Egyszer volt, hol nem volt, ha volt is, ha nem is volt, bizonyosan tudom, hogy volt valamikor a padláson egy nagyon régi,porosodó, faragott, tulipános láda. Gyermekként kitágult, ragyogó tekintettel néztem a magasodó, büszke, oly öreg bútordarabra. Egyszer úgy történt, hogy volt bátorságom felnyitni e titokzatos darabnak a tetejét,s találtam benne egy hatalmas bőrkötéses könyvet. Remegő kezekkel emeltem ki, s mikor megtapintottam, olyan volt,mint egy öreg bácsi keze:kemény, de mégis puha és szeretetteljes. Látszott rajta, hogy nagyon ósdi, talán még jobban, mint amiben találtam.
De mégis olyannyira vonzott e könyv, hogy le nem tudtam volna tenni a kezemből, mintha hozzám ragasztotta volna az a bölcs, régi szelleme. Végigsimítva fedelén a kezem, éreztem,hogy mélyen bele van vésve valami. A véset nem volt más, mint a kötetnek a címe, méghozzá az,hogy ,,Egy élet”. Heves szívveréssel nyitottam ki, s még izgatottabb lettem,mikor megláttam, mily szép kézírással vannak beleírva a szavak. Megsárgult lapjain gyönyörűnek tetszettek a kacskaringós, díszes iniciáélék, és a lilás, gyöngybetűkkel írt mondatok. Úgy éreztem, mintha kizártam volna magamat a szokásos zajos, rohanó világból és bekerültem volna egy misztikus, gyertyafénnyel teli, káprázatos mesevilágba, ahol nincsenek üvegeket törő, kiabáló részeg emberek az utcán.
Akkor még azt hittem, a mesék világában csak jó történhet,ott nincsenek tragédiák és könnyek. Hátralapoztam az utolsó lapra, tartalmat keresve. Végighúztam az ujjam az első soron, s az a vaskos kötet, mintha a szél fújta volna, magától elkezdett lapozni, s végül megállapodott egy oldalnál, de előtte még mintha hezitált is volna. A döbbenettől meg se mertem moccani, de mivel ezen kívül semmi más furcsaság nem történt, félénken megnéztem, hova nyitotta ki magát a könyv. Most jöttem rá, hogy miért nincsenek megszámozva az oldalak,hiszen felesleges és talán így akart spórolni a tintával. Nagyon furcsa érzés kapott el...hogy juthatott hozzánk ez a könyv, amely enyhén szólva nem túl hétköznapi.
Alig mertem hozzáérni a könyvhöz, féltem hogy újra megmozdul, vagy talán leharapja a kezem, áh, de ahhoz túl békésnek tűnt. Na, de legyőztem a félélmem és (még mindig óvatosan) de újra kezembe vettem és észrevettem, hogy itt a szavak már nincsenek olyan élénk színekkel írva, mint az utolsó lapon. Dübörgő szívvel kezdtem el olvasni az első sorokat és a következőket, és az azután következőket. Teljesen lebilincselt a mű,ami így szólt:
,,Tisztában vagyok azzal,hogy talán soha senki sem fogja elolvasni e lapra vetett írásaimat, de ha nem adnám ki magamból ezen mondatokat,talán nem tudnék nyugodt szívvel távozni e világból. Érzem, hogy már nincs sok a hátramaradt időmből, és ahogyan csak tudok, szeretném megosztani az életem kalandjait legalább egy pár papírlappal. Hátha valaki, ki tudja mikor, majd megtalálja és még az is lehet, hogy tanul belőle és a hibáimból, mert abból is volt elég. Életem percei úgy peregtek le, mint egy óriás homokórából a homokszemek.
Oly sok mindenen mentem már keresztül, hogy úgy érzem, már mindent értek. Szerencsére esélyt kaptam arra, hogy átláthassam az életemet és miután már minden mozgóságnak vége lett, áttanulmányozhassam miből is áll egy ember élete. Mára már teljesen megváltoztam és nem csak gondolkodásom, hanem a tükörből is egy más ember tekint vissza. Fekete, markáns szakállam már hófehérben játszik, s minap már a padlót veri. De tetszik ez a külső. Megmutatja mennyi mindenen mentem már át. Kezem megráncosodott, és tenyeremen a sok ránc és vonás mutatja életeim útjait. Na, de mostani unalmas, szürke életemről már is túl sokat beszéltem.
