A bogár

Évszám
2015
Beküldő
Pöttöm Panna
Végtelennek tűnő nappalok és éjszakák fogaskerekei zakatolnak hétről hétre az idő meghatározhatatlan síkján. Nincs megállás, csak rohanás és idegeskedés, napok követik a napokat, éjszakák az éjszakákat. Mint egy massza, ami utat akar törni magának, úgy sodródok az időben. Nem látom a napokat elválasztó határállomásokat, nincs levegővétel,  menetelni kell és nincs ellenkezés, mert az idő nem áll meg. Az óra reggeli ébresztője, mint egy idegtépő, rikácsoló kakas ébreszt s első lépéseim a kávéfőzőhöz vezetnek. Amikor megnyomom a masina gombját, olyan érzés fog el, mintha a napomat indítanám el egy gombnyomásra, hiszen a magam erejéből talán már nem is lennék rá képes. Erőt gyűjtök, próbálok levegőt venni és már érzem is a kávé illatát, mely mélyen az elmémig hatol. Hirtelen látom magam előtt a kávébab ültetvényeket, a sok dolgozó embert, akik azért szenvedtek, hogy én most egy gombnyomással megihassam ezt az italt, ami már-már az életet, a születést jelenti nekem. Hajam csupa kóc, szemem résnyire nyitva. Felhörpintem és máris rohanás a buszra, arra a bizonyos tömegeket munkahelyükre szállító járműre, ahol már kora reggel beleolvadok a társadalom szürke, életunt hangulatába. Bármelyikük lehetnék. Egy vagyok köztük, mint egy csokoládé darab, amit édesanyám oly szeretettel tört bele a forró pudingomba gyermekkoromban, hogy aztán eggyé olvadjon vele. Évek teltek el és gyakran tettem fel magamnak a kérdést: vajon van-e választásom? Lehetséges-e változás az életemben, rendelkezek-e akkora erővel, hogy egy másik utat nyissak meg az életem előtt? A kérdés azonban sokáig csak egy feltett kérdés maradt, ami végigsuhant gondolataim áradó folyóján.

Aztán egy gyönyörű napsütéses hétvégén, amikor a levegőben volt valami különleges, talán egy hívó szó vagy csupán egy nem megszokott belső vágy, úgy döntöttem, hogy kilépek a szürke hétköznapokból és elmegyek a zöldbe kirándulni.

