A búcsúztató

Az udvaron a langyos szellő már megszárította a ruhákat. Színük egy kissé kifakult a sok mosásától, vesztett élénkfeketeségükből. Egy női kéz gyors mozdulatokkal, sietősen szedegette le a szárítókötélről egy nagy műanyag kosárba. Az egyik csipesz elrepült, ahogy megrántotta a nadrág szárát, de ő nem vette észre. A lustán bámészkodó öreg tacskó feltápászkodott, odabattyogott és megszagolta. Egy pillantást vetett a gazdira, majd, mint aki jól végezte a dolgát visszatért eredeti fekhelyére, és elfeküdt a napfényes langyos járdán.
A szőke nő megnyerő külsejű, ápolt teremtés volt. A nagy kosár ruhával alig fért be a szúnyoghálós ajtón. Bevitte a hálószobába, kiválasztott néhány darabot belőle, bekapcsolta a vasalót és várta, hogy az felfűtsön. Ímmel-ámmal megvasalta a fekete szoknyát és az azonos színű blúzt, és öltözködés közben kiszólt a konyhába a vele egy háztartásban élő édesanyjának:
- Anyuka, mennem kell! A gyerekek az udvaron homokoznak, tessék már néha rájuk nézni! Én már itt sem vagyok! - tette meg az utolsó simításokat a tükör előtt. Kezébe vette a fekete mappáját és a táskájában az autó kulcsa után kutatott.
- Ki halt meg? - kérdezte a botjára támaszkodó idős néni maga elé nézve.
- Úgysem tetszik ismerni. - hallatszott a felelet, majd az ajtó csapódása.
Beszállt a ház előtt parkoló piros Ladába és egy nagy porfelhőt kavarva elrobogott.

Néhány óra múlva megérkezett a megbeszélésről. Leállította a motort, behúzta a kéziféket. Nem bírt kiszállni az autóból, végtagjai elnehezedtek kényszerpihenőre ítélve a volán előtt. Öt perc is eltelhetett mire összeszedte magát. A talpig maszatos Tamás és kishúga Anna, boldogan szaladtak feléje. A kislány egy vonalas füzetből kitépett, gondosan összehajtogatott lapot csúsztatott a tenyerébe.
- Neked rajzoltam! - csacsogta, és anyjába kapaszkodott.
Az falfehéren tántorgott be az ajtón. Egyenesen a konyhába ment, táskáját a szék karfájára akasztotta és fáradtan leroskadt az asztal mellett álló székbe.
- Egy ötéves kisfiú... Tamással egyidős. Leukémiás volt. - hangzott a megkésett felelet.
- Azt mondtad nem vállalsz több gyermekbúcsúztatást. - emlékeztette édesanyja.
- Nincs más választási lehetőségem. - ingatta meg szomorúan a fejét. - Sándor nem fizeti a tartásdíjat, a számlákat már fel sem merem bontani. Nem tudom, meddig bírom még. Más halálából élni, mint a keselyűk... Azt várni, hogy talán... meghal valaki még a héten és akkor ki tudom fizetni a költségeket. De ha gyermek hal meg, akkor elvesztem! Nem jön ki hang a torkomon, és hogyan tudnék bármi vigasztalót mondani egy édesanyának, aki elvesztette gyermekét?! Nem lenne szabad gyermekeknek szüleik előtt elmenni...

A gyerekek hangos versengésben egymást lökdösődve szaladtak be a fürdőszobába pisilni. Tamás végzett először és már sietett tovább az udvarra kutyázni. Anna vizes kezét anyja szoknyájába törölte. Anyja összehúzott szemöldökkel kérdőn nézett rá:
- Úgy nézek én ki, mint egy törölköző?!
A kislány mintha meg sem hallotta volna, csak a sötét foltokat simítgatta a szoknyán, remélvén, hogy azok hamarosan eltűnnek.
- Anyu, miért jársz a dolgozóba mindig feketébe? - kérdezte kíváncsian.
Az anya, hogy egy kis időt nyerjen a válaszadással kisimított néhány kósza fürtöt Anna homlokából, majd így felelt:
- Nagyon sok olyan foglakozás van, amit munkaruhában végeznek, tudod? Ez az én munkaruhám. Az orvosoknak fehér van, a tűzoltóknak piros, Anyunak meg fekete.
A kislány beérte a válasszal, majd kihajtogatta az asztalra letett rajzot és újra anyja kezébe nyomta.
- Látod, én szép színes ruhát rajzoltam neked. Virágok vannak rajta, a pörgős szoknya alján fodor van. Tetszik? Mi lenne, ha ilyen lenne a munkaruhád? Ez sokkal szebb és vidámabb. Ez a kicsi itt én vagyok - mutatott a legkisebb emberkére - mellettem meg Tomi van és Nagyi.
- Nagyon szép. - dicsérte meg az anyja.
- Eridj Annácska, vidd ki ezeket a csontokat Tacsinak! Hadd beszélgessek Anyáddal egy kicsit.
Egy púposan tetézett műanyag tányért nyomott a kislány kezébe, aki boldogan tett eleget ősz nagymamája kérésének. Lassan vigyázva indult el, nehogy lepotyogjanak a csontok.

