Élt egyszer, réges régen, egy szegény család egy nagy datolya pálmaerdő közepén még a nagy Napkirály uralkodása alatt. Olyan szegények volta, mint a templom egere, csak egy kis téli kertjük volt, házikójuk mellett.
Az apa, akit Orbáncnak hívtak minden egyes nap kiment a növényekhez, amelyek nem akármilyen semmiféle növények voltak, hanem igazi gyógyfüvek. Míg felesége Hortenzia főzött, mosott, takarított, addig Orbánc az üvegház lakóiról gondoskodott, öntözte és nevelgette őket. Egy lányuk volt, Viola, aki szeretett a jó meleg üvegházban játszani, nézelődni édesapja közelében.
Nem messze tőlük egy gazdag földesúr lakott, a vén Júdás, aki mindenáron meg akarta szerezni, mivel már öreg volt és beteges, ám rendkívül gonosz.
Egyik nap azt mondta Orbáncnak: - Megveszem az üvegházatokat, tíz aranytallért fizetek érte!
- Nem adhatjuk el, hisz ez a családomnak a kenyere – szólt Orbánc.
- Még hogy a kenyere! Annyit sem fizetnek érte, mint egy ócska lovas szekérért! –hőzöngött a vén Júdás.
Mikor az apa hazament elmesélte Hortenziának, mi történt vele aznap, mire felesége egyre csak azt hajtogatta, hogy adják el az úrnak a kis növényházat.
- Adjuk el Orbánc, a patika nem megy jól, nem kapunk a gyógyfüvekért sokat. Az öregnek igaza van, és tisztességesen megfizetne minket!
Azzal eladták neki.
Teltek múltak a napok, hónapok, de az öreg Júdás csak nem fizette ki őket és körbekerítette a kis téli kertet bármiféle fizetség nélkül.
Mikor Hortenzia és Orbánc látta ezt, nagyon elkeseredtek. Ám Violácskának ez nem szegte kedvét és minden éjjel kiment a kerítéshez, hogy megnézze őket, de hosszú hideg tél lévén megbetegedett.
Egyik éjjel azonban különös morajt hallott az üvegház felől.
Képzelné valaki, hogy a növények életre keltek és társalogni kezdtek egymással?
- Hallottad a hírt Hamisciprus? – kérdezte Macskagyökér
- Nem, mi az infó?
- A citromfüvek azt suttogták, hogy új gondnokot kaptunk.
-Álság az egész! –mondta Hamisciprus.
-Rögtön idegyökerezek! Citromfa meséld csak el, mi történt? Kérlelte őt Macskagyökér.
-Nemcsak hogy elkerített minket az öreg földesúr Orbánc földjétől, de még Violácska is megbetegedett. – mondta Citrom savanyúan, mire Kamilla is felébredt. Micsoda beteg Violácska? - kérdezte álmos hangon.
- Sürgősen hívj segítséget – mondta.
Sárkányfa máris ott termett. - Térjünk vissza előző gazdánkhoz!
- Micsoda ötlet! Majd lábat növesztünk te üvegházi sárkány. - mondta Istenfa.
- Ne civakodjatok már! Intette csendre őket Szelídgesztenye.
A kislány, ezen szavak hallatán megijedt, majd hamarosan alábbhagyott félelme és elaludt. Másnap megemlítette szüleinek, mit hallott.
- Anyu, apu képzeljétek, az üvegházban beszélgetnek a növények!
- Biztosan csak képzelődsz! – mondta Orbánc
- Nem, tényleg hallottam őket az éjjel! – mondta rekedtes, beteg hangon Viola, bár közben izgatott volt.
- És miről beszélgetnek?- kérdezte Hortenzia
- Rólunk! – kiáltott fel Violácska. Menjetek ki és hallgassátok meg őket!
- Hát, ha már ilyen komoly az ügy, utána kell járni bizony! Az ám! –mondták a szülei Violácskának, majd visszaküldték az ágyába pihenni.
Orbánc nem hitt Violácskának, Hortenzia azonban kíváncsi volt és kiment a kerítéshez.
Legnagyobb csodálatára ő is hallotta, mit sustorogtak a növények és beszédbe elegyedett velük.
- Hortenzia ne félj!- cincogta Citrom
- A vén Júdás nem fizetett ki minket, így vett el titeket tőlünk! Mondta dühösen Hortenzia
- Tudunk róla!- szólt mennydörgős hangon Istenfa.
- Azt is tudjuk, hogy Violácska beteg lett!
