Érzem, ahogy a nyitott ablakon beáramló friss szellő finoman csiklandozza a bőröm minden fedetlen szegletét. Kellemes borzongás járja át a testem, míg a gondolataim valahol az álomvilág és a valóság összemosódott határvonalain lebegnek. Hirtelen felriadok. Te jó ég! Elaludtam. Egy koordinálatlan kézlendítés okozta csattanás és a konnektorból félig kiszakadt töltő jelzi a telefonom hollétét. Aggodalomra semmi ok, hajnali 4.25-öt mutat a kijelző. Gyors szoftverfrissítés következik: 2015-öt írunk, és vasárnap van. Örömmel nyugtázom, hogy az álmok kies mezeje visszavár és... ekkor éktelen hangzavar szab gátat naiv reményeimnek az ébresztőórám tolmácsolásában. Ma Én nyitok!-fut át egy kellemetlen gondolat az agyamon. Újabb lélekrabló nap a vendéglátásban. A többiek persze ráérnek kiheverni a tegnap éjszaka viszontagságait. Egy látszólag reménytelen projekt keretében kísérletet teszek arra vonatkozóan, hogy összekaparjam magam. A tükörből ismét egy nyúzott arc bámul vissza rám, aki tudja, hogy valami hiányzik az életéből. Egy kiadós hétvégi alvás biztosan. Gyors készülődés következik. Némi vakolat kerül az arcomra annak reményében, hogy talán az majd összetart a továbbiakban. Egy lemondó sóhajt követően kelletlenül nekiindulok az ekkor még vég nélküli kínlódásnak tűnő napnak.
Udvariasan, mosolyogva fogadom az első vendéget, aki már nyitás előtt a küszöbön toporog, és minden szociális gesztust mellőzve adja le a rendelést:
-Egy kávét!
-Jó reggelt! Milyen kávét adhatok?- teszem fel a nagy könyv szerinti rutinkérdést.
-Szerinted milyen a kávé?!- Nyilván hősünk esetében a szocializáció érdeklődés hiányában elmaradt.
-Szerintem finom.- jegyzem meg szellemesen.
Érdemi válaszreakció híján szakszerű tájékoztatást adok:
-Hosszú és presszó kávét tudok készíteni ezzel a géppel. Mellé tejszínhabot, tejszínt kérhet igény szerint. Érdekelne az elfogyasztani kívánt cukor mennyisége, ami adott esetben édesítőre cserélhető. Ezen felül csokiöntet és/vagy fahéj is a kedves vendégek rendelkezésére áll.
-Presszót tejjel.- Lefőzöm a kávét az úrnak, aki valószínűleg nem szövegértésből doktorált, majd elé tolom az összes fellelhető kiegészítőt szabad felhasználás céljából.
-Adhatok még valamit ezen kívül?- /Egy pár csepp higanyt esetleg?/
-Semmit. A számlát se kérem.- hangzik el a nyomokban humorérzéket tartalmazó válasz.
-Hááát. Sajnos a NAV nem értékeli az ilyesmit.- látványos vállrándítással jelzi, hogy pont nem érdekli a nyomorom.
-Húszassal elbírsz?- 50 Eurósok közül nagyvonalúan kiránt egy 20 ezrest, a heti keresetemet.
-Reggel hatkor határeset. Van esetleg kisebb?- Ajjajj, szemforgatás. Nem merem felajánlani a szomszéd boltban történő váltás lehetőségét, mert helyben meglincsel.
-Tudod mit? Hagyd a francba. A cég vendége voltál. Ha ízlik, gyere máskor is.- Gratulálok magamnak! Mai nyitóegyenleg: 140 Ft hiány.
-Kössz.- sarkon fordul és kimegy. Ekkor látom utoljára. Az asztalon hagyott, cigi csikkekkel telehányt csésze meg a koszos asztalterítő jelzi tartalmas ittlétét. Válogatott jelzők kíséretében feltakarítok utána, hiszen ezért fizetnek.
Már korán reggel látni vélem lelki szemeim előtt az esti híradó szalagcímét: A helyi pultos lány halálát a környezeti hatások nyomán bekövetkező akut IQ szint csökkenés okozta. Az esemény egyéb hír értékéről nem is beszélve:
A közösség lakói
számára ugyanolyan nap ez, akár a többi. A hétvégéből adódó jelentősebb
áthaladó forgalmat leszámítva semmi kirívó esemény nem tapasztalható a csendes
kis városban.
