Már a harmadik sötétség szállt le, és Ő még mindig nem jött el hozzám. Az élelem, amit legutóbbi látogatásakor hozott teljesen elfogyott, nem hagytam egy morzsát sem. Tudom, mert többször is megnéztem, még azután is, hogy kinyaltam a dobozt.
A sötétben ülök, és várok, ahogy mindig. A szép fényessel játszok, amit Ő adott nekem. Mindig azt tekergetem, ha egyedül vagyok. Nemrég kijött a másik oldala a végénél, de visszatettem, mert ha Ő meglátná, hogy elrontottam, akkor nagyon mérges lenne rám.
Próbálok aludni kicsit, de az éhség és a félelem nem hagy. A sötétségtől félek, bár tudom, hogy butaság. Nekem mégis mindig az az érzésem, hogy dolgok mozognak benne, ha lecsukom a szemem. Általában megvárom a fényt, de van, hogy nem bírom ki, és elnyom az álom. Abban az a legrosszabb, amikor felébredek, és egy pillanatig nem tudom, hol vagyok. Sikoltani szeretnék, mert érzem, hogy azok a dolgok a sötétből közelebb jöttek, és a bőrömön mászkálnak.
Amikor olyan mély a feketeség, mintha súlya lenne, olyankor a Rettenetes ólálkodik a közelben. Tudom, hogy fel akar falni, és nem csak azért, mert Ő azt mondta. A Rettenetes mindig fel akar falni. Ilyenkor, ha a közelemben érzem, tényleg kiabálok és hangosan éneklek. Talán nem jön ide, ha nagy zajt csapok.
Most sem merek elaludni, csak várom a világosságot. Nagyon sokára meghallom végre az első dalolókat; már tudom, hogy közel a fény. A fejem felett lévő homályos tejüveg lassan megtelik szürke derengéssel. Végre lecsukom a szemem.
Világos van, mire felébredek, ennek nagyon örülnék, ha nem mardosna annyira az éhség. A szomjúság még rosszabb, nagyon takarékos voltam a vízzel, de az előző sötétségkor az is elfogyott. A nyelvem odatapad a számhoz, és már az sem segít, ha savanyú dolgokra gondolok. Most már nem várhatok tovább, még azzal sem törődök, ha Ő meglátja, hogy elrontottam és elvittem a szép fényest.
Ritkán voltunk eddig kint, mindig Ő jött hozzám. De néha azért kimentünk együtt az erdőbe. Ő úgy hívja, hogy a Boldogság Erdeje, mert csak a miénk. Nagyon furcsa egyedül lenni itt, így már nem tűnnek olyan barátságosnak a fák. Az egyik bokron finoman illatozó bogyókat találok. Egyszer, mikor különösen jókedvében volt, Ő mutatta, hogy ezeket meg lehet enni. Rávetem magam, és habzsolni kezdek, míg megfájdul a hasam, de még akkor sem hagyom abba. Mindet leszedem, amit csak találok a bokron, teljesen piros a kezem, mire végzek. Végre úgy érzem, hogy degeszre ettem magam, és édes levüktől a szomjúságom is elmúlik. Már sokkal jobb a kedvem, bár azt sem tudom, merre tartok. Nem ismerem a Boldogság Erdejét, és lehet, hogy vadállatok is élnek benne... De talán ez is jobb, mint éhesen és szomjasan ülni a sötétben.
Addig megyek, magam után húzva a szép fényest, míg meg nem fájdul a lábam. Nem szoktam a gyalogláshoz, muszáj leülnöm egy kicsit.
Elszundíthattam, mert arra ébredek, hogy a fény megváltozott, hamarosan sötét lesz megint. Fölkelek és törtetek előre a sűrű bokrok között, amíg még látok valamicskét, aztán lekucorodom és várok. Ebben nagyon jó vagyok.
Hideg van idekint, furcsa zajokat hallok az erdőből. Nagyon félek, és már bánom, hogy elindultam. Víz csobog valahol a közelben, de a sötétben nem merem megkeresni. Pedig a bogyók csalókák voltak, hamar újra éhes lettem, és borzasztóan szomjas is. Nagyon mély feketeség van, az arcom elé emelt kezemet is csak sejteni lehet. Tudom, a Rettenetes itt lopakodik. Érzem őt a közelemben, és most a falak sem védenek. Olyan hangosan éneklek, hogy belefájdul a torkom. Közelebb jön hozzám, mint eddig bármikor. Mindig a hátam mögött van, akárhogy fordulok, szinte érzem bűzös leheletét a tarkómon. Végül egy fának támasztom a hátam, úgy éneklek a fényről, ami el fog jönni.
