát, kihúzta magát, felvetette a fejét, ócska gúnyáját lerázta magáról: egy magas, fenséges úr lett belőle.

– Ritka a jó lélek ezen az úton – mondta. – Így én is jót teszek veled. Kövess!
Meril, felkapva tarisznyáját, követte a fenséges alakot, ki sétapálcaként lóbálta nehéz, göcsörtös botját. Addig mentek, míg egy tündöklő házhoz nem értek. A tündöklő háznak hét szobája volt, s minden szobában egy csodálatosan szép ló, mind a szivárvány egy-egy színében.
– A nevem Deodát, s ezek az én repülő lovaim. Elröpítenek téged bárhová. Mondd meg, hova akarsz menni, s én megmondom, melyik ló a tied!
– Bernardushoz, a koboldhoz akarok repülni, a hetedik tengeren túlra – mondta Meril.
– Bizonyos vagy benne? Aranyhegyekhez, gyémánthegyekhez röpíthetnek, gazdátlan palotákhoz, a főnixmadár fészkéhez, a Csodakerthez!… Bármi a tied lehet ezen a világon!
– Nekem az a ló kell, amelyik Bernardus föld alatti barlangjához röpít.

Deodát bólintott, intett az ibolyaszínű lónak, s súgott valamit a fülébe. Meril felszállt a csodálatos paripára, az kikocogott a házból, majd vágtatni kezdett, egyre gyorsabban vágtatott, végül a levegőbe emelkedett. Egyre magasabbra repült, a levegő egyre hidegebb lett, s Mandelbrot halkan vinnyogott; aztán elkezdett lefelé szállni, a levegő egyre melegebb lett; végül letette Merilt egy óriási kőhalomnál, ami olyan volt, mint egy romba dőlt vár.
Meril körbejárta a kőhalmot, egyszer, kétszer, háromszor, s harmadjára felfedezett egy nyílást, amin Mandelbrot játszva, ő pedig éppenhogy befért. Eleinte csak kúszva haladhatott, olyan szűk volt a járat, de aztán hirtelen folyosóvá tágult, aztán később valóságos teremmé – s a terem végében ott ragyogott egy föld alatti tó, telis-tele hatalmas, ezerszínű halakkal, kik ide-oda úszkáltak, s néha odavetettek pár szót a másiknak valami furcsa, álombéli nyelven. Mikor meglátták Merilt, mind egyszerre kezdtek beszélni, s olyan hangosan, hogy visszhangzott tőlük a terem. A hangoskodásra előjött a kobold egy sötét folyosóról: puszta kezében égő parazsat tartott lámpás gyanánt, s zöld szeme Merilre szegeződött.
– Mit akarsz itt? Gyorsan mondd, mielőtt féreggé változtatlak!
– Azt a táblát akarom elkérni tőled, amin az örök álmot hozó átkot megtörő varázsvers van.

A kobold rusnyán kacagott.
– Minek az neked, ember gyermeke?
– Boldog életet akarok a bátyámnak – felelte Meril, s elmesélte a koboldnak az egész történetet.

A kobold zöld szemei óriásira tágultak.
– Hétszáz éve vagyok itt lenn, őrzök mindenféle táblát. Hétszáz éve te vagy az első, aki azért akar megszerezni egy táblát, hogy boldoggá tegyen valaki mást… Minden ember csak a maga javát nézi, s előbújik belőle a vicsorgó állat, ha sértik a köreit. Az ember csak arra tör, hogy neki jó vagy jobb legyen. Ebből származik minden nyomorúság ott fenn a földön.