Egy váratlan tragédia azonban alapjaiban rengette meg az itt élők idilli
világát. Információink szerint egy helyi lakos olyan emberi ésszel felfoghatatlan
események áldozata lett, mely nem csupán közvetlen környezetének életére nyomta
rá baljós pecsétjét, de alapjaiban rengette meg a térség békés polgárainak
töretlen hitét. Mi is történt valójában?
A család szóvivője kizárólag munkatársunknak nyilatkozott:
„Itt dolgozott alkalmi bejelentéssel. Ha valaki, akkor Ő tényleg többre volt hivatott ennél. A gimnázium, főiskola mellett, nyári pénzkereseti lehetőségként tekintett a vendéglátásra, ami éppen csak fedezte a fesztiválszezon indokolta kiadásait. Azóta eltelt pár év és Ő itt ragadt. Pedig olyan nagy reményeket fűztünk hozzá. A gimi után töretlen lelkesedéssel vetette bele magát az életbe: az emberiség megmentését tűzte ki céljául. Naivan hitt abban, hogy érdemi segítséget nyújthat hivatásának gyakorlása által. Aztán valahogy úgy alakult, hogy nem találta a helyét a generációkon átívelő problémákat elfedő papírhalmok közt. Azt mondták neki, Ő biztosan ott lesz abban a 10 százalékban, akik tényleges változást érhetnek el a szociális szférában. Nem így lett. Szeretett hajakkal babrálni. Talán jó fodrász lett volna belőle, de nem akart a felnőtté válást elodázva, okj-s tanfolyamokkal bohóckodni, mikor sorra zárnak be a szépségszalonok a megfizethetetlen iparűzési adók terhe alatt összeroskadva. Maradt hát a vendéglátás, abban legalább volt gyakorlata. Anélkül manapság szinte lehetetlen elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Azzal viccelődött, hogy tulajdonképpen a pultos élet nem is áll olyan messze a választott szakától, hiszen a szociális problémaköröket halmozó elemek melegágyaként értékelhető a szakma. Volt egy munkahelye, amit igazán szeretett. A térségi média meghatározó alakja mellett dolgozhatott kreatív munkakörben. Aztán lejárt a pályázat, Ő meg visszakerült a mókuskerékbe. Szabad szellemű, életerős lány volt, de megölte álmodozó lelkét a röghöz kötöttség."
Szánalmas. Azt hittem 25 éves koromra Én leszek a szociális miniszter Magyarországon. Kétségtelen, hogy a jelenlegi helyzetem tükrében mélyen alulmúltam a felém támasztott elvárásokat. Egy vendég hangos köszönése szakít ki depresszív gondolataim közül.
-Önnek is szép reggelt! Ma mit adhatok?- hangzik el a szokásos kérdés.
-A szokásost Aranyoska.- érkezik a szokásos válasz.
-Melyik szokásos lesz ma? A piros vagy a barna?- Van az a vendégtípus, aki az előbbivel ellentétben túlértékeli az eladó mentális képességeit.
-A barna. Na tudja mit? Legyen egy piros is. Hétvége van. Mennyi lesz ez, kérem?- Most jön a kedvenc részem, 100 fogas mosollyal tálalva:
-Hát a szokásos!!!!- Derűsen megjegyezi, hogy milyen drága vagyok, Én pedig kifejezem a nemtetszésemet arra vonatkozóan, hogy ezt egy nap sokszor hallom, ám többnyire nem a megfelelő vonatkozásban. Szeretem ezt a bácsit. Mindig itt hagy 10 forint jattot. Bármit vásárol, szigorúan ennyit. Kedves tőle.
