A boldogság forrása

gabrila, 2010, március 7 - 11:31
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ifjú király, kinek apja korán meghalt, s ráhagyta minden vagyonát, egész birodalmát.
Mindene megvolt, amit csak szeme, szája kívánt, tudósai minden betegségre tudtak csudagyógymódokat, királyukat mosolyogni mégsem látták soha. Tapsolt egyet s száz szolga leste szavát, dobbantott kettőt s ezer katonája indult háborúba. Hármat csettintett ujjaival és pillantására viharfelhők tornyosultak, a földön folyók csaptak ki medrükből, de boldogságot szerezni sehonnan sem tudott. Bőven termő lugasai alatt naphosszat kedvetlenül sétált, káprázatos rózsáit szinte meg sem látta.
A király maga is sokat töprengett, mi lehet boldogtalanságának oka, de rájönni sehogyan sem tudott, s ettől egész birodalma is boldogtalan volt...
Történt egyszer, hogy magányos sétája során, palotájának ismeretlen szárnyába tévedt. Hatalmas, kongó termeken haladt keresztül, régtől nem lakott szobákon át vezetett az útja, mikor a sötét folyosó végén derengő fényt látott kiszűrődni egy kopott hátú, korhadt ajtó alatt. Lépéseit a kíváncsiság egyenesen arra szaporázta.
Nyikorogva nyílt a vaspántos ajtó, és a király egy sötét, kormos üstökkel teli kamrába lépett. A fal mellett húzódó, hosszú asztalon gömbhasú, vékony nyakú üvegcsékből fojtószagú gőzök bugyogtak elő, fölöttük a polcokon kitömött állatok sorjáztak, egy ócska fazékban pedig egymásba fonódó, nyálkás testű kígyók villás nyelvüket nyújtogatva várták sorsukat. A kamra kellős közepén  hajlott hátú, csúf öregasszony kavargatott a lobogó tűz fölött valami sűrű kotyvalékkal teli kondért.

─ Tudtam, hogy egyszer te is eljössz hozzám, király! ─ szólt köszönés helyett, a kondérból föl sem tekintve. ─ De még azt is tudom, hogy mit keresel, mi vezérelt erre! Egy kincs! Egy ritka kincs! A boldogság hiányzik neked! Mindened megvan, mégsincs semmid sem!

A király igen meglepődött ezeken a szavakon, de hamar rájött, hogy csakis boszorkánnyal lehet dolga.

─ Varjúháj... békanyál... kecskeköröm... ─ kavarta főzetét tovább a boszorkány.

─ Ha elárulod, hol keressem a boldogságot, örök életedre gazdaggá teszlek!  ─ kiáltott fel mohón a király, de a boszorka rekedt hangján csak nevetett.

─ Tartsd meg a pénzed, nekem ugyan nem kell! Tanuld meg: sok mindent megvehetsz, csak épp a boldogságot nem! De mert megnevettettél, megajándékozlak valamivel. Elfelejted bánatod s könnyű lesz a lelked, ha megiszod bűvös főzetemet! Hajtsd fel bátran! Amíg hat, azt hiszed, hogy boldog vagy!

Ezzel a banya az egyik kondérhoz tipegett, és ráncos kezével az olajos tetejű, gyanús lébe egy hatalmas szedőkanalat merített. Miközben az italt díszes ón kupába töltötte, az orra alatt halkan bűbájos varázsszavakat motyogott:

Kormos falú, horpadt üst...
Mocsárszagú, sárga füst...
A főzetbe bekerült
A pukkanó dudafürt.

Nadragulya, beléndek,
Maszlag, hunyor mellétek!
Farkasbogyó, mák mérge,
Boszorkányéj kelléke...

Szenny levét ki megissza,
Benne vakon megbízva,
Tűzpokolba taszítja
Boldogsága és kínja!



