Évszám
2010
Történetük nem az Óperenciás tengeren túl volt, nem is ott, ahol a kurta farkú kismalac túr. A bonyodalmak egy sokkal közelibb helyen vették kezdetüket. Ilyesfajta eset pedig, amit itt most leírok, bizonyára minden gyerek szobájában megtörtént már, alighanem a tiédben is.
Egy kicsiny ház udvarán két kislány ugrált szülei körül boldogan viháncolva. Kezükben táskák, szatyrok. Nyaralni indultak. Már mindenki benn ült az autóban, amikor a lányok édesapja észbekapott.
- Hová mész? - kérdezte a nagyobbik kislány.
- A teraszon hagytam a lomos dobozt, amibe az ócska játékokat dobáltátok tegnap - kiabálta vissza -, ha a kutyák hozzáférnek, szanaszét hordják az egészet az udvaron. Felteszem a padlásra, ott jó helyen lesz - azzal visszaszaladt, pillanatokkal később pedig elindult a család a vakációra.
A ház elcsöndesedett... Látszólag. Aki viszont ekkor bepillantott volna a gyerekszoba ablakán, még a szája is tátva maradt volna...
- Brumi! Mit csinálsz? - sopánkodott egy frakkba öltöztetett fiúbarbi az ágyról a lábát lóbálva.
- Lehetetlent vállalsz! - röfögte az ágy melletti kisszekrényről egy plüss-sün.
- Milyen vakmerő vagy te Brumi! - ájuldozott a játékdobozból egy sárga lególó.
A Bruminak nevezett fakó játékmackót - aki eddig szorgosan nyomkodta vissza lógó balszemét - azonban úgy tűnt, hogy a többiek szavai nem igen hatják meg. Makacsul készülődött. Ahogy jó lett a szeme, az ágy alá mászott és egy kék kötött pulóvert húzott ki alóla. Ahogy magára vette, látta csak meg, hogy a bal felső sarkába kötött fehér kis vitorláshajó újra foszlani kezdett. Ráérős időkben megvarrta volna, de most nem tétovázhatott. Mormogva a játékos kosárhoz lépett, a békakirályfi minden ellenkezése ellenére lehúzta hátitáskáját, legót tömött bele, madzagot, aztán összehúzta és a hátára cibálta.
- A barátom bajban van - jelentette ki sóhajtva, ahogy a sok döbbent játékon végignézett, aztán az ajtó felé indult.
- Mi lesz, ha már nem lehet megmenteni. Ha elfogy a... - itt elcsuklott a süni hangja.
- Nem! - kiáltott Brumi. - Ő nem fog úgy járni!
- Dehogynem! - suttogta az öltönyös barbi mélabúsan. - Az én hercegnőm is úgy járt. Pedig csak kiesett a lába. Úgy is milyen gyönyörű volt.
Erre mind elcsöndesedtek. Eszükbe jutott a szörnyű tragédia, ahogy elvitték a törött lábú fehér ruhás tündérlányt közülük.
- Nézz szét! Egykoron itt minden játék boldog volt, játszottunk és ugrándoztunk. Most viszont minden alszik, csak páran maradtunk még... nem fogom hagyni, hogy Poci is erre a sorsra jusson vagy még rosszabbra. - dacolt meghatódás nélkül tovább a maci.
- Ez az életünk rendje - sóhajtott a süni. - Egy játék csak addig élhet, amíg elég szeretetet kap a gazdájától. A gyerekek előbb-utóbb felnőnek, s a játékok álomba szenderülnek örökre vagy amíg egy másik gyermek újra szeretettel magához nem öleli.
- Ezt én is tudom Uff! - dörmögte a maci. - Viszont Poci a barátom és biztos vagyok benne, hogy véletlenül került a lomos dobozba. Dodó még a múlthéten is oroszlánkirályosat játszott vele, létezhetetlen, hogy megunták. Tudom, hogy Gréti is szereti. Poci még tele van élettel a sok szeretettől, amit a két lánytól kapott. Nem fogom hagyni, hogy elaludjon a padláson... akármi is legyen az a padlás - tette hozzá halkan.
- Mi lesz, ha az a padlás vagy micsoda megesz? - szörnyülködött a békakirályfi.
- Annyira borzasztó nem lehet - vakmerősködött Brumi.
