Ezerkilencszáznegyvennégy vége volt, soha nem felejtette el azt az évet, és valószínűleg soha nem is fogja, amíg csak él. Nem tudta, ha ma lenne ott, ennyi idős fejjel, ennyi tudással a háta mögött, ma képes lenne-e másképp cselekedni. Nem volt benne biztos, hogy igen. Abban az esztendőben érte el falujukat Hitler őrületének kiteljesedése. Már korábban összeírták a zsidókat, és a csillagot is viselniük kellett, de náluk ez senkit nem érdekelt igazán, ugyanolyan jól megvoltak egymással, mint korábban.
Mikor Kohn bácsinak be kellett zárnia az üzletét, egy emberként segítették, mikor Pfefferék fiát letartóztatták a városban, misét mondattak érte; mindenki ott volt a templomban, katolikusok is, zsidók is. Aztán eljött az az év, és minden megváltozott. Katonák jöttek, mindent elvittek a zsidóktól, amit csak találtak, aki ellenállt megverték, aki a védelmükre kelt, szintén, két embert le is lőttek. Azt mondták, nem kár értük.
Néhány hónappal később megkezdődtek a deportálások. Leggyakrabban éjjel érkeztek, kiterelték a házukból, és elvitték őket; zsidót, cigányt, vagy azt, aki nem tetszett nekik.
Eszter tudta, hogy ez nem jó, hogy tenni kellene valamit, de nem mert szólni. És más sem. Féltek a haláltól, ezért ha meghallották a katonákat csak elfújták a gyertyát, és némán ültek a sötét szobában, csendben hallgatták a bakancsok dobogását, az elhurcoltak sírását. Másnap pedig senki nem beszélt róla. Mindenhol voltak besúgók, vigyázni kellett.
Eszter másért is féltette önmagát. Áldott állapotban volt, a benne fejlődő életet is vigyáznia kellett.
Legalábbis ez megtette indoknak, gondolt vissza keserűen.
A legjobb barátnője is zsidó volt, a falu leggazdagabb családjának egyetlen leánya. Egyszerre mentek férjhez, de Sárának már megszületett a gyermeke. Eszter nagyon szerette volna, ha ő lehet a keresztszülő, de a hagyományok ezt nem tették lehetővé. Így is mindennap meglátogatta őket. Egészen addig, amíg megkezdődtek az elhurcolások. Azután már nem mert többet menni, és ők sem hívták, tudták, hogy az veszélyes lenne. Ha találkoztak, csak bólintottak egymásnak, soha többé nem beszéltek, azt nem volt szabad.
Eszterék egy este lefekvéshez készülődtek, mikor valaki halkan megkocogtatta a repedt ablaktáblát.
Sára volt és az anyja. Eszter kinyitotta az ajtót, a nyikorgástól egy pillanatra megfagyott a vér az ereiben, aztán megnyugodott, senkit nem látott a közelben, aki meghallhatta volna. Ránézett a két nőre, és amit a szemükben látott, attól ismét csak félelem töltötte el. Gyorsan behívta őket, mielőtt valaki észreveszi az éjszakai látogatást.
Mikor beléptek a konyhába, Eszter ura felállt és kiment az udvarra, érezte, hogy amiről beszélni fognak, az nem tartozik rá. Ahogy leültek, Sára anyja megszólalt:
– Rajta vagyunk a következő listán, néhány napon belül értünk jönnek…
– Ne! – sápadt el Eszter. Még most is, sok évvel a történtek után, könny szökött a szemébe. Bátrabbnak kellett volna lenni, sokkal bátrabbnak, gondolta.
– Búcsúzni jöttünk – szólalt meg Sára nagyon halkan, szinte csak lehelte a szavakat –, és… – akarta folytatni, de hangja elcsuklott, szeméből folyni kezdtek a könnyek.