Ezzel a kobold egy másik terembe vezette Merilt, ahol izzó fémből voltak a falak, s a táblák maguk, sok ezer tábla, benne izzottak a falban. A kobold megragadta az egyik táblát, kivette a falból, s Meril kezébe nyomta. Meril felordított: a forró fém megégette a kezét, s egy szó a táblára vésett versből, akár valami billog, beleégett a tenyerébe. Levette az ingét, azzal fogta meg a táblát, s iparkodott vissza a tóhoz.
A tóban már nem volt egyetlen hal sem, csak Mandelbrot lubickolt a tó közepén. Mikor észrevette Merilt, a partra úszott, kirázta bundájából a vizet, s emberi hangon így szólt:

– Ne menj fel a felszínre, gazdám, amíg meg nem hallgatsz! Mint ahogy reméltem, ettől a tótól visszanyertem néhány régi képességem. Mert tudd meg, hogy valamikor ember voltam, fiatal varázsló, famulus a gonosz Folkus mellett abban a messzi fejedelemségben, amelyről Qurinious mesélt. A gonosz Folkus túlbecsülte becsvágyamat, s beavatott engem aljas tervébe – de én le akartam leplezni, mire kölyökkutyává változtatott. Most jól figyelj, gazdám! Folkus nagyon jól tudja, hogy itt őrzik a táblát, amivel meg lehet törni az átkot; de azt is tudja, mennyire gyűlöli őt minden tündér, manó és főleg kobold, s hogy hiába minden varázsereje, sohasem tudná megszerezni. Biztosra veszem, hogy bűvös gömbjén át figyelte a barlang nyílását, látott téged, s most fenn vár, hogy elvegye tőled a táblát. Ha megpróbáljuk kikerülni, üldözni fog; ha ellenszegülsz, elvarázsol, vagy tán meg is öl. Ezért most menj föl, egyedül, hagyd, hogy elvegye a táblát, aztán gyere vissza, s a többit bízd rám!

Meril fel is ment. És csakugyan, már ott is állt vele szemben a varázsló: rettentően magas, a köpenye mélykék, mint vihar idején a víz; haja hollófekete; szeme sárga, mint a borostyán.
– Add ide nekem – s nyújtotta hatalmas, erős kezét a tábla felé.
Szél támadt, felhők gyűltek a nap elé, furcsa morajlás hallatszott. Meril meg se próbált úrrá lenni rettegésén, ami a varázsló delejes erejétől elfogta – s a gonosz Folkus kivette jéghideg, remegő kezei közül a táblát. Majd rántott egyet köpenyén, és elrepült.
Meril visszakúszott a szűk folyosón a beszélő halak tavához. Mandelbrot ott várta a parton.

– Gyere, gazdám! Bernardus is gyűlöli a gonosz varázslót, s mutatott nekem egy folyosót, mely a fejedelemváros kellős közepéhez vezet. Jelen kell lennünk, mikor az átok megtörik!
Ez a folyosó még szűkebb volt, mint amiben először jártak; Meril már néhol attól félt, megfúl a tulajdon bordáitól. De a folyosó véget ért, sokkal hamarabb, mint remélni merte, s egy súlyos kőlapot félrelökve ki is lyukadtak a fejedelemváros piacterén. A piactéren nyüzsögtek az emberek, de észre se vette őket senki: a nagy hírt tárgyalták izgatottan.
– A gonosz Folkus visszatért! Meg fogja törni az átkot! És így a fejedelem végül kénytelen lesz mégis hozzáadni a leányát!
– Az ég irgalmazzon annak a leánynak!
– S nekünk is! Hiszen eljön majd a nap, amikor Folkus ül országunk trónján!
– Hallottátok? Folkus a palota erkélyén fogja felolvasni azt a verset, amivel megtöri a varázst, hogy mindenki lássa, milyen hatalmas ereje van!
A tömeg megindult a palota felé; Mandelbrot is futni kezdett, Meril utána. A palota előtti tér hullámzott a rengeteg embertől, de Mandelbrotnak, kiskutya lévén, sikerült legelölre furakodnia. Pont akkor, mikor fent az erkélyen a gonosz Folkus elkezdte felolvasni a varázsverset, amit valami furcsa, álombéli nyelven írtak. Mikor befejezte, a fejedelemasszony, ki addig egy aranyozott karosszékben aludt, kinyitotta a szemét.