Eredetemet mai napig nem tudom, de bizonyára szegény ember fia lehettem én. Éppen, hogy elkezdtem totyogni, édesszüleim elküldtek engem otthonról. Bizonyára úgy gondolták, bárhol jobb lenne nekem, mint náluk, ezért küldtek világgá, mert egyszerűen más okot nem tudok elképzelni, hacsak nem azt, hogy kissé furcsa fiúcska voltam én...és mai napig is az vagyok, de azért nem nevezném magamat már fiúcskának. Nos bizonyára addig bandukolhattam, amíg el nem értem egy óriás völgybe, mely egy gyerek számára százszor nagyobbnak tűnhetett, gondolom megtetszett nekem ez a színes vidék. A helyet körbeölelte egy nagy hegyvonulat, s egyes csúcsa fehér hósipkát is kapott magának. Lent a réten, ahol lépegethettem, pipacsok százai virítottak körülöttem, s a patakok vidám csobogása hozzákötött e helyhez. Ekkor megpillanthattam az óriási kastélyt, mely két ősrégi fenyőfa között helyezkedett el. Vidám totyogással kezdhettem el haladni a nekem nyakig érő pipacstengerben,valószínűleg egyet kettőt még gurultam is közben.
Annyi a bizonyos,hogy elérkeztem a várkastély főkapujáig,ahol elkeztem gagyogni, mire az őrök elkezdtek csodálkozni, hogyan került oda egy ilyen kis trottyos. Kérdezték ők tőlem, hogy honnan kerültem oda és kinek a fia-borja vagyok, de én csak a nagy kék szemeimmel néztem rájuk, némán és mosolyogva.
Tudomásom szerint,ekkor az őrök egyike úgy döntött, hogy megkérdik felséges királyukat, Alfonz kiráy kegyelmes, felséges,szeretetteljes őméltóságát, hogy mi legyen sorsom. A nekem elmesélt pletykák szerint őméltóságának éppen rossz napja volt, mikor engem odacipeltek hozzá, de ahogyan megpillantott, mosoly költözött szemébe. Az Ég tudja miért!
Mivel nagyon megtetszettem neki, úgy döntött, hogy itt fog tartani maga mellett a kastélyban, és az inasok gondjára bíz, hogy belőlem is kiváló inast neveljenek. Igy kerültem a kastélyba. Nem is tudom hol lennék a mai napon, ha az életem nem ilyen fordulatot vett volna. Egy Laurenco nevű inas vette át a nevelésemet, és azt hiszem tőle tanultam meg minden fontos dolgot, amelyet tudnom kellett az életről, hogy az lehessek, ami lettem. Igaz egy szegény és egyszerű ember volt, de a szívének nagysága bőven meghaladta a nagyurakét. Neki nem volt gyermeke, ezért nagy szeretettel gondoskodott rólam. Megtanította nekem a szakma minden csinját-bínját, s öt-hat éves koromra már elismert inas voltam az udvarban. De azért nem mondhatnám,h ogy könnyű életem volt. A nemesek csemetéi mindig forraltak valami rosszat ellenem, nem volt mit csináljanak, s azzal szórakoztak, hogy mindenbe belekötöttek, azt se hagyták, hogy legalább én tisztességesen végezzem a munkámat. Viszont becsületes munkámat a király elismerte, s talán közelebb is került hozzám, mint más alkalmazottjához. Néha,ha lejött a pajtába körszemlére, volt hozzám egy két kedves szava, s csillogó szemekkel nézte, hogy számolok be a lovak egészségi állapotáról, s ezért egyesek irgyek voltak rám, s ilyenkor egy két hétig nem is nagyon szóltak hozzám. A szóbeszéd úgy volt, hogy volt őméltóságának három elismerten gyönyörű leánya...ami mondjuk úgy, félig igaz is volt.
