Boldog ketrece
„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”
Elmúlt a tél. Emlékét lassan elűzi az egyre nagyobb kedvvel mozgó Nap. Az örök égi vándor több örömét leli már a Földben, mert eltűnt a jégpáncél a vizek hátáról, és újra nézegetheti tükrükben lángoló koronáját.
A tanyához megérkeztek a vándormadarak. A gólyák óriás köröket rónak, mintha gondolkodnának, merre menjenek. A fecskék már döntöttek: új fészkeket építenek az istállókban, ahol mindig meleg pára száll felfelé, hogy csupasz fiókáikat melegítse; és cikázva kapkodják az ébredező legyeket, szúnyogokat a friss hantok között.
Megérkezett a tavasz a közeli nádasba is. Ez a nádas mezőér melletti, néhol ritkás, másutt áthatolhatatlan – védőhálót ad annak a dombnak, ahol egy rom található. Régen múlt időkben talán templom állt ott. Még látni, merre emelkedtek falai, de már a gaz birtokolja.
Alatta pince. Beomlott, de annyi hely bőven akad benne, hogy egy rókát elrejtsen. Aki az ínség idején húzódott be, mert innen könnyű esti portyákra indulhatott a közeli faluba. A koma tehát elégedett, hiszen békés csend fogta körül a zord télen.
Igaz, már nincs meg a téli csend.
– Ott van, ni! – kiált fel Katka, amikor megpillantja a vörös bundást.
Boldog gyorsan célba veszi csúzlijával, de a gömbölyded kavics csak a port veri fel a romok mellett. Elégedetlenül csettint, és fejét csóválja.
– Te kis álnok! Kilőttem volna, ha nem ordibálsz.
– Akkor bizsony beárultalak volna a papának. Csak azsért csinálta meg a csúzslit, mert azt ígérted, csak konzservdobozsokra lősz.
Katka lekuporodik háttal Boldognak, két karját maga előtt összefonja. Göndör fürtjei a háta közepéig érnek. A fiú közelebb lép, és az egyik tincset megrántja.
– Jól van már, te kis buta, nehogy bőgni kezdjél! Nézzük meg az üreget, hátha vannak benne kölykök.
– De ígérd meg, hogy nem bántod őket! – kérleli a lány, miközben piszkos kezével pár könnycseppet szétmaszatol az arcán. Hatalmas szempillái összetapadnak a nedvességtől, feketén és ártatlanul rebbennek.
– Jól befaragtam veled erre a két hétre – sopánkodik a nyúlánk fiú. – Megígérem, csak ne nézz így rám! Gyere – nyújtja a kezét –, bekukkantuk a lyukba.
Hiába kukucskálnak befelé a szűk résen, odabentre nem jutnak el a Nap sugarai. Ezért Boldog egy faággal kapargatni kezdi a habarcsot, és sikerül kiszabadítania, majd odébb görgetnie egy nagyobb követ. Valamennyi fény már beszűrődik az üregbe, megmutatva a levedlett bunda fakó maradékát, néhány pocokfejet és csirketollat. Ám kölyköket nem látnak. Időközben a fiú kilazít egy újabb követ. Ekkor már Katka is segít, homlokán sűrűn gyöngyöznek az izzadtságcseppek, ahogy törölgeti, már nem csak arca, hanem a homloka is maszatos.
– Bizstos fiú róka volt, azsért nincsenek kölkei – okoskodik, miközben barna szeme valószerűtlenül élénken csillog szutykos környezetében –, vagy… – És keze nyomán porként pereg ki az öreg habarcs a következő kő alól.
A fiú egy pillanatra abbahagyja a munkát, és vidáman tekint az átszellemült, csöppnyi lányra.
Nem akart eljönni a papa tanyájára, de hiába kérlelte szüleit, hibába duzzogott, azokat nem hatotta meg. Katka édesanyjának kórházba kellett feküdnie két teljes hétre, erre az időre utaztak le a gyerekek a nagyapjukhoz. Az papának rengeteg dolga van az állatokkal, nem tud vigyázni az unokahúgodra, az a te feladatod lesz, magyarázták Boldognak szülei. De mit csináljon ő egy öt éves pisissel? A tanyán még csak internet sincs, mi lesz így a haverokkal? Az apja még a Play Stationt sem engedte magával vinni.
