Évszám
2012
Beküldő
Miyu89
Mottó: Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.
1
Ahogyan az a Bibliában is megvagyon írva, Isten megteremtette a világot: az eget és földet, szétválasztotta a sötétséget és a világosságot, s életet lehelt ama földre – növényeket, állatokat, majd megalkotta a teremtés csúcsát, az embert. De amaz nem volt tökéletes, és hamar bűnbe esett, melynek szennyét soha nem tudta lemosni lelkéről, így száműzettetett ama Paradicsomból. Az ember eztán csak jobban bemocskolta bensőjét, hatalmas fájdalmat okozva ezzel Istennek. Ekkortól fogva az Úr el akarta törölni a számára oly kedves teremtményét, melyet saját képmására alkotott, s Özönvizet küldött reájuk. Ámde mégis megkönyörült néhányukon, kikben még ott pislákolt a hit apró szikrája, s így újra benépesedett a világ. Évszázadok múlva újfent rá kellett jönnie, hogy hiábavalóság volt tette, hiszen az emberből nem lehet kiirtani a rosszat, míg a gonosz munkálkodik. De hogy ne kelljen újra végítéletet mondania felettük, elküldte hát egyszülött fiát, hogy halálával szabadítsa fel az igaz útról letértek lelkét. Ezáltal sokak hitét felerősítette s megvédte őket a sötétségtől, de voltak, kik nem érezték szeretetét s csak továbbsüllyedtek az árnyak közé. Az idők során az emberi gyarlóság és rosszakarás oly mértékeket öltött, hogy Isten már nem tudott vélük mihez kezdeni. Az eltévelyedettek lelkéből kitört a kárhozat, felszállott az égbolt felé, s a Napot eltakarva, egy teljes Holdfordulatig sötétségbe borította a világot - ekkor születtek meg a démonok, ama gyilkos árnyteremtmények, melyek minden nyolcvanadik esztendőben visszatérve elhozzák a sötétséget és halált. Ezt látva Isten nagyon megrémült, s minden megmaradt erejét összegyűjtve elvetette az isteni üdvözülés magját az erre méltó emberek lelkében. Ama mag a sötétség eljövetelekor meghasadt, szétáradt az isteni erő a kiválasztottak testében, s újjászülettek Isten védelmező Angyalaiként, kiknek feladata az emberiség megóvása volt. Mégis hasztalan próbálkoztak évszázadokon át, mert az ember nem hitt bennük eléggé, s a démonok száma egyre csak gyarapodott az emberi gyarlóság növekedésével. Ezért az angyalok ideje is leáldozott, az isteni mag nem tudta megvetni magát egyetlen lélekben sem, s a félelem apránként fertőzte meg az emberek elméjét, szívét, mely azt sugallta, hogy Isten elfordult tőlük, vagy Ő maga is elenyészett, hiszen már nem küld több angyalt segítségül. Így a világ egyensúlya teljesen felborult.
