Bianka és Kristóf kalandja

Évszám
2009

Volt egyszer, hol nem volt, innen távol, túl a Tiszán, még azon is túl, akkor a Nagy-Magyarország délkeleti csücskén, túl a Görgényi-, a Hargitai havasokon, a Háromszéki havasok lábánál található Páva, egy apró falu. Ott élt Bianka és Kristóf testvérpár bölcs dédanyja: Melánia néni, akit az egész környék Anyókának hívott. Ha valaki bajba került, hozzá fordult, mindenkin segített, a kertjében termő csodaszereivel embereket-állatokat minden betegségből kigyógyította. Anyóka szerette nemcsak unokáit és dédunokáit, hanem a környéken lakó gyerekeket is; mindig telve volt velük az udvar.


Dédunokái nála töltötték az iskolai szünidőt, mert a ház mögött hatalmas gyümölcsöskert terült el, ahol finom piros alma, sárga körte érlelődött a fákon, alattuk édes-piros eper és málna termett. Bokrok mélyén madarak csiripeltek, a kertet kristálytiszta patak szelte ketté, benne apró ezüst-halacskák úszkáltak. A gyerekek szerettek játszani a puha pázsiton, megcsodálták a fű közt megbúvó pici bogárkákat, nézték a patakban ficánkoló halakat, és a körülötte kuruttyoló békák ugrándozását.

A két gyermek boldogan élt szüleivel a közeli város szélén épült nagy házban, amit hatalmas udvar vett körül — tele állatokkal. Kristóf és Bianka húga szerette az állatokat; kergetőztek és játszottak a cirmos, fehér és a fekete macskával, a fal mellett pihenő kutyusokkal.
Hátul az istállóban bocik lakmároztak az eléjük rakott friss fűből, alattuk ugrándoztak a fehérbundájú, és szürke nyuszik, a sarokban kecskék és báránykák bégettek. Elkerített helyen Póni ropogtatta vályúból az abrakot, s amikor Bianka és Kristóf belépett az ajtón, fejét fölemelve, vidáman nyerített. Ő a gyerekek kedvence, Kristóf már lovagolt rajta, Bianka még csak segítséggel tudott felülni a hátára. Amikor szabadon engedték az udvaron, követte a két gyereket, ilyenkor kockacukrot kapott tőlük, amit vidám nyerítéssel köszönt meg.
Egy alkalommal Póni beteg lett. A szelíd állat se enni-inni, de még felállni se bírt, nagy szemeivel szomorúan nézett rájuk, fáradtan feküdt és szenvedett. Az állatorvos kijelentette, nem ismer olyan gyógyszert, ami meggyógyítaná, rajta már csak a csodaszer segíthet. A gyerekek szomorúan hallgatták a nagybajszú állatorvost, törölgették a szemüket. El se tudták képzelni, mi lesz, ha nem gyógyul meg Póni?
Törték a fejüket, míg Biankának eszébe jutott, hogy a mindentudó, bölcs dédanyjuk, Anyóka, mindenkinek tud csodaszert ajánlani a kertjében termett füvek-fák terméséből, ami minden bajból kigyógyítja az embereket és állatokat.
Gyere, Kristóf, menjünk Melánia nénihez, aki nem más, mint az ősz-öreg Anyóka, az ő dédmamájuk.
Éppen iskolai szünet lévén, bepakoltak a hátizsákba, anyukájuk uzsonnát csomagolt nekik, és elkísérte őket a vasútállomásra. Utazás közben szomorúan telt az idő, s amikor megállt a vonat a kis falu állomásán, egymás kezét fogva ballagtak Anyókához, bánatukat elpanaszolni. Ha ő sem segít, akkor senkire sem számíthatnak.

Anyóka ott éldegélt csendben, a hóval borított havasok tövében, égig érő fenyőfák alatt meghúzódó kicsiny házában, ott kanyargott a havasokra vezető gyalogút a birodalma mellett, háza kéményéből füst gomolygott az ég felé.
Anyóka nagyon szerette kedves dédunokáit, de a közelben élő apróságokat is maga köré gyűjtötte, mesélt nekik életéről, híres-nevezetes ősi családjáról, amikor háborúk idején a férfiak hűen védelmezték szeretett hazájukat. Történeteket mondott az Erdélyi havasok tövében meghúzódó falvakban élő székelyekről, az erdők félelmetes állatairól: farkasokról-medvékről, meg sok furcsaságról, amit hosszú élete alatt tapasztalt.