Az legnanyobb lány kitett hármat is, de nem szépségben, a középső tényleg nagyon szép volt, viszont a tekintete engem mindig megriasztott. S itt kezdődött az én gondom. A legkisebb leány szépsége különleges volt, egyedi, senki sem látott hozzá hasonló arcot, s szemei és mosolya mindent felülmúlt. Nővérét ugyanilyen szépnek tartották, de ő inkább egy kitömött bábura hasonlított,mint egy emberre, legalábbis szerintem. A két idősebb királylány szinte sosem volt kint a kastélyudvarban, még szikrázó napsütésben is bent ültek a hideg falak között.E zzel szemben Fanni, ahogyan kisütött a nap, mint a csapdából szabadult vad, csak úgy száguldott ki a hideg kastélyból. Ilyenkor mindig első útja a kertbe vezetett virágszemlére.
Hajába tavasszal nárciszt tett, nyáron rózsát, s ez szebb volt akármilyen koronánál vagy ékszernél.Egyenrangúnak tekintett mindenkit,nem érzékeltette másokkal, hogy ő nemesi származék, úgy mint a királyi család többi tagja. Talán azért mert tökéletesen az apjára ütött. Ő volt még ennyire igazságos és jószívű. Nagyon sokat beszélgettünk Fannival, igazi barátok voltunk, s később ez a barátság tovább fejlődött fiatalkori szerelemmé.
Alfonz király ezt egyáltalán nem nézte rossz szemmel, nem úgy,mint mindenki más. Laurenco atyám mindig mondogatta nekem, hogy nem lesz ennek jó vége, ne akarjam a király lányát, mert csak csalódni fogok, és hiába szeret engem viszont, neki sem fogják engedni, hogy majd hozzám jöjjön feleségül. Mi sohasem törődtünk másokkal, nem számított, hogy csúnyán néznek ránk az emberek, csak egymással törődtünk, s az eltelt évek alatt eldöntöttük, hogy mikor már elég idősök leszünk, meg fogunk esküdni, s együtt éljük le életünket a sok-sok gyerekünkkel.
Igazán szépen hangzott és ha minden úgyanúgy ment volna, mint addig, nem is lett volna probléma. Mikor tizenkét esztendősök voltunk, a szomszédos ország hadat üzent a mi kis országunknak. Minden megváltozott. Alfonz királyt, mintha kicserélték volna. Már soha egy kedves szava se volt senkihez, Fannit nem engedti ki esténként a virágoskertbe, megszűntetett minden mulatságot és szórakozást a királyi udvarban és az ország többi részében. Akkoriban el sem tudtam képzelni, mi történhetett vele, hogy ilyen gyökeresen megváltozott, de ma már tudom, hogy mindent a mi érdekünkben csinált. Annyira féltette a népét és családját, hogy a legbiztonságosabbnak azt tartotta, ha mindenki feje felett állandóan van fedél és be tudnak könnyedén húzódni, ha hirtelen támadás érne minket.
Lassan megkezdődött a háború. Csak most jöttek az igazi változások. Az udvar kiürült,minden nagyobbkorú fiút vittek ki a harcba. Én is akartam menni, mindenképpen, de atyám nem engedett. Azzal indokolta, hogy még túl fiatal vagyok a háborúhoz, és ha majd idősebb leszek három négy évvel, akkor elmehetek én is harcolni a hazáért. S mivel a háború hosszúnak ígérkezett én szorgalmasan tanultam is kardot forgartni. Laurenco volt a tanítóm, mert fiatalkorában ő is volt ám háborúban, s vitézül harcolt, inasnak csak azért alacsonyodott le, mert megsérült a háború alatt. Lehozott nekem a padlásról régi fegyvereket, melyeket megélezett és kezdődött is a szorgalmas tanítás. Naponta gyakoroltunk, s napról napra ügyesebb lettem. Mindenképp segíteni akartam,hogy minél hamarabb legyen minden olyan békés,mint régen. De addig még nagyon sok volt hátra. Nevelőm nagyon meglepődött azon,hogy milyen könnyedén tanultam meg a kardot forgatni, s hogy milyen hamar megizmosodott vékony kis karom. Én sosem kételkedtem abban, hogy valamikor nagyon erős lovag leszek. Úgy repült az idő, hogy szinte észre sem vettem és már serkent a bajuszom.Igazán erős harcossá váltam a kitartó gyakorlástól, s Laurenco kijelentette, hogy igazán különleges vitéz lehet még belőlem.
