Cigányballada

Évszám
2011
Beküldő
Visztenvelt Andrea
A házfalat egy jókora tölgyfa kivágott, félig korhadt törzse tartotta. A cserepek gömbölyűre kopva pihentek egymás hátán, s összelapulva iparkodtak kívül tartani a kövér hópelyheket. Az ég szürkéskék, már-már lilás, a viskó körüli fenyves zöld kristály, ragyogó volt. Korábban a falucsősz lakott a házban, a feleségével és négy lányával, az ember el sem tudta képzelni, hogyan férhet el hat ember egy ilyen apró vityillóban, ami akkorának tűnt, hogy még a kéményét is el lehetne érni, ha kicsit jobban nyújtózkodna valaki. Már a csősz idejében is öreg épület volt, bár a zsuptetőt cserépre cserélték, és kimeszelték a falait, meg az ólat is megfoldozgatták.

Égett benn a villany, bár csak óvatos, halk fény szűrődött ki, alig lehetett észrevenni a hófehér csendben.

A férfi kicsike, fényes, fanyelű szerszámokat és egy nagyobb darab fa táblát pakolt ki szú ette asztalára, sorba rendezte őket, majd a lócára ült.  Nézte a padlót, majd az eszközöket, s hirtelen felkapta, szorosan melléhez szorította a fadarabot.

A falu népe értetlenkedve, bosszúsan gyülekezett a templom előtt a recsegő novemberi vasárnap reggelen, susmogtak, - erre még nem volt példa- hajtogatták. Egy nagydarab, vörös arcú asszony hangosan, hogy minden odagyűlt jól hallja a fenyegetőzéstől sem riadt vissza:

- Ha nem kotródik innen, én esküszöm, rágyújtom azt az ócska házat.

- Jól mondja! - helyeseltek, bólogattak, néhányan már tapsra emelték kezüket.

- Mit gondol ez? Hogy csakúgy, ripsz- ropsz, elfoglalja a csőszházat? Idejön a koszos, össze- vissza portékájával? - szónokolt a vörös.

- Van ennek egyáltalán kenyérkereset? Miből él ez? - kérdezett egy fiatalember.

- Biztosan nincs. Az ilyen, az nem jár elemibe, olvasni se tud az. - szólt egy újabb hang a körből.

- Miért engedte be az elnök? Milyen mesét szórhatott el neki, hogy beerisztette. - újra a kövér nő vette fel a szót.

- Lehet, hogy valami zsivány, rabló, aki egy nap ránk töri a házat, elviszi azt a kicsit, amink van. Akkor majd magyarázkodhat az elnök. - újra a fiatalember.

A csoport lassan szétszéledt, megérkezett a lelkész, a kislányával, s a templom hátsó, aprócska ajtaján bebújtak. A falusiak előreengedték a vörös arcú nőt, akinek ekkora hangja van, s ily bátor a szófacsarásban, had üljön elől a padban, neki több békesség, áldás fényeskedjen. A többiek fejüket lehajtva, szótlanul követték, a lépcsőn havas csizmáikról sorra letopogták a fagyos fehérséget s áhítattal, mégis valamiféle zűrzavarral arcukon léptek be a templomba.

Zörögve, csörögve helyet foglalt végre mindenki, megszólalt az orgona, pár másodperccel később a kántor, s előbújt az oltár melletti kisajtóból a lelkész. Magas, fekete férfi, meleg gesztenye szemekkel, rövid frizurával, olyan, aki ha nem lelkész lenne, akkor bizonyára angyal volna.

A rendes éneklést követően a fekete szép arcú beszélni kezdett:

- Mindannyian észrevehettétek, hogy a régi, omladozó csőszházban fény pislákol estéről estére. - kezdte bársonyos, mégis fojtott hangon. A falu vezetése, engem is megkérdezve arról döntött, hogy Gáspár Endrének tartós bérletbe átadja a falu szélén álló viskót. Kérlek benneteket, hogy fogadjátok őt közösségünkben ugyanúgy, mint bárkit, akinek eddig otthont adott e csöppnyi falu.

