Bukfenc és Borcsa

kamposcsaba, 2011, március 5 - 15:11
Bizony, nem könnyű azt eldönteni, hogy a kis Bukfenc különös kalandjai miféle tanulságul szolgálnak e csudanagy világ számára. Mert ugyan ki emelné fel a legnagyobb hősök közé ezt a hiszékeny pulikölyköt, amikor rajta kívül mindenki tudta, hogy teljesen hiábavaló küzdelem volt az övé, amelynek ráadásul a célja is elérhetetlen?

Talán ha Bukfenc pár évvel idősebb lett volna, vagy ha korábban nő be a feje lágya, akkor nem keveredik efféle lehetetlen kalandokba, hanem bölcsen beletörődik a sors akaratába.

Egy dolog azonban mégis mellette szól: hogy végül is sikerrel járt.

***

Volt egyszer egy tanya, pont az országút mellett, amelynek igencsak sokféle lakója akadt: a zsémbes gazdától kezdve éltek ott tehenek, kecskék,  tyúkok, libák, legyek... és ott élt  Bukfenc is, a mamájával.

A kis pulikölyök rendkívül izgága egy kutya volt. Folytonos ugra-bugrálásával, élesen csengő vakkantásaival gyakran bosszantotta a tanya többi lakóját.

-          Kot-kotródj innen! – szóltak rá a tyúkok.

-          Múúszáj neked folyton a lábaim alatt ugrándozni? – rótták meg a tehenek.

-          Mekk lehet tőled bolondulni! – méltatlankodtak a kecskék.

Látta ám a gazda, hogy egyre nyűgösebbek már az állatok, ezért hozott az udvarba egy kis pulilányt, hogy Bukfencnek legyen végre egy saját játszótársa, és ne a többieket bosszantsa.

A kis pulikölyök éppen egy nagy bögölylegyet üldözött a tehenek óljában, amikor fél szemmel meglátta odakint a – hozzá igencsak hasonló – idegent. Azonnal kiszaladt, és körbeugrándozta a megszeppent pulilányt.

-          Te ki vau-vagy? – lelkendezett Bukfenc.

-          Borcsa vagyok! – mondta kissé félénken a pulilány.

-          Te is itt fogsz lakni velünk?

-          Úgy tűnik, igen!

-          Hű de jó! Gyere, megmutatom neked a tanyát!

Bukfenc így hát lelkesen körbevezette Borcsát, megmutatta neki a tanya színes világát, a benne lakókat és a lakhelyüket, a titkos rejtekhelyeket, sőt, még a kerítésen lévő szakadást is, amelyen néha még ki is szokott szökni. Legutoljára a szénaboglyát mutatta meg neki, majd azt is, hogy milyen szépen bele lehet ugrálni az istálló tetejéről. Borcsa először csak félénken figyelt, majd maga is csatlakozott a mókás ugrándozásba.

Így lettek ők ketten egy pár, és így álltak helyre a dolgok az országút melletti tanyán.

-          Végre nem minket nyúúúz! – mondták elégedetten a tehenek.

-          Már nem közöttünk kot-kotnyeleskedik! – válaszolták a tyúkok

-          Mekkaptuk a nyugalmunkat! – örvendeztek a kecskék.

Sajnos ez a boldog állapot sem tartott örökké, mert egy tikkadt nyári napon rettentő dolog történt. A két pulikölyök épp egy kiadós csavargásból tért haza. Bukfenc átszaladt az országúton, ám Borcsa alaposan lemaradt tőle. Hátrafordult, és vakkantott néhányat:

-          Hol vau-vagy már?

-          Jövök, jövök! – felelte lihegve Borcsa, aki épp ekkor futott ki a poros országútra.

-          Nem érünk haza…

…ebédre, akarta neki mondani Bukfenc, csakhogy erre már nem volt ideje. Szinte egyik pillanatról a másikra sűrű porvihar kerekedett, majd hatalmas sötét árnyék borította be a kis pulilányt. Bukfenc ugatni kezdett, de valami irtózatos – mennydörgésre és trombitaszóra hasonlító – zaj elnyomta a hangját. A sűrű portól Bukfenc nem látott semmit.

-          Borcsa, Borcsa, Borcsa! – kiabálta. Válasz azonban nem érkezett.

A kétségbeesett pulikölyök próbált visszarohanni Borcsáért az országútra, ám a gazda erős keze ekkor felkapta, és visszavitte a tanyára.

Bukfenc semmit sem értett az egészből, és fel-alá rohangált a kerítés mellett.

-          Hol vau-van Borcsa, hol van Borcsa? – kiabálta izgatottan.

