Betonkocka alap

Évszám
2012
Beküldő
Kim

Azt mondják, az ember húszas évei közepéig látja fekete-fehérben a világot, kristálytisztán tudja a jót és a rosszat egymástól elkülöníteni.  Aztán, ahogy az idő előrehaladtával kellő tapasztalatot szerez és kap  pár pofont az élettől kezdi el átértékelni a dolgokat, nem fog többé olyan szigorúan és sarkalatosan ítélni, ahogy annak előtte megtette volna azt. Hirtelen semmi sem lesz olyan magától értetődő, több színben fog feltárulni előtte a világ, mint a szivárványnak a színskálája.  Az egyszerűséget felváltja a többrétűség, a külső és a belső értékeket felváltja az összkép magasztalása, már nem csak az egyik lesz fontos. A teljeségre való törekvés, a teljes megismerés lesz a cél. A világra nem úgy fogunk többé tekinteni, mint egy dobókockára, amelynek hat oldala van és ezzel be is zárult a kör. Sokkal inkább lesz az gömb, igen egy golyóbis, akár a Földgolyó, melyet több oldalról kell szemügyre venni, hogy jobban megismerhesse az ember. Ha mindez nem volna elég, hol közelebbről, hol távolabbról kell rászemlélnünk.  Nemre való tekintettel, egyszer csak vége a hercegnős vágyaknak, a királykisasszonyos takarónak, avagy a matchboxoknak és a versenybiciklinek, egyedül az álmok maradnak jobbára, de van, aki azokat is sutba dobja a gyermeknapszemüvegével együtt.

Érdekes ez a felvetés, csak kár, hogy nem minden emberre igaz. Nos, az én anyám még túl az ötvenen is megtartotta a szemellenző viselését, és a kockalátását, túl hamar, kevés információ alapján és szélsőségesen ítél, ja igen, és még valami mielőtt kifelejteném természetesen mindig és mindenben csak neki lehet igaza. Teljeséggel meggyőzhetetlen és felülbírálhatatlan. Én Kimberly vagyok a magam 24 évével fiatal, törékeny, kicsit hiszékeny főleg a saját világlátásában hívő és nagy álmokat dédelgető fiatal felnőtt. Az arcomon még látszanak a pubertáskori jegyek. A mellkasomon pedig van egy elvakart bárányhimlőből visszamaradt seb. A hasam közepén pedig egy „hatalmasnagy” barna anyajegy. Az emberek többsége általában sokkal fiatalabbnak mond tényleges koromnál. Testem átlagos, már-már a sovány kategóriába sorolható, középmagas, fekete mellig éri hajam van és sötétbarna szemem, sokan mondják, akik néztek már bele, hogy a tekintetem sok fájdalmat hordoz magában. A lelkem falai a testemmel ellentétben acéllal van kiöntve és a belseje születésem óta érettséggel túlcsordult. Mondhatni fiatalságom ellenére szöges ellentéte vagyok Annabellának, aki az édesanyám.  Ő egy egyszerű ember, soha nem merte megváltani azt, ami annak idején benne lehetett –már, ha volt egyáltalán- mivel én nem ismertem fiatalabb kori énét ezért az idősebbtől szerzett tapasztalatok miatt ezt is megkérdőjelezem.  Ezért nem is maradt más számára, mint, hogy szemellenzőt viseljen és védje a saját érdekeit mindenki másét pedig  figyelmen kívül hagyja. Természetesen semmi sem az ő hibája, csakis a világ lehet a hibás, hogy neki aztán soha nem jött össze semmi az életben, de a másik nagy kedvencem, amit még mondogatni szokott, hogy na és persze neki ez a sorsa. Ő aztán végképp kárhozatra van ítélve. Kár, hogy nem ismeri fel saját egyéni döntései vitték erre az útra. Sokkal könnyebb a felelősséget mindig valaki másra valami feljebb valóra kenni, mint szembenézni magunkkal és beismerni hibáinkat, mert, aki beismeri, az megteszi az első lépést a változtatás lehetősége felé. Félek, ha beismerné és átlépne a saját maga által felalított korlátain keresztül valószínűleg a halálos ítéletét írná ezzel alá, bele is halna a tudatban, hiszen elveszítené a betonkocka biztonságának az illúzióját. S mi maradna helyette? Szó szerint semmi, csak a bizonytalanság és az újrakezdés nyomasztó kényszere, márpedig élete felénél járva senki sem szeret azzal szembesülnie, hogy újra kell kezdeni a semmiből, hiszen idáig semmit nem ért el, csak önmagát ringatta egy hamis ábrándba.   