- De hiszen ez cigány! - kiáltott fel egy hang az utolsó padsorok valamelyikéből.

Az oltár előtt álló fiatal, magas férfi pillanatok alatt összetöpörödött, szívébe fájdalom forrósága ömlött. Szemét lassan emelte a vele szemben ülő falura. Arca fehér volt, most nem is tűnt olyan fiatalnak, szeme inkább egy vén bölcsességét tükrözte vissza.

- Azt gondolom, hogy neki is éppen annyi joga van ebben a faluban élni, mint bármelyikünknek. - szólt a lelkész, s intett az ajtóban kukucskáló kislánynak, hogy hozza a csengettyűt, harangozzon, a misének vége.

Ilyen még sosem történt korábban. Vége? Hiszen alig csak elkezdődött. A falusiak pislogtak egymásra, lesték a karzaton a kántort, az sem értette, hisz még három zsoltár hátravolt. Lassacskán kiléptek a padokból a legszélsők, mind zörögve, csörögve vetettek keresztet, majd kiléptek a templomból. Szó nélkül indult haza mindenki.

A férfi összerándult, amikor meghallotta a kopogtatást. Először felállt a lócáról, majd visszaült. Ajtót nyisson egyáltalán? Ugyan ki akarna vele egyetlen szót is váltani? A kötelező teendőket múlt pénteken ellátta, begyalogolt a tanácsházára, és a boltban is megvett mindent: zsírt, lisztet, három kiló krumplit. Hazafelé még négy liter tejet is vett, furcsállotta is, hogy a köpcös, vörös emberke egyáltalán kiszolgálja. Újabb zörgés az ajtón, ezúttal erőteljesebb. Megint felállt, s lassan az ajtóhoz ment, közben még mindig azon gondolkodott, vajon ki és mit akarhat tőle.

Szűken nyitotta meg az ajtót, kilesett. A résben egy fekete, copfos kislány állt, amolyan hétéves forma. Felismerte, a lelkész lánya. Kezében kosár, letakarva tűpettyes kék anyaggal, hogy a hóesés ne áztassa el a benne lévő árut, akármi legyen is az.

- Bejöhetek?- pislogott barátságosan a kislány, s már tett is néhány lépést a hosszú bajszú, fényes kormos hajú férfi irányába.

- Jer, no. - szólt meglepődve, s szélesebbre tárta az ajtórést.

- Édesanyámék küldtek neked egy kis sonkát, a múlt héten öltek, van a kosárban még szalonna is, meg kicsi tepertő, remélem, szereted. - hadarta a kicsi, s közben az asztalon heverő szerszámokat és a furcsa formájú fadarabot nézte.

- Szeretem. Köszönöm.

- Ez meg micsoda volna? -kérdezte, a fára mutatva.

- Még semmi, majd ha készen lesz.

- Ha készen lesz, akkor micsoda lesz? - kérdezte megint a fekete szemű copfos.

- Hegedű.

- Hegedű? A nagypapának volt hegedűje, be szépen tudott muzsikálni. Főleg húsvétkor, meg karácsonykor, meg a lakodalmakon, búcsú idejében, de sokat hívták nagypapát nótázni. -lelkendezett a kicsi.

- Te tudsz-e valami hangszert? -kérdezett barátságosan a férfi, s kezébe vett egy apró reszelőt, és az alakuló hegedű nyakát óvatosan simogatni kezdte, mintha valamiféle kis érzékeny állatot tartott volna kezében.

- Orgonálni tanulok. Apa sokat visz el a templomba, ahol a kántor tanít engem. Igen szép hangja van annak is ám! Te is tudsz hegedülni?

- Igen. -azzal a lóca mögötti láda tetejét felnyitotta, s egy kopott, fekete bőrtokot szedett elő. Végighúzta vékony, szép ujjait a tokon, s az apró csatot felcsettintette. Kinyílt a csoda. Sötétlila selyembe burkolózva pihent egy ragyogó, aranybarna hegedű. Csigája sötétebb, bélből készült húrjai csontszínűen feszültek végig lakkos testén.

- Játssz!- kérlelte a lányka, s már fészkelte is be magát a búbos kemence padkáján kiterített pokrócba.