Amikor dédunokái a ház felé közeledtek, a lurkók körülülték őt, és tágra nyílt szemmel figyelték, miről mesél nekik, aki előbb egy nagy tálcán kürtős-kalácsot kínált körbe, majd éppen elkezdené a mondókáját, amikor az ajtón kopogás hallszik, s Bianka meg Kristóf lép be rajta.
Nini, az én kedves dédunokáim! Eléjük megy, megöleli őket, majd két kisszéket húz elő az asztal alól. Gyertek, mutatkozzatok be a vendégeimnek, vegyetek a kürtős-kalácsból, és hallgassátok meg ti is a történetet.

Először olyan kirándulásról mesélek nektek, amikor gyermekkoromban a havasokra kirándultunk, s ott farkasokkal találkoztunk!
Amit hallotok, valóban megtörtént velem, Erdélyben. Tudjátok-e mindnyájan, hol van Erdély? Aki nem tudná, kérje meg Anyukát-Apukát, mutassa meg a térképen!
Nagyon régen, nagyvárosban jártam iskolába. Ott töltöttem el az iskolai szünidőt, ahol a magas hegyek majdnem elérik a Mennyország kapuját; nagyanyámnál nyaraltam, aki Nagy-Magyarország Dél-keleti csücskében, a havasok tövében megbúvó kis falucskában, Páván élt. Egyik utcájának házsor szinte beépült a fenyvesbe, kétezer méter magas havasok közé. És én most, itt lakom.
Nyáron kirándulásra készülődtünk. Mivel egy nap alatt oda-vissza nem lehet megjárni a hosszú utat, előző este két napra való enni-innivalót csomagoltunk a hátizsákokba. Ott éjszakázunk, fönn a Havas tetején. Este korán nyugovóra tértünk, hajnalban a kakasok sem kukorékoltak, amikor hegyjáró bakancsokat húztunk a lábunkra, és felpakoltuk a hátizsákokat.
Pávától Kovásznáig gyalog tettük meg a négy kilométeres utat, mert akkor nem járt annyi autóbusz errefelé, mint mostanság. Kovászna járási székhely, alig négy kilométerre fekszik Pávától. Hivatalos ügyeket ott kellett intéznünk, ezért gyakran gyalog jártunk oda. Központjában egyedülálló természeti jelenség található, a Pokolsár. Iszapos vize a mélyből tör a felszínre, és állandóan fortyog, morajlik, ki tudná megmondani, milyen mélységből. Időnként megindul, olykor erősebben, félelmetes zajjal szökik fel a magasba. Kiszámíthatatlan a működése, ezért deszkakerítéssel zárták körül.
Közel a falu fölött, a havasok aljában található a fogaskerekű állomás, ahol csodálatos látvány tárult elénk. Míg a faluban négy „édes vizű” kút volt (így hívták az ivóvizet), máshol „borvíz” fakadt, ami jó ízű, szénsavas-savanykás ásványvíz.
Anyóka elgondolkodva folytatja. A fogaskerekű állomás közelében, húsz négyzetméteres körzetben hétfajta víz buzog fel a mélységből: édes, és a borvízen túl vasas, kénes, sós, rezes, iszapos. Némelyik alacsonyan, a többi magasra szökkenve megállás nélkül ontja magából a különleges összetételű vizet. Aki erre jár, csak néz, és elbűvölve áll a természet csodája előtt. Mi is sokáig bámultuk, amíg a fogaskerekű indulni készült.
Elhelyezkedtünk az akkori kezdetleges fülkékben, majd a szerelvény kétezer méter magasra repített bennünket.
Megérkezve, át kellett szállnunk a keskenyvágányú szerelvényre, ahol további 14 kilométeren át zakatolva, a mozdony kéményéből füstöt eregetve, vadregényes tájakon haladt velünk a vonat. Egyik oldalon felhők gomolyogtak, alatta ki-kibukkant a fölkelő nap, és láthatóvá vált mellettünk a feneketlen mélység. Másik oldalon sudár fenyőfák meredeztek az ég felé. Az erdő csendjét csak a mozdony pöfögése és az ébredő erdő madárcsicsergése törte meg. Több helyen fakitermelés folyt. Fatelepek mellett haladtunk el, ahol a feldolgozott fák hatalmas mennyiségben feltornyozva vártak elszállításra.
Útcélunkhoz érve, a havas tetején, erdőkkel körülvett tisztás közepén kis faház állt. Acélkék ég alatt mindenütt gyönyörű pázsit terült el. A levegő üde és tiszta. Süt a nap, minden ragyog a fényében. Csend van, csak a madarak csivitelése, a fák rezzenése, és néha távolról a juhokat terelő pulikutyák ugatása hallatszik.
Holminkat lepakoltuk a faházban, majd barangoltunk a környéken. A közelben nagy, fa-rudakkal elkerített esztenák (karámok) álltak. Marhacsordákat és juhnyájakat tavasszal fölterelik a havasi legelőre és késő őszig kint, a szabadban őrzik őket. Minden reggel és este megfejik az állatokat, aztán a tejet feldolgozva, a kész túrót, sajtot, ordát naponta frissen szállítják le a kisvasúton. Este mi is friss sajtot és ordát vacsoráztunk. Közben megszemléltük, hogyan készül a pásztorok ebédje kis kondérokban, szabadtűzön. Erdélyben elterjedt étel a puliszka, ami kukoricakásából készül vízben, sűrűn kevergetve.
Ahogy leszállt az est, igyekeztünk magunkat elszállásolni. Behúzódtunk a faházba, mert a pásztorok figyelmeztettek rá, hogy később nem tanácsos elhagynunk a védelmet nyújtó házikót. Bezárkóztunk, az ablakokat-ajtót elbarikádoztuk.
Nem kellett sokáig várnunk, szürkület után menetrend szerint megérkeztek a farkasok és  elkezdték szörnyű koncertjüket. Félelmetes ordítással, vonyítással telt az éjszaka. A házba nem jöhettek be, nem is ránk voltak kíváncsiak, mégsem mertünk aludni, mert a ház körül ólálkodnak. Nem tudom, a pásztorok nap-nap után hogyan bírják ki ezt az eszeveszett ordítást.
Amikor felszálltunk a kisvasútra, láttuk a farkasok szörnyű pusztítását, a kegyetlenül összemarcangolt szerencsétlen állatokat szállító kisvasút nyitott platóján.