─ Ha-ha-ha-ha-ha! ─ hahotázott a fogatlan vénasszony. ─ Idd meg és meglásd, boldog leszel! ─ s a király elé tartotta a folyadékkal teli serleget.

A király tétován a szájához is emelte, majd mint aki mély álomból ébredt, tartalmát a kamra kövére az utolsó cseppig kilöttyintette.

─ Becsapsz pokolfajzat, átkozott boszorka! Csak bódulat, amit a főzeted adhat! A hóhér kezére juttatlak, ha nem mondod meg az igazat!

A boszorkány erre esdeklőre fogta.

─ Kegyelmezz vén fejemnek, király! Sok varázsszert kotyvasztottam életemben, de a boldogság italának titkos receptjére soha rá nem jöttem. De van egy testvérem, aki az alvilág kapujánál lakik. Ő majd útba igazít! Csak tarts mindig nyugat felé, míg fekete vízű, lassú folyamra nem lelsz! Csónakjával ott szállítja át a túlsó partra a boldogtalan lelkeket.

A király amint ezt megtudta, sietett elhagyni a baljós, elátkozott helyet. Mielőtt kilépett a rozsdás, vaspántos ajtón, még egyszer visszatekintett, de a boszorkány már sehol sem volt, csak egy öreg, tépett szárnyú varjú károgott a mestergerendán a bűzös üstök felett.

A király nyugat felé vette hát útját. Vándorolt napokon, heteken, hónapokon át, s már-már elérte birodalma határát, amikor egy völgy mélyén végre megpillantotta a lomhán hömpölygő, fekete folyamot. A folyó partján fagyos hideg és némaság honolt. Sűrű, szürke köd takarta a látást, át a túlsó partra. A felszálló pára homályos fátylán keresztül egyszerre különös szellemalak tűnt elő. Mozdulatlan csónakjában egy szőrcsuhás ember ült. Az arcát csuklya takarta. A szemét senki sem láthatta, mert tekintetében az örök éjt hordozta. Csontos kezének ujjai a lapát nyelébe mély árkot koptattak az évek során. A király lélegzet-visszafojtva figyelte a lassan imbolygó csónakot, de aztán bátorságot merítve mégis megszólította a látomásszerű alakot.

─ Hé! Ladikos! Hozzád jöttem!

─ Hozzám halandó önszántából még nem érkezett! Mit akarsz tőlem?

─ Én sem magamtól jöttem, a testvéred küldött, hogy megmutasd az utat, amerre a boldogságot lelem!

─ Boldogság??! Erről még sosem hallottam! Rossz helyen jársz, ez a holt lelkek birodalma. Itt véget ér a lét és diadalát üli a halál! Fordulj vissza, míg nem késő, ha nem akarsz idejekorán közéjük tartozni! ─ figyelmeztette a csónakos a királyt.

─ Dolgom végezetlenül nem fordulhatok vissza! Vigyél át a túlsó partra!

─ Minek vinnélek, hiszen így is a túlsó parton állsz! - mondta hűvösen a csuklyás, csontos ujjával egyenesen a király szíve felé mutatva.

Fagyos fuvallat ölelte körül a királyt és úgy érezte, boldogság híján csakugyan a túlsó parton áll. Borzongva kérdezte:

─ Merre menjek hát?

─ Kövesd azt a fekete hollót, amelyik ott ül fölötted a fán, ő elvezet a testvéremhez, aki sok titok tudója! ─ bocsátotta útjára az elátkozott lélek a királyt.

