A boldogság forrása

Évszám
2010
Beküldő
gabrila
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ifjú király, kinek apja korán meghalt, s ráhagyta minden vagyonát, egész birodalmát.
Mindene megvolt, amit csak szeme, szája kívánt, tudósai minden betegségre tudtak csudagyógymódokat, királyukat mosolyogni mégsem látták soha. Tapsolt egyet s száz szolga leste szavát, dobbantott kettőt s ezer katonája indult háborúba. Hármat csettintett ujjaival és pillantására viharfelhők tornyosultak, a földön folyók csaptak ki medrükből, de boldogságot szerezni sehonnan sem tudott. Bőven termő lugasai alatt naphosszat kedvetlenül sétált, káprázatos rózsáit szinte meg sem látta.
A király maga is sokat töprengett, mi lehet boldogtalanságának oka, de rájönni sehogyan sem tudott, s ettől egész birodalma is boldogtalan volt...
Történt egyszer, hogy magányos sétája során, palotájának ismeretlen szárnyába tévedt. Hatalmas, kongó termeken haladt keresztül, régtől nem lakott szobákon át vezetett az útja, mikor a sötét folyosó végén derengő fényt látott kiszűrődni egy kopott hátú, korhadt ajtó alatt. Lépéseit a kíváncsiság egyenesen arra szaporázta.
Nyikorogva nyílt a vaspántos ajtó, és a király egy sötét, kormos üstökkel teli kamrába lépett. A fal mellett húzódó, hosszú asztalon gömbhasú, vékony nyakú üvegcsékből fojtószagú gőzök bugyogtak elő, fölöttük a polcokon kitömött állatok sorjáztak, egy ócska fazékban pedig egymásba fonódó, nyálkás testű kígyók villás nyelvüket nyújtogatva várták sorsukat. A kamra kellős közepén  hajlott hátú, csúf öregasszony kavargatott a lobogó tűz fölött valami sűrű kotyvalékkal teli kondért.

─ Tudtam, hogy egyszer te is eljössz hozzám, király! ─ szólt köszönés helyett, a kondérból föl sem tekintve. ─ De még azt is tudom, hogy mit keresel, mi vezérelt erre! Egy kincs! Egy ritka kincs! A boldogság hiányzik neked! Mindened megvan, mégsincs semmid sem!

A király igen meglepődött ezeken a szavakon, de hamar rájött, hogy csakis boszorkánnyal lehet dolga.

─ Varjúháj... békanyál... kecskeköröm... ─ kavarta főzetét tovább a boszorkány.

─ Ha elárulod, hol keressem a boldogságot, örök életedre gazdaggá teszlek!  ─ kiáltott fel mohón a király, de a boszorka rekedt hangján csak nevetett.

─ Tartsd meg a pénzed, nekem ugyan nem kell! Tanuld meg: sok mindent megvehetsz, csak épp a boldogságot nem! De mert megnevettettél, megajándékozlak valamivel. Elfelejted bánatod s könnyű lesz a lelked, ha megiszod bűvös főzetemet! Hajtsd fel bátran! Amíg hat, azt hiszed, hogy boldog vagy!

Ezzel a banya az egyik kondérhoz tipegett, és ráncos kezével az olajos tetejű, gyanús lébe egy hatalmas szedőkanalat merített. Miközben az italt díszes ón kupába töltötte, az orra alatt halkan bűbájos varázsszavakat motyogott:

Kormos falú, horpadt üst...
Mocsárszagú, sárga füst...
A főzetbe bekerült
A pukkanó dudafürt.

Nadragulya, beléndek,
Maszlag, hunyor mellétek!
Farkasbogyó, mák mérge,
Boszorkányéj kelléke...

Szenny levét ki megissza,
Benne vakon megbízva,
Tűzpokolba taszítja
Boldogsága és kínja!



─ Ha-ha-ha-ha-ha! ─ hahotázott a fogatlan vénasszony. ─ Idd meg és meglásd, boldog leszel! ─ s a király elé tartotta a folyadékkal teli serleget.

A király tétován a szájához is emelte, majd mint aki mély álomból ébredt, tartalmát a kamra kövére az utolsó cseppig kilöttyintette.

─ Becsapsz pokolfajzat, átkozott boszorka! Csak bódulat, amit a főzeted adhat! A hóhér kezére juttatlak, ha nem mondod meg az igazat!

A boszorkány erre esdeklőre fogta.