Nekem ezek a szavak olyanok voltak, mint a víz, amely minden nap élteti a testet, de nekem a lelkemet éltették és a vágyaimat. Fannival titokban találkozgattunk esténként a virágoskert relytekében, mert mióta Alfonz király a háborúban volt,mindenki azon dolgozott,hogy elválasszanak minket.De mi tudtuk ezt,s minden erőnkkel azon voltunk, hogy minél jobban összetartsunk. Még ezekben az időkben is, esténként, mikor kiszökött a kastélyból a virágoskertbe, az első az volt, hogy virágot tett a hajába. Ilyenkor okos szemében mély aggodalom ült, ezt azzal magyarázta, hogy rettegett attól, hogy esetleg minket el tudnak választani. Biztonság kedvéért tanítgattam őt kardot forgatni, és jó erőseket ütni, aminek az volt az eredménye, hogy néha lila foltokkal az arcomon mentem haza, de vidáman, mert tudtam, hogy így kisebb az esély arra, hogy bármi baj érhesse.
Egyik reggel azzal költött apám, hogy a városban lehet jeletkezni katonának a háborúba. Úgy pattantam ki a szénazsákból, mintha bolha csípett volna. Mire felkaptam magamra ruháimat, Fanni rontott be az inasszobába. Könnyeket hullatva borult a nyakamba. Ő is hallotta ám, hogy besorolás van, és pontosan tudta, hogy bármi áron, de menni akarok segíteni az apjának ezekben a nehéz időkben. Egyet értett velem, de ennek ellenére nem szerette volna, hogy elhagyjam őt ilyen hosszú időre. Örök szerelmemet és hűségemet nem kellett ígérjem neki, azt pontosan tudtuk mindketten, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve és soha de soha nem fogunk elválni egymástól.
Feliratkozás után az egész napomat vele töltöttem és próbáltam lelket önteni bele. Én is megígértettem vele, hogy bármi történjen, értesítsen a hogyléte felől, és ha csak egy hajaszála is görbül, én rohanok, hogy segítsek neki. Másnap reggel még az indulás előtt megköszöntem Laurencónak, hogy apám helyett apám volt, és annyi mindent megtanított nekem, nélküle talán most egy utolsó koldus lennék. Ő csak könnyes szemeivel válaszolt, s azt mondta, hogy nagyon büszke rám. Még a várkapuban kaptam egy szerető ölelést kedvesemtől, s ezután bevetettem magamat a háború nehéz világába.
Azt mondják, igaz az a mondás, hogy az élet mindent megszépít, de egy dolgot még az idő vasfoga sem tud kellemes emlékké varázsolni, az pedig a háború. Másnak képzeltem, azt hittem,hogy itt is igazságosak az emberek és bátrak. De amit itt láttam, az sokként ért. Semmi sem volt itt már szent az embereknek. A harcosok hátbatámadták ellenfelüket és vérben forgó szemmel gyilkolták le egymást kegyetlenül. Szörnyű volt látni a vérengzést, ami ott folyt. Engem nem igazán vettek figyelembe, mivel fiatal voltam közöttük. Leginkább segítettem a mi harcosainknak furfanggal vagy erővel, bármivel, amivel csak hasznukra tudtam lenni. Még nem lett volna erőm gyilkolni, még a hazáért sem.
Ekkor jöttem rá, hogy mennyire igaza volt nevelőapámnak, mikor azt mondta, fiatal vagyok én a háborúhoz, még akkor tizenkét évesen. De most ébredtem rá, hogy talán még most is fiatal vagyok én ehez. Nagyon szégyelltem, de nem volt mit tegyek, nem lett volna szívem kioltani egy másik ember életét, s ez szerintem nem a bátorság kérdése volt, egyszerűen úgy éreztem, nincs jogom ítélkezni más ember sorsa felett, ez Isten dolga, nem az enyém. A királyt nagyon sokszor láttam véres harcba bonyolódni, s ekkor tudatosult bennem, milyen erős és vitéz is ez az ember. Mindig győzelmet aratott, és nem féltette életét, látszott, hogy szívesen feláldozná magát a hazájáért.