Ezt a történetet akartam nektek elmondani, a másikra legközelebb kerül sor, — szól Anyóka. Rátekint két dédunokájára, akik elmélyülten hallgatták őt, és megkérdezte tőlük. Mi járatban vagytok? Vagy csak látni akartatok engem?
Bianka felocsúdott a meséből, eszébe jutott Póni és elpityeredett. Sírva ölelte át Anyókát, aztán Kristóffal felváltva mondták el, mi történt Pónival, és kérték, segítsen rajta, mert az állatorvos nem tudja megmenteni.
Egyet se búsuljatok, próbálta Anyóka őket vigasztalni. Magához vonta őket, simogatta a hajukat, s elgondolkodva megszólalt. Ha már a gyógyszer, se más házi praktika nem segít, tudom, mit kell tenni. Elmondom nektek.
Innen túl a havasokon, a román birodalmon, túl még a tengeren is, Oroszlánkirály őrzi a Bölcsek kövét, amely elvezet benneteket az Élet-elixírhez, ami az élőlényeket, embert-állatot minden bajtól-betegségtől megszabadítja. Egyedül ez a természetes csodaszer mentheti meg Pónit. Nem könnyű oda eljutni, ráadásul nagyon őrzik az Oroszlánkirály palotáját. De ha erősen akarjátok, szívós akarattal leküzditek az akadályokat, nektek sikerülhet!
Örömmel fogadták a hírt, elhatározták, nem hagyják elpusztulni a kedves állatot, minden akadállyal megküzdve, megkeresik Oroszlánkirály palotáját, kölcsönkérik tőle a Bölcsek kövét; ha szépen kérik, bármilyen kőszívű, enged a kérésnek.
Megint útra készülődtek. Előszedték a hátizsákot, útravalóul hamuba sült pogácsát és palackban erdélyi borvizet kaptak. Búcsúzáskor dédanyjuk még két aranyalmát dugott a csomagba, Kristóf zsebébe becsempészte a bűvös erejű Mobilját azzal az intelemmel, ha bajba kerülnének, kérjenek segítséget. Anyóka kezét a fejükre helyezve áldást mondott rájuk és homlokon csókolva engedte őket útnak. Hátizsákot vállra téve búcsúztak Anyókától és kéz-a kézben indultak szerencsét próbálni.