– Eszter, te jó ember vagy. Tudom, hogy nagy dolog, amit kérünk tőled, csak rád számíthatunk – vette át a szót az idősebb nő. – Kérlek, könyörgöm neked, Isten szent nevében, mentsd meg az unokámat! Te áldott állapotban vagy, csak egy rövid ideig kellene elrejtened, a te gyermeked most fog megszületni, alig néhány hónap van a két kicsi között, azt mondhatod, ikrek, soha nem jön rá senki.
Eszter érezte, ahogy a fájdalom és a kétségbeesés összeszorítja a szívét. Segíteni akart, tényleg akart, de nem mert, csak nézte a barátnőjét. Sára lehajtott fejjel ült, könnyei némán hullottak a földes padlóra és rajzoltak kis, halott tavakat a lába elé. Egyszerre csak felemelte a fejét és ránézett. Azt, ami a szemében volt, soha nem felejtette el, egész életében, minden este maga előtt látta. Ez volt az ő büntetése.
A szobát betöltötte a súlyos csend. Eszter Sára anyjára pillantott. A mindig erős nő szeméből is folytak a könnyek. Nem volt már benne az a mérhetetlen hit, ami kitöltötte az egész életét. Csak a fájdalom.
– Eszter tudod, hogy mi gazdagok vagyunk, mindent neked adunk, amit sikerült elrejtenünk, ha vége lesz ennek az egésznek, úri módon élhetsz belőle, csak mentsd meg az életét!
Nem tudott válaszolni. Csak ültek némán, sokáig. Nem tudta, mennyi idő telt el, arra riadt, hogy kint kukorékolni kezdett egy kakas. Sára anyja felállt, Sára szintén. Elindultak az ajtó felé. Mintha éveket öregedtek volna az alatt az éjszaka alatt mindannyian. Az idősebbik nő keze már a kilincsen volt, de meggondolta magát és visszament Eszterhez. Ő felállt, de nem tudott ránézni. A nő átkarolta.
– Nem haragszunk rád, nem a te hibád, hogy félsz. Imádkozni fogok azért, hogy az Isten se rója fel ezt neked bűnödül. Légy boldog te is, és ez a gyermek is, akit a szíved alatt hordasz! Légy boldog, Eszter!
– Légy boldog! – ismételte halkan Sára is.
– Én… – akart valamit mondani Eszter, de nem jutottak eszébe a megfelelő szavak.
– Ne mondj semmit, nincs semmi baj! – mondta az idősebbik nő, majd még egyszer átölelte, és elmentek. Sára nem búcsúzott el.
Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Eszter érezte, ahogy kifut a lábából minden erő, és rázuhan a kétségbeesett sötétség.
Arra riadt, hogy iszonyatos fájdalmai vannak. Az ura ott térdelt mellette, majd a karjaiba vette, bevitte a szobába. A bábáért már nem volt idő elmenni, a kicsi nagyon gyorsan érkezett. Gyönyörű volt, de Eszter nem tudott szívből örülni.
Reggel aztán eljött a pap is, hogy megkeresztelje.
– Eszter lesz a neve, ugye? – nézett az újdonsült anyukára.
– Nem! Sára! – kiáltott fel Eszter. – Sára lesz – ismételte meg aztán halkabban.
– Rendben – válaszolta az atya –, akkor Sára lesz. – Nem kérdezett semmit, mindent értett. Megkeresztelte a kicsit, és elment, másképp folytak a dolgok mióta tartott a háború, kevesebbet beszéltek, szavak nélkül is tudták a válaszokat. Közeledett a karácsony, de érezte, hogy addig még nagyon sok fájdalmat kell elviselnie a híveinek, és ki tudja, még meddig. Rengetegen veszítették el barátaikat, éjjel is kétszer fordultak a katonák, megint kevesebben lettek. A rabbit régen elvitték már, azóta ő temette a zsidó halottakat is.