Az állatok összesúgtak, sejtve hogy valami szörnyűséges dolog történhetett Borcsával odakint, mert a gazdának nagyon komor volt a tekintete. Egy fecske is közéjük röppent, aki bizony látta az országúti balesetet, és el is mesélte mindenkinek. Bukfenc észrevette, hogy nagyon pusmognak valamit a többiek, ezért közéjük szaladt ő is:

-          Hol vau-van Borcsa, hol van Borcsa? – ugrándozott közöttük.

Az állatok azonnal úgy tettek, mintha nem tudnának semmiről.

-          Kot-kot, itt nincs!

-          Én sem túúdok róla!

-          Mekk én sem!

Ekkor odalépett a Bukfenc anyukája, és behívta kölykét az ólba.

-          Mama! Mi történt Borcsával?  - kérdezte türelmetlenül Bukfenc.

-          Tudod… - kezdte az anyja, ám képtelen volt megmondani neki az igazat.

-          Hová tűnt?

-          Borcsát… elvitte magával egy felhő, hogy megmutassa neki a felhőkirályságot! – füllentette neki.

-          Engem miért nem vitt? És mikor hozza vissza?

-          Azt sajnos nem tudom.

Bukfenc elújságolta mindenkinek az udvarban, hogy miféle csodálatos dolog történt Borcsával. A tanya lakói pedig úgy tettek, mintha együtt örülnének vele, mert hát senki nem akadt, aki az igazságot bevallotta volna neki.

Bukfenc három egész napon át hanyatt fekve nézte a kék égen átvonuló hófehér felhőket, mindhiába: Borcsának a színét sem látta közöttük.

Harmadnapra megunta a bámészkodást, és ugatni kezdte a felhőket, hogy most már igazán visszahozhatnák Borcsát. Ugatott éjjel, ugatott nappal, de a fehér fellegek nem válaszoltak neki. Az állatok megunták az egész napos zsivajt, ám azt mégsem merte megmondani Bukfencnek senki, hogy Borcsa már nem jön vissza többé. Végül így szólt hozzá a tehén:

-          Hiába úúgatod azokat a felhőket, innen nem hallják meg!

-          Akkor honnan hallják meg? – kíváncsiskodott Bukfenc.

-          Magasabbról kell ahhoz úúgatni.

-          Na akkor felmászok a tetőre! – felelte Bukfenc.

-          Az sem elég hozzá! – vágta rá gyorsan a tehén. - Legalább egy domb tetejére kell ahhoz felmenned.

A tehén mindezt persze csak azért találta ki, hogy csend legyen végre. Azt nem is sejthette, hogy Bukfenc tényleg útra kel. Mert így történt: Bukfenc elszökött a tanyáról, hogy keressen egy magas dombot. Még a befoltozott kerítés sem tarhatta vissza, mert alákapart, és ott bújt ki.

Hosszú utat megjárt, mire talált egy elég magas dombot. Felszaladt a tetejére, és ott folytatta az ugatást, ahol a tanyán abbahagyta.

-          Hol vau-vagy Borcsa, Hol vau-vau-vagy?! Hozzátok vissza felhők, hozzátok vissza!

Ugatott, vonyított, csaholt, vakkantott, három álló napon keresztül.

Az éktelen lármára még maga a felhőkirály is felfigyelt, és rögtön le is küldte hű katonáját, Cikkcakkot, hogy hallgattassa már el, ezt a nyughatatlan pulikutyát.

Cikkcakk meglehetősen különbözött a többi felhőtől, éppen ezért nem is nagyon kedvelték. Fényes-fehéren tündöklő társaihoz képest szürke és komor volt, gyakran dühöngött és szórta a hegyes-cikkcakkos villámokat.

 A szürke felhő hamarosan megtalálta Bukfencet, fölérepült, és olyan erős, mennydörgő hangon szólt hozzá, hogy abba beleremegett a domb is:

-          Hogy merrrészeled megggzavarni felhőország királyságának nyugalmát?

Bukfenc ijedtében egy bokor mögé futott, és onnan válaszolt:

-          Szeretném újra látni Borcsát!

-          Miféle Borrrcsát? – kérdezte dörgő hangján Cikkcakk.

-          Akit elvittetek tőlem!

Cikkcakk gondolkodóba esett, mert olyat ő még nem hallott, hogy egy felhő bárkit is magával ragadott volna, a hurrikánon kívül, de az meg jóval messzebb lakik innen.

-          Nálunk nincs semmiféle Borcsa! – harsogta a felhő.

Erre Bukfenc előmerészkedett a bokor alól:

-          Márpedig ha nem hozzátok vissza, akkor én tovább fogok ugatni! – mondta konokul.