Hét nap, hét éjjel tartott az út. Mentek-mendegéltek falvakon-városokon át, felmásztak magas hegyekre, másik oldalán le, cipőjük talpa lekopott, lábukat fölsebezte a köves talaj. Egymást biztatták: sebaj, begyógyul, gyerünk tovább. Nemsokára erdő szélére étek, ahol magas kőkerítés állta útjukat. Mit tehetünk, nem tudunk átmászni rajta. Fáradtan ittak a patakból kezüket-arcukat, fájó lábukat megmosták, csipegettek a pogácsából, a szalvétáról a patakba rázták a morzsákat, majd tanácstalanul leültek a partra. Egyszerre ezüstszínű halacska úszik oda, fejét kidugva kérdezi tőlük: miért búslakodtok? Elmesélik milyen fáradtak és azt sem tudják, hogyan érkeznek az Oroszlánkirály birodalmához, mivel az előttük álló kőkerítés útjukban áll.
Jó tett helyébe jót várj! Egyet se búsulj, kis huszár! — szólt a halacska. Nyomd meg Anyóka Mobilján a zöld gombot, mindjárt nem áll utatokban semmi.
Megörült a hírnek Kristóf, megnyomta a gombot, és csodák csodája, a fal nagy zajjal leomlott. Megköszönték a segítséget, folytatták útjukat. Mentek-mendegéltek, már csak az utolsó éjszaka és a hatalmas hegy állt előttük. Megpihentek.
Fölébredve nagyon megéheztek, de a hátizsákból majd’ minden étel elfogyott. A közelben egy forrást találtak, megmosakodtak, a fák alatt erdei szamócát találtak, amivel jóllaktak, és elindultak, megmászni a nagy hegyet. Ahogy fáradtan mentek-mendegéltek, egyszerre amerre láttak, az út, az útszél, az erdőszél, mindenütt tele hatalmas varangyokkal. Még csak ez hiányzott nekünk — szólalt meg Bianka. Undorodom a lényektől. Krisófnak is főtt a feje, mit tegyen. Nem lehet rájuk lépni, hiába ronda állatok, de élőlények, sajnálom őket, nem zavarhajuk saját területükön. Meghallotta ezt a békakirály, megszólalt. Mivel nem bántalmaztok minket, ezért megparancsolom alattvalóimnak, nyissanak nektek utat, ahol tovább mehettek.
Kristóf nagyot sóhajtott, mivel megszűnt az akadály, megköszönte a Békakirály kedvességét, és továbbindultak. Végre elhagyták a románok hazáját, és a legeslegutolsó hegy tetejéről megpillantották a csillogó-hullámzó Óperenciás tengert. Fölötte ragyogott a kelő nap, arannyal bevonva a tájat, amikor körülnéztek, nem tudtak betelni a látnivalóval.
Azt mondja Bianka: gyere, pihenjünk le a selymes fűre. Kinyitották a hátizsákokat, de bizony ott már szemernyi elemózsiát sem találtak. A csoda nagyon ránk férne, sóhajt Bianka, mert anélkül nem találjuk meg a bölcsek kövét, amiért útnak indultunk.
Ekkor nyúlt a hátizsákba Kristóf és megtalálta Anyóka által odarejtett csodatévő aranyalmákat. Alig nyelték le az utolsó falatkát, máris meglátták a köves utat, ami egyenesen az Oroszlánkirály udvarába vezet.
Igen ám! De meglátták az őrség sokaságát, mert a palotát egy sereg igazi oroszlán-katona őrzi! Mit tegyünk? — tanakodtak. Bianka odasúgta Kristófnak: Vedd a Bűvös-mobilt, Anyóka tudja, mi a teendő. Jól van. Kristóf előveszi a Mobilt, beleszól: Szia, Dédmami! Nem tudjuk, mit kezdjünk az oroszlán-őrséggel, annyian vannak, mint a pelyva, félünk, megtámadnak, ha a közelükbe merészkedünk. Nincs fegyverünk, puszta kézzel hogyan tudnánk magunkat megvédeni? Hogy jutunk be az Oroszlánkirály elé, mondd, Dédmami!
Egyet se búsulj! Képzeld magad kicsi huszárnak! Nyomd meg a Mobil piros gombját, az segít rajtatok! Többet nem mondott, magától kikapcsolódott a telefon.
Úgy lett. Kristóf megérintette a gombot, abban a szempillantásban olyan lármát csapott, mintha a világ összes katonája rohamra indulna a király kapujához.
Nosza, a büszke oroszlán-sereg nyomban eliramodott onnan, egy perc sem telt belé, már egyik se látszódott a messzi környéken.
— Tiszta az út előttünk, gyere Bianka!