2
A még életben maradt emberek kolóniákba tömörültek egy-egy nagyobb városban, melyeket hatalmas metropoliszokká építettek ki, s visszanyúltak a tiltott okkultizmushoz, hogy védhessék magukat a démonokkal szemben. Ezeket a városokat erős védőakadállyal zárták körül, melyet a magas spirituális erővel rendelkező szerzetesek állítottak fel. A metropoliszokon kívül elterülő föld teljesen elpusztult, terméketlenné vált a harcok során. A démonok minden élőlényt felemésztettek, és minden létesítményt elpusztítottak, ami csak az útjukba került. Kíméletlen tombolásuk következtében a termőtalaj teljesen elsivatagosodott, a folyók és tavak kiszáradtak, így a városokon kívül képtelenség volt életben maradni. A korábbi települések nyomait csak régi romhalmok jelezik, több nem maradt meg belőlük. Az emberek folyamatosan kutatták a démonok legyőzésének módját, s úgy gondolták, hogyha elpusztítják a föld mélyén meglapuló fészküket, akkor véget vethetnek a borzalomnak. De az elmúlt évszázadok során hiába ástak a talajba mélyebbnél mélyebbre, nem tudtak elérni olyan mélységekig, ahol ráakadhattak volna. Így más nem lévén, az emberiség védelmében folyamatosan szerzeteseket képeztek ki. Rettentően szigorú szabályokat állítottak fel a városok urai, akik fentről irányították az embereket. A legutóbbi napfogyatkozáskor a démonok itt-ott át tudtak törni a védőakadályokon, s nagy mészárlásokat végeztek a metropoliszokon belül is, mivel az ember alkotta lőfegyverek hatástalanok voltak ellenük. Ezután a városok urai elrendelték egy különleges alakulat létrejöttét, melybe olyan embereket soroztak be, akikben megvan a spirituális erő, de a védőakadályt képtelenek voltak felállítani. Így hát megalapították a S.E.K.A. Akadémiát – Spirituális erő Elsajátításának Képzése és Alkalmazása Akadémia. Ezt két részlegre osztották; egyik a Védelmi Osztag, amely a szerzetesek nevelésével és tanításával foglalkozott, míg a másik a Harci Osztag, mely kiképezte azokat a fiatalokat, akik nem képesek elsajátítani a védőakadály megalkotását, de spirituális erejük hasznos lehet a harcokban. Katonai kiképzésben részesültek, melybe a fekete mágia használatát belevegyítették – mivel rájöttek, hogy a mágia nem csak védekezésre alkalmas, hanem támadó formában használva is hatásos a démonok ellen. Ám a mágia a hétköznapokban is megtalálható volt, szinte teljesen beleívódott az emberek életébe, létszükségletté vált. A kiöregedett szerzeteseket beállították a mesteremberek mellé, hogy a fegyverkovácsolás folyamatát megtöltsék mágiával, mivel az így készült fegyverek - kardok és más szúró- vágóeszközökkel meg lehetett sebesíteni a szörnyeket.
3
Ebben a hitvány korban láttam napvilágot a hatalmasabb metropolisz, Ancaria nyomornegyedének mélyén. Sajnos ebben a világban az is számított, hogy a városon belül hova születtél. A tehetősebb emberek az elzárt vezetői negyedben laktak, míg a kisemmizettek lent a porban és nyomorúságban. Itt már mindent a pénz határozott meg, a hit és megbecsülés nem ért semmit. Születésem éjjelén hatalmas vihar tombolt, villámok cikáztak az égen. Édesanyám rettentő kínok közepette hozott világra, s rögtön utána meg is akart ölni, mivel nem tudott volna eltartani. Mikor apám tudomást szerzett a terhességről azonnal otthagyta anyámat. Szerelemgyermek voltam, de mivel a pénz diktált, jobbnak látták, ha igazán semmissé teszik a történteket. Mikor anyám nyomorúságában, megtébolyult tekintettel felettem térdelt egy konyhakéssel a kezében, én angyali mosolyommal ránevettem, s csak csillogtak nagy égszínkék szemeim. Kiejtette kezéből a gyilkos eszközt, s rettentő zokogás közepette magához ölelte pólyába csavart kis testem. Győzött felette az anyai ösztön, de így is, hogy életben maradtam, földi létem nem volt épp egy leányálom. A Morgana nevet kaptam tőle, de szinte soha nem láttam otthon. Hogy eltarthasson mindkettőnket, folyamatosan dolgozott és csak késő éjjel jött haza. Az iskoláztatásomra nem volt pénz, így amint elértem a tízéves kort, engem is elküldött dolgozni egy varrónőhöz. Ott megtanultam szabni, varrni, és az idős asszony szabadidejében megtanított írni és olvasni is. Így teltek az évek, egyre jobb munkákat készítettem, s a tudásszomjam is minduntalan növekedett. Minden vágyam az volt, hogy kitörhessek ebből a szerencsétlen helyzetből és tekintetemet egyszer a tiszta kék égre emelhessem.