─ Kegyelmezz vén fejemnek, király! Sok varázsszert kotyvasztottam életemben, de a boldogság italának titkos receptjére soha rá nem jöttem. De van egy testvérem, aki az alvilág kapujánál lakik. Ő majd útba igazít! Csak tarts mindig nyugat felé, míg fekete vízű, lassú folyamra nem lelsz! Csónakjával ott szállítja át a túlsó partra a boldogtalan lelkeket.

A király amint ezt megtudta, sietett elhagyni a baljós, elátkozott helyet. Mielőtt kilépett a rozsdás, vaspántos ajtón, még egyszer visszatekintett, de a boszorkány már sehol sem volt, csak egy öreg, tépett szárnyú varjú károgott a mestergerendán a bűzös üstök felett.

A király nyugat felé vette hát útját. Vándorolt napokon, heteken, hónapokon át, s már-már elérte birodalma határát, amikor egy völgy mélyén végre megpillantotta a lomhán hömpölygő, fekete folyamot. A folyó partján fagyos hideg és némaság honolt. Sűrű, szürke köd takarta a látást, át a túlsó partra. A felszálló pára homályos fátylán keresztül egyszerre különös szellemalak tűnt elő. Mozdulatlan csónakjában egy szőrcsuhás ember ült. Az arcát csuklya takarta. A szemét senki sem láthatta, mert tekintetében az örök éjt hordozta. Csontos kezének ujjai a lapát nyelébe mély árkot koptattak az évek során. A király lélegzet-visszafojtva figyelte a lassan imbolygó csónakot, de aztán bátorságot merítve mégis megszólította a látomásszerű alakot.

─ Hé! Ladikos! Hozzád jöttem!

─ Hozzám halandó önszántából még nem érkezett! Mit akarsz tőlem?

─ Én sem magamtól jöttem, a testvéred küldött, hogy megmutasd az utat, amerre a boldogságot lelem!

─ Boldogság??! Erről még sosem hallottam! Rossz helyen jársz, ez a holt lelkek birodalma. Itt véget ér a lét és diadalát üli a halál! Fordulj vissza, míg nem késő, ha nem akarsz idejekorán közéjük tartozni! ─ figyelmeztette a csónakos a királyt.

─ Dolgom végezetlenül nem fordulhatok vissza! Vigyél át a túlsó partra!

─ Minek vinnélek, hiszen így is a túlsó parton állsz! - mondta hűvösen a csuklyás, csontos ujjával egyenesen a király szíve felé mutatva.

Fagyos fuvallat ölelte körül a királyt és úgy érezte, boldogság híján csakugyan a túlsó parton áll. Borzongva kérdezte:

─ Merre menjek hát?

─ Kövesd azt a fekete hollót, amelyik ott ül fölötted a fán, ő elvezet a testvéremhez, aki sok titok tudója! ─ bocsátotta útjára az elátkozott lélek a királyt.

Elindultak hát, de amint a sötét völgyből napfényre értek, a madár megrázta magát, és mint ékes, rubintollú vörösbegy vezette tovább a királyt. Napok, hetek, hónapok teltek el, mire a birodalom keleti szegletébe jutottak.  Felhőbe veszlő, kopár sziklák tornyosultak előttük. Ott aztán a madár, mint aki végre hazatalált, hófehér galambbá változva sebesen a legmagasabb szirt felé szállt. A király követte, amilyen gyorsan csak tudta, de hamarosan szem elől tévesztette. Mit volt mit tenni, egyedül folytatta tovább az útját. Ahogy a felhők fölé ért, egy csodálatos gyémánt palota tűnt elé a szikrázó napsütésben. Ide szállhatott föl oly sebesen a madár.
A király bedörömbölt a kapun, de az, mintha várták volna, már az első ütéstől magától kitárult. Majd meredek csigalépcsőkön, hosszú folyosókon, ódon kápolnákon haladt át, míg a vár egyetlen toronyszobája elé érkezett. Nem gondolkodott sokat, benyitott a kis kerek szobába, ahol hosszú idő után végre emberi lénnyel találkozott. Hófehér ruhás, fiatal lányka ült bársony zsámolyán és mosolyogva fonta fonalát. Pörgött a rokka, s úgy tűnt, a lány észre sem vette a királyt, míg egyszer csak megszólalt.

─  Honnan jöttél ebbe a messzi, égi birodalomba, ahol tán még a madár sem jár?

A király ezen nagyon elcsodálkozott, hisz épphogy madár vezette erre, de csak gondterhelten sóhajtott egyet.

─ Onnan, ahol jéggé fagy a szív és megdermed a lélek!