Az első napokban kedvtelenül járt-kelt. Nagyapja, az öreg Jóska hiába mutogatta az állatokat egyesével, név szerint – még a legutolsó tyúk is saját névvel büszkélkedett a tanyán –, a fiú oda sem hederített, hiányzott neki a pesti nyüzsgés, a chat, a videó játékok, és idegesítette a csend, ami sokszor fojtogatóan köré telepedett.
Bezzeg Katka úgy követte nagyapját minden felé, mint a hűséges pulikutyája, Bogár. Állatokat etetett, simogatott az öreggel vagy néha egyedül, igaz olyankor Boldognak kellett az unokahúgára vigyázni. Akinek kedvencévé egy vemhes malac lett.
– Nézsd, Boldog, hogy lötyög Lucus füle! – kacagott az ólban. – Gyere be! Megsimizsheted, szelíd, akár a bárányok.
A fiú, akinek csípte az orrát a moslék- és trágyaszag, unottan támasztotta kívülről a kerítést, csak intett, hogy nem érdekli a dolog.
Nem talált semmi lebilincselőt vagy mulatnivalót a büdös ólak és karámok körül. Hogy valamivel elüsse az időt, a sufniból kicsempészett borsot Bogár orra elé szórta, mire a kutya prüszkölt, fejét jobbra-balra dobálta, majd körbe-körbe kergette a farkát, időnként hirtelen megállt tüsszenteni, utána újrakezdte az egész mutatványt. Ez legalább kicsit jobb kedvre derítette. Elgondolkodott, miféle csínyekkel lehetne rávenni az állatokat mindenféle bolondos tettekre. Például csípős paprikával bedörzsölhetné az egyik birka hátsóját, vagy azt a harcias pulykát megfoghatná, és bedobhatná a pottyantós budiba vagy a kiskecskék közé, hogy rendet vágjon közöttük. Igaz, túl nagy az a pulyka, nem merné megfogni, és talán még meg is csípné. Sok, jobbnál-jobb terv született a kobakjában, de a megvalósítás az állandóan körülötte lábatlankodó unokahúga miatt szinte mindig meghiúsult. Tudta, a mimózalelkű lány beárulná, vagy ami rosszabb, végigbőgné a napot.
Egyszer az egyik kiskecskét kikötözte a lábánál fogva, hogy az éppen ne érje el a vizes vályút. Egy ideig tűrte a szerencsétlen jószág, de amikor a szomjúság már nagyon gyötörte, keserves, szívszaggató emberi sírást hallatott. Katka rögvest szaladt megmenteni, kétszer is elesett közben, a térdét felhorzsolta, mégsem azért sírt, hanem a kisgidát, Karcsikát sajnálta. Ki érti a lányokat… Egyik percben még vidáman kacarásznak, a másikban már könnyesővel áztatják a földet, gondolta Boldog; és ezután már nem akaródzott annyira megtréfálnia az állatokat.
A csúzlit verebekre vadászni kérte nagyapjától, csak Katka addig rágta az öreg a fülét, amíg az megígértette a fiúval, hogy nem állatokra lövöldözik, hanem konzervdobozokra. De őt mégis elcsábította néhány verébraj, amelyek a földre szóródott magokért időnként megszállták az ólak környékét. Párszor célba is vette azokat; bánatára az aprótalpú árnyéka mindig időben észrevette, mire készül, és karját lengetve, hangos kiáltozással rohant feléjük, mire kavargó felhőként odébb repült a csapat. Persze a kis bénaság ilyenkor is felbukott egy göröngyben, vagy csak egyszerűen összeakadtak vékonyka ikszlábai, és azért esett hasra.
Boldog lassan kezdte megsajnálni a kicsi lánykát, akinek pár nap alatt több horzsolás borította testét, mint ép bőr, de töretlen lelkesedéssel, kipirulva, az arcán sokszor letörölhetetlen mosollyal szaladgált az állatok körül. Azért Boldognak időnként sikerült megríkatnia. Pedig az egyik nap már a fiú lendítette a lábát magasra Katka helyett, amikor a lány egy alacsonyan kifeszített kötelet próbált átugrani.