- Aggódom miattad Katikám! - nézett végig a lányán. - Úgy össze vagy esve! Nem neked való ez a munka. Nem veheted a válladra mindenki gyászát. Nem jól van ez így... - ingatta meg fejét.
- Csak segíteni szeretnék a hozzátartozóknak - ha már szeretteik elvesztéséből élek - elengedni a kedvest... Sok pozitív visszajelzést kapok, amelyek megerősíthetnének abban, hogy jó úton járok, jó hivatást választottam, de nem tudom, meddig bírok még az élet árnyas oldalán járni. Nekem is szükségem van a napfényre, kacagásra, mint bárki másnak. Különben a kosztümömhöz szürkülök. - sepert le egy szöszt ruhájáról.
- Tessék megnézni ezt a rajzot Anyukám! -vette kézbe az Annától kapott füzetlapot.
- Ilyennek szeretnének látni a gyermekeim!
Színes, mosolygós, életvidám pálcikacsalád integetett a lapról.
- Nem tudom magam elhatárolni a munkámtól. - mondta csak inkább magának. - Már nem is mertem az édesanya segélykérő szemébe nézni. Tekintetével belém csimpaszkodott és húzott le az ismeretlenül is ismerős fájdalomba. Attól féltem, ha összetalálkozik a tekintetünk, én is menten sírásban török ki. Csak a vállát néztem meredten, a zokogástól ütemesen emelkedő - süllyedő vállat. Az erős anyai vállat, ahol mindig nyugalomra lelt a kedves.
Mindketten hallgattak, majd Katika úgy érezte beszélnie kell, valakinek el kell mondania:
- Körbevezetett, megmutatta a kisfiú szobáját is. A teája érintetlenül állt az éjjeli szekrényen, és a párnáján jól kivehető volt kis fejének körvonala...
- Istenem! - rázta meg fejét az idős nő. A borús gondolatok még inkább összegyűrték amúgy is ráncos arcát.
- Valami olyasmifélét motyogtam, hogy attól még, hogy a szeretteink elhagyják e világot, bennünk örökké élni fognak. Örökké része lesz kisfia az életének, annak, ahogyan a világot látja, ahogyan él... de lehet, hogy jobb lett volna, ha hallgatok -legyintett - mert erre a fájdalomra nincs vigasztaló szó. Holnapután vissza kell mennem a családhoz. Néha könnyebb ötven évet összefoglalni, mint ötöt.

Mindketten a gondolataikba révültek, majd kisvártatva megszólalt édesanyja:
- Amíg odavoltál, átjött Manyika. Tudod a volt munkatársam - Erdősné Manyika.
Katika bólintott, hogy igen, tudja kiről van szó, és szótlanul várta a folytatást.
- Az unokájáé az a kis pékség a takarékszövetkezet mellett. Eladót keresnek azonnali kezdéssel. Holnap átmehetnél egy próbanapra, hátha tetszene. Az egy biztos megélhetési lehetőség lenne neked meg a gyerekeknek. Lehet, hogy nem keresnél ennyit, de minden hónapban fix jövedelmed lenne. Meg amit tudok, én is segítek a kis nyugdíjamból, ahogy eddig is tettem.
Otthonkája zsebében hosszasan kotorászott, majd előhalászott egy névjegykártyát és átnyújtotta a lányának.
- Erdős Ottó - üzletvezető - olvasta fel Katika félhangosan.
- Rendben, felhívom - szólt megadóan, majd felállt. - Megyek átöltözni.
Táskáját leakasztotta a szék karfájáról és elindult a hálószoba felé.
- Menj csak. - simított végig a homlokán az idős nő.