4
Abban az évben, mikor betöltöttem a huszonkettőt, a világ újra felbolydult. Az emberek idegesen futkostak jobbra-balra, és a katonai őrség számát is megemelték. Elkezdtek razziázni, és begyűjtötték az összes olyan személyt, aki csak egy kevéske spirituális erővel is rendelkezett. Ez az év újra a Napfogyatkozásé, de pontosan nem lehet tudni, hogy mikor fog bekövetkezni. Olvastam erről a központi könyvtárban a Holdfény Krónika másolatában, de soha nem gondoltam, hogy át is fogom élni. Megfogadtam még kiskoromban, hogyha ez megtörténne, akkor előtte mindenképp látnom kell saját szememmel a napfényt, hiszen a gyárnegyed alsóbb szintjeire nem ért le a természetes fény, örökösen félhomályban éltünk. Csak a gazdagok kiváltsága volt a napfény, mivel a várost úgy építették fel, hogy a vezetői negyed kiemelkedett a gyárnegyedből, és hogy megakadályozzák a szegények átjárását, még egy tavat is vontak köré, s csak négy hídon át lehetett megközelíteni. Ezt a tavat az Élet forrásának nevezték, hiszen ez az egyetlen vízgyűjtő a közelben, mióta elkezdtek pusztítani a démonok. E nélkül nem létezhetne élet Ancariaban. Ezért is vontak egy második védőpajzsot a tó köré, így védték egyszerre az értékes vizet és a vezetők negyedét is.
5
Másnap elhatároztam, hogy nem megyek be dolgozni, hanem nekivágtam a metropoliszóriás megmászásának. Átverekedtem magam a zsúfolt nyomornegyeden, át a műhelyeken, a piacokon és a kereskedőnegyeden teljesen a hídig. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy ne vegyenek észre, így szinte árnyként suhanva lopakodtam a dohos falak tövében. A hídnál viszont már nem volt hova bújnom. Feltűnés nélkül, mintha csak az Élet forrását szeretném megcsodálni, egyre közeledtem a hozzám közel eső hídhoz. Szerencsémre a hidat nem védték, hiszen elég volt a védőpajzs is, azon engedély nélkül senki nem tudott átkelni. Tudtam ezt, de valahogy mégis erős késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, hátha történni fog valami. És igen... egyetlen gyenge érintésemre pár pillanatra megszűnt a védőpajzs, így beléphettem a vezetők negyedébe. Célirányosan megindultam a főtér felé. Nem lehetett eltéveszteni, hiába nem jártam még itt. A téren állt Ancaria legmagasabb tornya, mely tetején a mágikus kő oltára volt elhelyezve. Ez a kő felerősítette az emberek spirituális erejét és innen tudták szétosztani azt a város őrtornyaiba, melyek a védőpajzs kapcsolódási pontjai voltak. Mikor kiértem a térre egy csoport katona vett észre, s tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Berontottam a toronyajtón, s űzött vadként rohantam felfelé. Rengeteg lépcsőt kellett megmásznom, de szerencsémre a felfegyverzett őrség lassabb volt nálam. Mikor felértem, szemem elé tárult az oltár a kővel. Egy pillanatra elbűvölt teljesen és megfeledkeztem, hogy miért is voltam itt. Csodálatos látvány volt, ahogy a napfény csillogva táncol a drágakövön. Ekkor léptek dobogására lettem figyelmes, és nemsokára rendfenntartók állták el a menekülés egyetlen útját mögöttem. Elindultak felém, és én kénytelen voltam a korlát felé hátrálni. Végül nekiütődött a hátam, s tudtam, már nincs hova menni. De mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan erő ösztönzésére felmásztam a korlátra, elrugaszkodtam a csőről, felugrottam, s szinte repültem, majd a torony tetején érkeztem le. Ekkor végre megcsodálhattam teljes egészében a fényesen csillogó égitestet. Behunyt szemmel felé nyújtottam karjaimat, mintha át akarnám ölelni, s testem csak itta magába a kellemes meleget. Végre éreztem, hogy tényleg élek. Ekkor a Nap szélén megjelent egy sötét folt, mely percről percre csak nőtt. Hát elkezdődött… Tágra nyílt szemekkel csak meredtem a jelenségre, s mikor a Napfogyatkozás már szinte teljes volt, testem megremegett. Éreztem, hogy a mellkasomban növekvő boldogság lassan szétáradt egész lényemben, beleborzongtam a kellemes érzésbe. A szeretet átitatott, lebegtem a boldogságban és a lelki teljességben. De ezt az idilli állapotot egy hirtelen éles fájdalom szakította meg, melyet hátamon két pontban éreztem, s szinte hallottam, hogy felszakadt a bőr. Sikítva térdre rogytam. Megérintettem, s egy dudort fedeztem fel, mely eszméletlen erővel tört elő. Könnyeim patakzottak, mint sebeimből a vér, s mikor már elviselhetetlen volt a kín és úgy éreztem, hogy menten szétszakadok, a felszínre tört két hatalmas, véráztatta fehér szárny. Tudatom elsötétült sokk hatására, de valahogy egy perc múlva elmém mégis újra elcsendesült, testem elernyedt, s körülölelt a sötétség. Nehézkesen feltápászkodtam a kupola csúcsdíszébe kapaszkodva, kihúztam görnyedt hátam, nagyot lélegeztem, s szárnyaim teljes hosszukban kifeszültek.