A férfi szertartásosan vette elő a hangszert, nyakához emelte és a vonóval egy szemvillanás alatt húzott egyet. Mély, zengő hang volt, tiszta. Ha nem hang lett volna, víz lehetett volna, tengerszem, hideg, sötétkék, valahol a Kárpátokban.

Ezután rákezdett. A hegedű nem adott kegyelmet, nem kérdezte pergőset, vagy sírósat. A hangszer élt a férfi kezében, a vonón a lószőr pillanatok alatt szakadni kezdett oly hevesen szántotta a húrokat. Cigányballada. Akár himnusz, de sirató is lehetett volna. Mégsem az volt, hanem ballada. Hosszú, néha lidérces, néha fáradt napfényes cigányballada.

A kislány észre sem vette, hogy könny gyűlt össze szemében. Ült a padkán, ujjaival verte az ütemet, leste a férfi és a hegedű összefonódott képét. Szépnek találta az embert, pedig sötétebb volt bőrének színe, mint bárkié, akit eddig látott.

A faluban közelhatározás alapján a tejesen, a boltoson és a lelkész családján kívül senki nem állt szóba Endrével. Nem is köszöntek neki, házát nem volt nehéz elkerülni. Templomba nem vasárnap ment, hanem hétköznapon, ha egyébként is dolga akadt a tanácsházán, vagy ha a vasúthoz ment, hogy a neki küldött csomagot felvegye. Mert valaki csomagokat küldözgetett neki, nagy, nehéz dobozokat, amiket izgatottan ölelt magához, és vitte haza kis kunyhójába, mint anya a szopós gyermekét. A lelkész lánya tudta csupán, mit rejtenek a madzaggal átkötött barna papírhalmok, hiszen ő az első találkozásuk óta rendszeres vendége volt a bajuszosnak. Általában azzal a megtévesztéssel kereste fel, hogy a szülei küldtek valamit, ám egy idő múlva már kosár nélkül is mert zörgetni az ajtón.

- Megint csomagod van! - rikoltotta a kislány még a zárt ajtó előtt.

- Jól van, no. Majd érte megyek!

- Megint jávorfa? -csilingelt a copfos hangja.

- Ej, de kitanultad. Az. Mert csak abból lehet igazi hátat, csigát faragni.

- Ki küldi neked ezeket?

- Egy barátom, olaszból.

- És miért küldi? Mi lesz a hegedűvel, amit megfaragsz?

- Elküldöm néki, ő meg eladja. Vásáron, zenészeknek, uraknak.

- Akkor te nem dolgozol?

- Hegedűt készítek.

A kislány elgondolkodva ült a megszokott helyen, a kemence padkáján, s azon törte fejét, vajon a hegedűkészítés dolognak, munkának számít- e? Bizonyosan, hiszen koszos lehet az ember keze, főleg ha festi, lakkozza a fát. Azonban nincs gyár, föld, ahová el kell mennie, hogy dolgozzék. Akkor hát? Egyre bizonytalanabb lett, s a többi, környezetében élő ember munkáját vette sorra: traktoros, boltos, hentes, pék, tanító. Ezek mind elmennek valahová reggel, ahonnan hazatérnek estére, azaz munkahelyük van - így vélte. Mivel egyre inkább belezavarodott saját gondolataiba, az asztalnál ülő férfihoz szólt:

- Miért nem beszélget veled senki?

- Mert cigány vagyok. - röviden felelt, s közben felpillantott a kislányra, leste, vajon érti- e egyáltalán a szót.

- A cigányok nem beszélgetnek egymással, ha találkoznak a piacon, vagy a disznótorban?

- De, beszélgetnek. De a falu nem cigány, és nem visel el engem. Majd megszoknak, akkor talán. Pár tavasz után befogadnak. - pipadohányt vett elő zsebéből, s aprólékosan, pontosan a pipába tömte, majd meggyújtotta, hogy szállt az illatos, friss füst.