Eszter hetekig gyengélkedett a szülés után, vagy talán a lelkiismerete kínozta. Minden este imádkozott Sáráékért és önmagáért. Az ura nem kérdezett semmit, ő pedig nem beszélt arról az éjszakáról, nem tudott. Már-már azt hitte, imái meghallgatásra találtak, de aztán pár héttel karácsony előtt megérkeztek a katonák, Sáráék háza előtt fékeztek, mindenkit kitereltek az utcára, Eszter kis híján felordított, mikor az elsötétített szobából, a jégvirágos ablakon keresztül meglátta, ahogy durván fellökik Sára anyját. Ki akart rohanni, hogy segítsen neki, de egy erős kéz ragadta meg.
– Nem mégy sehová, itt maradsz – suttogta a fülébe az ura.
– De a barátnőm… Segítenem kell… – zokogta Eszter.
– Nem tudsz. Senki nem tud. Téged is lelőnek.
Az utcán közben felbőgött a teherautó motorja. Ahogy kihajtott a faluból, reflektorai egy pillanatra fénybe vonták a kis szobát, megvilágítva az ágy felett függő keresztet. Eszter magán érezte a megfeszített Krisztus vádló tekintetét: Segíthettél volna.
Ahogy elhalt a kocsi hangja, és kint is megszűnt minden zaj, enyhült rajta a férfi szorítása, majd elengedte. Egy darabig nézte a nőt, de nem tudta, mit tehetne, mordult egyet, felvette a cigarettásdobozt az ablakpárkányról, majd kiment az udvarra. Eszter csak nézett utána, aztán magára terített egy nagy kendőt, és nem törődve az illemmel, úgy ahogy volt, hálóingben, kirohant az utcára. A férfi nem szólt utána, még csak a fejét sem emelte fel, némán ült a diófa melletti padon. Mit mondhatott volna?
Eszter szaladt végig a frissen hullott hótól fehér úton, mezítelen lábát szúrta az autónyomokon átütő, keményre fagyott föld, de nem törődött vele. Megállt a ház előtt, ahol annyi boldog órát töltött gyermekkorában barátnőjével. Nézte az üres ablakokat, a nyitva felejtett ajtót, a lábnyomokat a hóban, aztán zokogni kezdett. Letérdelt a jeges földre, fejét lehajtotta, és folytak a könnyei. Nagyon sokáig.
Nem emlékezett, mikor ment haza, nem emlékezett, hogy teltek a következő napok, hetek, az a karácsony, nem volt karácsony, nem akart Istenről hallani, nem akart senkit maga körül.
Legszívesebben meghalt volna, de ott volt a kicsi. A kis Sára mit sem tudott a világ gonoszságáról, ő csak mosolygott, ha meglátta édesanyja arcát a bölcső felett, vagy érezte illatát, és ez a mosoly lassanként visszacsalogatta Esztert is az életbe. Legalábbis egy részét. Lelkének nagyobbik darabja meghalt azon az éjszakán.
Nem sokára véget ért a háború, visszatért minden a régi kerékvágásba, próbálták felkutatni Sáráékat, de csak a felnőtteket találták meg, pontosabban csak róluk tudták biztosan, hogy melyik koncentrációs táborban végezték, a kicsiről nem volt feljegyzés, a gyermekekkel sokszor gyorsabban végeztek, őket nem lehetett dolgoztatni.
Eszter soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem segített, egész életében úgy érezte az Isten is bünteti. Otthon sem beszélt róla, nem volt képes rá, de mielőtt meghalt el kellett mondania valakinek. El kellett mondania, hogy élt egyszer egy kicsi lány, aki még ma is élhetne, ha ő akkor bátrabb. Sokkal bátrabb.
/Azt gondolom, nem ez az egyetlen ilyen történet, amit emberek hordoznak magukban, és nem bocsátanak meg önmaguknak, pedig kellene. A holtak megbocsátottak, biztos vagyok benne.
Nyugodj békében, Eszti néni!/