Egyedül indultam útnak, nem vittem mást, mint egy túrazsákot pár szendviccsel telepakolva. Már több órája gyalogoltam a gyors folyású hegyi folyó mellett, amikor megpillantottam egy barna kövekkel körül ölelt kutat. A vize olyan tisztának tűnt, hogy automatikusan lehajoltam, hogy igyak belőle. A hátizsákom viszont a hátamon volt és ahogy a víz fölé hajoltam, hirtelen elveszítettem az egyensúlyomat és belezuhantam. Ahogy ellepte a víz az arcomat, furcsa érzés kerített hatalmába, mintha akkor és abban a pillanatban születtem volna meg. Valami elmúlt és valami teljesen új kezdődött számomra. Órákig zuhantam és közben arra lettem figyelmes, hogy lassan átalakulok. A kezeim helyére apró ízelt lábak nőttek, hasamat pedig erős páncél vonta be. Ennyit láttam magamból, aztán leértem a kút aljára. Nem háborogtam, szinte boldog voltam. Nem voltam más, mint egy apró, jelentéktelen, vastag páncéllal körülvett bogár. Lassan kezdtem el kialakítani új otthonomat. Először járatokat készítettem, ahova el tudtam bújni a víz elől. Azután ástam, fúrtam, építettem, dolgoztam, mintha nem is lenne más dolgom a világban.  Soha nem gondoltam hirtelen eltűnt emberi mivoltomra, csak tettem, amit úgy éreztem tennem kell a túléléshez. Aztán egy napon vendégem érkezett. A látogatása olyan volt, mint egy nem várt virág egy ismeretlentől. Tele volt élettel és bevilágította a kút alját s vele együtt a lelkemet is. Egy friss, üde forrás volt ő a sötét kút alján. Talán Isten ajándéka volt... Azt mesélte, hogy ő is itt élt nagyon sokáig, de egy napon úgy döntött, hogy útra kel. Minden nap felfele araszolt a kút oldalán, míg egy napon meglátta a beszűrődő napfényt és végül kijutott, de ember feletti erővel és sok nehézség árán. Sokat mesélt magáról, történetei messze repítettek a múltba, ahol nekem is hasonló élményeim voltak. Aztán elment. Eltűnt, mintha ott sem járt volna. A kút alját ezúttal ellepte a szomorúság szürke fátyla. A bogár látogatása után minden megváltozott. Már nem voltak olyan szórakoztatóak a napok, amelyeket ásással, munkával töltöttem csupán a magam javára. Egyre többet néztem fel a kút szájának irányába. Aztán egy napon elindultam a kút oldalán. Tudtam, hogy százszor vagy talán ezerszer vissza fogok csúszni, talán még zuhanni is fogok ismét, de már nem volt maradásom. Ember feletti erőfeszítéssel három évembe telt, mire felértem a kút pereméig. Ahogy kiértem a Nap sugarai, mint egy anya ölelő karja, úgy fonta körbe testemet. Megérkeztem. Ekkor egy kisfiú jelent meg mellettem. Apró dobozt vett elő és lassan beletette fáradtságtól kimerült testemet. Láttam, ahogy eltűnik a fény és a doboz bezárul a fejem felett. Nem felejtem el az érzést. Elveszítettem a szabadságomat.A fiú két hétig naponta háromszor enni adott és a napfény éppen hogy beszűrődött a doboz nyílásain. Magam voltam. Egyedül, mintha más nem is létezne ezen a világon. Az első napok, mint vánszorgó sánta madár araszoltak a semmi útján. Csak ültem és néztem a sötétséget. Bogár vagyok. Micsoda őrület. Hogyan történhetett ez meg velem? Egy hétig gondolkodtam szomorú sorsomon, időmet nem sajnálva szánakoztam saját magamon. Aztán a sötétben, olyan hirtelen, mint egy villámcsapás, megjelent egy szó: változás...De mi kell a változáshoz? És már jött is a válasz az üres semmiből: változtatás. De hogyan tudnék változtatni, mikor egy dobozba vagyok bezárva? Arra gondoltam, hogy át kell alakítanom a gondolataimat, hogy más perspektívából lássam az életemet. Eszembe jutottak apám bölcs szavai: „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.” Ekkor lehunytam a szemem. Úgy éreztem magam, mint egy dió, amelynek hamarosan feltörik a héját. A sötét csendben a szívem egyenletes dobogását hallgattam és csak magamra figyeltem. Gondolataim lassan feloldódtak az apró dobozban. A lelkem kitárult és tudtam, hogy egy egyszerű, boldog életre vágyom: vidám családra, gyerekek zsivajára, hűséges kutyára, furfangos macskára, kedves szomszédokra, színes virágokra, illatos süteményre, jóságos barátokra, forró csokira és egy jó meleg takaróra. Miután ezt végig gondoltam, enyhe mosoly jelent meg az arcomon. Talán össze szedhetném minden erőmet és első lépésként beengedhetnék egy kis napfényt. Felálltam apró lábaimra és nekifeszültem a doboz tetejének. Többször is próbálkoztam, mire végre beáramlott a régen vágyott friss, virágillatú levegő. Egész testemet átjárta a szabadság őrjítő, magával ragadó ereje. Mindenem megvan: szabad vagyok, szabad az akaratom! A szabad  akaratom az, ami a változást létre hozza. Az az akarat, ami csak bennem van, amit Isten adott születésemkor, mint egy apró ajándékot útravalóul. Ezzel az akarattal tudom azokat az akadályokat leküzdeni, amelyeket magam építettem a saját elmémben az évek során. Amikor a saját akadályaimat legyőzöm és az emberek megcsodálnak érte, az hat a közvetlen környezetemre is. Példát mutat és mint egy dominó elindítja a bátrabb társaimat is egy másik úton, amelyről azt gondolták, hogy nem is létezhet.

Felébredtem... A kút szélén ültem és olyan érzésem volt, mintha nagyon messziről érkeztem volna vissza erre a bársonyos mezőre. Elindultam haza. Útközben arra gondoltam, hogy már nem ugyanaz az ember vagyok, aki reggel útnak indult. A szívem könnyű volt és már nem gondoltam a napok múlására, a monoton reggelekre, az emberek közönyösségére. Ahogy a városba értem, egy cukrászda mellett elhaladva huncut karamell illat szaladt el az orrom előtt s a következő pillanatban tejszínhabos kávémat kortyolgatva ültem a cukrászda teraszán.  Az idő pedig megállt számomra, a falevelek nem hullottak, a szél nem fújt, az autók megálltak, hogy semmi ne zavarja meg új életem első pillanatát.