─ Ó, tehát a bátyámnál jártál, a mulandóság határánál! ─ vette át a szót egy világszép asszony, aki az iménti lányka helyén ült, de mikor beszélt, mintha mindketten  szólottak volna. Hangjában a lányka fiatal hangja is tisztán hallatszott.

A király azt hitte, rosszul hall és káprázik a szeme. Szétnézett a szobában, de bizony a vörös ruhás asszonyon, a rokkán s a zsámolyon kívül csak egy faliórát látott. A gyermeklánynak nyoma sem volt.

─ Nem jár az órád szép hölgy, nem méri az időt! Ha kívánod, megjavítom! ─ ajánlotta zavarában a király.

─ Ne érintsd ujjaiddal hiába! ─ kiáltott a világszépe. ─ Ez az óra az időtlenséget méri, álmaink idejét! Ébrenlétünk minden pillanata időhöz kötött, de álmainkban az idő falai leomlanak. Elhagyjuk a valóságot, s már nincsen határ, ami gátol, lépésre van közel s távol, eltűnik a tér és idő, egybefolyik múlt és jövő!

A király ezen elgondolkozott és rögvest belátta, hogy az asszony igazat mondott. Az  álmokra szükség van, így hát hagyta az órát. Ám mire visszafordult, a rokkánál egy anyóka ült. Vén keze csak úgy vezette a szálat, pörgette az orsót! A király most már erősen gyanította, hogy ármánykodás folyik körülötte.

─ Megállj öreganyám! Miféle rossz tréfát űztök velem? ─ fortyant fel s mérgében az öregasszony elé toppantott.

─ Csak lassan fiam, lassan! Még elszakítod az élet fonalát! ─ intette a vénség három hangján a királyt. Játékosan csilingelt benne a gyermeké, édesen dalolt az asszonyé és reszketegen szólott az öregé.

─ Fiatal lennél a halálhoz, nem várja még bátyám a lelkedet!

A király meglepetten lépett hátra. Az élet fonalát szőtték itt a szeme láttára!

─ Tudom már, hol történt a hiba! Az én életembe nem szőttétek bele a boldogságot! ─ kiáltott, felismerni vélve az igazságot.

─ Tudd meg, mi szőjük bár a vége-hosszát, de azt mindenki magának díszíti örömmel, boldogsággal, ha tudja annak titkát, ám bánattal, szenvedéssel, hogyha nem ─ szólt ismét csengő hangon a fiatal lányka.

─ Én szeretném megismerni a boldogság titkát! Ha megtudhatnám, odaadnám érte  drágakövekkel kirakott koronám!!!

─ Bizony, sokan jártak már nálunk emiatt, s meg is kapták, amire vágytak! De minden halandón magán múlik, hogy mit kezd vele, meglátja-e benne a boldogsága forrását! ─ felelte rejtélyesen most a szép hölgy.

─ És ím, hogy mindent megtudtál, térj vissza oda, ahonnal elindultál! Van a palotádnak egy szobája, ahol nem mással, mint egy ritka vendéggel, önmagaddal találkozhatsz! Ott találod meg azt, amit másnál reméltél! ─ fejezte be titokzatos, reszketeg hangon immár a fekete ruhás vénség.

A király hálásan köszönte a segítséget a vénasszonynak. Hitte is, nem is, amit az mondott, mégis elindult haza. Az ajtóból visszafordulva búcsút intett volna, ha lett volna kinek...
Hazaérve, az út porát se mosta le magáról, úgy sietett megkeresni a szobát, ahol magával találkozhat. Már kezdte azt hinni, hogy sohasem talál rá, mikor épp a hetvenhetedik szobában egy régi képet pillantott meg  a falon. Türelmetlenül törölte meg inge csipkés ujjával, hát egy homályos kép és egy díszes felirat tűnt elő a vastag porréteg alól, az üveglapba karcolva:

Ha csak mástól várod, világ végére is futhatsz,
Mert a boldogsághoz csakis magadon át juthatsz!    

A homályos képben pedig saját magát pillantotta meg, mert nem volt az más, mint egy míves, aranykeretes tükör. A király, ahogy nézte a tükröt, mélyen elgondolkodott a feliraton és felismerte, hogy az igazat mond!

És ettől kezdve minden  nap belenézett a tükörbe... és ha tetszett neki, amit ott látott, boldogan tért nyugovóra, de ha nem, akkor addig nem is volt nyugodása, míg tetsző képet nem kapott ─ így lett a boldog királynak boldog az egész birodalma is!