Egyik nap nagyon elfajult a harc, a másik ország legvitézebb harcosai jöttek a frontra, valószínűleg minél hamarabb be akarták fejezni a háborút.Alfonz királyunk is kiküldte a legvitézebb katonáit s ő maga is újra belevetette magát a harcba. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mintha valaki utat vágott volna magának az emberek tengerében. S nemsokára meg is pillanthattam ki ez a valaki. Embereket félre lökve érkezett meg, a híres vitéz, s ekkor pillantottam bele először vad szemeibe, ekkor véshettem emlékezetembe minden egyes fenyegető mozdulatát mindörökké. Az anyanyelvünkön, megvető hangon megszólította a királyt,jelezve, hogy meg akar vele harcolni. Ebben a pillanatban markolt a lelkembe a félelem. Véres párharc kezdődött. Úgy látszott, ismerik egymást. Mint két felbőszült medve, úgy ugrottak egymásnak és kezdtek neki az élet-halál harcnak. Királyunk mintha új erőre kapott volna, úgy harcolt, úgy tetszett,nem is érzi a fájdalmat, amit az egész, hosszú harc alatt szerzett. Alig látszottak a kardcsapások, oly gyorsan száguldott a két tapasztalt kar, s a két szempár mintha mindvégig kommunikált volna. Olyan gyorsan történt minden, hogy csak azt vettem már észre, mikor Alfonz király a földön feküdt és hallanni véltem az ellenfél diadalkiáltását.
De ekkor még életben volt királyunk. A másik harcos elvette kardját a földön fekvőtől és esélyt sem adva arra, hogy felálljon, kegyetlenül leszúrta. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mindenkiben megfagyott a vér. Ekkor még nem is tudatosult bennünk, hogy mi is történt, nem lehet felfogni, hogy az az ember, aki évek óta itt, a harcban oly megállíthatatlanul harcolt és győzelmet aratott mindenki felett, nincs már többé. Ekkor változtam meg. Úgy éreztem most ismertem meg az igazi kegyetlenséget, s ez mindennél erősebbé tett. Nem is volt időm gondolkodni, de olyan volt,mintha ezt a pár másodpercet lelassították volna. Mint egy vérszomjas vad, úgy rohantam neki a gyilkosnak. Teljesen elfeledkeztem magamról, annyira mély volt a gyászom. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes leszek valamikor is, de most úgy éreztem itt volt az időm,hogy igazán harcoljak valamiért, és ez a bosszú volt, mondhatnánk úgy is, hogy bosszú a nép nevében a kegyetlenségért és a hazáért. Ellenfelem hamar reagált, és kardot rántott.
A többiek csak most jöttek rá, hogy mit csináltam. Úgy láttam, hogy félnótásnak tartanak, amiért ilyen eszetlenségre kényszerítettem magam, de senki sem tudta ám, hogy valójában mennyire is tudok én harcolni, mert eddig még a negyedét sem mutattam meg annak, ami valójában bennem volt. Még én is meglepődtem saját magam erején, ugyanúgy, mint ellenfelem, hiszen látszott rajtam, hogy fiatalabb vagyok valamennyi harcosnál, és mégis úgy forgattam a kardot, mint akinek húszéves tapasztalata van. Ezt tette velem a fájdalom, megerősített. Csak úgy szikrázott a levegő a néma feszültségtől, az emberek még levegőt is elfelejtettek venni. Meglepő bátorsággal harcoltam, nem vétettem egyetlen kardcsapást sem, s látszott az ellenségemen, hogy kezd mérges lenni. Olyan volt,mintha egy légy bosszantaná, s hiába próbálja lecsapni, a fürge kis állat állandóan megszökik előle. Aztán az ellenfél vétett, s az én kardom mintha magától működött volna,mélyen belevésődött a másik testébe, de még volt annyi ereje, hogy felálljon,s megpróbált lecsapni rám villogó, vérben forgó tekintettel, de én ahelyett, hogy elugrottam volna, csak mozdulatlanul álltam, földbe gyökerezett lábbal és akkora szerencsém volt, hogy nem talált el, és aztán a végkimerüléstől összeesett és többet nem mozdult. Fel sem tudtam fogni, még a levegő is megfagyott körülöttünk. Egyik sokkból estem a másikba. Meghalt a királyunk. Én letámadtam és megöltem a király gyilkosát. Azt hiszem még a mai napig sem értem pontosan, mit érezhettem abban a percben,őriási keserűséget, és egy másik, addigi ismeretlen érzést: diadalt. A körülöttem állók mind lemeredtek. Talán ők sem értették meg soha, hogy minek voltak a szemtanúi, két ilyen esemény, pár percen belül. Felfoghatatlan. Legelőször még gondolkodni sem tudtam,de azt hiszem az első ép gondolatom Fanni volt. Mi lesz vele az apja nélkül? Hogyan fogom neki elmondani ezeket? s most mi lesz?