Még sötét volt, amikor elindult a falu központjába. Biciklivel ment, mert a falu szélén laktak. Tacsi farkcsóválva, szomorú nyüszítéssel nézett utána.
„Szabin-a pékség" hirdette az épület homlokzatán található kiflikkel övezett vicces cégtábla. Katinka elmosolyodott. Az üzlet kicsi volt és barátságos. Az épület hátsó részében helyben sütötték az íncsiklandozó kenyereket és pékárukat. Ottó már várta. Vele egykorú lehetett, magas, rövid sötét hajú, zömök ember. Rövid eligazítás után a pékek gondjára bízta.
- Remélem nem haragszik, de most mennem kell. Később találkozunk!  - köszönt el tőle, majd elindult ügyes-bajos dolgait intézni.

Nyílt az ajtó, és a fullasztó meleg betódult az eladótérbe.
- Megjött az utánpótlás! - kiáltott vidáman egy pék tanonc, begurítva egy állványon a katonás sorban álló félbarna kenyereket.
A másik helyiségben a pékek piros arccal, vidáman fütyörészve formázták a kifliket. A rádióból hallatszó halk fülbemászó dallam melengette a szívét.
Régóta nem hallgatott rádiót, és egyáltalán zenét. Csendre volt szüksége a búcsúztatók forgatókönyvének megírásához. A temetések után pedig éppen elég volt lármás gyerkőceit elhallgattatni. Ez a próbanap alaposan kizökkentette az eddigi szürke hétköznapjaiból. Az álmatlan forgolódással töltött éjszaka sötét karikákat rajzolt a szeme alá. Adott volt az egyszerűnek tűnő kisszerű konfliktus: menjen-e vagy maradjon? Félt a változástól, a megszokottság rabja volt, még az új ízek kipróbálásától is ódzkodott. Az állásajánlat kecsegtető volt - már amennyire egy eladói állás kecsegtető lehet - és olyan hirtelen jött, hogy teljesen elbizonytalanodott. Cserélje le az előadó művészetet egy szimpla eladói munkakörre? Előadó művész volt, egyfelvonásos darabok egyik főszereplője. aki taps helyett könnyeket kapott. Virágok helyett biztató kézszorítást... Ösztönösen párhuzamba állította a két munkát. Mindkét esetben ki kell állnia az emberek elé, kiszolgálni őket... de búcsúztatóként többet tudott tenni az emberekért. Kapaszkodót nyújtott a gyász feldolgozásához, segítségükre volt a szertartásokon fájdalmuk kifejezésében, a búcsú nehéz perceiben. Ez a munkakör egész embert kívánt, és ő megszűnt odaadó feleség, gondos édesanya lenni. Felőrölte a tökéletességre való törekvés, mondván egy búcsúztató nem hibázhat, s ezért a mosolyával fizetett.

Néhány óra elteltével már olyan természetességgel sürgött-forgott a kis üzletben, mintha évek óta ezt csinálná. Úgy tűnt, még az illatos, ropogós frissensült kenyerek is mosolyogtak a polcokon. Az emberek belépvén az üzletbe nagyokat szippantottak a levegőből. A péksütemények csábító látványa mindenkit lehengerelt, és az elégedett vásárlók jól megrakott táskákkal távoztak az üzletből. Minden érzékszervét kényeztette az új munka. Szokatlan volt a pékek folytonos ugratása, a vásárlók elégedett mosolya.
- Már azt hittem, soha nem leszek képes felszabadultan örülni. - könnyebbült meg.
Leseperte a morzsákat fehér köpenyéről. Katinkának lassan felmelegedett a lelke.

Pénteken újra feketét öltött - utoljára. Végleg lecserélte a feketét fehérre. A gyászoló menet lépésben haladt a koporsót szállító autó után, a sírhely felé. A gondosan kiásott kis gödörbe gondolatban beledobta a múltját, minden fájdalmát, szomorúságát. A gyászolókra nézett és pátosszal a hangjában belekezdett utolsó versébe:

„ Ne állj zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
ott vagyok minden hangban veled.
A csendesen köröző madár szavában, de én
vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
nem vagyok ott.
Nem haltam meg."