Bruntyu kutya és az igazgyöngyöt daloló kislány

Évszám
2010

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagyvárosban egyvizsla, akit Bruntyu kutyának hívtak. Évekig egy nagyvállalatnak dolgozottéjjel-nappal, reggeltől-estig, hétfőtől vasárnapig.. .Óránként sétáltakKaktusszal, a gazdájával a telephelyen, hogy ellenőrizzék, minden rendbenvan-e. Az elkerített helyen több hektoliternyi Abszint márkájú sör vártelszállításra. A környékbeli suhancoknak sokszor eszükbe jutott, hogy erről ahelyről szerezzék be az aznapi sörüket, ám ez rendre meghiúsult. A gyávábbaknakelég volt Kaktusz sokatmondó pillantása, a nyakasabbja megvárta, amíg Bruntyukutya megjelenik.. Bruntyu arról volt híres, hogy a legveszedelmesebb betörőnekis elég volt annyi ugatnia: - Brun- Brun! A suhancok ekkor már héthatáron túl voltak.  Csak a nyolcadik falu végén mertek leülni, sa környékbeli éjjeli őrök hallották csak a kiabálásukat.
- Te, féleszű, miért nem markoltál meg egy sörös hordót?
 -Te,hatökör, mert egyedül nem bírtam el!
  - Hol voltak a hétördög testvéreid,mind elbújnak, amikor segíteni kellene az éjszakai munkában?
 S ez így folytatódott mindaddig, amígezt az egész csetepatét meg nem unta  Álom manó, s egy jó nagy péklapáttal fejbekólintotta az éjszakai vándorokat.
Kaktusz nagyon szeretett Bruntyu kutyával dolgozni, sokáig békében ésnyugalomban telt az életük, a telepről soha senki nem tudta még a legkisebbsörös hordót sem elgurítani.
Míg nem egy napon Kaktusznak munkahelyet kellett váltania, mert a nagyvárosbanannyira eluralta magát a szegénység, hogy az emberek nem ittak.
 Se bort, se sört, se rumot. Akinek mégiscsörgött egy kis aprópénz a zsebében munka után, az inkább Kótyavetyekocsmájába járt, itta az olcsó vizezett bort, sört és a rumot..
Az Abszint nevű sörből már nem fogyott a környéken, így hát a sörös hordókkalteli telepet be kellett zárni.
Amint Bruntyu  és Kaktusz szomorúanballagott az utcán, egyszer csak gyönyörű, édes dallamot hallottak. Kaktusz elégsokáig járt iskolába, így emlékezett, hogy léteznek olyan rafinált, szép ruhábaöltözött nőszemélyek, akik képesek elemészteni az éppen arra járókat..Meg iskérdezte Bruntyu kutyát: - Nem valami elkóválygott szirén kornyikál ebben anagy ködben? Segíts, megmutatjuk neki a hazafelé vezető utat!

- Pszt!  Nem hallom,mit énekel!
Közelebb érve nem győztek betelni a kislány szépségével, s amit láttak, sohasemfelejtik már el!
Éneklés közben igazgyöngyök hullottak a szájából. Amikor a kislány abbahagytaaz éneklést, összeszedte a gyöngyöket rámosolygott Kaktuszra, s így szólt:- Ezmind legyen a tiéd!  Kaktusz szúrósszemei hirtelen megteltek könnyel, mert arra gondolt, hogy ebből  mennyi mindenre futja majd,  haza mehet a falujába, élhet kedvére.
Elbúcsúzott Bruntyu kutyától, elindult hazafelé.
Falikusz megint el kezdett énekelni, s a sokat megélt vizsla ilyen gyönyörűtnem látott, és nem hallott életében. Most egy öregasszonnyal találkoztak, akisietve felmarkolta a földre gurult gyöngyöket., cserébe egy kis kolbászt adottBruntyunak.
A kutyus hűségesen kísérte Falikuszt, megígérte neki, hogy vigyáz rá az útjuksorán, s neki már az is jutalom, hogy hallgathatja a kislány énekét.
Olykor elkísérte a leányzót a közeli erdő szélére, hogy friss levegőtszippanthasson, továbbra is szépen tudjon énekelni. Ilyenkor Falikusz szintefalta a  jó levegőt, hogy  tüdeje megteljen az erdő friss leheletével,
Így teltek a napok, Falikusz énekelt, jöttek sorba a szegény emberekösszeszedni a gyöngyöket. A boldogság és a hála tükröződött vissza a szemükben.Igazából Bruntyu kutyának nem sok dolga volt, csak csendesen vigyázta a kislányénekét, s titokban büszke volt rá, nagyon büszke.
 Egyetlen egy alkalommal sem kellett  Bruntyunak ugatnia, hogy brunn, brunn, sőt még a szemöldökét sem kellett mérgesenösszevonni. Minden rendben volt.
Az emberek boldogok voltak, vigyáztak Falikuszra, Bruntyura és akisházikójukra.  Egymásnak adták akilincset, hordták a sokféle finomságot a gyöngyöt daloló kislánynak.
Egyik este megint énekel a kislány, s gurulnak, gurulnak ki a szájából agyöngyök, s azt veszi észre, hogy egy hatalmas, zord tekintetű férfi áll előtteóriás karimájú kalapban, és hagyja a gyöngyöket szanaszét gurulni.
S nem szedi fel. Nem kell neki.
 Falikusz csak áll rémülten, s nem érti,mi rosszat tett.
A zord szemű Sumpula Pumpula  így szólt:- Tűnj el innen azonnal, mert ez az én területem! Itt ne osztogasd agyöngyeidet, mert megbánod!
Bruntyu már morog mérgesen, s ugat: brunn, brunn, brunn- tyúúúú!!
A végszóra Sumpula végre eltakarodott. Falikusz végre megnyugodott, s kezdiújból az énekét, de Bruntyu rémülten látja, hogy nem gurulnak gyöngyök Falikuszszájából, s már nem veszik körbe az emberek, inkább morcosan, barátságtalanultovább mennek.
Az ennivalójuk lassan elfogyott, Falikusz megbetegedett. Előszörtorokgyulladást kapott, aztán a füle kezdett iszonyatosan fájni.,
 Bruntyu kutya nem tudott mást csinálni,mint jól betakargatta a kanapén heverő puha takaróval. A kicsi lány édes álombamerült, s a takaróját a füle mellé gyűrte. Egyszer csak beszélgetésre ébred:-Bruntyu, jött hozzánk valaki?
-Már három napja egy lélek sem jár erre felé.