Lassacskán el is jön, és a Rettenetes messzebb megy, de nem tűnik el teljesen, mint eddig tette. Már látom a vizet, nagyon jó hűvös, olyan, mintha folyékony fényt innék. Tovább indulok, de gyakran hátranézek, hogy meglássam, ha a Rettenetes közelebb jönne. Alig megyek valamicskét, mikor egy nagyon sima úthoz érek. Egy házhoz vezet, ami mögött távolabb más házak is látszanak. Végig a sötétség alatt itt voltak, csak egy kicsit kellett volna még tovább mennem! Ezt megjegyzem magamnak legközelebbre, ha félek: lehet, hogy csak egy egész kicsi van már hátra.
Örülök a házaknak, bár félek is. Ki tudja, kik laknak itt? Lassan és óvatosan közeledek az elsőhöz. Valaki ül előtte egy padon. Sokáig lesem a bokrok takarásából, aztán úgy döntök, hogy érdemes előjönnöm. Kisebb nálam, nem tudna bántani. De leginkább az vonz elő, hogy eszik. Nem tudom, mit, de nagyon ínycsiklandónak látszik, a gyomrom többször is hangosan megkordul. Csodálom, hogy nem hallja meg.
Nem lepődik meg, barátságosan int nekem. Látja, hogy bámulom az ételt, erre nekem adja. Egy pillanatig meghökkenve pislogok, de az éhség erősebb: három nagy falással eltüntetem a finomságot. Még sosem ettem ilyen jó dolgot.
- Alex vagyok - mondja az étel forrása.
Bólintok és mosolygok, de ő felém nyúl, és ettől megijedek. Nem tehetek róla, egyszerűen szaladnom kell. Alex kiabál utánam, de nem állok meg, csak amikor már jó messze vagyok. Hallom a Rettenetest a sűrűből: nevet. Örül neki, hogy visszamentem hozzá, és felfalhat.
Nagyon félek, mégis visszamegyek. Alex már nincs a ház előtt, viszont a padon egy tányéron nagy adag vár a finom ételből és egy pohár víz. Kétlépésenként megállok, de nem történik semmi rémisztő, így végül odaérek a tányérhoz. Gyorsan eszem, és kiiszom a vizet is. Nem tudom, hogy köszönhetném ezt meg neki. Már nagyon sajnálom, hogy elfutottam. Mintha csak tudná ezt, megjelenik a ház ajtajában. Szerencsére nem haragszik rám, hanem kedvesen mosolyog. Int, hogy menjek be, de én csak a fejemet rázom, erre ő jön ki hozzám. Leülünk egymás mellé, és csak hallgatunk. A szeme olyan, mint az ég, nagyon jó vele, nem lehet nem szeretni. Megérinti a szép fényest, hagyom. Többé nem fogok elfutni. Nem megyek vissza a Retteneteshez, tudom, hogy ezúttal örökre elkapna. Lehet, hogy kívül még én lennék, de a belsőmet elnyelné mindenestül, és nem maradna belőlem más, csak egy üres burok.
Alex megfogja a kezem, és elindulunk a ház felé. A küszöbön megtorpanok kicsit, Alex türelmesen megáll. Először életemben úgy érzem, hogy rajtam múlik valami fontos, és képes is vagyok megtenni. Jó, menni fog, már bent is vagyok...
Kiértem az erdőből.
„2009. Szeptember 27. U.S. News:
Utah államban, a Bryce Canyonhoz közeli Prost településen egy elhagyatott gyermekre bukkantak. A hat év körüli kislányra a Preston család öt esztendős kisfia, Alex talált rá.
A kislány nyakára kutyák megkötésére használatos lánc volt erősítve, az egész testén bántalmazásokra utaló nyomok találhatóak, a szexuális erőszak sem kizárt. Elvezette a nyomozókat egy erdőben lévő vadászkunyhóhoz, ahol minden jel szerint megkötve tartották. Szellemi állapota kielégítő, bár a fentiek fényében nem meglepő módon a korának megfelelő fejlettségi szintet nem éri el.
A nyomozások még folynak, annyi bizonyos, hogy a kunyhó tulajdonosa, a valószínűsíthető édesapa Adam Norman, aki pár napja autóbalesetben elhalálozott..."