Meghalt a király. Mindenhol ez a keserű mondat hallatszódott. Vége a háborúnak? Mindenki megállt. Senki többet nem bántotta a másikat. Az ellenfelek fellélegezhettek, az ő királyuk még élt, de mi...mi? Velünk mi lesz? Aztán megjött a válasz. A háborúnak vége, a királyunk nincs többé és ez ellen már semmit sem tehetünk.
Másnap kaptam a híreket. Új királyt kapott népünk, Alfonz öccsét, Rudolfot. Ezt nemzeti gyásznak is tekinthettük. Nem elég, hogy elvesztettünk egy olyan szerető vezetőt,ki teljes lelkével a népnek élt, kaptunk helyette egy olyan közgyűlölt embert, ki az előző királyunknak a tökéletes ellentéte volt. A háború miatt elvesztettük földünk egy részét,ami szerencsére nem volt akkora veszteség. De, a legnagyobb tragédia az volt, hogy Rudolf odaadta Fanni kezét a győztes királynak. Ekkor úgy éreztem,mintha sárkányok üvöltöttek volna bennem. A mai napig nem tudtam megbocsájtani magamnak, hogy a harc után közvetlenül nem indultam el érte. Hova is tehettem az eszem, hogy nem gondoltam erre? Ez most az én hibám. Megígértem neki, hogy mindig vigyázni fogok rá, erre most végignéztem azt is, hogyan hal meg az apja és nem siettem segítségére, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Ezt nem tudtam elviselni.
Megérdeklődtem hova vitték szerelmemet ,s lovam hátán úgy vágtattam, mint még soha az életemben. Tudtam, hogy minden perc számit. Nem engedtem, hogy bántsák őt. Csak ő maradt nekem, ő az életem, amiért harcoltam egész életemben. Ekkor jöttem rá, hogy egész életemben mindent miatta tettem. A háborúba is miatta akartam menni, hogy bebizonyítsam, vagyok valaki. Odaérve az ellenség kastélyához megint úgy harcoltam, mint legutoljára...azt hiszem többet sosem féltem a harcoktól, a kardforgatástól, mert egyszer már bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok úgy harcolni, mint senki más. Újra bebizonyítottam, hogy páratlan vitéz vagyok, de most nem vesztettem el az önuralmamat,ezt is megtanultam kezelni,s megfontoltan,erősen,határozottan forgattam a kardot, míg el nem értem odáig, ahol a kedvesemet tartották fogva.Most a királlyal párviadaloztam,csak most nem a hazáért, vagy bosszúért,hanem szerelmemért,és az igazságért.