Elindultak hát, de amint a sötét völgyből napfényre értek, a madár megrázta magát, és mint ékes, rubintollú vörösbegy vezette tovább a királyt. Napok, hetek, hónapok teltek el, mire a birodalom keleti szegletébe jutottak.  Felhőbe veszlő, kopár sziklák tornyosultak előttük. Ott aztán a madár, mint aki végre hazatalált, hófehér galambbá változva sebesen a legmagasabb szirt felé szállt. A király követte, amilyen gyorsan csak tudta, de hamarosan szem elől tévesztette. Mit volt mit tenni, egyedül folytatta tovább az útját. Ahogy a felhők fölé ért, egy csodálatos gyémánt palota tűnt elé a szikrázó napsütésben. Ide szállhatott föl oly sebesen a madár.
A király bedörömbölt a kapun, de az, mintha várták volna, már az első ütéstől magától kitárult. Majd meredek csigalépcsőkön, hosszú folyosókon, ódon kápolnákon haladt át, míg a vár egyetlen toronyszobája elé érkezett. Nem gondolkodott sokat, benyitott a kis kerek szobába, ahol hosszú idő után végre emberi lénnyel találkozott. Hófehér ruhás, fiatal lányka ült bársony zsámolyán és mosolyogva fonta fonalát. Pörgött a rokka, s úgy tűnt, a lány észre sem vette a királyt, míg egyszer csak megszólalt.

─  Honnan jöttél ebbe a messzi, égi birodalomba, ahol tán még a madár sem jár?

A király ezen nagyon elcsodálkozott, hisz épphogy madár vezette erre, de csak gondterhelten sóhajtott egyet.

─ Onnan, ahol jéggé fagy a szív és megdermed a lélek!

─ Ó, tehát a bátyámnál jártál, a mulandóság határánál! ─ vette át a szót egy világszép asszony, aki az iménti lányka helyén ült, de mikor beszélt, mintha mindketten  szólottak volna. Hangjában a lányka fiatal hangja is tisztán hallatszott.

A király azt hitte, rosszul hall és káprázik a szeme. Szétnézett a szobában, de bizony a vörös ruhás asszonyon, a rokkán s a zsámolyon kívül csak egy faliórát látott. A gyermeklánynak nyoma sem volt.

─ Nem jár az órád szép hölgy, nem méri az időt! Ha kívánod, megjavítom! ─ ajánlotta zavarában a király.

─ Ne érintsd ujjaiddal hiába! ─ kiáltott a világszépe. ─ Ez az óra az időtlenséget méri, álmaink idejét! Ébrenlétünk minden pillanata időhöz kötött, de álmainkban az idő falai leomlanak. Elhagyjuk a valóságot, s már nincsen határ, ami gátol, lépésre van közel s távol, eltűnik a tér és idő, egybefolyik múlt és jövő!

A király ezen elgondolkozott és rögvest belátta, hogy az asszony igazat mondott. Az  álmokra szükség van, így hát hagyta az órát. Ám mire visszafordult, a rokkánál egy anyóka ült. Vén keze csak úgy vezette a szálat, pörgette az orsót! A király most már erősen gyanította, hogy ármánykodás folyik körülötte.

─ Megállj öreganyám! Miféle rossz tréfát űztök velem? ─ fortyant fel s mérgében az öregasszony elé toppantott.

─ Csak lassan fiam, lassan! Még elszakítod az élet fonalát! ─ intette a vénség három hangján a királyt. Játékosan csilingelt benne a gyermeké, édesen dalolt az asszonyé és reszketegen szólott az öregé.

─ Fiatal lennél a halálhoz, nem várja még bátyám a lelkedet!

A király meglepetten lépett hátra. Az élet fonalát szőtték itt a szeme láttára!

─ Tudom már, hol történt a hiba! Az én életembe nem szőttétek bele a boldogságot! ─ kiáltott, felismerni vélve az igazságot.

─ Tudd meg, mi szőjük bár a vége-hosszát, de azt mindenki magának díszíti örömmel, boldogsággal, ha tudja annak titkát, ám bánattal, szenvedéssel, hogyha nem ─ szólt ismét csengő hangon a fiatal lányka.

─ Én szeretném megismerni a boldogság titkát! Ha megtudhatnám, odaadnám érte  drágakövekkel kirakott koronám!!!

