A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.
- - Sajnálom apa, ma nem tudok bemenni hozzád.
- - Nem baj kicsim, intézd csak a dolgodat!
Másnap reggel az aranyló nap sugarai reményteli simogatással ébresztették a lányt. A lányt, aki egész éjszaka az államvizsgájára készült. Álmos pillantással vette tudomásul, hogy egy nappal kevesebb ideje van arra, hogy az elmúlt években elsajátított tudását olyan szintre hozza, amivel a vizsgabizottság is elégedett lesz.
A reggeli kávé kijózanította gondolatait és már a cipőjét húzta, hogy a munkahelyére induljon. Mielőtt kilépett az utca forgatagába, még egy gyors pillantást vetett tükörképére. A lépcsőház biztonságos melegét elhagyva, a szokásos kedd reggeli utcakép fogadta. A lámpa piros fénye félreérthetetlenül jelezte, hogy lassítson és ahelyett, hogy elmerülne a hétköznapok szürkeségébe, vegye észre a körülötte lévő csodát. A színeket, amit a május megfestett és az őt követő június felélénkített, a madarak hangját, és az embereket, akik ugyanúgy tartanak valahová, ahogyan ő is. A technika nem sok időt hagyott a felfedezésre, hiszen a lámpa hamarosan zöldre váltott. A lány visszazökkent a valóságba és folytatta útját. A délelőtti órák rohamléptekben haladtak, csupán a déli harangszó hívta fel a figyelmet az idő múlására. Ő azonban ezt meg sem hallotta, csak a telefon hangjára lett figyelmes, amit mostanában mindig félve vett fel.
- - Szia anya!
- - Kocsival vagy?
- - Nem.
- - Hívj egy taxit, és gyere a kórházba! Siess!
Az ezt követő néma csend az örökkévalóság ködébe veszett. Mi tévő legyen? Lépteit növelve haladt az igazgatónő felé, aki a sors akarata szerint épp a kórházba indult kocsival. Az út feszült csöndjébe reményteli gondolatok szivárogtak. Minden rendben lesz! Még tud vele beszélni!
A kórház szürke épülete egyre inkább kirajzolódni látszott. A lány gyorsan kiugrott a parkolóba begördülő kocsiból, és futva tette meg az utat egészen a bejáratig. Ott lelassított és vett egy mély lélegzetet. Tudta, hogy erősnek kell maradnia. Elképzelte mit fog mondani. Elmondja majd, hogy mennyire szereti őt és meg fog gyógyulni, hiszen ennek így kell lennie. Nem történhet másként! A lift érkezése kizökkentette gondolatai sűrűjéből. A másodperceket számolva nézte a számok monoton váltakozását a kijelzőn, hogy közeledik élete a kimondatlan valóság felé. A folyosón egy megtört, ismeretlennek tűnő asszony állt. Ő nem lehet anya! Anya, aki mindig erős. A lány nézte és rájött, hogy észre sem vette eddig, hogy apja betegsége mennyire megviselte őt. Most azonban mintha nem itt járna, hanem a könnyei mögé rejtőzve egy teljesen más dimenzióban. Akkor megértette. Elkésett.
A felhők, amit élete folyamán szülei rózsaszínné festettek számára, most szürkévé, szinte feketévé változtak. A gondolataiban addig felépített erő sűrű könnyekben tört meg a kegyetlen valóság előtt.
A következő napokban a szűnni nem akaró fájdalom megállíthatatlanul marta egyre sötétebbre az addig rózsaszín világot. A lány nem tudott mit kezdeni az elé táruló új élet fénytelen mivoltával. Az éjszakákat ébren töltötte, de már nem az államvizsgára készült, hiszen elhatározta, hogy úgysem megy el. Attól félt, hogy ha elalszik, többé nem tudja felidézni apja hangját és gondolatai irányíthatatlan vizekre eveznek. Megváltozott minden. A mondat, ahogyan apja megértően elköszönt tőle, egyre többször visszhangzott a fejében. Nem tudott szabadulni a lelkiismeret furdalástól, attól a gondolattól, ami minduntalan benne motoszkált. Mi lett volna, ha akkor este bemegy a kórházba?
A percek múlása feltartóztathatatlan örvényként zúdította rá a felismerést, miszerint a temetés időpontja rohamosan közeledik.
Megmagyarázhatatlan nyugalom fogta el azon a reggelen. A már napok óta benne lakó feszültség elhagyta testét és a temető kiegyensúlyozott békéje nyomta rá bélyegét a hangulatára. Az aranyló nap fényét egy sötét felhő takarta el, s a következő pillanatban esőcseppekkel fejezte ki részvétét a világ felé. Csak pár percig, hogy utána időt hagyjon a tömegnek a gyászra. A lány gondolataiban még mindig az utolsó mondat keringett: „Nem baj kicsim, intézd csak a dolgodat!” Hirtelen megértette. Tudta, hogy mit kell tennie, amit az apja is elvárt tőle. El kell mennie az államvizsgára. Biztos volt abban, hogy apa is ezt akarná és büszke lenne rá.
A következő napokban az utolsó mondat már nem gátolta, hanem erőt adott neki a tanuláshoz. Nem csupán át kell mennie a vizsgán, hanem az eredeti terveinek megfelelően, a maximumot kell nyújtania. Ezáltal értelmet adva annak az esti telefonbeszélgetésnek, amit a másnap új tartalommal töltött meg.
Az államvizsga napján a vonat monoton zakatolása terelgette a lány gondolatait. A táj apró csodái lenyűgözték. A fák között elő-előbukkanó őzek merészsége, a szabadon szárnyaló madarak útkeresése csodálattal töltötték el. Az életében bekövetkezett változások, az elmúlt időszak nehézségei egyszerre rohanták meg, és ólomsúlyként ránehezedve késztették a gondtalan álmok világába. Már nyugodtan alhatott, hiszen a vizsgabizottság megérdemelten írta be indexébe az ötöst. A rózsaszínből szürkévé lett világ új, még ismeretlen színeket öltött, ezzel átvezetve a lányt a felnőtt korral járó kihívások kapuján.