Cikkcakk erre mérgében olyat dörrent, hogy annak hangjától még a messzi távolban is megremegett a föld. Bukfenc azonban nem ijedt meg, ismét ugatni kezdett, éppoly hangosan mint eddig, ha nem hangosabban. A felhő még dühösebb lett, és égető villámokat szórt Bukfencre, aki gyorsan félreugrált előlük, és ugatott tovább. Cikkcakk ekkor sűrű záport zúdított a makacs pulira, ám hiába áztatta bőrig, csak nem tudta elhallgattatni.

A  szürke felhő három egész napon át viaskodott Bukfencel, üvöltött, mennydörgött, hegyes villámokat szórt, jéggel dobálta, esőbe fürdette, ám mindez hasztalan volt. Bukfenc megtépve, átázva, megégetve is folytatta tovább az ugatást.

-          Hozd vissza Borcsát, hozd vissza Borcsát!

Cikkcakk ereje harmadnapra megcsappant, üvöltő torka berekedt, esőfakasztó bugyrai elapadtak, cikázó aranyfullánkjai kifogytak. Így hát kénytelen volt visszakullogni a felhőkirályhoz, akinek aztán elmesélte, hogy járt az eltántoríthatatlan pulival.

-          Nohát akkor eredj vissza, és füllentsd azt neki, hogy Borcsát elvitte tőlünk a Hold, és az olyan messze van, hogy még a legmagasabb hegyről sem hallja meg az ugatását.

Úgy is lett. Cikkcakk közölte a hírt Bukfenccel, aki erre igen elszomorodott.Csöndesen, lógó fejjel bandukolt le a domb tetejéről, nem is nézett fel, csak ment, ment, egyenesen a vakvilágba.

Estére egy sűrű erdőbe ért. Mivel még ott sem emelte fel a fejét, véletlenül nekiment egy fának. Észrevette ezt a szemközti fán ücsörgő bagoly is, és megszólította:

-          Huhú, látom nagyon búslakodsz valamin, hogy ennyire nem nézel magad elé! – mondta Bukfencnek.

A kis pulikutya felnézett a bagolyra:

-          Búslakodok bizony! Mert nem tudom, hogy jutnék fel elég magasra, hogy a Holdon is meghallják az ugatásomat.

-          Nos, ahhoz legalább háromezer fokos létra kellene – felelte mosolyogva a bagoly.

-          Akkor jó sok lehullott gallyra lesz holnap szükségem! – mondta komolyan Bukfenc.

 

Aztán ásított egyet, és elaludt a legközelebbi fa puha mohatakaróján. Másnap reggel talpra pattant, és nekilátott összegyűjteni a letört fadarabokat és ágakat egy halomba. Azt még nem tudta, hogy hogyan fog ezekből létrát készíteni, de ez nem szegte kedvét. Megállás nélkül cipelte a fogai közé szorított ágakat az egyre növekvő kupacba. Az erdőben hamar híre ment a furcsa pulinak, és délutánra már az apró hangyáktól kezdve a félelmetes barnamedvéig, mindenki azt figyelte, hogy mi fog kisülni ebből a nagy gyűjtögetésből.

Egyszer aztán egy izgága, kíváncsi mókus odaugrott a nagy kupac tetejére:

-          Te minek gyűjtesz annyi fadarabot? – Kérdezte.

-          Hogy összerakjak egy háromezer fokos létrát, aminek a tetejéről még a Holdon is meghallják az ugatásomat – felelte büszkén Bukfenc.

Ennek hallatán az erdő állatai olyan hangosan kezdtek nevetni, hogy visszhangzott tőle az egész erdő.

-          Nevessetek csak! – morgolódott Bukfenc. – Én akkor is megépítem azt a létrát.

Mikor elég ág gyűlt össze, leszakított néhány fűszálat, és azzal próbálta összetoldani az őket, ám a fűszálak rövidek is voltak, meg el is szakadtak. Ez után indákkal próbálkozott, de azok meg nehezek voltak, és folyton kicsúsztak a mancsai közül. Az erdő állatai mindezt látván, még hangosabban nevettek rajta.

Bukfencnek be kellett látnia, hogy ezt a létrát egyedül nem tudja megépíteni. Könnyes szemmel vonyítani kezdett az égre.

-          Gyere vissza Borcsa, gyere vissza!

Az állatok többsége hamar ráunt a dologra, és ment vissza mindegyikük a maga dolgára. Néhány állatnak azonban megesett a sírdogáló Bukfencen a szíve.

-          Én tudnék neked hozni jobb indákat is! – mondta a mókus

-          Én pedig segíthetek összekötözni – felelte erre a pók.