Mikor Fanni meghallotta,hogy ott vagyok, segítségemre sietett, és engedtem, hogy együtt, mint egy igazi harcospár győzzük le azt az embert,k i annyi keserűséget hozott a mi és mások életébe. Fanni szemében bosszúvágy lángolt,most nem láttam benne az aggodalmat, inkább a keserűség dominált. Miután vége lett ennek az egész rémálomnak, ketten, összefogózva mentünk haza, és tudtuk,hogy többé soha nem fogjuk elengedni egymást. Útközben bosszúsan elmesélte, hogy Rudolf segített az ellenségnek, csak azért, hogy ő lehessen az új király. Szerencsére ez a hír nagyon hamar elterjedt,és többen is esküdni mertek volna rá, hogy ez így is volt. Ezért őt nagyon hamar leváltották, és mivel én ekkor nagyon híres ember lettem oly hirtelen,igazi hős-ő szerintük,engem választottak meg az új királynak. Fanni szerint,az apja is ezt szerette volna, hogy az országunk egy olyan királyt kapjon halála után,mint amilyen én vagyok. E sok sűrű esemény után nehéz, de nagyon szép élet várt rám királyként.Igazi mesevilágba csöppentem,és csodálatos volt egy olyan nővel élni az életem, akit igazán szerettem,és ő is engem viszont.Sajnos nagyon sokan nem tudják az életüket leélni egy személlyel és belefáradnak a harcba is,amit a kedvesük miatt kezdenek el.Véleményem szerint egy szerelmi kapcsolatban a legfontosabb az akarat,hogy nehéz időkben is foggal-körömmel ragaszkodjunk ahoz az egyhez, akit kiválasztottunk magunknak. A másik nagyon fontos, mely, minden helyzetben összetart egy párt és megoldási lehetőséget ad,az az őszinteség,bármiről is legyen szó.Nos...mostmár úgy érzem sok olyan fontos dolgot kiírtam magamból,ami másoknak is megoldást nyújthat a nehéz helyzetekben. Tudom, hogy hihetetlen, és varázslatos a történetem,de igaz. Mindenki élete más.Az enyém ilyen volt. Lehet nem hiszitek el, nem baj. Az a fontos, amit én hiszek magamról, és nem az, amit mások hisznek rólam.”
Ekkor értem el a könyv utolsó előtti lapjának aljára. A szám még mindig nyitva volt a döbbenettől. A lilás tinta percről percre jobban megerősödött a fakó lapokon és én remegő kezekkel húztam végig újjaimat a különleges sorokon.Ki tudja mióta ültem már ott fent a padláson. Ránéztem a kezeimre, és nagyon meglepődtem. A kezem mérete megváltozott,és mintha a bőröm sem lett volna már olyan hamvas, mint amikor először vettem kezembe e különleges könyvet. Azt hiszem túl nagy hatással volt rám e történet.A könyv megint elkezdte lapozni önmagát,s kinyílt az első oldalra.Az nem volt többé lap,tükörré változott ,belenéztem és láttam az ötéves személyemet,kiváncsian,felhúzott szemöldökkel nézve vissza saját magamra, de tudtam,h ogy már nem én vagyok e tükörkép. Megint mintha vihar támadt volna,a könyvlapok elkezdtek forogni és kinyílott az utolsó lapra.A tartalom helyett itt is egy tükör helyezkedett el. Ebbe is belenéztem és láttam a tizenkét évvel idősebb énemet.Nem igazán értettem,mi történt velem,de tudtam,hogy ez a személy vagyok, jóval több tapasztalattal és tudással. Szemem könnytől csillogott és kiváncsiság ült szememben. Mi történt e tizenkét év alatt? Vajon mindvégig itt ültem a padláson a tulipános láda mellett,egy bordó,börkötéses könyv lakójának érdekes történetét olvasva?Nem hinném. De igazából nem tudom a választ. Úgy sejtem, a hős is, ki e lapokra vetette eseménydús életét,tizenkét éven keresztül írta le élete történetét,csak azért mert ennyi idő kellett neki, hogy átlássa életének értelmét és lényegét. Lejöttem a padlásról. Sosem derült ki,ki volt ez a titokzatos személy, melyik országban élt, mi volt a neve, de talán jobb is így. Nem azon volt a lényeg. Hanem azon,amit átélt.
Másnap, mikor már tudtam másoktól, hogy nem ültem fent három óránál többet a padláson,f elmentem újra,s megláttam a tulipános ládát. Felnyitottam, s a könyv már nem volt benne. Talán világot jár,hogy minél több emberrel megossza életének bölcs üzenetét és az is lehet,hogy sosem látom viszont. De miért is kéne?Ennyi épp elég volt nekem. Mostmár értem,mit akart tudatni velünk e különleges ember.