Angyalként születtem újjá.
6
Újra béke és melegség vette át a lelkemben dúló félelem helyét, s tudatomat betöltötte az isteni igazságból fakadó megvilágosodás. Egy mély, bizalmat sugalló hangot hallottam a távolból, mely arra kért, hogy tolmácsoljam szavait az emberek felé. Eddig én is kétkedő voltam, de ezt az igazságot, melyet lelkembe ültetett, most saját bőrömön is megtapasztaltam. Nem a világot kell megváltoztatni, mert erre nincs is szükség. Észre kell vennünk, hogy nem okolhatunk másokat a bűneinkért és azok következményeiért, csakis önmagunkat. Ezért nekünk kell megváltoznunk, s magunknak kell megtalálni a helyes utat. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa. Hinnünk kell önmagunkban, hinnünk kell embertársaink jóságában, és hinnünk kell abban, hogy együtt sikerül visszaállítani a világ egyensúlyát.
Mi hoztuk létre saját démonainkat, ezért nekünk is kell megküzdeni velük. Nehéz lesz ez az út, amelyet választottunk, mi emberek, de végig kell járnunk!
1
Ahogyan az a Bibliában is megvagyon írva, Isten megteremtette a világot: az eget és földet, szétválasztotta a sötétséget és a világosságot, s életet lehelt ama földre – növényeket, állatokat, majd megalkotta a teremtés csúcsát, az embert. De amaz nem volt tökéletes, és hamar bűnbe esett, melynek szennyét soha nem tudta lemosni lelkéről, így száműzettetett ama Paradicsomból. Az ember eztán csak jobban bemocskolta bensőjét, hatalmas fájdalmat okozva ezzel Istennek. Ekkortól fogva az Úr el akarta törölni a számára oly kedves teremtményét, melyet saját képmására alkotott, s Özönvizet küldött reájuk. Ámde mégis megkönyörült néhányukon, kikben még ott pislákolt a hit apró szikrája, s így újra benépesedett a világ. Évszázadok múlva újfent rá kellett jönnie, hogy hiábavalóság volt tette, hiszen az emberből nem lehet kiirtani a rosszat, míg a gonosz munkálkodik. De hogy ne kelljen újra végítéletet mondania felettük, elküldte hát egyszülött fiát, hogy halálával szabadítsa fel az igaz útról letértek lelkét. Ezáltal sokak hitét felerősítette s megvédte őket a sötétségtől, de voltak, kik nem érezték szeretetét s csak továbbsüllyedtek az árnyak közé. Az idők során az emberi gyarlóság és rosszakarás oly mértékeket öltött, hogy Isten már nem tudott vélük mihez kezdeni. Az eltévelyedettek lelkéből kitört a kárhozat, felszállott az égbolt felé, s a Napot eltakarva, egy teljes Holdfordulatig sötétségbe borította a világot - ekkor születtek meg a démonok, ama gyilkos árnyteremtmények, melyek minden nyolcvanadik esztendőben visszatérve elhozzák a sötétséget és halált. Ezt látva Isten nagyon megrémült, s minden megmaradt erejét összegyűjtve elvetette az isteni üdvözülés magját az erre méltó emberek lelkében. Ama mag a sötétség eljövetelekor meghasadt, szétáradt az isteni erő a kiválasztottak testében, s újjászülettek Isten védelmező Angyalaiként, kiknek feladata az emberiség megóvása volt. Mégis hasztalan próbálkoztak évszázadokon át, mert az ember nem hitt bennük eléggé, s a démonok száma egyre csak gyarapodott az emberi gyarlóság növekedésével. Ezért az angyalok ideje is leáldozott, az isteni mag nem tudta megvetni magát egyetlen lélekben sem, s a félelem apránként fertőzte meg az emberek elméjét, szívét, mely azt sugallta, hogy Isten elfordult tőlük, vagy Ő maga is elenyészett, hiszen már nem küld több angyalt segítségül. Így a világ egyensúlya teljesen felborult.