-          Én meg egyenes ágakat faragni az állványhoz! – tette hozzá a hód.

-          Mi majd hordjuk a létrafokokat! – szólaltak meg a hangyák.

Bukfenc hálásan megköszönte a segítséget, és azon nyomban neki is láttak a létraépítésnek. A mókus hordta a kötözőindákat, a hód egyenesre rágta a gallyakat, a hangyák felcipelték őket, a pók pedig szorosra csomózta. Bukfenc ott segített, ahol éppen tudott.

A létra estére olyan magas lett, mint a fa, amelyhez – hogy biztosan álljon – hozzárögzítették. Másnap estére a már a felhőkbe nyúlt a vége, harmadnap estére pedig már a legmagasabban szálló madarak sem láttak el a tetejéig. Ekkorra elfogyott az összes gally és fadarab, amiből tovább építkezhettek volna.

-          Most már elég magas lesz! – mondta elégedetten Bukfenc.

Az erdő állatai hitetlenkedve gyűltek a létra köré. Legjobban a bagoly csodálkozott, mert hát ő ezt az egész létra dolgot csak tréfának szánta.

Bukfenc hálásan megköszönte a hódnak, a póknak, a mókusnak és a hangyáknak a segítséget, majd elindult felfelé a létrán.

-          Ne nézz hátra, csak előre! – tanácsolta neki búcsúzóul a mókus.

Nehéz és félelmetes volt felfelé az út, Bukfencnek erősen kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen magasról. Amikor elérte az első felhőket, erős szél támadt, és a létra olyan erősen kezdett hajladozni, hogy Bukfenc alig mert továbbmászni.

Sok-sok létrafokon túljutott, mire a legmagasabban úszó felhők is csak egy-egy apró fehér pöttynek látszottak csupán. Még az ég is megváltozott; tiszta kék színe most furcsa lilás-szürkévé változott.

Hamarosan felért a létra legfelső fokára, és újra ugatni kezdett:

-          Hold! Add vau-vissza Borcsát! Add vissza Borcsát Hold!

Ugatott megállás nélkül, éles hangja még a Hold füléig is eljutott – mert bizony volt neki.

-          Mit akarsz? – kérdezte a Hold Bukfenctől.

-          Add vissza Borcsát! Azt akarom, hogy hazajöjjön! – felelte erre a pulikölyök.

-          Nálam nincs semmiféle Borcsa. Maradj csöndben!

-          Márpedig én addig nem hallgatok el, amíg vissza nem adod nekem Borcsát.

-          Ha úgy tartja kedved, akkor ugass. – mondta végül közönyösen a Hold.

Úgy is lett, Bukfenc ugatott, vakkantott megállás nélkül, szünet nélkül. A Hold úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné a zsivaj, ám nappal egy percet sem tudott tőle aludni, és éjszakánként egyre halványabban, egyre sápadtabban ragyogott a csillagos, fekete égbolton. Harmadnapra már nem bírta tovább és a Napkirálytól kért segítséget, a lármázó pulikutya miatt.

A Napkirály elküldte leghatalmasabb, és legfélelmetesebb szolgáját: Tátongót.

Tátongóból egyetlen sötét, formátlan száj látszott csupán, amely a többi testrészét teljesen eltakarta. Rettegett tőle a világegyetem összes égiteste, mert ha haragra gerjedt, még a legnagyobb csillagokat is képes volt a szájába szippantani.

Bukfenc mindeközben nem pihent egy percet sem:

-          Add vissza Borcsát, add vissza Hold! – ismételte folyamatosan.

Ekkor hirtelen olyan sötétség támadt körülötte, hogy Bukfenc még az orra hegyéig sem látott. A levegő is úgy lehűlt, hogy a kis puli remegni kezdett, fogai összekoccantak, sőt még a bundájának hosszú fürtjei is jépcsapokká váltak.

-          Hogy merészeled megzavarni a napkirályság nyugalmát? – kérdezte egy irtózatos hang a sötétben. Tátongó volt az. Bukfenc úgy reszketett, hogy válaszolni is alig bírt.

-          Én csak vi-vi-vissza szeretném kapni Borcsát!

-          Miféle Borcsát? – kérdezte a hatalmas Tátongó.

Ekkor Bukfenc vacogó foggal elmesélte Borcsa eltűnését az országúton, a Cikkcakkal vívott küzdelmét, és a háromezer fokos létra megépítését. Tátongó a történet hallatán mélyen elcsodálkozott, mert ilyen nagy elszántságról még ő sem hallott.