- Egyet se félj, segítünk! - mondta Fiola az üvegcse, de most menj haza, még meglát az öreg Júdás.
Hortenzia hazament, az üvegházi növények pedig folytatták a vitát, amely arról folyt, hogyan segíthetnének az Orbánc családon.
- Fiola!- szólt hozzá Citrom.
- Gyere és főzzünk ki valamit.
- Ugyan mit tehetnénk?
- Szólok a többieknek, és hogyha Violácska kijön megint, megitatjuk vele a teát, hogy meggyógyuljon.
- Ez nem jó ötlet!
- Violácska nem jön ki, de kitaláltam valamit!
- Elkezdünk hangosan ordítozni.
- Rendben.
Így is lett. Az örteg Júdás épp aludt, mikor a növények hangosan kiabálni kezdtek. Mire a vén Júdás felébredt. Kiment megnézni, mi ez az óriási lárma, de senkit sem látott a közelben. Bement az üvegházba, azonban a növények meg sem moccantak, nem is beszéltek. Persze az üvegháziak csaptak ekkora lármát.
Így ment ez nap, mint nap mire Júdás teljesen kikelt magából és falugyűlést tartatott a piactéren.
Mindenki oda gyűlt, kicsi és nagy, gyerek és felnőtt, akiket sorban kikérdezett.
- Dália! Csak nem a te férjed ólálkodik a házam körül?
- Nem uram, - mondta szerényen Júdásnak.
- Talán a te férjed, Virág? – kérdezte otrombán
- Nem uram, az én férjem, mint kovácsmester, minden nap tisztességgel hazajön.
- Akkor ki az, aki egész éjjel ricsajozik? Tudom, már összeesküdtetek ellenem, az adó miatt!
Már most megmondom az adót, a király rótta ki rám, amit nekem is fizetnem kell, valamiből. Ezenkívűl, hogy ha bárkit is meglátok a portámon, azt a kutyáimmal kergetem el, és még a királynál is panaszt teszek.
A nép ezen szavak hallatán félve, remegve hazament.
A növényháziak azonban nem hagyhatták annyiban, hogy Júdás a gondozójuk. Ráadásul egy hét után már száradni is kezdtek, mivel a vénség nem törődött velük.
A növények újra tanácskoztak, mit tegyenek.
- Én, mint Fiolátok feldőlök és locsolok rátok egy kis növénytápot.
- Hú Fiola ez aztán jó ötlet! – mondta keservesen Grapefruit.
- Miért?
- Mert víz nélkül nem sokat használsz, önmagában még elpusztulunk.
- Szerintem, jobb, mint a semmi! – mondta Hamisciprus.
- Neked lehet, hogy nem árt, de a szép növények, vegyünk például engem, elszáradunk még attól. – közölte Hibiscus.
- Micsoda nagyképűség! – mondta Istenfa.
- Nem vagyok az, de így lenne.
- Jól van, csak arra öntsön tápot Fiola, akire Orbánc is szokott. – mondta Grapefruit.
- Ez nem lehet igaz! – sírt Szomorúfűz. Itt fogunk meghalni! – zokogta
- Hé! Szomorúfűz, te állandóan sírsz, ha van bajunk, ha nincs.- tette hozzá Mérges Szömörce.
- Te pedig csak bosszankodsz mindenkin ebben a kis téli kertben.- sírt tovább Szomorúfűz. És különben neked úgy is mindegy, te csak egy dísznövény vagy itt! De én, én biztos itt veszek, pedig jövőre leszek száz éves.
- Akkor épp itt az ideje, hogy lekonyulj! – mondta kegyetlenül Mérges Szömörce.
- Most nagyon megbántottál! Az én ágaim alatt szokott játszani Viola, egyébként!- sírt tovább.
- Tényleg a kis Viola! Vajon van elég pénzük Orbáncnak gyógyfüvet venni?
Mialatt beszélgettek a kis Viola egyre rosszabbul lett. Köhögött és lázas volt. Hortenzia azonban, hiába ment le a piacra, senki sem adta ingyen a gyógyfüvet, mert pénzük az nem volt. Hortenzia, aki hallotta a növényeket kiment hát az üvegházhoz, hogy megkérdezze, nem e tudnak segíteni rajtuk.
- Mi nem tudunk, sajnos, de menj ki az erdőbe, ott vannak ugyanolyan növények, mint, amilyenek mi vagyunk.
- De hát tél van. – mondta Hortenzia szomorúan.