A tömeg egyszerre ujjongott és egyszerre sírt. A fejedelem és leánya is ujjongott és sírt. A gonosz Folkus felemelte hatalmas kezét, hogy csendre intse a tömeget, s beszédbe fogjon, de torkán akadt a szó. Mandelbrot, a kutya, aki pont az erkély alatt állt, egyszer csak szikrázó aranyfelhővé változott. A felhő egyre nőtt, csak nőtt, majd kipukkadt, csillámokat szórva szerteszét, és a felhő helyén egy ifjú állt, szakasztott olyan viharkék köpenyben, mint hajdani mestere. Egy ugrással fenn termett az erkélyen, s kivette Folkus kezéből a táblát.
– Ez a varázsvers olyan erős kulcs volt, hogy az engem sújtó átkot is megtörte. Látod, mohóságodban körül sem néztél. És tudd meg, nekem megadatott az, ami neked sose fog megadatni: megmártózhattam a beszélő halak tavában. Most már én vagyok az erősebb kettőnk közül.
– Mit számít az? – kérdezte Folkus, egy pillanatnyi gondolkozás után. – Lehetsz te akármilyen nagy varázsló, semmit sem tehetsz most már ellenem: megszereztem a táblát, ami megtöri az átkot. Így enyém a fejedelem leányának keze, s a fejedelem halála után a trón. A mi fejedelmünk sose hazudik.
– A mi fejedelmünk nem – vágta rá Mandelbrot –, te viszont annál inkább. Nem te szerezted meg a táblát, hanem a gazdám, Meril. Lépj elő, Meril!

A tömeg szétnyílt Meril előtt, s ő az erkélyhez sietett – Mandelbrot rögvest fel is röpítette maga mellé.
– Íme! Ő egy varázserő nélküli ember. Ő nem vehette el tőled a táblát; csak te tőle. Nézd, bölcs fejedelem, nézd a gazdám kezét! A varázsvers egy részlete beleégett, mikor először fogta a táblát.
Meril rátette a kezét a táblára, s a fejedelem, a felesége és a leánya boldogan látták, hogy betűk beleillenek a sebbe. Folkus Meril felé sújtott, de nem volt ideje befejezni a mozdulatot: kis fekete patkánnyá változtatta Mandelbrot, s a fejedelem leányának macskája nyomban üldözőbe is vette.
A nép üdvrivalgásban tört ki, s a fejedelem leánya Meril nyakába borult. Majd boldogan hallgatták végig, ahogy Meril elmesélte történetét a fejedelemnek, s megkérte leánya kezét Jeri számára. Csak azt nem tudták eldönteni, várjanak-e az menyegzővel addig, míg letelik a Jeri esküjében vállalt három év.
– Úgyis haza kell mennem, hogy mindent elmeséljek a testvéreimnek – mondta Meril. – Majd Jeri határoz az esküvő dolgában. Haza tudsz engem varázsolni, Mandelbrot?
– Már hogyne tudnálak! Épp olyan gyorsan fogsz röpülni, mint Deodát ibolyaszínű lova!

Így is lett. Testvérei szemébe könnyek szöktek, mikor meglátták. Miután Meril mindent elmesélt, s kiörvendezték magukat, Kartal, mélyet sóhajtva, így szólt:
– Most már értelmet nyert.
– Micsoda? – kérdezte Meril.
– Kartal álmot látott az éjjel – mondta kacagva Jeri. – Álmában egy tóparton sétált, s a habokból egyszer csak előbukkant egy hatalmas, ezerszínű hal, s ezt mondta neki: „Mától kezdve a te kötelességed virrasztani a síron.”
S mivel mindez pont a három év felénél történt, Kartal épp annyi éjszakát virrasztott át, mint őelőtte Jeri. Mandelbrot, ki már a fejedelem udvari varázslója volt, gyakran odaröpítette magát, s azzal tartotta benne a lelket, hogy milyen pompás mulatságok és vadászatok várnak rá a fejedelmi udvarban. Aztán lehajtotta fejét a mohos buckára, és elaludt.
De az öreg gazda sírját akkor sem hagyták magára fiai, miután a három év letelt. Egy héten legalább egy éjszakát ott virrasztott a síron vagy Kartal, vagy Jeri, vagy Meril, s megesett, hogy mind a hárman; őrizték az öreg gazda sírját, kinek fiai iránt érzett szerető aggodalma olyan erős volt, hogy előhívta a beszélő halakat a föld alól, akik amúgy sosem jelennek meg az embereknek.