-          Borcsa már nem él. – mondta megenyhülve Bukfencnek – Nem vitték el sem a felhők, sem a hold. Elütötték őt azon az úton, csak senki nem merte neked megmondani az igazat. Így a zajongásod is hasztalan.

Bukfenc a döbbenettől szóhoz sem jutott. Hiábavaló és értelmetlen volt hát minden küzdelme, amit Borcsáért vívott? Hazugságok köveiből rakták ki azt az utat, amelyen idáig jutott? Mélységes szomorúság költözött a szívébe, némán hullottak a könnycseppek a szeméből.

Tátongó ekkor megsajnálta a kis pulit.

-          Kapsz egy lehetőséget, hogy visszakapd Borcsát! – mondta Bukfencnek. - Ám ahhoz minden eddiginél bátrabbnak kell lenned.

-          Mit kell tennem? – kérdezte Bukfenc.

-          Vesd le magad a létráról. Ha képes vagy Borcsáért leugrani innen, akkor visszafordítom neked az idő kerekét akkorra, amikor még élt.

-          Honnan tudjam, hogy igazat mondasz?

Tátongó nem felelt, csak némán várakozott. Ekkor Bukfenc lenézett a létra tetejéről, a magasból, ahol életnek már nyoma sem volt, ahol még a levegő is furcsa színű volt, ahonnan a felhők is csak apró pontoknak látszottak csupán.

Bukfenc szíve hevesen vert, a zuhanásra gondolt, aztán Tátongóra, a létra megépítésére, Cikk-cakkra, az országútra… végül Borcsára. Aztán behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és levetette magát a létra csúcsáról.

Összegömbölyödve, a legrosszabbra felkészülve zuhant lefelé a kis puli, némán kettéhasítva a levegőt. Már egészen közel érkezett a földfelszínhez, amikor Tátongó hirtelen kinyújtotta az eddig szinte láthatatlan fekete bársonykezét, és finoman elkapta Bukfencet. Másik kezével pedig erősen megragadta az idő fonalát, és visszafelé kezdte húzni.

Bukfenc ámélkodva figyelte, ahogy hirtelen a feje tetejére áll a világ és ellenkező irányba kezd mozogni a minden: az állatok hátrafelé haladtak, a növények burjánzás helyett összezsugorodtak, az esőcseppek felfelé estek. Amikor visszaérkeztek Borcsa érkezésének napjáig, Tátongó így szólt:

-          Mivel visszapörgettem az időt, rajtad kívül senki nem fog rá emlékezni, hogy mi történt. Legközelebb jobban vigyázzatok, mert többször nem tudok segíteni.

-          Úgy lesz! Köszönöm Tátongó! – mondta komolyan Bukfenc.

Tátongó letette Bukfencet a tanya közepére, és már el is tűnt. Borcsa éppen ott állt előtte. Bukfenc örömében körbeugrándozta a megszeppent pulilányt, aki – mivel nem emlékezett - nem is igen értett ebből semmit. Ekkor Bukfenc mamája lépett oda.

-          Hát te meg hol csavarogtál eddig? Reggel óta nem találunk sehol!

Bukfenc rövid gondolkodás után, végül is csak ennyit felelt:

-          Én… csak aludtam egyet.

***

Mert bizony nehéz azt elmondani valakinek, hogy a célját nem érheti el; még nehezebb elmondani, hogy miként sikerült mégis.
Az írás hossza kb. 14 ezer karakter



Tetszik, ahogy

Tetszik, ahogy megszólaltatod az állatokat, igazán ötletes! Volt, ahol elszorult a szívem, de aztán huhhh, fellélegeztem! :-)

állhatatosság

visszaforgatni az idő kerekét... ezt biztosan jó sokan tudnák értékelni..:)
nagyon aranyos kis mese a kitartásról, az állhatatosságról, gyerekeknek s felnőtteknek egyaránt.

Megható

Megható, szép mese; leginkább az tetszik, ahogy az elején a tehenek, tyúkok és kecskék beszélnek, ott érezhető leginkább a mesék bája, a történet komoly mondanivalója inkább felnőtteknek való. Helyenként nagyon jó szóképeket sikerült találnod: "Cikkcakk ereje harmadnapra megcsappant, üvöltő torka berekedt, esőfakasztó bugyrai elapadtak, cikázó aranyfullánkjai kifogytak." - ez a mondat nagyon tetszik.
További jó írást!

Kalina

Tanulságos mese

Tanulságos mese felnötteknek. Mi sajos ,elég hamar feladjuk.Ha ugy  küzdenénk mint Bukfenc, vállalva

a kockázatot, elérnénk a célunkat. 

Nagyon tetszik Gratulálok.