- Nálunk nincs tél.- tette hozzá csalán
- Csalán te is csak teának vagy jó, mert annyira buta vagy, mint egy tök. – jegyezte meg Fiola
- Ezt kikérem magamnak! Az én főzelékem a legjobb! – mondta hiú hangon Tök.
- Jól van, jól van, csak fejezzétek már be! – szólt rájuk Istenfa
- Mivel itt én vagyok a legistenibb, ezért kieszeltem egy tervet, amit véghez is fogunk vinni.
- Mi az Istenfa?
- Úgy gondoltam, ma éjszaka elkezdünk hullámban mozogni, amivel olyan szelet csapunk, hogy az üvegház fala kidől. Ezután a vén Júdás már biztos visszaad minket Orbáncnak.
- Ez nagyon jó ötlet! – mondta Hortenzia, majd visszament kis kunyhójukba.
Az üvegháziak így is tettek, mikor leszállt az est. Egymásba karoltak és hullámozni kezdtek, mire az üvegház fala kidőlt rá a kerítésre, ami szintén kidőlt helyéről.
Reggel jött az öreg Júdás, és mikor meglátta majdnem szívbajt kapott. Az egész téli kert romokban hevert. Júdás ment az Orbánc családhoz, hogy beszéljen velük.
- Orbánc! Én már ezt nem bírom. Rájöttem, hogy te döntötted ki az üvegfalat és azt is tudom, hogy beszélnek a növények.
- Nem Orbánc döntötte ki, hanem maguk az üvegház lakói. – mondta fölényes hangon Hortenzia.
- Ugyan már! Ezt a mesét úgysem hiszem el. De mivel öreg vagyok már gondozásukhoz, visszaadom neked őket, és még fizetek tíz aranytallért, amiért néhány közülük pusztulásnak indult. Sajnos nem tudtam öntözni őket.
Ezzel elment. Hortenzia és Orbánc nagyon csodálkozott, de ezen felülkerekedett örömük.
- Orbánc gyorsan hozz egy kis citromos teát Violának.
Orbánc kiment a kertbe, ahol minden romokban hevert ugyan, de nagyon örült, hogy a vén Júdás végre engedett a huszonegyből.
De vajon, hogyan történhetett az, hogy még fizetett is nekik?
A válasz egyszerű. Ezentúl, már Orbánc volt a vén Júdás patikusa, aki minden alkalommal két aranytallért fizetett neki, amikor csak beteg lett.
A család többé nem éhezett, és a kis Viola is meggyógyult. Később, amikor meghalt Júdás még a házukat is ők örökölték, amelyben annyi aranytárgy volt, hogy az csak úgy pompázott az öreg házban.
De hogyan élnek ma az üvegházi növények?
Még mindig vitatkoznak egymással.
- Szerintetek miért adott vissza Orbáncnak minket, azóta sem értem. – kérdezte Macskagyökér.
- Valószínűleg jobb belátásra tért és megszánta őket. – mondta Hamisciprus.
- Már megint hazudsz! – szólt rá kemény hangon Macskagyökér.
- Inkább az egész egy csel volt a részéről, hogy valamivel segíteni tudja őket. – mondta Istenfa.
- Gondolod Istenfa?
- Hát persze! Látta azt a vén Júdás, hogy a falu legszegényebbjei ők, és így segített rajtuk.
- Honnan tudod?
- Én vagyok az üvegházban a legmagasabb dísz és – tudjátok – igazság szerint én tanácsoltam ezt neki.
- Hogyhogy te tanácsoltad, hiszen három héten át nem voltunk öntözve?
- Azt mondtam neki, hogy Orbánc élete végéig gondoskodni fog róla, de önszántából ezt nem tette volna meg, mert az öreg Júdást mindig gonosznak tartotta.
- Ezek szerint te beszélted meg az egészet Júdással.
- Hát persze! És, ami engem illet, én mindig kedveltem őt.
- És tényleg Júdásnak hívták? – kérdezte citromfű
- Nem ez csak egy gúnynév volt a falusiak körében, mert már öreg volt és csúnya, valójában Nárcisz volt a neve. De az igazság az, hogy az egyik legkedvesebb ember volt fiatal korában.
- Te ezt honnan tudod?
- Kedves citromfű! Én már azóta állok itt, hogy szegény Júdás elvesztette a családját a járvány ideje alatt. Én mindenről tudok. – mondta Istenfa magasra tartott fővel.
Minden növény Istenfára nézett és csak figyelték, hogy mesél, nézték termetes alakját és látták, szeméből az igazság sugárzik.