A mutatvány természetesen meghozta az újabb horzsolásokat, amelyeket esténként Jóska bácsi tisztított ki. Majd a lány sebeit jóddal kenegette, mondván, az az egyetlen orvossága az ilyen apróbb bajoknak. Közben, hogy elterelje a figyelmét, meséket mondott neki a messze földön híres Vukról és annak nagybátyjáról, Karakról. Nem emlékezett már az öreg teljesen a történetre, ezért inkább csak úgy kútfőből mesélt. Katka – és ha nem figyelt magára, akkor Boldog is – tátott szájjal hallgatta, a jód enyhe csípősségéről teljesen megfeledkezve. Jóska bácsi mesélt a gyerekeknek a közeli romról is, ahol szerinte az a róka meghúzódott, amelyik a télen egy tyúkját, a Katikát elvitte. Jaj, micsoda szidást kapott tőle akkor Bogár, hogy nem ügyelt eléggé. Szerencsére, azóta nem tudott az ólakhoz férkőzni a bestia, mert összes dróthálót átnézte és megerősítette a rablás után, a pulinak pedig minden lefekvés előtt kiadta az ukázt, hozzátéve, ha csak egy szárnyasnak is nyoma vész, hát lesz neki nemulass!
Unokáinak megengedte, hogy körülnézzenek a romoknál, hátha megpillantják a ravaszdit. Azóta a fiatalok rendszeresen kijártak a rom környékére, rókalesre. Az egyik nap végre megpillantották, amikor pont az üregből ugrott ki...
Amikor újabb és újabb köveket sikerül fáradságos munkával kiszabadítaniuk a nyílásnál, észreveszik, hogy nem csak a bejárattal szemben, hanem attól balra is kiszélesedik az üreg, ahol puha szőrágyon két apró, szürke lény nyüszög.
– Boldog, mégiscsak lány volt, ott vannak a kölkei! – lelkendezik Katka.
– Látom, látom – nyugtatja a fiú. – Most mi legyen?
A lány arcára kiülnek gondjai, maga sem tudja, mihez kezdjenek. Tanácstalanul vállát vonogatja. Boldog lehasal, és kiemeli az egyik kölyköt. Az almányi szőrcsomó könnyedén elfér tenyerében.
– Simogasd meg nyugodtan – nyújtja Katka felé.
A kis róka összegömbölyödve, lelógó füllel, összetapadt szemhéjjal, remegve tűri a simogatását.
– Hazsavigyük őket?
Inkább könyörgést olvas ki ebből Boldog, mintsem igazán kérdést.
– Nagyapa nem örülne – válaszol elgondolkodva. – Emlékezz, nem csak szépeket mesélt a rókáról, hanem azt is, hogy rengeteg betegséggel fertőzhetik meg a háziállatokat. Akár az embereket is.
– Ezsért akartad lelőni azs anyjukat?
– Nem. A vadászat kedvéért. Otthon, a gépen a Hunterrel szoktam játszani, ha kilövök egy vadat, akkor trófeát és pontokat kapok. Ha itt elejtenék egy rókát, akkor egy igazi trófeám lenne.
– De azs fájna neki, és ha meghalna, akkor nem tudná felnevelni a kölkeit – remeg Katka hangja, és pár könnycsepp is kigördül szeméből.
– Igazsad van, ezsen még nem gondolkodtam el – utánozza mosolyogva Boldog a lány beszédhibáját, majd megborzolja a haját. – Tedd vissza a vackába, és menjünk!
Egy darabig lassan bandukolnak a visszaúton, később egy friss, tavaszi zápor futásra készteti őket.
Kifulladva érkeznek a tanyára. Amint belépnek a házba, Katka azonnal szóáradatot zúdít nagyapjára, mire az öreg nem győzi csitítani, mert egy szót sem ért a kiömlő szavak kavalkádjából.
– Lassan, lassan, te lyány! – fékezi. – Sorjában mondd!
– Nagyapa, felleltük azs üreget, kibontottuk, két kölök lakik benne azs anyjukkal, akire rálőtt Boldog, pedig megígérte, hogy nem… De hála, nem találta el. És nem engedte hazsahozni a kicsiket, azst mondta te nem örülnél. Igazs?
– Igaz.
– Miért?
Egy ideig csend üli a házat.
– Mert nem tanyára való a vad – szögezi le az öreg.
Egy darabig megint némán, gondolataikba merülve ülnek mindnyájan.
– Kézbe is vettétek a kölyköket? – kérdezi kisvártatva Jóska bácsi.
– Azs egyiket igen, annyira rezsketett szegénykém – válaszol elkámpicsorodva Katka. – A másikat csak megsimizstem.