- Még annál is borzasztóbb! - sikkantott a sárga lególó. - Úgy beszélik, hogy ha a padlást keresed, előbb még a sikoltó szellemmel is szembe kell szállnod. Te is tudod, az milyen borzasztó szörnyeteg. Minden éjjel halljuk a hangját.
Hirtelen mindenki megborzongott, ahogy az éjjeli, kegyetlen sikoltások eszükbe jutottak.
- Jó, akkor egy okkal több, hogy kiszabadítsam Pocit! - vetette ellen Brumi, azzal egy utolsó pillantást vetett otthonára és kilépett a gyerekszobából.
A konyhában még hallotta, ahogyan a többiek sopánkodnak, de fittyet hányt rá. Feladathoz látott. Úgy gondolta okosabb, ha először feltérképezi az udvart. Nekifutott és felugrott az ebédlőszékre. Legalábbis oda akart, de épp csakhogy felért a tetejére, gömböc hasától visszapattant a földre, s a jobb mancsában is kevés volt már a vatta, így nem tudott olyan erősen kapaszkodni. Egy csalódott nyögéssel feltápászkodott és újra nekirugaszkodott, ezúttal sikerült belekapaszkodnia a tetejébe és negyedórás vívódással felkászálódott a székre. Lihegve fellökte magát a felette magasló ebédlőasztalra. Szerencsére az asztalt a falhoz tolták, s ott egy óriási ablak nézett az udvarra. A függönybe kapaszkodva kinézett, és számított ugyan a ronda látványra, azért megijedt kicsit. A terasz kerítésén túl két kutya morogva, hancúrozva cibált egy rongyot. A rongy darabjai beterítették a kutyák környékét, ahogy azt cafatokra cibálták.
- Szegény Sárkány - sóhajtott a maci, ahogy eszébe jutott a rongyhoz hasonló sorsra jutott rongysárkány, amit véletlenül hagyott kint egyszer a kisebbik lányka. Nézte még kicsit a szörnyetegeket, aztán lekászálódott az asztalról. Nagyot sóhajtva újra felvette táskáját és kisietett az előszobába. Kétségbeesetten jutott eszébe, hogy, mint máskor, most nem elég, ha egy cipőfűző segítségével lehúzza az ajtókilincset és így nyitja ki, mivel az ajtó ezúttal kulcsra volt zárva. Gondolkodott kicsit, hogyan mehetne ki, de mivel semmi okosság nem jutott eszébe, leült és úgy gondolkodott tovább. Aztán lefeküdt az előszoba csempéjére, de így sem jutott semmi okos eszébe, félórás erőltetett töprengés után felkelt és sírva visszaballagott a szobába.
Hu, hú, hogy örültek a többiek, hogy a maci végül mégiscsak visszajött. Aztán látva annak szomorúságát, vigasztalhatatlanságát, egy idő után ők is elkezdtek gondolkodni a megoldáson. Röff, a játéksün hirtelen leugrott a polcról és az ágy alá mászott.
- Mit keresel?- kérdezte bágyadtan a maci.
- Emlékszel, Grétinek kiskorában mindig volt egy kis zsákja, abban vitte a fontosabb dolgokat magával.
- Mert mindig mindent elvesztett - gondolkodott a barbifiú.
- Volt benne egy lakáskulcs is - villanyozódott fel a lególó is és ő is beszállt a keresésbe.
- Igen! - kiáltott Brumi, azzal az íróasztalhoz ugrott, kinyitotta az ajtaját és bemászott. - Múlt héten tett itt rendet és ide tette be, láttam az ágy alól - nevetett a maci mancsában szorongatva a rozsdás pótkulcsot.
A játékok annyira megörültek, hogy Brumit az előszobáig kísérték. Itt aztán újabb akadállyal találkoztak. Valahogy fel kellett mászni a kilincsig. A maci megpróbálta, de a sima faajtón újra és újra visszacsusszant.
- Csak tudnám, honnan ered akkor a mondás, hogy a medvék a legjobb fáramászók - zsörtölődött a plüss-sün és ő is neki rugaszkodott. No, ő ugyan egész magasra tudott ugrani, de a kilincset ő sem érte el.
- Várjatok! - szólt a barbifiú. - Kell egy hosszú zsinór - gondolkodott.
- Itt van - nézett értetlenkedve Brumi - és előhúzta a cipőszekrény mögött eldugott madzagot.
- Jó, dobd át! - utasította a barbifiú - most pedig kapaszkodj a végébe.