─ Bizony, sokan jártak már nálunk emiatt, s meg is kapták, amire vágytak! De minden halandón magán múlik, hogy mit kezd vele, meglátja-e benne a boldogsága forrását! ─ felelte rejtélyesen most a szép hölgy.

─ És ím, hogy mindent megtudtál, térj vissza oda, ahonnal elindultál! Van a palotádnak egy szobája, ahol nem mással, mint egy ritka vendéggel, önmagaddal találkozhatsz! Ott találod meg azt, amit másnál reméltél! ─ fejezte be titokzatos, reszketeg hangon immár a fekete ruhás vénség.

A király hálásan köszönte a segítséget a vénasszonynak. Hitte is, nem is, amit az mondott, mégis elindult haza. Az ajtóból visszafordulva búcsút intett volna, ha lett volna kinek...
Hazaérve, az út porát se mosta le magáról, úgy sietett megkeresni a szobát, ahol magával találkozhat. Már kezdte azt hinni, hogy sohasem talál rá, mikor épp a hetvenhetedik szobában egy régi képet pillantott meg  a falon. Türelmetlenül törölte meg inge csipkés ujjával, hát egy homályos kép és egy díszes felirat tűnt elő a vastag porréteg alól, az üveglapba karcolva:

Ha csak mástól várod, világ végére is futhatsz,
Mert a boldogsághoz csakis magadon át juthatsz!    

A homályos képben pedig saját magát pillantotta meg, mert nem volt az más, mint egy míves, aranykeretes tükör. A király, ahogy nézte a tükröt, mélyen elgondolkodott a feliraton és felismerte, hogy az igazat mond!

És ettől kezdve minden  nap belenézett a tükörbe... és ha tetszett neki, amit ott látott, boldogan tért nyugovóra, de ha nem, akkor addig nem is volt nyugodása, míg tetsző képet nem kapott ─ így lett a boldog királynak boldog az egész birodalma is!

Az írás hossza kb. 9 ezer karakter

Kedves Edit! Tisztelt

Kedves Edit!

Tisztelt Zsűri!

Köszönöm a zsűri munkáját, az elemzést, értékelést, a dicséreteket és a megszívlelendő tanácsokat! Boldog vagyok, hogy részt vehettem ezen a pályázaton, aminek egyik legnagyobb érdeme az értékelésben rejlik. A megmérettetésen túl éppen ez volt, ami miatt részt vettem a pályázaton. A verseny lezárulásával már nem is marad más hátra, mint megrágicsálni a bírálatot, a kritikai észrevételeket és okulni belőlük. 

Nagyon kedves társaságot ismertem meg a pályázaton keresztül, beleértve "tolltársaimat", a zsűrit s Editet!

Mit is mondhatnék végezetül?  Jövőre, Veletek, ugyanitt! :-)

Gabi

A zsűri értékelése: A boldogság forrása

Kedves Gabi!