2
A még életben maradt emberek kolóniákba tömörültek egy-egy nagyobb városban, melyeket hatalmas metropoliszokká építettek ki, s visszanyúltak a tiltott okkultizmushoz, hogy védhessék magukat a démonokkal szemben. Ezeket a városokat erős védőakadállyal zárták körül, melyet a magas spirituális erővel rendelkező szerzetesek állítottak fel. A metropoliszokon kívül elterülő föld teljesen elpusztult, terméketlenné vált a harcok során. A démonok minden élőlényt felemésztettek, és minden létesítményt elpusztítottak, ami csak az útjukba került. Kíméletlen tombolásuk következtében a termőtalaj teljesen elsivatagosodott, a folyók és tavak kiszáradtak, így a városokon kívül képtelenség volt életben maradni. A korábbi települések nyomait csak régi romhalmok jelezik, több nem maradt meg belőlük. Az emberek folyamatosan kutatták a démonok legyőzésének módját, s úgy gondolták, hogyha elpusztítják a föld mélyén meglapuló fészküket, akkor véget vethetnek a borzalomnak. De az elmúlt évszázadok során hiába ástak a talajba mélyebbnél mélyebbre, nem tudtak elérni olyan mélységekig, ahol ráakadhattak volna. Így más nem lévén, az emberiség védelmében folyamatosan szerzeteseket képeztek ki. Rettentően szigorú szabályokat állítottak fel a városok urai, akik fentről irányították az embereket. A legutóbbi napfogyatkozáskor a démonok itt-ott át tudtak törni a védőakadályokon, s nagy mészárlásokat végeztek a metropoliszokon belül is, mivel az ember alkotta lőfegyverek hatástalanok voltak ellenük. Ezután a városok urai elrendelték egy különleges alakulat létrejöttét, melybe olyan embereket soroztak be, akikben megvan a spirituális erő, de a védőakadályt képtelenek voltak felállítani. Így hát megalapították a S.E.K.A. Akadémiát – Spirituális erő Elsajátításának Képzése és Alkalmazása Akadémia. Ezt két részlegre osztották; egyik a Védelmi Osztag, amely a szerzetesek nevelésével és tanításával foglalkozott, míg a másik a Harci Osztag, mely kiképezte azokat a fiatalokat, akik nem képesek elsajátítani a védőakadály megalkotását, de spirituális erejük hasznos lehet a harcokban. Katonai kiképzésben részesültek, melybe a fekete mágia használatát belevegyítették – mivel rájöttek, hogy a mágia nem csak védekezésre alkalmas, hanem támadó formában használva is hatásos a démonok ellen. Ám a mágia a hétköznapokban is megtalálható volt, szinte teljesen beleívódott az emberek életébe, létszükségletté vált. A kiöregedett szerzeteseket beállították a mesteremberek mellé, hogy a fegyverkovácsolás folyamatát megtöltsék mágiával, mivel az így készült fegyverek - kardok és más szúró- vágóeszközökkel meg lehetett sebesíteni a szörnyeket.