Ekkor már a süni és a maci is megértette mi a nagy terv. Röff sietve Kenhez (a fiúbarbihoz) ugrált és szájába kapva a madzagot, húzni kezdték mindketten felfelé a játékmackót, a többi játék is beállt a sorba, s a maci szép lassan emelkedni kezdett. Ahogy végre a kilincshez ért, beletette a kulcsot és elfordította benne. Leugrott, kikapta a játékok kezéből a madzag másik végét, precízen a kilincs végére igazította és az ajtó egy rántással kitárult.
- Beletennéd a táskámba? - kérte Kentől, mire az szomorúan a táskába gyömöszölte a cipőfűzőt. - A kulcsot hagyjátok a zárban! Elég lesz bezárnunk, ha visszajöttünk.
- Vigyázz magadra! - lépett hozzá a táncosfiú és arcon csókolta.
- Ti is magatokra! - bólintott hősiesen a medve és miközben a barbi csókját törölgette pofaszőréről, kiugrott az ajtón és nagyerővel becsapta maga után. Ahogy csukódott az ajtó még éppen látta, ahogy a sün sírva röfög utána.
- Na, hajrá! - fordított hátat a háznak. De belé is fagyott a levegő, mert a kerítésen túl az egyik szörnyeteg morogva, csaholva támadni készült, s nem is várt sokáig. Tiszta erejéből nekirontott a terasz kerítésének. A maci abban a pillanatban élettelennek tettetve magát elvágódott. Lélekben gyorsan elköszönt barátaitól, szeretett gazdájától és várta a véget. A vég viszont csak nem jött és negyedórás fekvés után a maci lassan oldalra fordította a fejét, hogy megnézze, mire vár a borzalmas fenevad. Az most negyedórányi kerítésrágás után lihegve feküdt a földön. Brumi ráeszmélve szerencséjére leugrált a lépcsőn. A kutya most észrevéve, rögtön támadásba lendült, de a kerítésen csak az orra fért be.
- Na, tessék, te fenevad! - kiabált rá önfeledt vigyorral a maci. - Na, gyere csak, gyere! Tépj szét, gyere! - cukkolta a kutyát, aki még hevesebben a kerítésnek esett. - Szeretnéd megkaparintani a pihe-puha fenekem mi? Te nyálas, bűzgombóc, teee! Nézd csak! - azzal hip-hop táncba kezdett, amit még a mélabús barbifiútól lesett el. - Itt a játék, hol a játék! - dalolászott körbe-körbe ringatva fenekét, aztán egészen közel ugrott a kutyához és egy gallyal, amit földön talált, orron szúrta. A kutya nyüszítve futott be az ólba.
Brumi büszkén felkacagott, táncolt még egy darabig, aztán a hirtelen csöndben újra eszébe jutott Poci és alább hagyott a jókedve. Töprengeni kezdett, mi legyen a következő lépés. Most eszmélt rá, hogy fogalma sincs, merre keresse a padlást. Arról sem, hogy puha vagy kemény, nagy-e vagy kicsi. Csak abban volt biztos, hogy fenevadnak, fenevadabb, mint bármi a világon. Ettől a gondolattól remegni is kezdett a lába, de nem engedte, hogy elhatalmasodjon rajta a félelem. Kis téblábolás után nagybátran elkiáltotta magát.
- Padlás! Gyere elő te bitang, gyere! Megküzdök veled, te vadorzó! A kutyával is elbántam, ha nem látnád!
Semmi válasz. Brumi erre még kettőt ordított, bízva abban, hogy ezzel felingerli az ellenfelet, de mivel erre sem történt semmi, kétségbeesetten leült a lépcsőre és gondolkodni próbált.
- Annak ugyan kiabálhatsz! - szólt neki egyszer csak valaki odafentről.
A maci a hirtelen hangra úgy megrémült, hogy újra csak élettelennek tettetve magát elterült a lépcsőn.
- Fölösleges a cécó, a padlás nem él - szólt ismét.
Brumi pár másodperces várakozás után mikor nem észlelt támadást, résnyire kinyitotta a szemét, a hang felé fordult és örömében akkorát ugrott, hogy leesett a lépcsőről.
- Cicus! Te vagy az? Hát, szióka! - kiabált az ablakpárkányon üldögélő fekete macskának.
- Én, de már megbeszéltük, hogy nem vagyok cicus, egy plüssjátéknak meg végképp nem.
- Jó, jó Nagyratisztelt Őkóbormacska Asszonysága! - hajolt meg előtte olyan mélyen, hogy orra a terasz padlóját súrolta.
