A bűnözők utcájában

Évszám
2011
Beküldő
caterine
Egy füstös, zajos, fekete városba költöztünk a nyolcvanas évek végén, mit sem tudva az itt lakó emberek jelleméről, rugdosó természetéről.
Felkiáltott egy orvos:
- Hát maga mit keres ebben a városban? Itt tönkre fog menni!

Albérletben laktunk, nagyon nehéz volt a helyzetem, mindenféle munkát el kellett vállalnom, esténként még takarítottam is. Nehezen sikerült megvásárolni egy zöldövezeti lerobbant gázos lakást. Örültem, hogy madár csicsergésre fogok hajnalban kelni, előre terveztem, hogy kiülök a közeli játszótérre könyvet olvasni, hadd legyek minél többet friss levegőn. Igen ám, de a játszótér kihalt volt és üres, aminek nem sejtettem az okát: rossz gyerekek garázdálkodtak ott, különösen esténként gyűltek össze a bérházak sarkán, rettegésben tartva az arra közlekedőket. Sötétedés után senki sem járt kíséret nélkül odakinn. Hiába volt a zöld környezet, a friss levegő, ha bátortalanul nem élvezhette az ember. Én a kisvárosban, ahol éltem, nem ismertem az utcán a félelmet. Itt megtanultam, belém ivódott örökre.
 
Régebben mindenkit megértettem, viselkedését az embereknek vissza tudtam vezetni sérelmük kezdetére, gyermekkori fel nem dolgozott emlékekre. Sok barátra tettem szert ezáltal, megosztották velem lelki problémájukat abban az időben, amikor ezeket csak súgva egymás között emlegették az emberek. Nem is értették sokan lélek elemző hajlamokat. Lelkizőnek csúfoltak. Minden emberben megkerestem a jót, a nemeset, a szépet. Ez mára gyökerestűl megváltozott. Sokáig nem értettem a gonoszságot, rá kellett jönnöm, hogy vannak olyanok, akik akkor boldogok, amikor árthatnak valakinek.


Pár utcagyerekkel megismerkedtek a gyerekeim, s onnantól bizony a nagyobbik lányom is kiállt a sarokra velük, amiből rengeteg galiba keletkezett. Egyik esetben az egyik lány börtönviselt barátja kergette a gyerekeket, s mikor elérte őket, szinte a nyakuknál fogva felemelte őket, majd ütlegekkel próbálta belőlük kiszedni, kivel látták barátnőjét, amíg a börtönben volt. Rettegett tőle a nagyobbik lányom is. Nem mert hazajönni, elbújt az iskola udvarán. Jöttek nekem szólni, hogy fél a gyerek, nem mer hazajönni egyedül. Ekkor a szatírnak becézett fiatalember éppen az egyik szemközti lakó lányát támadta meg, akinek ott termett az apja és szembeszegült vele. Szatír dühösen, de elszaladt onnan.

Másnap meglátogatott festőművész ismerősöm. Elsoroltam neki, mi történt, a gyerek fél a szatírtól. Elindultunk a kis utcában, a csapat bűnöző gyerek a híres sokgyermekes családdal az egyik bérház mellett állt cigarettázva, nagy hangon. Megláttam szatírt. Kérdeztem tőle:
- Miért kergeti a lányomat?

  Ugrottak egyet, leütötték a festőt, majd rugdosni kezdték, én szaladtam, ahogy bírtam, hogy segítséget hívjak. Géppuskaropogásként hatott az egyik testvérbanda legnagyobb leányának üvöltése a hátam mögött:
 - Üssétek le!
Éppen beleszaladtam az utcába beforduló rendőr autóba. Mondtam, hogy leütötték az ismerősömet. Odajött a szatír, akit a rendőrök ismerhettek már múltjáról, egy nagy darab szőke fiatalember, vigyorogni kezdett. A rendőrök semmit sem tettek érdekünkben, olyan volt, mintha a bűnözők érdekeit védték volna.

Saját pénzemen taxit fogadtam, s beszállítottam vérző ismerősömet a megyei kórházba. Hogy vettek-e fel látleletet, nem tudom, mert nem mentem be vele rendelésre a sebészeten.

A gyerekek szülei nem sokat törődtek azzal, mi történik csemetéikkel. Majdnem mindegyiknek börtönviselt, vagy bűnöző életmódot folytató volt valamelyik szülője.

Ilyen volt Sanyi is. Apját gyilkosnak becézték, de ragyás arcában gyönyörű kék szempár volt látható. Be-bejárt hozzánk, megszeretett engem, anyjaként tisztelt. Mindent megbeszélt velem és nem csak ő, a többi gyerek is, akikkel anyjuk nem törődött.

Karácsony viliája volt. A fiúk nálunk időztek, míg én főztem, készítettem a sütik után a vilia esti menüt, díszítettem a fenyőfát. Nekik otthon nem tartottak karácsonyt, nem is tudták, mit jelent.

Délután eltűntek, majd egymás után csengettek be, mindegyik hozott nekem valamilyen ajándékot. Nagyon meghatódtam! Ez bizony a szeretet jele volt náluk, úgy érezték, örömöt kell okozniuk valamivel.

Eljött az este, a fiúk visszajöttek. A gyerekeim felvették alkalmi bársony ruhájukat. A kicsi, akit ruhában a fiúk még soha nem láttak, fülig vörösödött.

Nem tudtam, hogyan mondjam meg nekik, hogy a karácsony viliája családi ünnep, ezt otthon kellene megtartaniuk. Szerencsére nem került arra sor, hogy belegázoljak érzékeny lelkivilágukba, még megkínáltam őket vilia esti vacsorával, megköszönték és elmentek.
Még ilyennel nem találkoztam! Nem tartják a karácsonyt otthon? Nem vesznek egymásnak ajándékokat, nem örülnek közösen a szeretet ünnepének?

Elfelejtettem, hogy szüleim válása után nekünk sem volt karácsonyunk, s mennyire jól esett volna, ha valaki befogad olyankor magához, hogy családban érezhessem magamat.

Soha nem felejtettem el Sanyit, aki olyan lett, mint a fogadott fiam. Nagyanyját boszorkánynak hívta, aki eljárogatott hozzám kéregetni ruhákat, nagybátyja elmebeteg volt, időnként tőrrel kergette őket, anyja utcalány volt, most is ezt a hivatását űzte, apja börtönből szabadult.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen emberekkel is meg fogok ismerkedni, s hogy a problémás gyerekekben ennyi szeretet, ragaszkodás van.

Sanyi teljesen megváltozott, annyira nagy hatással volt rá, hogy időnként nálunk, családban tölthette idejét. Nem követte szülei példáját, nem tért rossz útra. Szerintem egy életre elegendő szeretetet kapott tőlünk.

Amikor összetalálkozunk, melegség fut át a szívemen. Még mindig ragaszkodik, érdeklődik, mintha saját családja lennénk.

Szeretettel egy egész élet útja megváltoztatható, a szeretettől nagyobb kincs a földön nem lehet, de az is biztos, hogy az emberek tönkre mennek a bűnözők között, önkéntes segítők munkája lenne a jó útra térítés, nem embereké.