3
Ebben a hitvány korban láttam napvilágot a hatalmasabb metropolisz, Ancaria nyomornegyedének mélyén. Sajnos ebben a világban az is számított, hogy a városon belül hova születtél. A tehetősebb emberek az elzárt vezetői negyedben laktak, míg a kisemmizettek lent a porban és nyomorúságban. Itt már mindent a pénz határozott meg, a hit és megbecsülés nem ért semmit. Születésem éjjelén hatalmas vihar tombolt, villámok cikáztak az égen. Édesanyám rettentő kínok közepette hozott világra, s rögtön utána meg is akart ölni, mivel nem tudott volna eltartani. Mikor apám tudomást szerzett a terhességről azonnal otthagyta anyámat. Szerelemgyermek voltam, de mivel a pénz diktált, jobbnak látták, ha igazán semmissé teszik a történteket. Mikor anyám nyomorúságában, megtébolyult tekintettel felettem térdelt egy konyhakéssel a kezében, én angyali mosolyommal ránevettem, s csak csillogtak nagy égszínkék szemeim. Kiejtette kezéből a gyilkos eszközt, s rettentő zokogás közepette magához ölelte pólyába csavart kis testem. Győzött felette az anyai ösztön, de így is, hogy életben maradtam, földi létem nem volt épp egy leányálom. A Morgana nevet kaptam tőle, de szinte soha nem láttam otthon. Hogy eltarthasson mindkettőnket, folyamatosan dolgozott és csak késő éjjel jött haza. Az iskoláztatásomra nem volt pénz, így amint elértem a tízéves kort, engem is elküldött dolgozni egy varrónőhöz. Ott megtanultam szabni, varrni, és az idős asszony szabadidejében megtanított írni és olvasni is. Így teltek az évek, egyre jobb munkákat készítettem, s a tudásszomjam is minduntalan növekedett. Minden vágyam az volt, hogy kitörhessek ebből a szerencsétlen helyzetből és tekintetemet egyszer a tiszta kék égre emelhessem.
4
Abban az évben, mikor betöltöttem a huszonkettőt, a világ újra felbolydult. Az emberek idegesen futkostak jobbra-balra, és a katonai őrség számát is megemelték. Elkezdtek razziázni, és begyűjtötték az összes olyan személyt, aki csak egy kevéske spirituális erővel is rendelkezett. Ez az év újra a Napfogyatkozásé, de pontosan nem lehet tudni, hogy mikor fog bekövetkezni. Olvastam erről a központi könyvtárban a Holdfény Krónika másolatában, de soha nem gondoltam, hogy át is fogom élni. Megfogadtam még kiskoromban, hogyha ez megtörténne, akkor előtte mindenképp látnom kell saját szememmel a napfényt, hiszen a gyárnegyed alsóbb szintjeire nem ért le a természetes fény, örökösen félhomályban éltünk. Csak a gazdagok kiváltsága volt a napfény, mivel a várost úgy építették fel, hogy a vezetői negyed kiemelkedett a gyárnegyedből, és hogy megakadályozzák a szegények átjárását, még egy tavat is vontak köré, s csak négy hídon át lehetett megközelíteni. Ezt a tavat az Élet forrásának nevezték, hiszen ez az egyetlen vízgyűjtő a közelben, mióta elkezdtek pusztítani a démonok. E nélkül nem létezhetne élet Ancariaban. Ezért is vontak egy második védőpajzsot a tó köré, így védték egyszerre az értékes vizet és a vezetők negyedét is.