  • Varázsmesét írni nem könnyű, ezért is értékeltük sokra ezt a több szempontból is jól sikerült írást.
  • Hangulatos, ízes a bevezetés, emellett képes a szerző nagyon világosan, lényegre törően tudtunkra adni, hogy mi hibádzik a királynál.
  • Egyes bekezdések szépen gördülnek, kidolgozottak, mások azonban csak jelzésértékűek, pl.: A király maga is sokat töprengett, mi lehet boldogtalanságának oka, de rájönni sehogyan sem tudott, s ettől egész birodalma is boldogtalan volt..." Milyen szívesen olvastuk volna ennek kifejtését is, hogy mindez hogyan nyilvánul meg.
  • Főszereplőnk, a király, a boldogságot keresi. Az útnak indító banyának (szerepkör) megvan ugyan a magához való esze, de ahhoz mégsem elég fondorlatos, hogy meg tudja itatni a királyt a löttyével. Ez az első apró logikátlanság a műben. Persze, ha a király megitta volna, a mese is véget ért volna... :-) Vagyis hiányérzetet kelt, hogy előzmények nélkül nem egyértelmű az olvasónak, hogy a boszorka jó szándékú-e vagy éppenséggel rossz.
  • Egy másik apróság: az alvilágba csak a boldogtalan lelkeket szállítja a boszorkány testvére, nem minden holt lelket? De van egy testvérem, aki az alvilág kapujánál lakik. Ő majd útba igazít! Csak tarts mindig nyugat felé, míg fekete vizű, lassú folyamra nem lelsz! Csónakjával ott szállítja át a túlsó partra a boldogtalan lelkeket."
  • Remek leírások vannak a szövegben. A folyó partján fagyos hideg és némaság honolt. Sűrű, szürke köd takarta a látást, át a túlsó partra. A felszálló pára homályos fátylán keresztül egyszerre különös szellemalak tűnt elő. Mozdulatlan csónakjában egy szőrcsuhás ember ült. Az arcát csuklya takarta. A szemét senki sem láthatta, mert tekintetében az örök éjt hordozta. Csontos kezének ujjai a lapát nyelébe mély árkot koptattak az évek során."
  • A közbevetett versek sem rosszak, mégis kicsit „csináltak", ügyesebben is lehetett volna rímet faragni.
  • Autentikus elem, hogy a király eljut az alvilágba, és talán itt találhatjuk a mese legerősebb mondatait. Dolgom végezetlenül nem fordulhatok vissza! Vigyél át a túlsó partra! - Minek vinnélek, hiszen így is a túlsó parton állsz! - mondta hűvösen a csuklyás, csontos ujjával egyenesen a király szíve felé mutatva."
  • Kissé szokatlan, hogy a révész mondja meg, mit kell a királynak tennie...
  • Az élet fonalát a mitológiában eredetileg fonó, eregető, elvágó moirák ábrázolása megkapó mozzanat, jó mondanivalóval, és a kétféle idő (szent és profán) megkülönböztetésével. Az itteni párbeszédek azonban nem igazán funkcionálisak, hiszen inkább kinyilatkoztatásul szolgálnak - bár jó tartalommal -, mintsem kapcsolatteremtésül. Mintha felénk beszélnének a szereplők, kiszólnának a meséből, és közben egymásra sem néznének.
  • Az életet szövő asszony felhívja a király figyelmét, hogy otthon találkozhat önmagával egy aranykeretes tükörben. No, itt kezdődnek a gondok. Az alapfelvetés egyáltalán nem rossz, hiszen boldogságra valóban nem lehet szert tenni akárhol, azonban a történetben ez a feladat nem oldódik meg. Aránytalanságot látunk abban, hogy a befejezés nagyjából pár soros, és bizony nincs kidolgozva.
  • Kis túlzással mondhatjuk, hogy a király végigjárt egy utat, amelyet mások megmutattak, az ő kalandja a jósággal és a többi erénnyel pedig most kezdődhetne... Jó lett volna ebből valamit megmutatni. Vagyis arányaiban az első rész lehetett volna rövidebb, a második pedig hosszabb, de ezt megírni sokkal nehezebb lett volna.
  • Erénye a mesének, hogy önazonos, és hogy mély, az ember mivoltot érintő alapgondolatokkal találkozhatunk benne. A jó tanácsot nagyon jó érzékkel elkapta a szerző: "Ha csak mástól várod, világ végére is futhatsz, mert a boldogsághoz csakis magadon át juthatsz!" 
  • Sajnos a szereplőknek csak felvillanásai vannak, igazából nincs jellemük. Ez hiányossága az írásnak.
  • Mégis élvezetes a mese, a jó tanács végkicsengése miatt is, és jó szívvel ajánlható bárkinek. Ki tudja, talán a gyerekek még tovább is mesélnék, milyen tettektől, hogyan lett végül boldog a király egész birodalma.

Szeretettel gratulálunk!