-Mégis, ki beszélgetett az előbb?
S akkor megszólalt egy pökhendi hang: -Én vagyok a Kapitány, a gyerek fülbenlakó óriás! S ekkor meg egy sustorgó hangot lehetett hallani: -Furi.
Ekkor már a feje vörösödött az óriásnak, majdnem megpukkadt mérgében, s csakannyit mondottt megint a titokzatos paplan: -Furi.
 A Kapitány dühöngött, pukkadt.
Furi ezzel mit sem törődött, csak csöndesen odasimult a gyerekfülhöz.
S egyszer csak mi történt? Addig-addig obégatta a Kapitány, én vagyok a Kapitány,gyerekfülben lakó óriás, míg szétvetette a méreg, s feltűnés nélkülkicsordogált Falikusz füléből.
Bruntyu kutya rendesen felnyalogatta az ágy mellett lévő tócsát a rendkedvéért..
Egyszer csak kopogtak, Kaktusz lépett be az ajtón egy kosár ennivalóval meg egysáros, nagykarimájú, hajdan jobb napokat látott kalappal.
Nagyon megörültek a rég nem látott vendégnek, s nagyon sokáig beszélgettek.Bruntyu megkérdezte Kaktuszt- Hát ezt a szörnyűséges posztót hol találtad?
-Fölszedtem a sárból, gondoltam, jó lesz otthon valamire, a tyúk csak megkotlikbele- mondja Kaktusz.
A régi cimbora még maradt egy kicsit, a ház körül dolgozott, mindent rendberakott, megjavított ajtót és zárat, üvegezett, reszelt, kalapált és fűrészelt.
 Falikusz újra énekelt, csodálatoshangjára megint összegyűltek az emberek, kis kosárkákba szedték, szedték agyöngyöket.
Egy kopasz, magas termetű ember állt meg Falikusz előtt, s könyörögve nézettrá, s kérlelte, hogy  hadd szedje össze agyöngyöket, mert fázik a feje, új kalapot szeretne venni télre. A kislány mármosolyogva szólt volna, amikor Sumpula Pumpula egy mozdulattal félre lökte,mert meglátta a saját kalapját Bruntyu szájában, de hiába lökdösődött, a vizslaszájából nem lehetett már kivenni a rongyos kalapot, szétrágta, darabokratépte.
Sumpula Pumpula csapkodott, átkozódott, de nem volt, mit tenni. A kalapnakvége, mint kiderült Sumpula varázserejének is.
Varázserő nélkül egészen rendes kidobó ember vált belőle Kótyavetyekocsmájában.
Bruntyu kutya igaz egy hétig hányt még a kalapban maradt rossz  ízű varázserőtől- mint  lakodalmat is megjárt társai-,  de továbbra isboldogan éltek Falikusszal, Kaktusszal. Egymást soha el nem hagyták, a bajbanmindig segítették a másiknak, s még most is élnek, ha meg nem haltak.