- Na, elég legyen! - mosolyogta el magát a macska és leugrott a macihoz - Mi járatban idekint már megint mackó? Remélem most nem felejtettek itthon és nem kell, hogy a hátamon vigyelek át az óvodába - fintorgott egyet, de aztán elmosolyogtak.
A tavalyi nagykaland, amikor a macska kihúzta a pácból a macit, összekovácsolta őket. Bruminak hirtelen eszébe jutott, hogy akkor nem volt alkalma megköszönni a macska önzetlen segítségét, úgyhogy most hozzá ugrott, és mielőtt az észbe kaphatott volna, magához szorította. Több se kellett a macskának hatalmasat ugrott és akkorát fújtatott felborzolva minden szőrszálát, hogy sűrűbb tüskebundája lett egyszeriben, mint a benti plüss sündisznónak.
A maci zavartan tápászkodott fel a földről, mivel az ugrás közben a macska felborította.
- Én csak meg akartam köszönni, azt hittem nálatok is így szokták - dörzsölte össze mancsait zavarában.
A macska mozdulatlanul állt még kicsit, aztán lassan lesimult a szőre és megrázta magát.
- Máskor jobb, ha mondod - suttogta bosszúsan a bajsza alatt. - Szívesen - tette aztán hozzá, még halkabban. - De térjünk vissza a lényegre, hogy kerültél ki és miért keresed a padlást?
- A barátomat, Pocit véletlenül elvitték hozzá, a többi lommal együtt.
- Igen láttam a zsákot - tűnődött a macska. - De a padlás már mondtam: nem él. Egy nagy szoba, ahová mindent felpakolnak az emberek, amire nincs szükségük.
- Hol van ez a szörnyetegszoba?
- Nem szörnyeteg... inkább sötétnek mondanám. Egyébként éppen felettünk. Látod ezt a létrát, rögtön a kerítésen kívül? Na, ezen kell felmászni a bejáratához.
- Hűha! - kiáltott a maci boldogan, aztán komoly képpel máris barátjához fordult. - Figyelj csak macska, nekem sietnem kell. Tudod, mi játékok nem bírjuk a megpróbáltatásokat sokáig. Poci tele volt szeretettel, amikor utoljára láttam, de ki tudja mennyire viselte meg az, ami vele történt. Ha nagyon megijedt sokat veszített az erejéből, és ha egyszer elfogy a szeretet belőle... - itt elcsuklott a hangja.
- No, jól van - vágta félbe szavát a macska, ahogy az sírni kezdett. - Segítek.
- Megtennéd? - bámulta a maci.
- Meg - sóhajtotta. - Szóval csak annyi a kérés, hogy vigyelek fel a padláshoz?
- Annyi - rebegte.
- Gyere, ugorj fel a hátamra és kapaszkodj - sóhajtott. - Tényleg nagyon kapaszkodj, kispajtás, mert ez meredek lesz.
A következő pillanatban viszont meg is bánta a kijelentést, mert erre Brumi úgy megszorította a nyakát, hogy azt hitte menten megfullad. Nem habozott hát soká, megfeszítette lábait, s a kerítésen meglökve magát a létra közepére ugrott. A kutyák észrevéve őket vadul a létrának rontottak, de a macska mit sem törődve velük, ugrált tovább. A tetején aztán felmászott a padlás ajtaja előtti pici padkára.
- Itt vagyunk, eressz el - sipítozott és kapkodott levegő után, mire Brumi leszállt a hátáról.
Ahogy viszont a kismackó körülnézett inába száll a bátorsága. A magasságtól rémülten a falhoz lapulva sírni kezdett. A macska meglepődött a váratlan reakción.
- Na, ne már! - fogta kedvesre. - Nehogy megijedj már egy kis háztetőtől, fáktól. Nézd inkább pozitívan: mögötted van a padlás.
Brumi erre kicsit megnyugodott. A mellette lévő ajtóra nézett, ennek szerencsére nem volt ajtaja, csak egy kis kallantyú fogta, könnyen nyitható volt. Brumi összeharapta a száját és barátjára gondolt.
- Rendben macska. Köszönöm, menjünk - azzal nagy lendülettel kinyitotta az ajtót és beugrott.
- Itt várlak! - nyávogta utána a macska.
- Te nem jössz? - kukucskált vissza megilletődötten a maci.