Nem igazán tudom, mi szeretett volna lenni, mert már ideje korán – még mielőtt megtalálta volna saját helyét e Földön- megfutamodott a világ pofonjai elől és a kicsi ám, de annál elszigeteltebb, a világ zajait totálisan kizáró betonkocka védelmébe menekült. Sokakban felmerülhet a kérdés mit is takar pontosan ez a betonkocka?

Nos, a betonkocka az nem más, mint, amit magának kreált. Egy proli övezetben lévő betonkocka, amely egy családi ház az ő elképzelése szerint.  És tudják mi a leginkább vicces? Hogy elégedett, megelégedetett azzal amilyen van. Ő nem látja gondnak. Szerinte csak korszerűsítenie kell, ha már nem sikerült továbbépíteni és boldogan él, amíg meg nem. .. Tökéletesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, nem a pénz boldogít sokkal inkább az ilyen és ehhez hasonló kényszerképzetek teszik boldoggá az emberek többségét. Akik szemrebbenés nélkül csapják be magukat saját hazugságaikkal és egy idő után olyan tökéletesen elhiszik azt, hogy már megkérdőjelezhetetlen igazságként gondolnak reá. Ő volt a tökéletes remete szobrát róla lehetne ábrázolni. Tökéletesen abban a hitben élt, hogy az a helyes út, ha a világ történései alól minél inkább kivonjuk magunkat, sőt totálisan elzárkózunk előle. Annak történéseit csak egy távoli, elszeparált kisebb méretű kocka alakú TV nevezetű ládán keresztül figyeljük. Csak a maga nevelt állatai és zöldségei között érezte jól magát.

Anyám korán szült engem és mivel szüleitől is ezt látta természetes volt, hogy végül életét háztartásbeliként éli le, minden percét gyermekének szentelve valamint és nem mellesleg a betonkocka örökös takarításának. Hamar magára zárta saját cellájának kapuit. Mindene lett a betonkockája és az azt körülvevő parcella a hit márpedig ő a legjobbat és a legtöbbet nyújtja gyermeke számára. Éppen csak azt nem értette Kimberly miért elégedetlenkedik egyfolytában és miért áradozik a napfényről valamint az azt későbbiekben életébe hozó nagyemberekről. Egy éretlen fruskának tartotta, azt gondolta idővel majd csak benő a lányának is a feje lágya, múló bolondság ez semmi több, de valahogy csak nem akart észhez térni, sőt egyre inkább megmakacsolta magát. Mást sem hajtogatott egész álló nap csak, hogy milyen lehet a felhők között élni. Én csak azt nem értettem engem miért nem értenek meg. Így nagyobb távolság állt be közénk, mint ami a Nap és a Plútó között található. Ez a távolság állandósult és különböző vermek, mélyszakadékok és árkok alakultak ki azon az útszakaszon, amely minket elválasztott egymástól mentálisan. Ezért, ha jobban megnézzük inkább forgott az élete egy betonkocka körül, mintsem gyermeke körül, akinek vágyait képtelen volt megérteni és ez által képtelen volt biztatni, bátorítani azok beteljesítésére.