Az ilyen vásárlók miatt szoktam elvetni egy időre a műanyag kávékavaró pálcikával történő érfelvágás gondolatát. Egy 30y zenére leszek figyelmes a rádióban. Felhangosítom és csukott szemmel hallgatom, amint Beck Zoli karakteres hangja arra bíztat, hogy mégiscsak kezdenem kéne valamit az életemmel. Némi útmutatás reményében felnyitok egy szerencse sütiként funkcionáló üdítőt. A kupak alján ez áll: Utazás vár. Végre megcsillant egy halvány reménysugár, hogy nem itthon fogok megöregedni a szüleim nyakán, vagy egy állami idősek otthonában. Tulajdonképpen se kutyám, se macskám. Egy kaktuszt sem tudok önállóan felnevelni, nemhogy egy tartalmas párkapcsolatot fenntartani. Mégis mi tart még itthon? Egy kis környezetváltozás talán megadná a kellő motivációt a jövőm megalapozásának kapcsán. Érdemes lenne akár nagyobb távlatokban gondolkodni. Külföldön a hazai diplomás munkabér sokszorosát kereshetném meg havi szinten. Nem rég költözött Angliába egy jó barátom. Ő biztosan segítene nekem munkát találni, és egyáltalán új életet kezdeni kint. Úgy emlékszem, a közeljövőben hazautazik az egyik közös ismerősünk lakodalmára. Na igen, indul a lagzi szezon. Mostanában elképesztő méreteket öltő eljegyzési hullám söpört végig a baráti körön. Az elkövetkező 110 évben fél évente leszek koszorúslány. Tömeggyilkosság lenne, ha bejelenteném, hogy koszorús teendőim szakszerű ellátása helyett inkább elmennék a világ másik felére egy zsák pénzt keresni. Kizárt dolog. Mennyi előkészülettel jár egy lakodalom?! Nem is hinné az ember, ameddig nem lát a kulisszák mögé. Talán jövőre nekivágok. Addig valahogy kibírom itt. Legalább a nyarat a haverokkal tölthetem. Mehetünk fesztiválozni meg persze a strandkézi. A nyár a strandkézi szezonja. Újabb buli hegyek, horribilis költségvetéssel. Esetleg kérek kölcsön Apától, megint. Fel is hívnom, hogy a múltkori leltárhiány utolsó részletének befizetése lassan esedékes lesz, de a fogorvost sem halogathatom tovább. Kizárólag magánrendelés jöhet szóba a probléma jellege miatt, a kettőt viszont nem tudom kifizetni egyszerre. Biztos örülni fog. Éjszaka ért haza egy egész hetes munkából, hajnalban ment a következőre. Még „szerencse", hogy a másik vállalkozás jelenleg szünetel fizetőképes vevőkör hiányában. Inkább megkörnyékezem Anyát. Az Ő keresete viszont a beteg testvére ápolási díjára megy el szinte teljes egészében. Szegény embertelenül sokat dolgozik így is. Lassan felőrli az egészségügy ellehetetlenítése miatt folytatott mindennapi robot. Ez nem állapot. Mit tegyek hát? Vegyek fel uzsorásokat megszégyenítő kamatra kölcsönt, mikor a fizetésem felét borítékba kapom? A bankszámlakivonatom láttán jogosan kinevetne az ügyintéző. Nincs mese. A jelenlegi feltételek mellett itt nincs maradásom.
Mi van akkor, ha felüti a fejét a változás iránti igény arra vonatkozóan, hogy az ember magasabb szintre emelje az életével kapcsolatos elvárásait, de történik valami rendkívüli, ami kihagyhatatlan események láncolatát indítja el? Ez lenne az, ami itthon tart? A másoknak történő megfelelés? Hiszen erre törekszünk egész életünk során. Aztán egyszer csak pofonként szembesülünk az igazsággal, hogy míg mi sodródunk az árral, hosszú távon semmi sem változik. Élt egyszer egy lány, aki mosollyal nyugtázta az élet apró örömeit és minden nap boldog volt egy kicsit. Szerencsésnek érezte magát, hiszen a boldogság ritka kincs rohanó hétköznapjaink színterén. Különlegességnek vélt adottsága azonban átokká vált abban a pillanatban, amikor felismerte, hogy mindig is jobban örült együtt másokkal, mint a saját céljait követve, önmaga sikereinknek. A Lány valójában soha nem lehetett igazán boldog. Megtehetem magammal szemben azt, hogy itt maradok és végig követem mások boldogulását, miközben a sajátomat nem találom az önmegvalósítás rögös útján? A válasz igen, amennyiben beletörődöm abba, hogy a fenti rövid történet fog számomra nekrológként szolgálni a végelszámolás során. Azt mondják az átlagember 25 évesen hal meg... valami ilyesmiről beszélt az a szimpatikus fekete srác egy csilliós nézettségű motivációs videóban. De vajon különb vagyok e a többi embernél? Én lennék az a ritka kivétel, aki nem olvad bele a rendszerbe középszerű létezését túlértékelve, mint mások? Van aki görcsösen kapaszkodik az állandóságba miközben biztonságra törekszik, mások nem félnek a bátrak ösvényét járva felrúgni monoton életüket a minőségi változás reményében. BÁTORSÁG vagy BIZTONSÁG? Nem kérdés. Önmegvalósításra fel!