- Nem. Tudod én... - azzal a macska szégyenlősen lehajtotta a fejét - félek a sötétben.
Ezért is lettem kóbormacska. Az embereknek nem kell olyan házikedvenc, amelyik nem mer a sötét kamrába menni az egér után.
- Sajnálom macska. - szánakozott Brumi. - De, ha ez számít: én nem haragszom rád, mert félsz. A barátom vagy - tette a vállára a mancsát. - Most viszont, nekem mindenképpen be kell oda mennem. Megvársz?
- Persze - nézett a maci után hálás szemekkel, aki közben eltűnt az ajtó mögött.
Az első döbbenet Brumit a sötétségtől érte, ami fogadta. A tetőre rakott pár átlátszó cserépen keresztül szűrődött be néhol egy kis fény, ami sejtelmes félhomályt eresztett a padlásra. Brumi reszketve indult előre. Eszébe jutott, amit a sikoltószellemről meséltek neki és még nagyobb rettegés fogta el. Kis séta után egy téglakupacnak dőlt, ide jutott a legtöbb fény. Lihegett és gyorsan fáradt. A kislányoktól kapott szeretetet a padlás sötétje és a félelem gyorsan szívta kifelé belőle. Bele sem mert gondolni, mi van, ha előbb alszik el, mintsem hogy megtalálja barátját.
- Poci! Barátom! Én vagyok az Brumi! Hol vagy? - kiáltotta kétségbeesve.
Pár percig semmi válasz, aztán egy velőtrázó sikoly, amitől a maci úgy megijedt, hogy ájultan esett a téglarakás lábához. Újra néma csönd. Brumi lassan, alig észrevehetően feltápászkodott és fülelni kezdett, feleannyi ereje sem volt már, mint eddig. Most a csöndben zörgésre lett figyelmes az egyik közelebbi zacskó felől.
- Poci - suttogta remegő hangon. Mire újabb sikítás hangzott a padlás belsejéből, de a zacskó is elkezdett mozgolódni, s hirtelen mögüle Brumi barátja esett elő.
- Poci! - ugrott hozzá Brumi és megölelgette gyorsan, annyi szeretetet adva neki amennyit csak tudott. Erre aztán a barna oroszlán láthatóan erőre kapott.
- Brumi, tényleg te vagy az? Hát téged is idehoztak? Már nem szeretnek bennünket? - sírt halkan a plüss.
- Erről szó sincs! - magyarázta gyorsan barátja. - Véletlenül tettek bele a zsákba, összefogtak azzal a nagy piros ronggyal, emlékszel? Én meg magamtól jöttem, hogy kiszabadítsalak!
Az oroszlán erre hirtelen erőre kapva ordított egyet.
- Induljunk akkor!
Aztán meg ásított egy nagyot és leült.
- Jajj ne! Ugye még nem vagy nagyon álmos? - kérdezte rémülten Brumi.
- Á, dehogy is! Semmiség! - dörmögte a plüss.
Ekkor azonban újra felhangzott a borzalmas sikoly.
- Megyek már királynőm, megyek! - ordított újra erőre kapva az oroszlán, azzal majdnem eltűnt volna a sötétben, ha Brumi a farkánál fogva vissza nem rántja.
- Őrült vagy? Hová indulsz? Beleveted magad a kísértet karmaiba?
- Dehogy kísértet! Ő a barbilány. Ahogy kirágtam magam a zacskóból megnéztem, honnan jön a sikoly.
- Tessék?
- Tudod, ő is ébren volt még, amikor felhozták, csak nem tudott táncolni, mert kiesett a lába.
- Igen, hogyne emlékeznék, Ken azóta is utána sír.
- Így van, így van. Na, itt meg megtalálta a lábát, volt ideje és összeszerelte magát. Csak nem bír innen kiszabadulni.
- És szörnyeteg lett?
- Dehogy! Nem szellem, csak sikítozik, mert fél, hogy végképp elfogy belőle a szeretet és elalszik, ezzel akarja ébren tartani magát.
Azzal újra beugrott a sötétbe, de ezúttal Brumi is követte. Nem kellett sokáig keresniük, kisvártatva karjaiban a barbilánnyal tértek vissza a téglarakáshoz. Csakhogy időközben Brumi elfelejtette, hogy merre kell menni és a sötétben fogalma sem volt már a kijáratról. Már épp kétségbeesett volna, amikor két éles szempár villant az arcába, majd a macska körvonalai bontakoztak ki.