 Visszatérve hozzám, a felnőtté válásom egy betonkockában történt. Könyvek sokasága, mély barátságok, és bátorítás nélkül. Viszont irigylésre méltó helyzetben voltam nem igaz? Hiszen volt egy szilárd, tömény betonkocka alapom, amire lehetett építeni egész pontosan megvolt a kiinduló pont, ahonnan el lehetett rugaszkodni az onnan alig látható égig. Azt gondolom, önhibámon kívül, mindig is az égről álmodoztam. Nem túlzás, ha azt állítom Nálam nincs még egy ember, szerte ebben a galaxysban, aki jobban vágyott volna felhő közé, mint én. Példának okáért: a mai napig megmagyarázhatatlan gyermeki lelkesedés fog el, ha meglátok egy repülőgépet az égen. Csak Isten tudhatja, mi célból történik ez. Kevés emberre vagyok képes felnézni, és akikre igen, azok mind valamit elértek az életben, valamit valóra mertek váltani. Mind abból, ami már előzőleg gondolatban az ő fejükben megszületett és emellett képesek voltak mindvégig kitartani, egészen addig, amíg képesek voltak, azt a gyakorlatba is sikeresen átültetni.  Ezért Én világ életemben erre törekedtem, hogy ezek közé az emberek közé emelkedhessek, akiket én magam is nagyra tartok. Számomra, aki tett valamit és az kicsit is előrébb vitte a világ dolgait, a közjó érdekeit szolgálta már alapból tiszteletet érdemel nálam, hiszen tudom, hogy ő megtett minden tőle telhetőt, sőt még annál is többet. Mindenkinek tudnia kell azt az alapigazságot, hogy egyénileg sok mindenre képes lehet az ember, nagy dolgokat vihet véghez, de igazán csak együttműködve, közösséget formálva lehet tartósan sikeres és boldog.

Szóval volt egy betonkockám, egy ötvenfős településen, Mondanám, hogy a semmi közepén laktunk, de annak is inkább a szélén.

 Ahol a kishitű népség húzta meg magát. Egészen a szomszédtól kezdve a kijáró postáson át, akitől az ember végső soron a reményt várná, hisz mégiscsak a nagyvárosból jön. Leveleket és csekkeket kézbesített, azonban reményt sohasem. Én a kisvárosba jártam, az ottani helyi iskolába, reménykedtem, talán, ha a postásnak nincs meg a hozzá való tudása, ahhoz, hogy a reményt magával hordozza, akkor majd a tanár néninek talán meglesz az ebbéli jártassága. Ismerik a kisgyereket, aki csüngő tekintettel és teljes áhítattal nézni a tanárnőt, akinek minden szava szent és sérthetetlen? Én is voltam ilyen… Meddig is? Gondolkozom… igen azt hiszem úgy talán maximum egy hétig, 7 nap elteltével, amikor is megelégeltem és kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a reménynek se híre se hamva az iskolában. Mindig csak a számok és a betűk sokasága sorakozott fel reggelente a táblára, hogy aztán délután a takarítónő nem épp repesve letörölhesse azokat. Megutáltam az iskolát az állandó számonkérések miatt, valamint azért mert mese sohasem volt, arra valahogy sohasem sikerült időt szakítanunk, de maga a mese, mint lehetséges opció sohasem merült fel tanulás helyett vagy szórakozásként, jaj pedig a meséket mindig is szerettem. Ott örökösen volt egy boldog végkifejlett egy reménysugallat, morzsákból elszórt távpont, amely végén a főszereplőket a boldog beteljesülés várta. Én is ezt képzeltem, hogy a felhők között, valószínűleg ez várhat rám is. Unalmamban szüntelenül az ablakon kifelé bámultam a tanórán és igaz hiába nem zavartam meg ezzel a tanóra menetet valahogy mindig engem szúrt ki a nevelő, hogy rám szóljon. Egyszer csak megelégeltem, az örökös fegyelmezéseket és így szóltam az igazságról.

- Kimberly miért bámulsz ki egyfolytában az ablakon?

- Nézem a Napot Tanárnő, hátha az ő fénysugarain keresztül érkeznek a Földre a remény sugarai is.

Mondanom sem kell az egész osztály nevetett, hogy ekkora sületlenséget még senki szájából nem hallottak ezelőtt. A következő héten reluxák kerültek a terem összes ablakára és erős mesterséges fény mellett tanultunk tovább. Gondoltam cseberből vederbe estem délelőtt egy börtönben ültem délután pedig egy betonkockában, a kettőben az volt a közös, hogy a fény egyik helyiségbe se tudott behatolni. És a remény? Nos, az teljeséggel elképzelhetetlen volt.    