– Az baj – hümmög bajsza mögül az öreg –, akkor a nőstény már nem fogja etetni őket. Megérzi ám az az emberszagot. Pedig nagyon kicsik, még két hetesek sincsenek, ha nem nyílt ki a szemük. Azért ugrott ki az anyjuk a kotorékból, mert el akart csalni onnan benneteket.
– Ha nem eteti őket, akkor meghalnak?!
– Meg.
– Azs én hibám, nagyapa – fakad sírva a lányka.
– Nem a tiéd, Katka, én vettem ki a kölyköt – szólal meg Boldog.
– De, csakis azs enyém, azs enyém. – Zokog már, és vigasztalhatatlannak tűnik ebben a percben. – Mert engedtem, és még segítettem is azsokat a köveket kiszedni.
– A köveket is én… – Félbehagyja a mondatot a fiú, és átkarolja Katkát. – Nem a te hibád.
– Van a spájzban egy kosár – szól közbe Jóska bácsi –, tegyetek abba rongyot és hozzátok haza azokat a rókákat!
A gyerekek pillanatok alatt felednek bút és bánatot, és úgy nekiiramodnak, mint akit a tatár kerget. Az üregnél a kicsiket óvatosan elhelyezik a kosárban, aminek hazafelé egyik oldalról Katka, a másikról Boldog fogja fülét.
Odahaza újabb kérésekkel bombázzák nagyapjukat, el akarják vinni a kis rókákat, a fiú Pestre, a lány pedig a közeli kisvárosba. Az öreg nem egyezik bele. Hosszas huzavona után is hajthatatlan marad, és a gyerekek belátják, hogy a papájuk tanyáján nagyobb esélyük lesz felcseperedni a kölyköknek – sokféle tej van kéznél, az egyiket csak elfogadják.
Nevet is kapnak a kis rókák, először Vukra és Karakra gondolnak, ez mellett áll az öreg és Boldog, de a kicsi lány kijelenti, az egyiknek csakis Boldog lehet a neve. Ha már így alakul, akkor a másikra a Katka nevet ragasztják a férfiak.
A hátralévő napokban a fiú segít nagyapjának összeeszkábálni egy kényelmes ketrecet és elé egy kifutót. Katkával együtt cucliztatja a kicsiket, aki örömmel tapsol, amikor pár nappal később kinyílik a kölykök szeme. De nem csak a rókáknál segít Boldog, hanem a házi állatok körül is, sőt még Lucusnál is jár a malacólban.
Amikor eljön a hazaindulás ideje, az unokák fájó szívvel köszönnek el.
– Majd úgy nevelem őket, hogy visszataláljanak a vadonba. Ha lejöttök nyáron, ti engedhetitek szabadon a ravaszdikat – búcsúzik el tőlük Jóska bácsi.
Nagy erővel tombol a nyár. A tanya körül a föld sokhelyütt megkeményedett, összetömörödött, és úgy hálózzák be a repedések, mint a villámok viharkor az eget. Néhány fűcsomó jelzi csak, hogy az élet e kihaltnak tűnő tájon is meg akar kapaszkodni, de fakószínüket nézve látszik, ez meddő kísérlet. A levegő is megrekedt, csak néha mozdul, akkor ökörnyál vékony szálait lebegteti, hogy majd, mint pehelypaplant letegye.
A nádasnál a mezőér sikeresen vívja harcát a tűző Nappal; a romoknál buja zöld a táj. A kibontott üreg bejáratára tavasz óta ráomlottak a környező kövek, újra csak egy két-öklömnyi rés enged oda bejárást.
A rókalyuktól nem messze két gyermek áll egy ketrec mellett. Az egyik egy magas, nyúlánk fiú, a másik egy kicsi, vékonyka ikszlábú leány.
– Engedd el őket, Katka!
– Engedjük el őket együtt.
Amikor felhúzzák a ketrec ajtaját, a rókatestvérpár félénken szimatol, és csak lassan dugják előre fejüket. Majd kimerészkednek, és a következő pillanatban már el is tűnnek a gazzal benőtt romok között.
– Azt hiszem, Boldog, most már életben maradnak.
– Én is azst hiszem. – A fiú elkacagja magát: – Lám, már ki tudod mondani a z-ét.
– Bizsony – kacsint Katka, és együtt nevet a fiúval.
– Gyere! – Boldog kézen fogja unokahúgát. – Figyelmeztetnünk kell Bogárt, mert mostantól éberebben kell őriznie a tyúkokat.