- Hát te? Azt hittem félsz a sötétben.
- Gondoltam, el kell a segítség - nyávogott a macska borzongva.
- Tudod, merre van a kijárat?
- Látod a szemeimet? Na, ezek nem díszből világítanak ám. Látok a sötétben! - jelentette ki diadalittasan, mosolygós szemekkel a macska.
Aztán igencsak meglepődött, mikor meglátta, hogy a maci ölében egy barbilány alszik és egy oroszán kapaszkodik a lábába. A macska látta, hogy a dolognak már a fele sem tréfa. Brumi egyre inkább összevisszaságokat hadovászott, az oroszlán meg ásított egyfolytában, a barbilánynak meg már csak annyi ereje maradt, hogy a száját sikításra nyissa, hangra már nem futotta az erejéből. A babát Poci hátára tette, Brumit meg ő vette újra a nyakába. Lassan kivánszorogtak a padlásról és leugráltak a létrán.
A délután meleg fényei kissé élénkebbé tették a menekülteket. A kerítés magasságában, ahol a kutyák még nem érték el őket a macska Brumival beugrott a teraszra, aztán Poci ledobta a babát Brumi karjába, és maga is utánuk ugrott. A teraszon előkeresték a hátizsákba gyömöszölt cipőfűzőt és kinyitották vele az ajtót. A macska felugrott az ablakpárkányba és aggódva figyelte, ahogy pajtásai eltűnnek az ajtóban, csak remélni tudta, hogy még nem késő.
Volt ám nagy öröm, mikor meglátták a játékok a hazatérőket. De még nagyobb volt a rémület, amikor meglátták rajtuk, hogy jártányi szeretet sem maradt már bennük a nagy kaland után. Bizony elkelt nekik a sok szeretet, jó szó és biztatás.
A barbilány ahogy meglátta édes szerelmét, annyira felpezsdült, hogy táncra perdült. Nem úgy az oroszlán. Bár lassan ő is felélénkült, hogy viszontláthatja otthonát és játszópajtásait. Brumiról viszont kicsit megfeledkeztek barátai, s csak a nagy ölelkezés, lelkendezés után vették észre, hogy a maci ájultan hever az ajtóban. Már akkor is alig volt magánál, amikor beértek a házba. A sok félelem, rettegés minden erejét elszívta, s hát a visszaúton is annyi szeretetet adott barátainak amennyi csak kitelt tőle, nem foglalkozott magával.
Poci és a többi játék rázták, ölelték, csókolták, de a maci nem mozdult többet. Mély álomba zuhant, olyan mélybe, amiből pajtásainak szeretete már nem volt elég ahhoz, hogy felébresszék. Több kellett volna, sokkal több. Kisgazdája viszont ekkor már messze járt.
Az oroszlán hátán, mint a hősöket szokták, úgy kísérték be a szobába barátai. Lassan letették a földre, s csöndesen sírni kezdtek. Két játék megmenekült, egy örök álomba szenderült... Ekkor a zonban újra zajok hallatszottak odakintről. A játékok épphogy csak bevágódtak helyükre a szobában, némelyikük polcra ugrott, mások elvágódtak a földön szanaszéjjel. A legoló épp eltűnt a dobozban, mire a két kislány már bent is termett a házban.
- Nekem Poci kell, meg Röff! - sikított a kisebbik lány versenyt futva testvérével.
- Nekem meg Brumi! - futott utána a nagyobbik. - Nézd, Dodó! Apa megcsinálta a barbilány lábát - vette fel Gréti a padláson kicsit összekoszolódott, földön heverő babát.
- Vigyük akkor azt is, meg a párját! - kérlelte a kicsi.
- Jó, majd én leszek Kennel - azzal Gréti felmászott a székére és levette a szekrény polcáról a plüss sünt, majd a földön fekvő Brumihoz guggolt.
- Hát te? - kérdezte nevetve. - Biztos voltam benne, hogy az ágyon hagytalak. Na, gyere, indulunk, nagy kaland vár ránk. - azzal magához ölelte pajtását.
- Jól nézzetek körül, aztán gyertek! Nem szeretnék többször visszafordulni valamiért! - kiabálta odakint az apjuk, azzal újra bezárták az ajtót és elindultak nyaralni.
Brumi kikukucskált Gréti hóna alól, rákacsintott a Dórika kezében lóbálódzó, nevető játékoroszlánra és boldogan intett egyet a párkányon napozó feketemacskának.