A zsűri

 

Már egy ideje várom a

Már egy ideje várom a hozzászólásodat, a meglátásaidat, kíváncsi voltam rá! :-)

Köszönöm kedves szavaidat!

Teljesen jól értelmeztél mindent, bíztam benne, hogy kiolvasható kimondatlanul is a sorokból a lényeg, ami nem csupán a tiszta lelkiismeret, az önmagunkkal való megbékélés fontossága stb., hanem az is, hogy mindezek hatással vannak saját kis birodalmunk boldogságára is! 

 

 

Nagyon üdítőek

Nagyon üdítőek a leporolt, klasszikus mese (és néha mitológiai) alakok és elemek, és szerintem jó érzékkel forgatod, vegyíted őket.

Tetszenek a versikék, klassz és gördülékeny rímeket kreálsz, és megvan a helyük a mesén belül.

A végén meglepődtem, de tetszett az utilitarista fordulat, és maga a boldogság forrása (amely ha jól értem, a tiszta lelkiismeret, az önmagunkkal való megbékélés, meg ilyesmi) is védhető megközelítés.

Gratulálok!

B.M.

Köszönöm, kedves

Köszönöm, kedves Puszedli! Bár mindenki így vélekedne erről a gondolatról, mint Te! Így lenne szebb és jobb a világ!

Köszönöm a kedves

Köszönöm a kedves szavakat, a meglátásodat!

Gratulálok

Színes történet, de ami a lényeg, az a mondanivalója. A leginkább az a része gondolkodtatott el, hogy a király addig nem nyugodott, amíg viszont nem látta azt a képet, ami a szívének tetsző volt – ez a gondolat, úgy érzem, nagyon korrekt, csak egyetérteni tudok vele. ~(:-D

Üdv: Puszedli

 

Gratulálok, nagyon

Gratulálok, nagyon gondosan megirt, filozofikus gondolatokkal teli, gyönyörű nyelvezetű, megszivlelendő mesét irtál! A két vers külön tetszett, mesén belül még sehol sem olvastam versbetétet, ráadásul ami szintén ennyire élvezetes, igényes alkotás! Köszönöm az élményt!

Tedd el azt a porrongyot :-)

Kedves Pleva,

Neked aztán igazán semmi porolgatásra nincs szükséged!!!

Lélekkel szőtt szövegszőnyeg...

Hogy miként szövődik a történetem? Hidd el, én csak lejegyzem, ami előttem lejtászódik :-) Boldog vagyok, ha örömöt tudok szerezni az irásaimmal! Remélem, lesz még lehetőséged továbbiakat is olvasni!

Nem akármilyen rokka

Nem akármilyen rokka lehet, amin a történet szövegét szőtted! Néztem is a licitálós oldalakat, de ehhez még csak hasonlatosra sem leltem, se az újak, se a használtak között. Csak tudnám, hogy Te miként szerezted... 

Máskor is gyönyörködnék még a magam kedvére szövegszőnyegedben.

köszönet

Kedves Gabrila,

köszönet választékosan megfogalmazott mesédért és a kezünkbe adott tükörért. Megyek leporolom..

 

Köszi, Agatha!

Köszönök minden kedves és jó szót! Mosolygás

Gabrila

(Bocsánat, áttettem ide a hozzászólást, mert véletlenül a szavazáshoz írtad be!) Kacsintás

Nagyon tetszik a mese!

Nagyon tetszik a mese! Fordulatos, helyenként hátborzongató... Végig ébren tartotta a kíváncsiságom! Azt hiszem, kipróbálom a "trükköt". Ha a királynak működött, talán nekem is fog! Gratulálok!    Nevetés

:-)

Nagyon örülök a véleményednek, nagy örömöt szereztél vele! Köszönöm!

vélemény

Szépen fogalmazott, gördülékeny. Sablonosan kezdődött, de azután máris új fordulatot vett, tetszett. Szépek, találóak a képek, és gyönyörűen vannak megfogalmazva.