A falu összes népe a határban dolgozott, elöntötte a Bódva az egész települést. Csak a legkisebbek maradtak otthon, azok, akik inkább láb alatt volnának, semmint hasznukat vennék az ár elleni gyötrelemben. Minden tavaszon fenyeget a Bódva, de van már harminc éve is, hogy kiöntött, senki nem számolt vele.

Gáspár biciklin hajtott a templomba, három éve így tett, s most szerette a gondolatot, hogy senki nem zavarja, a fejüket elfordító asszonyok hada most nem kelt csalódást, dühöt lelkében. Nagyot szippantott a tavaszi levegőbe, zsurló és kakukkfű illatát vitte szárnyán a szél.

A vörös, nagyhangú asszony, és férje, a vörös apró tejes ember háza előtt furcsa szürkeség lepte meg orrát. Füst. A méretes kőház teteje szalmával volt fedve, látni lehetett amint a tető hátsó része felől súlyos, feketés szín kavarog elő. Lefékezte biciklijét és a ház irányába indult. Ropogó hangok. Füst, és korom illata. Futva ment az ól irányából a ház hátsó bejáratához, ahol már lángok is felcsaptak, izzó hőség csapta arcon, amint a kiskonyha ajtaját megnyitotta. Gyereksírás. Két apró gyermeket vett észre a heverő sarkában összekuporodva, amint azok sírva, reszketve kiáltoznak segítségért. Kifutott a konyhából, a házban a tisztaszobába ment, felkapott egy szőnyeget, magára csavarta. Újra a konyhába rohant és a lángon átlépve a gyerekekhez ugrott. Azok a karjába kapaszkodva a szőnyeg belsejébe bújtak, szipákoltak, sírtak.

Vizet mert a kútból, eloltotta a lángokat, és a gyerekeknek adott egy kis tejet a kulacsából. A fele ház bútora odalett, a sparhelton felejtett edény elszenesedve őrizte a tűz torz titkát.

A karácsony ezen, a negyedik télen más volt. Áldott, fényes. Békességgel, örömmel és szeretettel, jóindulattal, meg még hegedűszóval teli.

A falusiak mind a templomba igyekeztek, a fagyott hó recsegett a csizmáik nyomán. A kis téren gyülekeztek, izgatott, élénk hangok szálltak a levegőben. Néhány gyerek furcsa, ormótlan fekete táskával érkezett, s a kántor kíséretében titokzatosan, sugdolózva, nevetve tűntek el.

Gáspár a fagy ellenére is biciklivel érkezett, az ő vállán is alaktalan fekete táska, redőny gurtnival megtoldva. Bajuszára ráfagyott a pára, melyet légzésével keltett, hosszú, kackiás arcszőre most még mulatságosabban festett. Kalapot és simára kefélt, sötétszürke szövetkabátot viselt, melyen látszott, hogy nem új darab, mégis annak hatott.

- Jó napot, Gáspár! - hangzott a gyülekezők köréből.

- Békés ünnepet mindenkinek!- felelte a kalapos, s biciklijét a falnak támasztva ő is a gyerekek meg a kántor után sietett.

Amikor megérkezett a lelkész családjával, a nép a lépcső alján sorba rendezte magát, s a templomba vonult. Az oltár körül hófehér és bíbor virágok, gyertyák. A levágott fenyőágakkal díszített szószék most még varázslatosabbnak tűnt. Elfoglalták megszokott helyeiket a padokban, s lesték a pillanatot, amikor a lelkész előbukkan, s felharsan az orgona. Fészkelődés, susogás, kabátok, kesztyűk tompa zaja, mint egy víz alatti melódia.

A lelkész kilépett égő vörös köpenyében, de az orgona nem szólalt meg. Helyette tizennégy hegedű. Az egész templom megfordult, mind felnéztek a kántorra, aki hangszere nélkül állt a gyerekek és a bajszos cigány mellett. A lelkész gyerekei, a vörös arcú nő nagyobbik gyereke, a szódás lánya, a tanító fiai, az elnök ikrei és még néhányan hófehér ingben álltak, nyakuk hajlatába helyezték a csillogó barnás hangszereket. Egyszerre emelték a vonót, s felharsant a karácsony. Több szólamban szállt a mese, szállt az ének, szállt a cigányballada.