Az Oroszlánkirály ül fenséges trónján, de nagyot nézett, mikor meglátta a közeledő gyerekeket. Ilyet egész életében nem élt meg, hogy valaki bejelentés nélkül eléje merészkedjék, és lám, a két gyerek itt áll előtte, még csak nem is félnek tőle. Ezért szelíd hangon megkérdezte:
Mi járatban vagytok, gyerekek?
Nagy Oroszlánkirály, kérve-kérünk, add nekünk kölcsön a Bölcsek kövét, ami elvezet az Élet-elixírhez. Legkedvesebb barátunk, Póni halálos beteg, rajta már csak a csodaszer segíthet. Ha meggyógyul, ígérjük, visszahozzuk neked.
Jól van, gyerekek. Ha szeretitek az állatokat, és ennyit fáradoztatok érte, akkor jó szívetek van. Nektek adom, gyógyítsátok meg Pónit. Cserébe nem kérek mást, mint azt a kis szerkentyűt, amit Mobilnak hívtok, s ami elijesztette az én híres hadseregemet. Ne fáradjatok, tartsátok meg a Bölcsek kövét, hátha valaki megbetegszik, akit nagyon szerettek, segítségével meggyógyíthatjátok. Azt tudnotok kell, hogy varázsige nélkül nem boldogultok a Bölcsek kövével, ezért elmondom nektek, mit kell tennetek, hogy elinduljon a varázslat… Mondjátok utánam a varázsbetűket: Bá-di-de-dó-dó…
Háromszor egymás után kell ismételni. Figyelmesen hallgatva hamar megtanulták a varázsigét, aztán nagy hálálkodással elbúcsúztak az Oroszlánkirálytól. Siettek hazafelé, út közben a varázsigét gyakorolva, hogy hazaéve, minél előbb meggyógyuljon Póni.

Fáradtan értek haza, letették a hátizsákot, egyenesen Póni istállójához mentek. Szegény állat mozdulatlanul feküdt, szomorúan tekintett rájuk, amikor meghallotta a hangjukat. Kristóf elővette a Bölcsek kövét, Biankával együtt lassan egymás után háromszor elmondták a varázsigét. Fölvillant egy sárga láng, és egyszerre nagy fényesség támadt körülöttük, s kezében, a kis szelence zöld fényben csillogott a csodatévő Élet-elixírrel. Póni azon nyomban felkelt fektéből, jókedvűen nyerített, és boldogan feléjük bólogatott. Összenéztek: lám, milyen gyorsan hat a csodaszer!
Hárman indultak ki az udvarra, ahol a többi állat körülvette őket, együtt örültek Póni csodálatos meggyógyulásának.
Sok állat körbeállta őket. A kacsa sántít, a fehér nyuszinak vérzik a füle, boci fájlalja a szemét, a háztetőre röppent galambnak sérült a szárnya. Mind őket nézi. Bianka és Kristóf csodálkozva tekint körül… Milyen érdekes, hogy az állatok megérezték Póni gyógyulását, és most jelzik, hogy ők is betegek.
Gyere, Bianka, mondjuk el a varázsigét, gyógyítsuk meg a szenvedő állatokat.
A csoda megismétlődött.
Egymás szemébe néztek, örömkönnyet hullatva látták, hogy a beteg állatok meggyógyultak. Milyen jó, hogy az Oroszlánkirály nekünk adta a csodaszert, amivel segíthetünk rajtuk. — mondta Bianka, s egymást kézen fogva mentek anyát-apát köszönteni, s elmondani kirándulásuk történetét.
Amikor kipihenték a nehéz út fáradalmait, nem feledkeztek meg Anyókáról, akinek a jóságát köszönhették, mivel ő segített megtalálni a Bölcsek kövét.
Megint vonatra ültek, s Pávára utaztak, ahol Anyóka tárt karokkal várta őket.
A sok gyerek körülülte, s ő elmesélte a második történetet:

Amit elmondok nektek, arról szól, hogy láttunk egy nagy barnamedvét. Ez is velem történt, amikor diákként nyáron kedves Nagyanyámnál Páván tartózkodtam. A kis székely falucska az égig érő Háromszéki havasok lábánál fekszik, olyan sűrű erdők veszik körül, hogy hét nap, hét éjjel sem lehet a végére érni. Az utca egyik oldalán a házak fák közé épültek. Ott kandikál ki a zöld fenyves aljából a piros-tetős templomtorony, ott kanyarog a gyalogút a Havasokhoz föl, a falu kopjafás kis temetője mellett. Ott, a fenyőkkel körülvett kis temetőben alusszák örök álmukat családunk ősei, csendes békességben.
Jártuk a csodás erdőket, kirándultunk a Havasokra. Egyszer gyalog indult föl a parton tíz főből álló csapatunk a magasba.
Edzett voltam, hiszen már gyermekként Édesapámmal jártam az erdőt, mégis, nagy megpróbáltatásnak bizonyult kétezer méter magasba, fölfelé a meredek emelkedőn, ritkán járt gyalogösvényen célunkat elérni.
Mentünk-mendegéltünk, egyre fáradtabban. Az út felén már lihegve, egyre lassabban haladtunk.
Éppen jókor találtunk egy terjedelmes, sűrű málnabokrot. Elhatároztuk, hogy itt megpihenünk, és uzsonnázunk. Utána csipegetni kezdtük a finom gyümölcsöt. Eszegetés közben Apukám kezét szájára téve, csendre intett bennünket, és a bokor túlfelére mutogatott.
Mit látnak szemeink? A lélegzetünk is elállt, mert ott egy hatalmas barnamedve békésen majszolta a vadmálnát. Együtt uzsonnáztunk vele! Ő fent, mi meg lejjebb, a bokor másik végében.
Ezer szerencse, hogy a magas, sűrű bokor tőle jól elzárt bennünket, mert ő is nagyon elmerült az evésben, így mi csendesen, óvatos léptekkel igyekeztünk minél messzebbre kerülni a közeléből.
Szerencsésen megúsztuk a találkozást és hamarosan felértünk a tetőre. Ott egy fával szegélyezett szép tisztásra értünk, ahol csodálatos látvány tárult elénk. Amerre szemünk ellát, körben mindenfelé gyönyörű kilátás nyílt a tájra. A mélyben láttuk az elszórt kis falvakat, a zsindelyes háztetőket, piros-tetős templomtornyokat.

Eddig a történet.
Látjátok az ősz hajamat? Nos, ezeket a történeteket még ifjúként éltem meg, de máig nem tudom elfelejteni, olyan csodálatos élményt nyújtottak számomra. Ha legközelebb találkozunk, elmesélem nektek a parajdi sóbánya történetét.
Anyóka figyelte dédunokái örömtől sugárzó arcát. Tudta, mit jelent nekik Póni, ezért számára is öröm, hogy sikerült meggyógyítani. Már a Mobilon értesült róla, hogy sikerrel jártak, mégis arra kérte őket, meséljenek el neki minden részletet, amit a hosszú vándorútjukon tapasztaltak.
Leültek kétfelől Anyóka mellé egy-egy zsámolyra, s most ők mesélték el a történetüket. Közben olyan álmosság szállta meg őket, nemsokára mély álomba merültek. Anyóka lefektette és homlokon csókolta őket, majd elfújta a gyertyát, Bianka és Kristóf pedig továbbálmodta az én mesémet…