5
Másnap elhatároztam, hogy nem megyek be dolgozni, hanem nekivágtam a metropoliszóriás megmászásának. Átverekedtem magam a zsúfolt nyomornegyeden, át a műhelyeken, a piacokon és a kereskedőnegyeden teljesen a hídig. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy ne vegyenek észre, így szinte árnyként suhanva lopakodtam a dohos falak tövében. A hídnál viszont már nem volt hova bújnom. Feltűnés nélkül, mintha csak az Élet forrását szeretném megcsodálni, egyre közeledtem a hozzám közel eső hídhoz. Szerencsémre a hidat nem védték, hiszen elég volt a védőpajzs is, azon engedély nélkül senki nem tudott átkelni. Tudtam ezt, de valahogy mégis erős késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, hátha történni fog valami. És igen... egyetlen gyenge érintésemre pár pillanatra megszűnt a védőpajzs, így beléphettem a vezetők negyedébe. Célirányosan megindultam a főtér felé. Nem lehetett eltéveszteni, hiába nem jártam még itt. A téren állt Ancaria legmagasabb tornya, mely tetején a mágikus kő oltára volt elhelyezve. Ez a kő felerősítette az emberek spirituális erejét és innen tudták szétosztani azt a város őrtornyaiba, melyek a védőpajzs kapcsolódási pontjai voltak. Mikor kiértem a térre egy csoport katona vett észre, s tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Berontottam a toronyajtón, s űzött vadként rohantam felfelé. Rengeteg lépcsőt kellett megmásznom, de szerencsémre a felfegyverzett őrség lassabb volt nálam. Mikor felértem, szemem elé tárult az oltár a kővel. Egy pillanatra elbűvölt teljesen és megfeledkeztem, hogy miért is voltam itt. Csodálatos látvány volt, ahogy a napfény csillogva táncol a drágakövön. Ekkor léptek dobogására lettem figyelmes, és nemsokára rendfenntartók állták el a menekülés egyetlen útját mögöttem. Elindultak felém, és én kénytelen voltam a korlát felé hátrálni. Végül nekiütődött a hátam, s tudtam, már nincs hova menni. De mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan erő ösztönzésére felmásztam a korlátra, elrugaszkodtam a csőről, felugrottam, s szinte repültem, majd a torony tetején érkeztem le. Ekkor végre megcsodálhattam teljes egészében a fényesen csillogó égitestet. Behunyt szemmel felé nyújtottam karjaimat, mintha át akarnám ölelni, s testem csak itta magába a kellemes meleget. Végre éreztem, hogy tényleg élek. Ekkor a Nap szélén megjelent egy sötét folt, mely percről percre csak nőtt. Hát elkezdődött… Tágra nyílt szemekkel csak meredtem a jelenségre, s mikor a Napfogyatkozás már szinte teljes volt, testem megremegett. Éreztem, hogy a mellkasomban növekvő boldogság lassan szétáradt egész lényemben, beleborzongtam a kellemes érzésbe. A szeretet átitatott, lebegtem a boldogságban és a lelki teljességben. De ezt az idilli állapotot egy hirtelen éles fájdalom szakította meg, melyet hátamon két pontban éreztem, s szinte hallottam, hogy felszakadt a bőr. Sikítva térdre rogytam. Megérintettem, s egy dudort fedeztem fel, mely eszméletlen erővel tört elő. Könnyeim patakzottak, mint sebeimből a vér, s mikor már elviselhetetlen volt a kín és úgy éreztem, hogy menten szétszakadok, a felszínre tört két hatalmas, véráztatta fehér szárny. Tudatom elsötétült sokk hatására, de valahogy egy perc múlva elmém mégis újra elcsendesült, testem elernyedt, s körülölelt a sötétség. Nehézkesen feltápászkodtam a kupola csúcsdíszébe kapaszkodva, kihúztam görnyedt hátam, nagyot lélegeztem, s szárnyaim teljes hosszukban kifeszültek.
Angyalként születtem újjá.
6
Újra béke és melegség vette át a lelkemben dúló félelem helyét, s tudatomat betöltötte az isteni igazságból fakadó megvilágosodás. Egy mély, bizalmat sugalló hangot hallottam a távolból, mely arra kért, hogy tolmácsoljam szavait az emberek felé. Eddig én is kétkedő voltam, de ezt az igazságot, melyet lelkembe ültetett, most saját bőrömön is megtapasztaltam. Nem a világot kell megváltoztatni, mert erre nincs is szükség. Észre kell vennünk, hogy nem okolhatunk másokat a bűneinkért és azok következményeiért, csakis önmagunkat. Ezért nekünk kell megváltoznunk, s magunknak kell megtalálni a helyes utat. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa. Hinnünk kell önmagunkban, hinnünk kell embertársaink jóságában, és hinnünk kell abban, hogy együtt sikerül visszaállítani a világ egyensúlyát.
Mi hoztuk létre saját démonainkat, ezért nekünk is kell megküzdeni velük. Nehéz lesz ez az út, amelyet választottunk, mi emberek, de végig kell járnunk!