Olyannyira a felhők közé vágytam, hogy egyszer én voltam a Kockásfülű nyúl farsangkor, tudják, aki mindig a levegőben szállt fülei segítségével. Azt gondoltam nyerhetek ezzel az egyedi jelmezzel, de csak a közröhej, a nevetség tárgyává sikerült tennem magam.

Nos, mit is mondjak? A lelkemet mindennek lehetett nevezni csak épp földhöz ragadtnak nem, mindig is felfelé húzta a sokszor már-már sárban és mocsokban fetrengő testemet. Ha leakarnám festeni a képet valahogy úgy nézne ki, hogy adott egy lélek, amely kiakar szakadni a testemből és az ég felé törni a testem pedig földhöz ragadva tartja vissza azt az árnyékom pedig az árokból szemléli az eseményeket. 

Saját helyemet kerestem a világban, de még inkább kerestem a szárnyaimat, amelyek képesek lennének megemelni ólomnehéz és végletekig tisztátlan, erejét vesztett testemet. Hogy végre oda kerülhessen, ahová lelke mindig is húzta, a fellegekbe.  

Hosszú éveken keresztül kísérleteztem különböző szárnyakkal, volt törékeny és pehelykönnyű volt, vaslábakon álló és kemény, de valahogy egyik sem akart repíteni, a gravitáció erejét nem volt képes maga alágyűrni egyik szerkezet sem.  Egyre több seb éktelenkedett rajtam mindenhol, és a testem súlya egyre inkább legyőzhetetlen akadálynak minősült számomra is. Nem tudtam, hogy nem eszközt kell fabrikálni, vagy reményt kell keresni. A megoldás mindvégig ott volt velem…Világ életemben, születésem óta kerestem, akkor még nem tudtam, hogy a reményt nem magunkon kívül kell keresni a világban, aki ott keresi sosem lelheti meg. Soha senki nem szembesített azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy ebben az elfajzott világban amely egy mérges kígyó harapása által okozott méreggel teli sebbel haldoklik a belsejében Én lehetek a remény utolsóutáni hírnöke. Én vagyok az egyik a kisebbség tagjai közül. A Remény Fiatal Titánjai Mozgalom tagjaként terjesztem a hitünket, miszerint lehet másképp, önbecsapás nélkül is élni, csak meg kell találnunk a reményt, azt, amely bennük lakózik és kivezet bármilyen zsákutcába is torkollott az életünk idő közben. Mert minden másnap reggelén ott a remény, hogy aznap másképp történjen minden, ne a szokásos mederben folyjanak tovább a dolgaink. A mi nagyságunkat csakis ez határozhatja meg, hogy felmertük vállalni a bennünk élő remény tovább adását a kétkedők között, hogy a remény bennünk él az utolsó lélegzetünkig.

Egyetlen egy tevékenység segített az pedig nem volt más, mint a felismerés, az életem eseményeinek újraértelmezése, igen, pontosan húszon éves korom után történt, hogy én magam csak úgy kerülhetek a felhők közé, ha nem egyedül akarom megtenni ezt az utat odáig, hanem húzom magammal, felsegítem a többieket is, hogy ők is meglássák, remény mindig ott van magukban. A reményt, amely a változtatást, egy szebb, jobb, tisztább világ elérhetőségét hirdeti, ahol nem az egyén önös érdekei vannak az első helyen, hanem sokkal inkább egy közösség szolgálja a közérdekeit. Ezáltal jobbá téve mind az egyén, mind a közösség sorsát. Ahol soha többé nem merülhet fel kérdésként: Vajon létezik-e olyan, hogy remény? Akár elhiszik, akár nem unós-untalanul, végesetlen-végestül propagálnunk kell, a kishitű többségű lakosság és a betonkockában élő ember számára is a reményt, amelynek az igénye mindnyájunkban él. Én voltam az egyedüli, aki a felhők közé vágyott ezért nekem kellett rájönni a módszerre is. Sohasem azt kérdeztem, mint a többiek, hogy „meglehet-e ezt egyáltalán csinálni? Hanem azt, hogy Hogyan lehetne ezt megcsinálni?        

 Mottó: 4, 9.